HTML

Hit: a reménylett dolgok valósága

"[A béreaiak] napról napra kutatták az Írásokat, hogy valóban így vannak-e ezek a dolgok." (ApCsel 17,11) _________________ "Testvéreim, ne legyetek gyermekek a gondolkozásban, hanem a rosszban legyetek kiskorúak, a gondolkozásban ellenben érettek legyetek." (1Kor 14,20)

Címkék

2Korinthus (1) abortusz (3) antiszemitizmus (3) átadott élet (1) ateizmus (3) az élet fája (1) az ember felépítése (1) az én megfeszítése (1) a halál és ami utána van (2) a hit fegyvere (1) a hívő jutalma (1) a kereszt munkája (3) a szenvedés értelme (1) a tíz leprás (1) a viskó kritika (2) Betánia (1) biblia (5) bibliai próféciák (4) biblikus gyereknevelés (3) biblikus kereszténység (28) biblikus lelkigondozás (2) buddhizmus (2) bűn (5) c.s. lewis (1) cursillo (3) D.M. Panton (1) dalai láma (2) dave hunt (8) dicsőítés (1) dinoszauruszok (1) diszpenzácionalizmus (1) diszpenzacionalizmus cáfolata (1) egység krisztusban (2) Egyszerű fordítású Biblia (2) eleve elrendelés (1) élő áldozat (1) elragadtatás (1) első feltámadás (1) elveszíthető-e az üdvösség (8) emerging-keresőcentrikus-posztmodern egyház (13) én halála (2) én megtagadása (2) Eszménykép és valóság (3) evangélium (15) evangelizáció (7) evolúció-teremtés (15) Ezeréves Királyság (7) ezotéria (1) felkenés (1) féloldalas tanítások (1) feltételek az Igében (1) fiúság (1) G.H. Lang (4) győzelmes keresztény élet (11) gyülekezet (17) gyülekezeti élet (2) hegyi beszéd (1) hinduizmus (1) hit (6) hitélet problémái (1) hitvédelem (6) hit és cselekedetek (2) hívő élet nehézségei (9) hívő jutalma (1) homoszexualitás (3) hústest (2) húsvét jelentése (1) igazság (1) igaz és hamis megtérés (8) igehirdetés (1) ige szolgálata (1) imádság-imádkozás (4) Istennel járni (1) istentisztelet (13) isten imádása (9) Isten munkája (1) ítélet (1) ítélkezés (2) izrael (2) jézus (13) Jézus tanítása (1) Jób magyarázata (1) john macarthur (2) John Saunders (1) judaizálók (1) jutalom (3) karizmatikusság (3) katolicizmus (5) katolikus pap (4) kegyelem (2) kegyelem korszaka (1) kenet (1) kereszt (2) kereszténység (2) keresztényüldözés (1) keresztény filmek (1) keresztség-bemerítés (2) királyság (1) kiválasztás (1) ki prédikálhat (1) korinthusi gyülekezet (1) közösség (1) Krisztus a hívőben (1) Krisztus a mennyben (1) Krisztus bennünk (1) Krisztus és a Gyülekezet egysége (1) Krisztus ítélőszéke (5) Krisztus képére formálódás (1) Krisztus Teste (2) kritika (5) különbségtétel (1) külső sötétség (1) Lance Lambert (1) laodicea (1) lélek üdvössége (1) lelkigondozás (1) Mária (1) Márta (1) Máté evangéliuma magyarázat (1) meditáció (1) megagyülekezetek (2) megszentelődés (3) megtérés (9) megtéréstörténet (5) megváltás (1) méltónak lenni a jutalomra (2) mennyek királysága (2) menyegző (2) miért teremtett az Isten embert (1) misztikus-kontemplatív-spirituális (13) müller györgy (1) new age-okkultizmus-ezotéria (8) növekedés (5) óember (1) őrállók (1) ortodox kereszténység (1) pészach (1) Philip Mauro (1) posztmodern egyház (4) prédikáció (3) pszichológia az egyházban (2) ray comfort (3) Rick Warren-céltudatos (2) rick warren-céltudatos (1) segítség (1) segítség a szenvedésben (1) spirituális útkeresés (1) Stephen Kaung (2) szabadság (1) szabad akarat (1) szellem lélek test (3) szellem üdvössége (1) Szent Szellembe merülés (2) Szent Szellem munkája (4) Szent Szellem teljessége (1) szenvedés (1) szivárványszínű szvasztika (2) szolgálat (1) T. Austin-Sparks (4) tanítvánnyá tétel (1) teológiai különbségek oka (1) teremtés (1) tévtanítások az utolsó időkben (12) tévtanítók (9) the berean call (1) the shack (1) tíz szűz példázata (1) törvény korszaka (1) tozer (1) üdvösség (19) üdvösség kimunkálása (1) újonnan születés (2) új ember (1) Új és és új föld (1) Új Jeruzsálem (1) új reformáció (2) univerzalizmus (1) uralkodás Krisztussal (3) úrvacsora (1) vallás (2) véghezvinni az üdvösséget (1) végidők (1) watchman nee magyarul (1) william paul young (1) Címkefelhő

Hans Kristian, dán misszionárius és bibliacsempész története

2010.08.04. 15:21 Kéry Zsuzsanna

Részlet Dave Hunt: To Russia with Love c. könyvéből

 Kisgyermekkoromtól kezdve az a meggyőződés élt bennem, hogy azért vagyok keresztény, mert templomba járok. Hittem Istenben, és komolyan vettem a lutheránus vallást, amiben neveltek. A barátaim előtt azonban szégyelltem volna bevallani, hogy rendszeresen járok a gyülekezetbe; féltem, hogy emiatt elveszíteném a megbecsülésüket. Az esküvőket, temetéseket, karácsonyt és húsvétot leszámítva sem ők, sem a szüleik sem jártak templomba ugyanis. 

 A mi családunk egy kétezer fő befogadó-képességű székesegyházba járt. Egy átlagos vasárnapon úgy harmincöten lehettünk az istentiszteleten, de nem emlékszem rá, hogy bárki is nagyon bánkódott volna emiatt. A létszám teljesen megszokottnak tűnt, és azzal a kellemes érzéssel töltött el bennünket, hogy mi voltunk az a „kicsiny nyáj”, akiknek a jelenlétére a lelkipásztor mindig számíthatott.

 A lelkész a szüleimmel jó barátságban volt, a családjaink gyakran nyaraltak is együtt. Kedveltem őt, jókat lehetett vele viccelődni, kellemes társaság volt. Tizenéves korom táján azt vettem észre azonban, hogy valami egyre jobban zavar vele kapcsolatban: azt az elvet követte ugyanis, hogy a szabadidejében nem volt hajlandó Istenről vagy a vallásról beszélgetni. Az igazat megvallva, a szószékről sem beszélt Istenről valami sokat. Az igehirdetéseiben leginkább politikáról, filozófiáról, valamint pszichológiáról és szociális reformokról értekezett. 

 Egyik vasárnap, amikor túl nagy késésben voltunk ahhoz, hogy odaérjünk a székesegyházba, anyánk egy hozzánk közelebb eső, szintén lutheránus templomba vitt minket. Komoly és elhivatott lelkipásztor prédikált aznap délelőtt a szószékről, az igehirdetése pedig teljes mértékben a Biblián alapult. Rájöttem, hogy pontosan ez hiányzott nekem. Sokkal szilárdabbnak, megalapozottabbnak tűnt, mint az emberi bölcsesség, amit a székesegyházban hirdettek. Ezek után amilyen gyakran csak tudtam, visszajártam ezt a lelkészt meghallgatni.

 Ebben a gyülekezetben volt egy módos, és meglehetősen különc férfi, akinek számomra elég szokatlan elképzelései voltak a vallásosságról. Az egyik vasárnapi istentisztelet után egyszerűen elémállt, átható tekintetét rámszegezte, és azt tudakolta, hogy üdvösségem van-e. Szokatlan kifejezés volt ez a fülemnek, de feltételeztem, hogy a mennybe jutáshoz lehet valami köze.  A mennybe jutáshoz, amiről úgy véltem, senki sem tudhatott semmi biztosat, amíg meg nem halt – de ha valakinek sikerülni fog a dolog, hát nekem bizonyosan. Meg is mondtam neki, hogy engem megkereszteltek, és konfirmáltam, mint mindenki más, és éreztettem vele azt is, hogy minden, ami ezen túlmegy sem őrá, sem senki másra nem tartozik. Kerültem is ezt a különös alakot, amikor csak tudtam, és megnyugodva fedeztem fel, hogy a gyülekezetben a többiek is így vannak vele.

 Úgy hat hónappal azután, hogy először fordultam meg ebben a gyülekezetben, egy közeli barátommal a házunk előtt üldögéltünk, és arról beszélgettünk, hogy mihez kezdünk magunkkal érettségi után. Mindketten tizenhét évesek voltunk, és ötéves korunk óta ismertük egymást. 

– Azt hiszem, az élet többről szól, mint a munka és a pénzkeresés – mondtam elgondolkodva. – Hiszen az élet a síron túl is folytatódik, és arra is fel kell készülnünk.

– Olyan régóta szeretnék többet tudni Istenről, Hans – válaszolta váratlanul Arne. Megdöbbentő vallomás volt ez, és az egyetlen általam ismert megoldással hárítottam el:

– Az egyetlen módja az, ha templomba jársz – buzdítottam. 

El is jött velem a következő vasárnap, hogy meghallgassa a biblikus lelkipásztort, és utána rendszeresen járt is.

 Hamarosan jelentős változást vettem észre Arne viselkedésében. Korábban mindig sokat vitatkoztunk, és a szóváltások gyakran valódi verekedéssé fajultak. Arne azonban most valahogy megváltozott. Nem tudtam már veszekedni vele, és ez nagyon zavart. Sejteni kezdtem, hogy valami olyasmi ragadt rá az igehirdetésekből, amit én túl büszke voltam elfogadni magamnak.

– Mi történt veled, Arne? – szedtem össze végre a bátroságomat, hogy megkérdezzem tőle egy heti vívódás után. – Úgy megváltoztál!

– Üdvösségem lett, Hans! Megmenekültem! – válaszolta túláradón. – Nem tudtam, hogyan mondjam el neked, és most annyira örülök, hogy megkérdezted. Annyira csodálatos! Minden olyan más lett!

„Jaj, ne”– gondoltam – „csak ezt ne – ugyanaz, amiről az a vén különc dumál!” – Szinte a robbanásig felhúztam magamat, de nagy erőfeszítések árán visszafogtam a dühkitörésemet. Hangosan csak ennyit mondtam neki:

– Én mondtam neked, hogy járjál templomba, ugye tudod, és most, hogy jársz már vagy fél éve, azt gondolod, hogy jobb vagy nálam?! Lehet, hogy meglep, de én mióta megvagyok templomba járok! 

– És mégis bűnös vagy, Hans – felelte Arne nyugodtan.

Most lettem csak dühös igazán! Ott rögtön képes lettem volna behúzni neki egyet, de annyira szükségem volt a segítségre, hogy inkább visszafogtam magamat. Hetek óta vívódtam ugyanis magamban, és gyűjtöttem a bátorságot, hogy személyes beszélgetést kérjek a biblikus lelkésztől, de Arne velem egykorú volt, és talán jobban megértett. Nem volt könnyű hozzá fordulni segítségért, de a végletekig elkeseredett voltam.

– Arne, szeretném, ha mondanál erről valamit – kezdtem bizonytalanul. – Úgy értem, hogy hogyan történt veled ez, és... – de elakadtam, nem találtam a szavakat.

Arne azonban hirtelen felugrott, az órájára nézett, és felkiáltott: 

– Jaj, majdnem elfelejtettem..! Találkozóm van valakivel! Majd legközelebb beszélgetünk, jó? Hans, ne haragudj, szia! – mondta, majd sarkon fordult, és elviharzott az utcán.

Most öntött el a méreg csak igazán. „Először azt mondja itt nekem, hogy üdvössége van, és én meg bűnös vagyok” – füstölögtem magamban – „és amikor komolyan megkérem, hogy segítsen, akkor meg azt mondja, nem ér rá. Szép kis keresztény! Farizeus!”

 Aznap éjjel arra riadtam, hogy Arne szavai zúgnak a lelkiismeretemben: „Bűnös vagy, Hans! Bűnös vagy, Hans!” Komoly nehézségek árán sikerült csak újra elaludnom, mert folyamatosan küzdöttem az ellen, amit túlságosan büszke voltam beismerni. Mélyen vallásos voltam, és mindig is igyekeztem egyenesen élni. Megkereszteltek és konfirmáltam. Akkor mi volt  ez az egész szöveg az üdvösségről?  És miért történt ez Arnéval, miközben alig néhány hónapja jár templomba, én pedig mióta az eszemet tudom rendszeresen járok?

 Két nap és két éjjel dúlt a harc bennem. „Bűnös vagy, Hans” – gyötörtek Arne szavai, és se étvágyam nem volt, se aludni nem tudtam.

 A harmadik napon villamossal jöttem hazafelé. Amikor felszálltam, hátramentem a kocsi hátuljába az állóhelyekhez, mert túlságosan is nyomorultul éreztem magamat ahhoz, hogy leüljek valaki mellé. Az egyik megállónál egy részeg alak kapaszkodott fel a kocsira, és bizonytalan léptekkel haladt hátrafelé, hogy ülőhelyet találjon, ám amikor meglátott, odatámolygott hozzám beszélgetni. Hányingerem volt a lehelletétől is; két szeme véreres, beszéde elmosódott volt, a ruhája szakadt és szennyes. Azt sem akartam, hogy egy ismerősöm meglásson, hogy egy ilyen alakkal beszélgetek – mindig nagyon vigyáztam ugyanis, milyen társaságba keveredek. 

 Hátat fordítottam neki, és a másik ablakhoz mentem, de ő jött utánam, és öntötte rám csalódott és boldogtalan életének gusztustalan részleteit. Túlságosan el voltam foglalva a saját bajaimmal ahhoz, hogy az övéivel is törődjek, ezért a villamos egyik felétől a másikig menekülve próbáltam lerázni, de ő csak támolygott utánam folyamatosan, böfögte fel a félig emésztett alkohol bűzét, és ontotta magából csalódásainak és keserűségeinek taszító és zavaros történetét. Többször kikosarazták, az alkohol miatt annyiszor veszítette el az állását, hogy már összeszámolni sem tudja, pedig megpróbált leszokni hányszor, de nem volt hozzá lelkiereje. Már éppen azon voltam, hogy feladom, hogy megpróbáljam mindig egy lépéssel leelőzni, és menekülésképpen előremegyek egy ülőhelyre, amikor ez a visszataszító alak mondott valamit, ami egyszeriben megálljt parancsolt nekem.

– Tudom, hogy bűnös vagyok – zokogta keserűen, lenyálazva közben pecsétes és szakadt ingét. A szavai ágyúdörgésként hatottak. Megragadtam a karját.

– Akkor maga a világ legboldogabb embere! – kiáltottam rá, és megráztam, hogy biztosan meghallja, amit mondok neki.

– Nem..! Én a világ legnyomorultabb embere vagyok – nyöszörögte.

– De maga azt mondta, hogy bűnös! Hát nem tudja, hogy Jézus a magához hasonló bűnösökért halt meg a kereszten?!

Fejét oldalra döntötte, biggyedt szemhéja alól rámpillantott, és lassan az értelem szikrája látszott megcsillanni a szemében. 

– Anyám is ezt szokta mondani nekem – mondta komolysággal. – Évek óta imádkozik értem...

– Na látja, az édesanyjának igaza van – folytattam fellelkesülve, és teljesen izgatott lettem. Az ő problémáira olyan könnyű volt megtalálni a megoldást... – Jézus meghalt a bűnösökért – magyaráztam neki – és maga bűnös. Kiáltson Hozzá – és Ő meg fogja menteni! Ez van a Bibliában!

Könnyek gurultak le az arcán. 

– Igen, megteszem! – kiáltotta.

Az egyik ülés háttámlájába kapaszkodott, majd részegen inogva felemelte a tekintetét, és hangosan imádkozni kezdett; kérte Jézus bocsánatát, és azt, hogy jöjjön a szívébe.

 Riadt szemeim előtt hihetetlen változást láttam rajta végbemenni. Az arckifejezése egyik pillanatról a másikra megváltozott; részeg ostobaság helyett józan értelem tükröződött rajta. Béke és öröm sugárzott a szeméből, és hirtelen a leggyönyörűbb embernek láttam, akivel valaha is találkoztam.

 Abban a pillanatban, meglepetésemre, valami mást is megláttam: hogy az ember Istenhez fűződő kapcsolata egyedül a kegyelemtől függ, nem pedig a jócselekedetektől – amikkel én kérkedtem, és amik olyan sokáig megakadályoztak abban, hogy képes legyek beismerni: bűnös vagyok. Mennyből jött kinyilatkoztatásként láttam meg a büszkeségemet, a lázadást és saját szívem önző makacsságát. Ugyanolyan bűnös voltam, mint a világ legbűnösebbjei. Egyszeriben elöntött a boldogság, hogy Jézus meghalt értem. Feladtam a büszkeséget, ami eltorlaszolta az ajtót valahányszor az Úr Jézus kopogtatott, és most megnyitottam a szívemet – és abban a pillanatban tudtam: Ő beköltözött, hogy örökre velem maradjon.

– Én is megmenekültem! Üdvösségem van! – kiáltottam, és megráztam a kezét.

Ott álltunk, ragyogtunk egymásra mint két gyerek, akik kincset találtak. Aztán mindketten nevetésben törtünk ki, olyan új nevetésben, amilyet még soha nem éltem át. Úgy éreztem, mintha öröm forrásai buzognának fel és táncolnának bennem.

 Ahogy leszálltunk a villamosról, és mentünk együtt az utcán, belül újra és újra egy régi dicséret refrénjét hallottam: „Ez történt velem, a dicsőség Istené – én csak egy bűnös vagyok, akit megmentett a kegyelem.” Ezeken a sorokon korábban mindig felháborodtam, vagy kényelmetlenül feszengtem miattuk. Sértődött csendben ültem mindig, miközben a gyülekezet ezt énekelte, de most ez a refrén az én énekem lett, és repesett a szívem az örömtől, hogy tudtam: Isten megbocsátott nekem az Úr Jézus érdeméért. Tisztának, könnyűnek és szabadnak éreztem magam.

 Immáron testvérekként, Isten családjának kicsiny gyermekeiként mentünk végig az utcán, és izgatottan beszélgettünk, amíg el nem érkeztünk egy sarokhoz, ahol neki jobbra, nekem pedig balra kellett fordulnom. Álltunk csak a járdán, és egyiküknek sem akaródzott elszakadni a másiktól, én pedig szinte nem is voltam tudatában, hogy éppen annak a lelkésznek a háza előtt állunk, akinek a prédikációi kezdtek ráébreszteni arra, hogyan lesz valaki valóban kereszténnyé. Aztán hevesen megöleltük egymást, és még engem is meglepett ez a spontán érzelemkifejezés, ami annyira nem volt jellemző rám. Olyan szeretetet éreztem a szívemben eziránt az ember iránt, és akkora boldogság volt bennem, hogy kölcsönösen segítettünk egymásnak belépni az Isten országába. 

 A hosszú és szoros ölelés, amivel egymástól elbúcsúztunk, a testvériesség új, szinte extatikus érzésével töltött el – és nem csak iránta, hanem ennek az örökkévaló családnak minden tagja iránt.

 Amikor végre eleresztettük egymást, még egyszer elbúcsúztunk, és mindketten a magunk útján mentünk tovább. Felnéztem, és lelkész fiát pillantottam meg az ablakban, aki velem egyidős volt, és most megrökönyödött arccal nézett rám. Képmutató és öntelt alaknak ismert, és most elképedve nézte végig, ahogyan ezt a koszos csavargót ölelgettem.

 Magam is meglepődtem, hogy mennyire nem jöttem zavarba. Intettem neki, majd az új énekemet dudorászva vidáman elindultam hazafelé. 

 

 

ford.: Kéry Zs.

4 komment

Címkék: evangélium evangelizáció üdvösség dave hunt megtéréstörténet

A bejegyzés trackback címe:

https://hitvedelem.blog.hu/api/trackback/id/tr442198621

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Kéry Zsuzsanna · http://hitvedelem.blog.hu/ 2010.08.05. 13:50:47

A mai ige teljesen ide kapcsolódik:

"Igéd kijelentése világosságot gyújt, értelmessé teszi az együgyűeket." (Zsolt 119,130)

Verit(t)as 2010.08.05. 21:18:41

Ebben számomra az a döbbenetes, hogy MINDANNYIUNKkal megtörtént-történhet ez. Korra, nemre, nemzetre, stb-re való tekintet nélül.

Julius Confessor 2010.08.09. 22:21:14

Igen. Nagyszerű a történet és tök jó, hogy betetted! ;)

Kéry Zsuzsanna · http://hitvedelem.blog.hu/ 2010.08.09. 23:44:27

És nekiálltam lefordítani az egész könyvet! A Mózes elhívásáról szóló vasárnapi igehirdetés megerősített benne, hogy Isten nem várhat arra, amíg majd egyszer tökéletesek leszünk (nem leszünk úgyse) - ha hív, akkor engedelmeskedni kell itt és most. Úgyhogy mivel se az időm, se a szorgalmam, se a kitartásom, se a tehetségem nincs meg ehhez a feladathoz, éppen ideális az eset rá, hogy Isten ereje mutatkozzék meg ezen a projekten keresztül :)

2Kor 12,10: "mert amikor erőtlen vagyok, akkor vagyok erős."

(Nagyon erőteljes, megindító könyv arról, mire képes Isten, ha az ember hajlandó magát teljesen alávetni Neki - majd még teszek fel részleteket!)
süti beállítások módosítása