Írta: Jacob Ninan. Az előző rész ide kattintva olvasható, az eredeti (teljes) cikket pedig itt érjük el.
Isten különleges ajándékaiba vetett hit
Sokan állítják, hogy hisznek Istennek akár a szolgálat, akár a magánélet területein megnyilvánuló különleges ajándékaiban. Legtöbbször bibliaverseket idéznek Isten [rájuk vonatkozó] ígéreteinek igazolásaképpen, ám egyesek azt is állítják, hogy közvetlenül az Úr ígérte meg, hogy egy adott dolgot meg fog tenni a számukra. Azután, bizonyos idő elteltével, amikor utólag visszatekintünk, nyilvánvalóvá válik, hogy nagyon sok esetben ez a fajta hit nem bizonyult valóságosnak: az emberek csak azt gondolták, hogy van hitük. A legtöbb esetben azonban már túl késő a dolgokat utólagos bölcsességgel megvizsgálni, mert az okozott kár már megtörtént, a bizonyságtétel romokban, és az Istennek szerzett dicsőség helyett csak a kívülállók gúnyolódását érte el a képzelt hittel bíró ember. Meg tudjuk-e hát előre mondani, hogy valódi-e a hitünk?
Lehetetlen persze olyan tesztet készíteni, amellyel kategorikusan el lehetne dönteni, hogy a hitünk valódi-e vagy képzelt, hiszen a hit, természetéből fakadóan, szubjektív dolog. Ha valaki azt mondja, van hite, nagyon nehezen tudná azt másvalaki megcáfolni, vagy akár csak a saját maga számára eldönteni, hogy képzelt hitről van-e szó. Nézzünk meg azonban néhány általános alapelvet, amelyek segíthetnek nekünk és másoknak is.
A képzelt hit kialakulásának okai
1. Utánzás.
A csordaösztön miatt vágyunk rá, hogy egy csoport tagjai lehessünk, és sajnos ez korántsem ér véget a kamaszkorral (amikor az a jellemző, hogy inkább engedünk a csordaszellem nyomásának, csak hogy elfogadjon minket a banda). Bizony a gyülekezetben sem szeretünk kívülállónak látszani, ezért igyekszünk utánozni a többiek viselkedését és szóhasználatát. Amikor Anániás és Szafira látta, hogy a gyülekezetben milyen sokan adták el a teljes vagyonukat, és tették be az árát a közösbe, úgy érezték, ebből ők sem maradhatnak ki. Nem volt meg az a hitük, ami a többieknek, tehát csak utánozták őket – egy bizonyos pontig. A következmény azonban súlyosabb lett, mint azt valaha is gondolták volna [holtan rogytak össze, mert Istent akarták becsapni – (ApCsel 5,1-11) – a ford.] Ebből a történetből azt kell megértenünk a jelen gondolatmenettel összefüggésben, hogy ezt a házaspárt az a vágy vezette, hogy a többiekkel egyazon szinten állónak tekintse őket a gyülekezet.
2. Vágy a nagyszerűségre.
A vágy, hogy nagyszerűnek lássuk magunkat a saját szemünkben, hogy ilymódon turbózzuk fel az önbecsülésünket, illetve az a vágy, hogy mások előtt felvághassunk, nem más, mint az élet kérkedése, amellyel kapcsolatban az 1János 2,16 figyelmeztet bennünket. A Sátán megpróbálja felerősíteni ezt a vágyat azáltal, hogy azt duruzsolja nekünk, mennyire nagyszerűek vagyunk, milyen fantasztikus szolgálatokat végzünk Istenért – és ezzel túllök minket azon a ponton, ameddig Isten elhívása szólt, vagy amire az életünkben Isten az ajándékait adta. Embereket használ fel arra, hogy arról regéljenek nekünk, micsoda különleges elhívásunk van nekünk Istentől. Ha egyszer ráharaptunk erre a csalétekre, nagyon nehéz lesz ettől a horogtól megszabadulni, mert a teljes látásunk elködösül, és lezárunk a tanács és az intés előtt.
3. Irreális gondolatok saját magunkról.
Mindannyiunkat érhet néhanapján az a kísértés, hogy nagyszerűnek lássuk magunkat. Ám amint engedünk ennek, és valóban azt képzeljük, hogy tényleg nagyszerűek és különlegesek vagyunk [tehát, hogy vagyunk valakik], azonnal a pusztulás felé vesszük gyors léptekkel az irányt. Különféle elképzelésekben hiszünk, és lezárjuk magunkat a valóság előtt.
4. Irigység.
Az Úrral való járás kezdetén akadhatnak Istennek olyan nagyszerű emberei, akiket mélyen csodálunk, és azt gondoljuk, hogy szelleminek lenni azt jelenti, hogy utánozzuk őket. Példaképünkre akarunk hasonlítani ahelyett, hogy megpróbálnánk rájönni, hogy Isten elhívása a számunkra is ugyanaz-e vagy más? Amikor rájövünk, hogy nem tudunk hasonló sikereket elérni, könnyen lehet, hogy a képzelt hit egy formáját vesszük fel, hogy mindenkinek megmutassuk, mi is vagyunk olyan jók, mint a példaképünk, vagy akár még jobbak is!
A képzelt hit következményei
Mivel a képzelt hit olyasmi, amit mi találtunk ki magunknak, és nem olyan, amit Isten adott nekünk, biztosak lehetünk benne, hogy Isten kegyelme nem lesz velünk, hogy támogasson, erősítsen bennünket, amikor megpróbáljuk gyakorolni [megélni] a hitünket – következésképpen egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedünk az önbecsapás mocsarában. Szerencsére a legtöbb esetben nem fajulnak el annyira a dolgok, és az emberek általában rájönnek a tévedésükre – legkésőbb akkor, amikor látják, hogy a hitük nem működik. Létezik azonban olyan tendencia is, hogy valaki kitartóan megmarad az önbecsapásban; ekkor megtévesztő szellemek még tovább taszíthatnak bennünket – és a következmények kiváltképp tragikusak, szánalomra méltók és fájdalmasak lehetnek minden érintett számára.
A képzelt hit révén jobban érezzük magunkat a bőrünkben. Úgy érezzük, hogy olyan dolgokra vagyunk képesek, amelyekre az átlagos emberek nem, és elképzeljük, hogy a többiek mennyire el fognak ájulni a nagyságunktól, amikor a hitünk meghozza gyümölcseit. Amikor aztán jószándékú emberek jönnek, és a hitünk megalapozottsága felől érdeklődnek, valamint figyelmeztetnek a lehetséges következményekről, dilemmával nézünk szembe. Mivel azt gondoljuk, hogy a hitünk Istentől való, félünk ellene szegülni, ugyanakkor nem tudjuk, hogyan győzhetnénk meg a barátainkat az aggodalmaikkal kapcsolatban. Ilyen körülmények között két lehetőség közül szoktunk választani. Az egyik, hogy arra jutunk, hogy mindenki, aki meg akar minket akadályozni a – szerintünk – Isten akaratának cselekvésétől, az ördögtől való, de legalábbis szellemi értelemben nem kompetens. Másfelől pedig tagadni kezdjük a hitünknek ellentmondó tények valóságát. Továbbra is azt valljuk, hogy amiben hiszünk, az igaz, és tagadunk, visszautasítunk és megtagadunk mindent, ami ezzel ellenkezik.
Vegyük például azt, aki abban hisz, hogy Isten természetfeletti módon meg fogja őt gyógyítani, mindenféle gyógykezelés nélkül. Olyan igeverseket idéz, mint például „az Ő sebei árán gyógyultunk meg”, anélkül, hogy végiggondolná, hogy alkalmazhatja-e az ilyen általános értelmű verseket a saját betegségére Isten különleges felhatalmazása és engedélye nélkül. [Isten sokszor szól gyermekeihez igeversek által, és ad teljes bizonyosságot különböző dolgokat illetően – itt arról az esetről van szó, amikor valaki saját maga válogat ki bibliai idézeteket, és azokat a Szent Szellem felhatalmazása nélkül magára vonatkoztatja – a ford.] Gondolnia kell arra, hogy ez általános kijelentés, és mint ilyen, különféle dolgokat jelenthet, például szellemi gyógyulást – valamint azt se feledjük, hogy a hívők sem gyógyulnak meg mindig minden esetben. Még azok is, akik meggyógyulnak, azokkal sem mindig természetfeletti módon történik ez meg. Ha egy ilyen igeverset egy adott, konkrét helyzetre alkalmazunk, arra mindig külön felhatalmazást kell kapjunk Istentől.
Azonban, ha ez az ember meggyőzi magát arról, hogy Isten meg fogja gyógyítani, továbbmenve még akár azt is mondhatja magának, hogy amit Isten meg fog tenni, az olyan, mintha már meg is tette volna! Mit kezdjen tehát a betegség tüneteivel, amelyek még mindig nyilvánvalóak? Azt fogja gondolni, hogy azok mind az ördög hazugságai. Azzal vigasztalja (valójában becsapja) magát, hogy azt mondja: ami látható, az elmúlik, és ami láthatatlan (gyógyulás) az valódi (a 2Korinthus 4,18 alapján). Innentől fogva megtagad és visszautasít mindent, ami a betegségével és a tüneteivel kapcsolatos, és távol tartja magát mindenkitől, aki a hitetlenség, kétség és félelem szellemét „vonzaná be” neki. A kezelés minden formáját elutasítja, sőt, hirdeti, hogy már meggyógyult, azt gondolván, hogy az ilyen „pozitív megvallás”-tól valódi lesz majd a hite.
Nagyon veszélyes dolog ebben az állapotban lenni. Ha így teszünk, elszigeteljük magunkat a valóságtól, és annak a lehetőségétől, hogy Isten Maga (illetve azok, akiket Isten használna a megmentésünkre) figyelmeztethessen minket. A következmények természetesen szomorúak és beláthatatlanok. A csodálatos álmaink, melyeket arról szőttünk, hogyan fogunk tündökölni különleges eszközökként Isten kezében, hogyan nyűgözzük le és győzzük meg a hitetleneket Isten hatalmáról és dicsőségéről, összetörnek, és az emberek gúnyolni fognak minket, és gúnyolni fogják Istent is. Minden valószínűség szerint, ha túl is éljük fizikailag, mi magunk és mindazok, akik osztoztak velünk a megtévesztésben, csalódni fogunk Istenben, Aki cserben hagyott minket, és végül még azt a hitet is elveszítjük Benne, amivel addig rendelkeztünk. Nem vesszük észre, hogy Isten egyáltalán nem hagyott cserben, mi kizárólag a saját butaságunk miatt jártuk az önbecsapás útját.
(A 3., egyben utolsó rész ide kattintva olvasható.)
