Discovering Participatory Church Meetings 
Írta: Brian Anderson

Napjaink hagyományos protestáns istentisztelete leginkább showbusiness előadásra emlékeztet; mindkettőben találunk beengedő embert, programokat, zenét, jelmezeket, világítástechnikát, kórust, színpadot, forgatókönyvet, közönséget és konferansziét (Christian Smith, Going To The Root, Herald Press, p.88.). A gyülekezet passzívan, közönségként ül, mialatt a (lelki)pásztor előad - a gyülekezet részvétele pedig az összejövetelen a közös éneklésre, felelgetős felolvasásra, adománygyűjtő kosárba való pénzbedobásra, igehirdetés alatti jegyzetelésre korlátozódik. A felszentelt klérus dolga minden jelentős szolgálat ellátása,  mindeközben pedig Isten népének kilencvenkilenc százaléka évről évre, vasárnapról vasárnapra látogatja az istentiszteleteket, anélkül, hogy valaha is részt vennének egyetlen valódi, szellemi szolgálatban is az összegyűlt hívők között.

Isten azt akarta vajon, hogy a gyülekezetének találkozásai így történjenek? Az istentisztelet hagyományos modelljének leírása vajon megtalálható-e az Igében? Meggyőződésem, hogy az a hagyományunk, amely a laikusoktól azt várja, hogy megfigyelők maradjanak, míg a klérus vezeti a „műsort”, nem található meg az Újszövetségünk lapjain, hanem nagyon súlyos elhajlás az Isten Igéjében lefektetett modelltől. Az Újszövetség ugyanis úgy írja le Krisztus testét, hogy összejöveteleikkor minden hívőnek megvan a lehetősége a gyülekezet épüléséhez hozzájárulni valamilyen számottevő módon.

A gyülekezeti összejövetelek történelmi háttere

Hogy megragadhassuk az újszövetségi gyülekezeti összejövetelek ízét, először meg kell értenünk a zsidó zsinagógai összejövetelek természetét, mert ezek szolgáltatják hozzá a szükséges történelmi kontextust. Jézus Krisztus apostolai, akik a legelső keresztény gyülekezeteket alapították, zsidók voltak, akik egész életükben zsinagógába jártak. Nem kétséges, hogy az ottani minta befolyásolta a korai keresztények összegyülekezéseinek módját.

A zsinagógai istentisztelet nagy szabadságot és részvételt engedélyezett a tagoknak. Philip Schaff találóan jegyezte meg: „Mivel nem volt rendes papság Jeruzsálemen kívül, bármelyik megfelelő életkorú zsidó felállhatott, hogy felolvassa a leckéket, imádkozzon és szóljon a gyülekezethez.” (Philip Schaff, History Of The Christian Church, Hendrickson, 1:459.) Valóban, Jézust mindig a zsinagógákban találjuk, amint szombatonként tanít (Lk 4,18-30; Mt 4,23; 13,54-58; Mk 1,21; Jn 18,20), pedig nem volt sem lévita pap, sem zsinagógai elöljáró. Továbbá, nem szűrték elő azokat, akik szólni kívántak a zsinagógai összejöveteleken, nem kérdezték meg, miről fognak majd beszélni, hiszen Pál, közvetlenül a megtérése után hirdethette a zsinagógákban vele szemben ellenséges zsidóknak, hogy Jézus az Isten Fia (ApCsel 9,20).

Továbbá, éppen emiatt a részvételi szabadság miatt használta Pál a zsinagógát stratégiai kiindulópontként az új városok evangelizációjakor. Szombaton betért a zsinagógába, és amikor a tanításra és buzdításra lehetőséget kapott, Jézust, mint Messiást hirdette. A zsinagógában történt, hogy Pál szavai hatására Ikónium számos lakója hitt (ApCsel 14,1), hogy a béreaiak teljes készséggel fogadták az Igét (ApCsel 17,10-12), és ahol minden szombatnapon érvelt (vitatkozott), próbált meggyőzni zsidókat és görögöket egyaránt (ApCsel 18,4). Valóban, a zsinagógai istentisztelet formája annyira szabad volt, hogy még idegeneknek is megengedték, hogy buzdító beszédet intézzenek a gyülekezethez (ApCsel 13,14-41). A zsinagógai istentisztelet bátorította a nyílt részvételt; nem véletlen, hogy a korai keresztények összejövetelei is ezt a formát követték.

Kevin Giles a Patterns of Ministry Among the First Christians (Szolgálati minták az első keresztények között) c. könyvében éleslátással ír a zsinagóga és a korai házi gyülekezetek viszonyáról:

„A nagyobb és intézményesültebb zsinagógákban tudjuk, hogy a zsinagóga vezetőjének fő szerepe az istentiszteletek felügyelete, valamint a jelenlevők részvételének bátorítása volt. Minden valószínűség szerint a házi gyülekezetek első vezetői is hasonlóképpen jártak el. A korai keresztények kerülték a zsidók által használatos címet („a zsinagóga vezetője”), és inkább a semleges, ám ugyanennyire megfelelő „episkopos” (felügyelő) kifejezést választották; továbbra is megtartották viszont az összejöveteleket felügyelők legfőbb feladataként a széleskörű részvétel elősegítését, ahelyett, hogy mindent ők csináltak volna. Így pedig, könnyen lehetett, hogy az új házigyülekezetkben, ahol a Szent Szellem új életet és dinamizmust hozott, ezek a személyek úgy találhatták, hogy a feladatuk sokkal inkább a részvétel korlátozása lett, semmint a bátorítása!" (Ken Giles, Patterns of Ministry Among the First Christians, Collins Dove, p.37.)

Folytatás: 2. rész