HTML

Hitről szóló blog

"[A béreaiak] napról napra kutatták az Írásokat, hogy valóban így vannak-e ezek a dolgok." (ApCsel 17,11) _________________ "Testvéreim, ne legyetek gyermekek a gondolkozásban, hanem a rosszban legyetek kiskorúak, a gondolkozásban ellenben érettek legyetek." (1Kor 14,20)

Utolsó kommentek

Címkék

abortusz (3) antiszemitizmus (3) ateizmus (4) Atya (1) az ember felépítése (1) a halál és ami utána van (2) a hit fegyvere (1) a hívő jutalma (1) a kereszt munkája (2) a szenvedés értelme (1) a viskó kritika (1) biblia (5) bibliai próféciák (4) biblikus gyereknevelés (3) biblikus kereszténység (29) biblikus lelkigondozás (2) buddhizmus (2) bűn (6) c.s. lewis (1) cursillo (3) D.M. Panton (1) dalai láma (2) dave hunt (8) dinoszauruszok (1) egység krisztusban (3) Egyszerű fordítású Biblia (2) elragadtatás (1) első feltámadás (1) elveszíthető-e az üdvösség (6) emerging-keresőcentrikus-posztmodern egyház (13) én halála (1) én megtagadása (1) Eszménykép és valóság (3) evangélium (15) evangelizáció (7) evolúció-teremtés (16) Ezeréves Királyság (6) feltételek az Igében (1) fiúság (1) G.H. Lang (4) győzelmes keresztény élet (10) gyülekezet (16) gyülekezeti élet (1) hinduizmus (1) hit (6) hitvédelem (6) hit és cselekedetek (1) hívő élet nehézségei (8) homoszexualitás (3) hústest (2) húsvét jelentése (1) igaz és hamis megtérés (8) imádság-imádkozás (4) Istennel járni (1) istentisztelet (12) isten imádása (8) ítélet (1) ítélkezés (2) izrael (2) jézus (12) Jób magyarázata (1) john macarthur (2) jutalom (2) Kánaán (1) karizmatikusság (3) katolicizmus (5) katolikus pap (4) kegyelem (2) kereszt (1) kereszténység (3) keresztényüldözés (1) keresztény filmek (1) keresztség-bemerítés (2) közösség (1) Krisztus és a Gyülekezet egysége (1) Krisztus ítélőszéke (5) Krisztus teljessége (1) Krisztus Teste (2) kritika (7) különbségtétel (1) lelkigondozás (1) mai ige (1) megagyülekezetek (1) megtérés (8) megtéréstörténet (5) méltónak lenni a jutalomra (1) mennyek királysága (1) menyegző (1) miért teremtett az Isten embert (1) misztikus-kontemplatív-spirituális (14) müller györgy (1) new age-okkultizmus-ezotéria (9) nincsrecept (3) növekedés (5) óember (1) őrállók (1) ortodox kereszténység (2) pészach (1) posztmodern egyház (4) prédikáció (2) pszichológia az egyházban (2) ray comfort (3) rick warren-céltudatos (1) Rick Warren-céltudatos (2) segítség (1) segítség a szenvedésben (1) Stephen Kaung (1) szabadítás (1) szabadság (3) szellem lélek test (1) szenvedés (1) szivárványszínű szvasztika (2) T. Austin-Sparks (2) tanítvánnyá tétel (2) teremtés (1) tévtanítások az utolsó időkben (13) tévtanítók (9) the berean call (1) tíz szűz példázata (1) tozer (1) üdvösség (14) új ember (1) Új és és új föld (1) Új Jeruzsálem (1) új reformáció (2) univerzalizmus (1) uralkodás Krisztussal (2) úrvacsora (1) vallás (2) végidők (1) william paul young (1) Címkefelhő

Elveszíthető-e az üdvösség; van-e jutalma a hívőnek, és ha igen, mi az? - 4. rész

2017.05.06. 06:00 Kéry Zsuzsanna

A JELEN KIVÁLTSÁGAINAK FELTÉTELES MÓDJA AZ IGÉBEN

A továbbiakban megmutatjuk, hogy azok az ajándékok, melyeket Isten a hívőknek bár kegyelemből biztosít, feltételhez kötöttek.

Egyiptomban Izrael népének a Pusztítótól való megmenekülése egyes-egyedül a megváltás vérén múlt: „Amikor meglátom a vért, elmegyek mellettetek” (oltalmazva, mint a fészkét védő madár, lásd: Ézs 31,5, ahol ugyanezt a kifejezést használja [„pásah” – a ford.], és a megelőző kép mutatja a jelentését). A nép jövőbeni magatartásával kapcsolatban Isten semmilyen feltételt nem támasztott, holott látta előre a majdani hűtlenségüket. De semmilyen „ha” nem hangzott el; a halálból való szabadítás teljes és feltétel nélküli volt. A megigazulás nem függ a megszentelődéstől; a megigazulás abszolút, visszafordíthatatlan, és egyedül annak köszönhető, hogy Isten mennyire becsüli Krisztus drága vérének örökkévaló értékét.

Azonban három nappal azután, hogy a megváltott nép örökre megszabadult Egyiptomból a Mózessel való közösségbe történt alámerítkezésük – tehát a vörös-tengeri átkelésük – által (1Kor 10,1), és Isten legelőször szólt hozzájuk mint megváltott néphez, a beszéde így kezdődött: „HA”. „Ha a te Uradnak Istenednek szavára hűségesen hallgatsz és azt cselekeszed, ami kedves az ő szemei előtt és figyelmezel az ő parancsolataira és megtartod minden rendelését: egyet sem bocsátok reád ama betegségek közül, amelyeket Egyiptomra bocsátottam, mert én vagyok az Úr, a te gyógyítód.” (2Móz 15,26, Károli). Az első megígért áldást, a testi egészséget Isten cselekedetekhez kötötte: „ha azt cselekszed”, a feltételt pedig az engedelmességhez szabta. Ez még azelőtt történt, hogy a sínai-hegyi törvény hatálya alá kerültek volna.

Amikor azután még csak a harmadik hónap következett, Isten egy újabb ígéretet tett. Ez is „HA”-val kezdődött: „ha figyelmesen hallgattok szavamra és megtartjátok az én szövetségemet, úgy ti lesztek nekem valamennyi nép közt az enyéim; mert enyém az egész föld. És lesztek ti nekem papok birodalma és szent nép” (2Móz 19,5-6). A második megígért áldás – Istennel való különleges kapcsolat papi királyi uralom révén – szintén feltételtől: az engedelmességtől függött.

A nép azonban igen hamar elveszítette a papi méltóságot azzal, hogy kirívó engedetlenséggel megszegte az éppen átadott tízparancsolat első és második parancsát az aranyborjú elkészítésével; a papi méltóságot utána pedig egyedül csak Áron családja kapta meg. Azután ugyanebből a családból Nádáb és Abíhú engedetlenség miatt elveszítette a pozícióját és az életét egyaránt, pontosan a szent hivatalba való felszentelésük napján (3Móz 10); később viszont Fineás figyelemre méltó hűséggel védte meg családja becsületét (4Móz 25,10); míg megint később Éli és fiai, bár Fineás házából származtak, elveszítették papi méltóságukat a hűtlenségük miatt (1Sám 4). Az utána következő időkben a papi család hűtlen tagjai elveszítik hivatalukat, a hűségesek viszont megerősítik (Ez 44,10-16). Abban az időben pedig az emberiség többi része számára Izrael mint nép végre az lesz, aminek Isten kezdettől fogva szánta: áldásainak közvetítője a népek felé, amely méltóságra azonban ezidáig tehetetleneknek és méltatlanoknak bizonyultak: „Titeket pedig az Úr papjainak neveznek” (Ézs 61,6). De akkor már Istentől születettek lesznek, új szívvel és új szellemmel, és be fogják tölteni a papság számára előírt engedelmesség nélkülözhetetlen feltételeit.

Ezek a jellemző történetek mutatják be a „HA” helyét Istennek az emberekkel való bánásmódjában. A megváltást, megigazítást, haragtól való megszabadítást, Isten előtti új helyzetet illetően az Ige kijelentései feltétel nélküliek:  „aki hisz a Fiúban, örök élete van” – ezek a szavak a jelenlegi szabadítást jelentik, „ítéletre nem megy” – ezek pedig az örök élet vagy halál kérdésében a jövőről szólnak (Jn 3,36; 5,24). Ám amint ezt a mindörökre biztonságos helyzetet hit által elértük, és el lettünk hívva az Isten Fiával (a mi Mózesünkkel) való közösségbe, és az alámerítkezéssel bele is helyeztettünk abba, így indulva el a pusztaságba az Istenbe vetett hit útján, Isten azonnal meg fogja mutatni, hogy a jövőbeni kiváltságok a hitbeli engedelmességtől függenek majd. 

Minden hívő Krisztus népéhez tartozik, de ami ennél sokkal, de sokkal magasztosabb: „ti barátaim vagytok, HA megteszitek, amit parancsolok nektek” (Jn 15,14). Az Úr az Ő részéről változhatatlanul szereti az övéit, de „ha parancsolataimat megőrzitek majd [a ti részetekről], megmaradtok szeretetemben” (Jn 15,10). Isten ígéretei minden hívő számára egyformán elérhetők, az irgalom széke megkülönböztetés nélkül nyitott mindenki előtt, de egyedül „HA megmaradtok bennem, és beszédeim bennetek maradnak, kérjetek, amit csak akartok, és meglesz nektek” (Jn 15,7).

Lényeges, hogy ezeket a feltételes ígéreteket Jézus hűséges tanítványai legbensőbb körének címezte: az apostoloknak, azoknak a férfiaknak, akiknek ugyanekkor az Úr azt mondta, „de ti vagytok, akik kitartottatok velem megpróbáltatásaimban” (Lk 22,28, Kecskeméthy), és akiknek következésképpen a legfelsőbb pozíciókat ígérte a királyságában. A múltbéli hűségesség azonban nem mentette föl őket a súlyos és szükséges „HA” alól a jövőt illetőleg.

Ezek a legutóbbi Igék azt mutatják, hogy számunkra, ahogyan Izrael számára is, a papság joga feltételhez kötött. Mi, ahogyan ők is, papságra hívattunk (1Pt 2,9; Jel 1,6); a kegyelem trónusához mindannyiunknak szabad utunk van (Zsid 4,16); de csakis akkor van erőnk a közbenjárásban, HA Krisztusban maradunk, az Ő szavai pedig bennünk, és így a szívünk szabad lehet Isten előtt, a külső életünk pedig tiszta az emberek előtt az Igének való engedelmesség révén (Zsid 10,22).

A következőkben azt mutatjuk meg, hogyan alkalmazható ez az elv a jövőbeni méltósággal és megbecsüléssel kapcsolatban.

Szólj hozzá!

Címkék: kegyelem üdvösség elveszíthető-e az üdvösség G.H. Lang Eszménykép és valóság feltételek az Igében

Elveszíthető-e az üdvösség; van-e jutalma a hívőnek, és ha igen, mi az? - 3. rész

2017.05.05. 06:00 Kéry Zsuzsanna

G.H. Lang: Eszménykép és valóság c. írását folytatjuk, az első rész ide kattintva olvasható.

A KEGYELEM TARTALMAZHAT FELTÉTELEKET

Rámutattunk, hogy (a) minden ajándék Istentől származik, méghozzá kegyelemből, mivel a haragon kívül semmi mást nem érdemelnénk. „A bűnösnek a kárhozaton kívül minden kegyelem”. (b) Hogy mindazonáltal mindig fennáll a lehetőség, hogy az ember ne fogadja el, amit a kegyelem kínál, és így ne nyerjen semmit Isten kegyelmi ajánlatából.

Ez a megváltatlanokra is igaz: számukra a szabadítás az, amit teljes egészében visszautasíthatnak vagy figyelmen kívül hagyhatnak; de a megváltottakra is igaz marad, ha elmulasztják megszerezni azokat a további kincseket, amelyek felé a helyreállításuk megnyitotta az utat.

Senki sem kérdőjelezi meg ezt a jelenvaló élettel kapcsolatosan, hiszen bizonyos, hogy számos hívő nem élvezi a maga teljességében Krisztusból mindazt, ami pedig most is minden keresztény számára elérhető lenne. A megváltás bizonyossága, az Istennel való tudatos apa-gyermek kapcsolat, a papi bemenetel és erő a közbenjárásban, a Krisztussal a mennyeiekben való lakozás bensőséges észlelése – ezek lehetnek olyan kiváltságok, amelyek gyakran nincsenek meg, sőt, amelyekről valóban sokaknak, akik pedig tudják, hogy Jézus a megváltójuk, nincs is semmi ismeretük, sőt még lehetőségként sem hallottak róla. A hiányos tanítás miatt olyanok, mint azok a tanítványok, akik nem fogadták még be a Szellemet, mert nem tudták, hogy nekik adatott (ApCsel 19,2).

Az is bizonyos, hogy vannak olyanok, akik nagyon is ismerték ezeket a kiváltságokat, azoknak erejét, ám elveszítették ezeket a tapasztalatokat a testiesség és a világiasság miatt.

Ha tehát a jelenlegi kiváltságoknak híján lehetünk, akkor milyen alapon kellene azt gondolnunk, hogy a jövőbelieknek nem? Az Ige gondos tanulmányozói persze nem is tartják így. Általánosan elismerik, hogy a királyságban adott jutalmak arányosak lesznek a hit cselekedeteivel, a szeretetből fakadó fáradozással, a királyságért való szenvedéssel ebben az életben, és hogy ezek a jutalmak díj- illetve koszorú-természetűek, tehát elveszíthetők.

Az itt szóban forgó lényeges pont azonban az, hogy nem csak a királyságban kapott pozíció és jutalom, hanem egyáltalán az oda való bejutás is pontosan ezen az alapon áll! Semmilyen új elméletet nem vezetünk itt be az életről vagy a jutalmazásról, hanem csak kiterjesztjük ugyanazt a már meglévő alapelvet – ezért azt kell már csak megnéznünk, hogy mi az Ige tanúságtétele a kérdésről. Ez a tanúságtétel pedig szerintünk oly világos és bőséges, mint az az igazság, hogy Isten királyságának léteznie kell. A tanítványoknak címzett kijelentéseket úgy vesszük, hogy pontosan azt jelentsék, amit mondanak, pl. ezeken a helyeken: Mt 5,20; 18,3; Róm 8,17; 1Kor 6,7;10; Gal 5,19-21; Ef 5,5; Fil 3,10-11; 2Tessz 1,11; 2Tim 2,11-13; Jel 2,27-28; 3,4;5;21 stb.

Beszélik, hogy amikor I. Erzsébet egyszer egy életére törő merénylő kegyelmi kérvényén gondolkozott, azt ajánlotta végül, hogy kegyelmet ad az általa megnevezett feltételek betartása esetén. A kérvény írója azonban visszaüzent, mondván, hogy a feltételekhez kötött kegyelem nem kegyelem. Erzsébet állítólag azt mondta erre, hogy jobb teológiai lecke volt ez számára, mint amit a püspökeitől valaha is tanult.

Bizonyára sokak számára találó ez a gondolat, habár nyilvánvalóan hamis. A kegyelem nem kevésbé kegyelem, ha okkal, de feltételeket tartalmaz. John Bampton jelentős örökséget hagyományozott az oxfordi egyetemre, azzal a végakarattal, hogy a róla elnevezett előadásokat évente megtartsák. Ez kegyelem, hiszen senki nem kötelezte, hogy örökül hagyja a javait. Azonban, hogy biztosítsa a színvonalat, feltételként szabta, hogy az előadó legalább MA fokozattal rendelkezzen; azért pedig, hogy biztosítsa az előadások fennmaradását, megszabta, hogy az előadó addig nem kaphatja meg a tiszteletdíját, míg harminc példányt ki nem nyomtattak az előadás szövegéből. Ezek a feltételek nem kisebbítik a kegyelmet, ellenben bölcsességről tanúskodnak.

Az ajándék lehet feltétel nélküli vagy feltételes. Az előbbi esetén az adományozó csak annyiban dönt, hogy kinek ad vagy nem ad javakat. Ha viszont feltételes, az adományozó visszakérheti, vagy megtagadhatja attól, aki kapja, mert a fogadó fél elveszíti a jogosultságát, ha nem teljesíti a feltételeket.

Az örökhagyás ismeretesen olyan feltételek mentén működik, mint például, hogy az örökös (a) felveszi az örökhagyó nevét, vagy (b) továbbra is a kívánt házban lakik, vagy (c) soha nem lesz római katolikus. Ezek a feltételek két csoportba sorolhatók: az (a) azelőtt lép életbe, mielőtt a vagyon az örökösre száll; (b) és (c) folytatódik a vagyon átruházása után. Az (a) esetében, amint a nevet felvették, az ajándék feltétel nélkülivé válik, de a (b) és (c) esetében mindig feltételes marad. Isten ajándékait tekintve azok szükségszerűen feltételesek, néhány az (a) csoportba, mások a (b) és (c) csoportba tartoznak.

A megigazítás és az örök élet a legelső; ez a megkívánt, és szükségszerűen elengedhetetlen feltétel: bűnbánat Isten előtt, és hit az Úr Jézus Krisztusban. Ha ez a feltétel nem teljesül, a kegyelem által kínált említett ajándékok sohasem szállnak át a bűnösre. Azonban ha ez a feltétel teljesült, a hozzá kapcsolódó jótétemények működésbe lépnek, méghozzá Isten részéről visszavonhatatlanul és a kedvezményezett részéről elveszíthetetlenül. Ezért íratott meg a bűnbánó és hívő emberről, hogy „ingyen megigazíttatott” Isten kegyelme által azzal a megváltással, illetve annak révén, amely Jézus Krisztusban van, és „Isten kegyelmi ajándéka pedig örök élet a mi Urunk Krisztus Jézusban” (Róm 6,23). A kifejezéseket szabadon értelmezve, a kegyelmi ajándék nem csak azt jelenti, hogy a bűnös számára vételártól mentes, hanem szabad bármilyen utólagos feltételtől is, ha egyszer valaki bűnbánat és hit alapján ezeket az ajándékokat megkapta.

Nem találjuk azonban igazolva, hogy ugyanez vonatkozna minden, az Isten kegyelme által felkínált ezután következő kiváltságra is. Ezek ugyanúgy a kegyelem ajándékai, de vagy a (b) vagy a (c) csoportba tartoznak, melyek folyamatos fennállásához feltételek kapcsolódnak. Ha Isten a Fiával az Ő királyságában való uralkodást a Vele való jelenlegi szenvedéshez kötötte, az nem csorbítja az emberek iránti kegyelmét amiatt, hogy egy ilyen nagyszerű lehetőséget adott, hanem azt mutatja, hogy valóban „teljes bölcsesség és értelem” (Ef 1,8) jellemzi, hiszen az Ő kegyelmével nem lehet visszaélni, hogy a restséget és a hűtlenséget támogassa.

Szólj hozzá!

Címkék: kegyelem üdvösség elveszíthető-e az üdvösség G.H. Lang Eszménykép és valóság

Elveszíthető-e az üdvösség; van-e jutalma a hívőnek, és ha igen, mi az? - 2. rész

2017.05.04. 06:00 Kéry Zsuzsanna

G.H. Lang: Eszménykép és valóság c. írását folytatjuk, az első rész ide kattintva olvasható.

III. MIT JELENT MÉLTÓNAK LENNI?

 

Azon a három helyen (Lk 20,35; ApCsel 5,41; 2Tessz 1,5), ahol a kataxioó ige előfordul, ott alkalmasságot, és nem tehetség értelmében vett kiválóságot jelent. Tizenöt angol és öt német fordításban, öt lexikonban és számos standard kommentárban semmilyen más javaslatot nem találunk a fordításra, mint azt, hogy „méltó”. Ez a szó, a szótárak szerint, magában foglalja az érdemszerintiséget, a megérdemeltséget bizonyos adott tulajdonságok, tettek alapján. Méltónak lenni azt jelenti, hogy valaki birtokolja és jelét adja azoknak a tulajdonságoknak, amelyek azt az alkalmasságot alkotják, amelyre a szó kétségtelenül szintén utal.

 Tény, hogy a kata előtag ebben az esetben nem hordoz olyan erőteljes jelentést, és ezért magának a szónak az értleme megegyezik az egyszerű axioóval, azonban ez is ugyanúgy a fent definiált „méltónak lenni” jelentést hordozza. Az 1Móz 31,28-ban a Szeptuaginta axioszt ír, a complutumi poliglotta[1] ugyanezt kataxtoó-ként hozza, a jelentés ugyanaz. Lábán mondja: „És nem tartottál méltónak, hogy megcsókoljam fiaimat és leányaimat”. Ezt nem nagyon lehetne kicserélni arra, hogy „nem tartottál alkalmasnak” stb.

 Egyes vélemények szerint, amikor a százados (Lk 7,7) azt mondja, hogy nem méltó Krisztus személyes jelenlétét élvezni, nem a saját méltatlanságára, hanem a pogány származására gondol. Lehet, hogy valóban, de abban a pillanatban ez a kettő ugyanazt jelentette. Akkoriban a származás volt az egyetlen, ami akadálya lehetett annak, hogy segítséget kapjon Attól, Aki akkor még nem küldetett máshoz, csak Izrael házának elveszett juhaihoz. Az ehhez a nemzethez tartozás volt a személyes érdemek egyik fontos tényezője. Ennek hiánya méltatlanságot vont maga után az adott céllal kapcsolatban; s ennek megléte volt az egyetlen megkövetelt személyes tényező.

 Ugyanez az axios szó szerepel az 1Tim 5,17-ben: „Azokat a véneket, akik jó elöljárók voltak, kétszeres megbecsülésre kell méltatni” (Csia); a Zsid 3,3-ban: „Ő ugyanis nagyobb dicsőségre volt méltó, mint Mózes”; a Zsid 10,29-ben: „Mit gondoltok: mennyivel súlyosabb büntetésre lesz méltó az, aki Isten Fiát lábbal tapodja”. Nyilvánvalóan egyik helyen sem lehetne a „méltó”-t „alkalmas”-ra cserélni; akkor miért tegyük így a másik helyen, a 2Tessz 1,11-ben: „mindenkor imádkozunk értetek, hogy a mi Istenünk tegyen titeket méltóvá az elhívásra”?

 A melléknévi forma (axios) elfogadottan utal a személyes érdemre – nem értjük, hogy akkor az ige miért nem, hiszen egy helyen együtt szerepelnek, ugyanolyan hansúllyal, és helyesen így lehet fordítani: „Azokat a véneket, akik jó elöljárók voltak, kétszeres megbecsülésre kell méltatni (…) Azt mondja ugyanis az írás: (…) „Méltó a munkás a bérére” (1Tim 5,17,18).

 A Szeptuaginta a Jeremiás 7,16-ban használja az igei alakot: „Ne tartsd méltónak őket a sajnálatra”. Helyes az, ahogy mondják, hogy Isten igaznak számít bennünket, holott nem vagyunk azok? Nem inkább Valaki másnak az igazságát tulajdonítja nekünk hitből, és azután számít minket annak, amik vagyunk Abban a másikban? A törvény igaznak nyilvánítja azt, aki megfizette az adósságát, s ugyanolyannak nyilvánítja akkor is, ha más fizetett helyette. De a törvény addig nem számítja igaznak, amíg valóban a saját zsebéből vagy a másikéból a fizetés meg nem történt. Isten is megmarad a realitás talaján, mind a megigazulatlanokkal, mind a megigazultakkal szemben. Nem tartja az igazakat méltónak erre vagy arra a jutalomra, dicsőségre, hacsak nem érdemelték ki ténylegesen is.

Mi tesz hát valakit méltóvá Isten királyságára? Az általános vélekedésnek az tűnik, hogy Isten igazságossága a Krisztusba vetett hit által tulajdoníttatik az embernek, anélkül, hogy bármi egyéb megfontolás is bekerülne a képbe. Ha ez így lenne, szükségszerűen az következne, hogy minden hívő kivétel és különbség nélkül, teljesen egyformán lett felruházva vele, ezért bizonyosan mindnek egyformán kell osztoznia a dicsőségben is. Ez eltörölne minden dicsőségbeli különbséget, és semmissé tenné az Igében többször, nyomatékosan tanított jutalmazás teljes tanát, hiszen, ha a megigazító elfogadás minden hívőre egyformán vonatkozik (mint ahogyan így is van), akkor a jutalomnak és a dicsőségnek is így kellene lennie, ha ez lenne az egyedüli alapja.

 Nyilvános konferencián hallottuk kijelenteni: „Nem számít, hogyan élünk keresztényként – a hangsúly ezen volt, lévén ez volt a mondanivaló lényege –, bizonyosan Krisztus menyasszonya leszünk, és Vele uralkodunk!” Nem is lehetne kivételt tenni senkivel, ha a Krisztussal való megdicsőülés alapja egyedül az Ő nekünk tulajdonított érdeme lenne. Az Úr Jézus kiengesztelő munkájának, az érdemnek, amelyet Isten a hívőnek tulajdonít, két hatása van:

  1. Megváltoztatja a hívő jogi helyzetét és Istennel mint bíróval való kapcsolatát azáltal, hogy a halálra ítélt lázadó pozíciójából kiemeli, és kedvezményezett helyzetbe állítja, úgy kiengesztelve Istennel, mintha mindig is hűséges alattvaló lett volna. Ez azonban csak jogi, törvényszéki dolog. Megváltoztatja – és ez örökre szól – az ember jogi státuszát Isten törvénye előtt, ez azonban önmagában nem változtatja meg az embert, illetve teszi az életét szentté vagy kellemessé.
  2. Ezen az új alapra helyezett kapcsolatban Isten azonban célul tűzheti ki, és Szelleme munkája által véghezviheti a hívőben a szentség, közösség, szolgálat és Fia királyságában végzett munka jutalmának mindenfajta új lehetőségeit. Mindez kegyelemből van, hiszen Istent senki sem kötelezi, hogy a kedvünkre tegyen. Itt lép azonban a képbe a személyes érdem és alkalmasság. A természetes világban minden fiú egyformán osztozik az apa szeretetén, gondoskodásán és javain; de nem mindannyian bontakoztatnak ki magukban egyforma alkalmasságot az üzlet, vagyon és köztisztelet tekintetében, illetve nem egyformán méltók ezekre. Az alkalmasságuk először is a veleszületett képességektől függ („mindegyiküknek a maga képességei szerint adott” – Darby, Mt 25,15), de ezen túl függ a pozícióba való elhívásra adott válaszuktól kezdve az oktatás lehetőségeit kihasználó szorgalmukig; függ attól is, hogy mennyire fogadják el a fegyelmet, vagy hogy mennyire tudják hasznukra fordítani a képzésüket. És amire egy fiú nem készíti így fel magát, arra nem lesz alkalmas, ezért nem is fogják arra méltatni, hogy az adott pozícióba eljusson. Ezért Hogg és Vine[2] a 2Tessz 1,5 alapján jogosan mondja: „A hit és az állhatatosság gyakorlásában nincs semmilyen saját érdem, amely az Isten királyságára jogosíthatna; [a szentek] hite és állhatatossága Isten elhívásáról (Ef 2,12) és annak a Királyságnak a bennük munkálkodó erejéről tesz bizonyságot. Illő és helyes tehát, hogy azok, akikben ezek az erők működtek, és akikben következésképpen azzal a Királysággal összhangban lévő jellem fejlődött ki, azok helyet is kapjanak benne a megjelenésekor.”

 Komoly kérdés vetődik fel azonban ekkor: Mi van azokkal a hívőkkel, akikben ezek az erők nem működnek, és akikben következésképpen azzal a királysággal összhangban lévő jellem nem fejlődik ki? Mert, hogy ilyenek vannak, azt az Ige és a megfigyelés egyaránt tanúsítja. Mindig is voltak, és most is vannak Démászhoz hasonló keresztények, akik visszatértek a világba; sajnos tény, hogy vannak visszaesők.

 Itt lépnek be azonban a hit, az igyekezet, a megszerzés, a jutalom tényezői; itt ébred szükség a veszteséggel, az örökségből való kimaradással, a fenyítéssel kapcsolatos figyelmeztetésekre. Létezik az a súlyos állapot, amikor valaki nem használja az Isten Szelleme által Krisztusban elérhetővé tett isteni kegyelmet (Zsid 12,15; 2Kor 6,1). Bárki bármit is ér el, teljes mértékben „kegyelme dicsőségének magasztalására” (Ef 1,6) lesz, mely megadta a lehetőséget és a képességet; és minden veszteség vagy fenyítés a kegyelem által rendelkezésre bocsátott lehetőségeknek és képességeknek elhanyagolása vagy helytelen használata miatt éri majd az embert.

 Nyilvánvaló, hogy a király nem minden hűséges női alattvalója méltó arra, hogy királyné legyen, és nem minden kötelességtudó férfi alkalmas kormányfőnek sem. Eszter személyes bája volt az, ami megragadta a királyt, hogy őt válassza királynénak. Teljesen bizonyos, hogy egyedül a kegyelem munkálja ki bennünk ezt az alkalmasságot, akik pedig magunkban egyáltalán nem vagyunk alkalmasak; tehát a kegyelemnek kell kimunkálnia ezt, különben egyáltalán nem lesz meg. Nem nekünk tulajdonított, átruházott alkalmasság ez, hanem a jellem valós alkalmassága, ahogyan arra Hogg és Vine helyesen rámutat; olyan alkalmasság, amelyet valóban Isten ereje hozott létre, de amely hitben és állhatatosságban mutatkozik meg. Ha ez mindössze nekünk tulajdonított alkalmasság lenne, amely a thesszalonikaiaknak hit által már megvolt, akkor Pál miért imádkozott annyira őszintén és miért buzdította őket, hogy a végén úgy találtassanak, mint akik birtokolják azt? A tulajdonított igazságosságot vagy el lehet veszíteni, vagy Pál imája nem volt helyénvaló, vagy pedig az itt kínált magyarázat a megoldás.

 A haldokló gonosztevő (Lk 23,39-43) különösen is ragyogó példája annak, hogy mit jelent alkalmasnak lenni az Úr társaságára. Az az ember egy olyan órában ismerte fel Krisztus valódi személyét, természetét és méltóságát, amikor a leginkább felfoghatatlannak tűnt, hogy Az legyen, Aki. Ezt vallotta: „Ez az ember semmi helytelent nem cselekedett.” Személyes hitet tett Krisztusban akkor, amikor az egész világ kivetette, amikor még a saját követőinek is megtört a hitük és elhagyták Őt. Akkor ragadta meg a Megváltót, amikor mások kigúnyolták, és nyilvánosan egyedül Őbelé helyezte minden reménységét.

Nem volt nehéz Pálnak elfogadni Jézus kijelentéseit, amikor a napnál is ragyogóbb dicsőség fényességében látta Őt; a gonosztevő hite viszont sokkalta különb volt ennél: akkor hitt, bízott és tett vallást, amikor a világosságot a szörnyűséges halál legmélyebb sötétsége takarta el. Ennél magasabbrendű hitbeli cselekedetet talán senki nem ért el és nem is fog elérni, és a hite szerint lesz majd neki, ahogyan mindenki másnak. A Jn 6,40 nem tekinti az örök életet és az első feltámadást egymással feltétlen együtt járó dolgoknak. Az „utolsó napon” történő feltámadást úgy értelmezzük, mintha ez azt az általános feltámadást jelentené, amelyik az istenfélők reménysége (Jn 11,24) volt azelőtt, hogy a halottak egy részének előzetes feltámadását világosan tanították volna. A Jézus Krisztusban mint Isten Fiában való hithez mindössze az örök életre való feltámadás biztosítéka tartozik az utolsó napon, s az, hogy ezeknek a hívőknek a neve benne van az Élet könyvében Krisztusért (Jel 20,12). Ráadásként azonban nyitva áll minden hívő előtt, hogy „méltóknak ítél[jék] arra, hogy eljussanak ama következő korba, s a halottak közül való feltámadásra” (Lk 20,35), és így Krisztussal együtt uralkodjanak, amikor dicsősége trónjára ül (Jel 20,4-6).

 Idézhetjük tehát az 1Pt 1,13-at azzal a megkülönböztetett bánásmóddal kapcsolatban, ami Jézus Krisztus megjelenésekor fog eljönni, de vigyáznunk kell az Ige figyelmeztéseire is, hogy ne veszítsünk el abból semmit, amit Isten a Maga jótetszése szerint nekük adni kész. Az elveszíthető áldások közül pedig nem látjuk igazolva, hogy kihagyhatjuk az első feltámadásban való részvételt és a Krisztussal való uralkodást. Az Ige, a mi olvasatunkban, világosan buzdít rá, hogy ne veszítsük el ezeket, ellenben igyekezzünk elérni, a Lk 20,35-ben szereplő egyértelmű állítás szerint: „akiket méltóknak ítélnek arra, hogy eljussanak”. Nem egyszerűen csak alkalmasnak kell lenni arra a feltámadásra, hanem el kell jutni oda, ami pedig törekvést és igyekezetet jelent egy cél vagy dolog elérése érdekében.

 

[1] complutumi poliglotta: Ximenes bíboros megbízásából és költségén 1514-17: Alcalában (lat. Complutum) készített többnyelvű Biblia. Forrás: Magyar Katolikus Lexikon

[2] Charles Frederick Hogg (1859-1943) és William Edwy Vine (1873-1949) brit teológusok, bibliakommentár-írók

Szólj hozzá!

Címkék: jutalom üdvösség elveszíthető-e az üdvösség G.H. Lang méltónak lenni a jutalomra

Elveszíthető-e az üdvösség; van-e jutalma a hívőnek, és ha igen, mi az? - 1. rész

2017.05.03. 10:03 Kéry Zsuzsanna

Az alábbiakban G. H. Lang: Eszménykép és valóság (Ideals and Realities) c. írását adjuk közre részletekben.

Rögtön a legelején tisztáznunk kell, hogy jelen tanulmány szerzője teljes mértékben vallja, elfogadja és kijelenti, hogy akit Isten a Krisztusba vetett hite által, Krisztus ingyen neki tulajdonított igazságossága alapján az Ő törvényszéke előtt egyszer már igazságosnak számított, soha nem térhet vissza korábbi, Isten előtt megigazulatlan állapotába, és nem veszítheti Isten ingyen ajándékát, az örök életet. Izrael fiainak megváltott és Mózes vezetésével Egyiptomból kihozott tagjai közül egyiküknek sem engedte meg az Úr, hogy visszatérjenek oda és abba az állapotba, ahonnan vér és hatalom által egyszer kiszabadította őket, még azoknak sem, akik a maguk részéről azt mondták, „válasszunk vezetőt, és térjünk vissza Egyiptomba!” (4Móz 14,4). A megváltásból fakadó legjobb következmények valóban hiányoztak náluk, de maga a megváltás sohasem vált semmissé. A végső szabadítást illetőleg „a kegyelem uralkodik igazságosság által az örök életre, Jézus Krisztus, ami Urunk által” (Róma 5,16-17; 21,6; 23).   

 Azzal, hogy Urunk, Jézus Krisztus ezeréves királyságában a jutalmakat a most végzett szolgálatnak megfelelően kapjuk majd, gyakorlatilag mindenki egyetért; egyesek szerint pedig a megjutalmazás alapelve magába a királyságba való bejutásra is kiterjed, és úgy tartják, hogy az Ige tanítása szerint Urunk egyes hívőket méltatlannak találhat arra, hogy bármilyen helyük legyen a királyságban.

 Az utóbbi vélekedéshez szükségszerűen hozzátartozik, hogy nincs biztosítéka a hívőnek az első feltámadásban való részvételre, mert ez olyan kiváltság, amely bár minden hívő előtt nyitva áll, méltatlan viselkedéssel el is lehet veszíteni. Ha elnyerték viszont, olyan, mint a versenydíj – ahogyan Pál is mondja a halottak közül való feltámadással kapcsolatban: „nekifeszülve futok egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának a Krisztus Jézusban adott jutalmáért [a pályadíj felé - Csia.]” (Fil 3,14): a díjért, amelyet Isten kegyelméből kapunk, és amelyet csakis ugyanennek a kegyelemnek a munkálkodása által lehet megnyerni, de amelyet, mint minden díjat, el lehet veszíteni, ha a megfeledkezünk a kegyelemről vagy visszaélünk vele.

 Ezt a felvetést nem lenne szabad olyan könnyedén elutasítani, mint ahogyan azt néhányak teszik. A részleteket illetően bizonyos eltérésekkel, de számos istenfélő és nagy tudású tanító vélekedett hasonlóan, például R. C. Chapman, Hudson Taylor, Robert Govett és G. H. Pember, hogy csak néhány jól ismert nevet említsünk az igaz hitű szentek és bibliatudósok közül. Nevek önmagukban nem igazolnak egy tanítást, már csak azért sem, mert mindenféle kérdésben fel lehet sorolni ilyeneket minden oldalon. Ám abban az esetben, amikor Istennek egyformán őszinte és komoly bibliaismerettel rendelkező szolgáiról van szó, akik mind hűek az evangéliumi hithez, és mindannyian vallják az ítéletben lévő különbségeket, akkor ez toleranciát és nem elítélést, további megfontolást és nem merev elutasítást igényel.

 Egyes egyedül Isten Igéjéhez szabad fordulnunk, és minden tanulmányozónak saját magának kell keresnie a jelentését, könyörögve azért a megvilágosításért, amelyet egyedül az igazság Szelleme tud megadni, nem feledve azonban, hogy tetszése szerint lehet, hogy ezt az Ige egy másik tanulmányozóján keresztül adja meg – mégsem szabad azonban soha odaszegezni magunkat egyetlen tanítóhoz vagy értelmezési irányzathoz sem. Amennyiben pedig nem mindig, vagy nem elsőre lesz azonos a következtetésünk a testvéreinkével, legyünk türelmesek, imádkozzunk tovább, kutassunk tovább, és semmi esetre se kritizáljuk azokat, akiknek a véleménye különbözik a miénktől, és el se különüljünk tőlük. Vannak olyan igazságok, amelyek oly alapvetőek a hit és az üdvösség szempontjából, hogy azoktól semmilyen elhajlás nem lenne eltűrhető anélkül, hogy ne lennénk Krisztushoz hűtlenek, ám azok a dolgok, amelyekről most beszélünk, nem ebbe a kategóriába tartoznak.

 Nem szeretnénk, ha a szóban forgó kérdésünk tárgyalása az egyes igeszakaszok helyes értelmezésére való törekvésben merülne ki, habár valóban ez a legalapvetőbb; a jelen igyekezetünk azonban inkább arra irányul, hogy meg is magyarázzuk a bennük foglalt alapelveket. Eljárásunk igen tömör, lényegre törő, éppen ezért inkább gondolatébresztő, mintsem teljességgel kimerítő vagy részletes. Komoly olvasóknak szól, feltételezve, hogy az itt hivatkozott, de nem idézett igeszakaszokat is kikeresik és elgondolkoznak rajtuk.

 

  1. A KIRÁLYSÁGBA VALÓ BELÉPÉS FELTÉTELE: MÉLTÓNAK TALÁLTATNI RÁ

 

Az elején meg kell jegyeznünk, hogy Krisztus tudtunkra adta, hogy abban a bizonyos első feltámadásban való részvétel, amely az elhunyt hívőket dicsőségben a királyságba emeli, azt feltételezi, hogy az illető egyáltalán eljutott odáig, valamint azt is, hogy méltónak találtatott rá (Lk 20,34-35). Másfelől Urunk világosan tanította, hogy a legkisebb isteni parancsnak való szigorú engedelmesség által jelzett és elért nagyfokú gyakorlati igazságosság (gyakorlatban megvalósuló szentség), ugyanúgy, mint a valódi alázat, elengedhetetlen ahhoz, hogy egyáltalán beléphessünk a királyságba (Mt 5,20; 18,1-3), így jelezve a méltónak találás és az elnyerés feltételeit.

Péter, szolgálatának összegzéseképpen, azokhoz szólt, akik vele együtt, az övéhez hasonló drága hitet nyerték el Istenünk és Megváltónk, Jézus Krisztus igazságosságában (2Pt 1,1-11); olyanokhoz, akik számára Isten biztosította drága és hatalmas ígéreteit, azzal a kilátással, hogy nem csak Isten élete lehet az övék (amelyet minden hívő azonnal megkap a Krisztusban való hit által), hanem, hogy az isteni természet részesei is lehetnek.

Így mindaz a jellem, természet és hajlamok, amelyek Isten számára természetesek, az ígéretek beteljesedéseképpen, hit által, hozzátartoznak a hívő természetének és magatartásának szentségéhez. Ahhoz azonban, hogy ez valósággá váljon, az embernek hozzá kell tennie a maga részét, hogy teljes állhatatossággal fejlesszen ki, hitből, más jellegzetes keresztényi erényeket is.  Ezáltal kell biztossá tenni az Istentől való elhívásunkat és kiválasztásunkat az Ő örök dicsőségébe való bemenetelre Krisztusban. Az elhívás ugyanis, amelyről Péter beszél, nem pusztán a haragtól való megszabadítás, hanem az Isten örök dicsőségében való részvétel (1Pt 5,10), amely sokkalta nemesebb kilátás, és csak a mennyei elhívás embereihez tartozik.

Az evangélium egyetlen igaz hirdetője sem mondaná megváltatlan embereknek: „Ha ezt és ezt teszitek, örök életetek lesz”, mert ez „Isten kegyelmének ingyen ajándéka” (Róm 6,23), „igazságosság a törvényen kívül" (Róm 3,21). Viszont amikor hívőkhöz szól (ahogyan feljebb megjegyeztük) a dicsőségbe való elhívásukkal kapcsolatban, Péter kifejezetten a cselekedetek talaján érvel, mondván,  „ha ezt teszitek, nem fogtok sohasem megbotlani. Mert így gazdag bemenetelt fognak nektek nyújtani Urunknak és Megmentőnknek, a Felkent Jézusnak örök királyságába” (2Pt 1,10-11, Csia). Az apostol így juttatta érvényre Mestere tanításainak ezt a részét.

Hasonlóképpen Pál, aki mindig a leghatározottabban képviselte, hogy Isten a bűnösöket csakis egy Valaki másnak – kegyelemből nekik tulajdonított – igazságossága által fogadja el, ugyanennyire egyértelmű abban, hogy Isten dicsőségének elnyerése nem biztosított jog, hanem feltételek teljesítéséhez kötött lehetőség. Szüntelenül imádkozott tehát a tesszalonikaiakért, hogy „Istenünk az elhívásra méltókká tegyen titeket” (2Tessz 1,11), amely imádságnak nem lett volna értelme, ha ugyanez már biztosított lett volna.

Pál ezt azonban máshogyan tudta, ezért szívből buzdította, bátorította őket, és bizonyságot tett, „hogy méltóan kell járnotok ahhoz az Istenhez, aki királyságába és dicsőségébe elhívott benneteket” (1Tessz 2,11-12). Ahogyan Péternél, Pálnál is az „elhívás” nem a haragtól való megmenekülésre vonatkozik, hanem a királyságba való belépésre és annak dicsőségében való részesülésre.

 Így Krisztus szavait azokról, „akiket méltóknak ítélnek arra, hogy eljussanak ama következő korba” (Lk 20,35, Csia), Pál is átveszi: „Istenünk méltóknak tartson titeket az elhívásra” (2Tessz 1,11, Károli); és ő tudta, hogy ezt egyedül a cselekedetek alapján lehet elérni, ezért az volt az imádsága, hogy Isten „töltsön be titeket a jóban való teljes gyönyörűséggel, és a hitnek hathatós munkálásával. Hogy dicsőíttessék meg a mi Urunk Jézus Krisztusnak neve ti bennetek, és ti [is] ő benne”. És hogy ez lehetséges, de egyedül csak „a mi Istenünknek és az Úr Jézus Krisztusnak kegyelméből”, azt pontosan tudta, és egyértelműen tanította, ahogyan Péter is: „A minden kegyelemnek Istene pedig, aki az ő örök dicsőségére hívott el titeket Krisztusban, miután rövid ideig szenvedtetek, ő maga fog teljessé, erőssé, szilárddá és állhatatossá tenni” (1Pt 5,10). Mindketten tisztában voltak vele azonban, hogy ha a kegyelem valamit lehetővé tesz, az sohasem jelent kényszerítést, ezért a részünkről nagyfokú állhatatosság szükséges az istenfélő élethez, hogy „az Isten kegyelmétől senki el ne szakadjon” (Zsid 12,15, Károli), és nehogy elmulasszuk elnyerni mindannak teljességét, amit a kegyelem számunkra Krisztusban lehetővé tett.

 Végül pedig, az Úr az elérés és méltónak találtatás állapotát az első feltámadásban való részvételhez kötötte; Pál pedig szintúgy, aki a filippibelieknek (Fil 3,11) a saját erőfeszítéseiről ír Krisztus szolgálatában és a Vele való közösségben, azzal a céllal, hogy „valamiképpen eljussak a halottak közül való feltámadásra”, s ez a mondat tulajdonképpen az Úr szavainak megismétlése a Lk 20,35-ből: „akiket méltóknak ítélnek arra, hogy eljussanak ama következő korba, s a halottak közül való feltámadásra” (Csia).

Szólj hozzá!

Címkék: jutalom üdvösség elveszíthető-e az üdvösség G.H. Lang a hívő jutalma Eszménykép és valóság

A kereszt és a hústest nem létezhet együtt

2017.04.08. 11:43 Kéry Zsuzsanna

Írta: T. Austin-Sparks

Isten Igéje kijelenti, hogy a mi „ó emberünk Krisztussal megfeszíttetett” (Róma 6,6), és hogy „egy meghalt mindenkiért, ezért mindenki meghalt, és Ő azért halt meg mindenkiért, hogy akik élnek, ezután ne maguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és feltámadt” (2Kor 5,14-15).

Isten nézőpontjából a teljes bukott emberi nemzetség története véget ért a Golgotán. Onnantól fogva Isten csak az új teremtést tartja szem előtt, csak arra figyel, csak azt veszi számításba. Nincs értelme megpróbálnunk a régi teremtés életéből bármit is áthoznunk az új teremtésbe, mert Isten nem fogja elfogadni. Minden emberi képességünk, készségeink, a hiányosságainkkal együtt; mindaz, amit a jobbik énünknek nevezünk, és az is, amit a legrosszabb oldalunknak tartunk; a jóságunk és a gonoszságunk egyaránt bele lett foglalva abba a halálba – ezért innentől fogva nem az emberi, hanem az isteni szinten való életre szól az elhívásunk. Bennünk, magunkban semmink sincs, ami elfogadható lenne Istennek. Oly gyakori, hogy valamilyen emberi elem, valamilyen rokonszenv vagy ellenszenv, ambíció vagy valamilyen személyes érdek jelenléte az, ami megbénítja Isten munkáját bennünk és rajtunk keresztül.

Az egyetlen mód, mellyel Isten szándékai megvalósulhatnak az életünkön keresztül, ha nem csak a bűneinkre, hanem saját magunkra is úgy tekintünk, mint akit Krisztus fölvitt a keresztre. Különösnek tűnhet, hogy míg oly gyakran szánakozunk szellemi életünk hiányosságai fölött, annyira lassúak vagyunk elfogadni a kereszt ítéletét a természeti életünkön. Megalázónak tartjuk elfogadni ugyanazt az ítéletet magunkon, mint ami a világra is kihirdettetett, azaz a kereszt általi halált. Mindazonáltal nem létezik más alapja az igazi szellemi életnek és tanúságtételnek: a keresztnek halált kell munkálnia bennünk, hogy Krisztus élete teljes mértékben kiáradhasson rajtunk keresztül.   

Ebben az értelemben tehát a hívőknek is meg kell ismerniük a kereszt gyalázatát. Csakis azáltal részesülhetünk az új élet minden áldásában, ha valóban ismerjük annak az igazságnak az erejét, hogy Krisztussal meg lettünk feszítve. Amikor valóban „többé nem én élek”, akkor nyílik meg az út a bizonyosságra, hogy „hanem Krisztus él bennem”. A vég dicsőséges, de ehhez a kereszt fájdalmakkal teli útja vezet.

Forrás: Day by Day with T. Austin-Sparks, márc. 20.

Szólj hozzá!

Címkék: kereszt új ember óember a kereszt munkája T. Austin-Sparks hústest én halála

A kovásztalan kenyerek ünnepe a saját szellemi történetünkben

2017.04.05. 11:12 Kéry Zsuzsanna

T. Austin-Sparks igeszolgálata.

2Mózes 12,1-2: „Majd így szólt az ÚR Mózesnek és Áronnak Egyiptom földjén: Ez a hónap lesz nektek az első hónapotok. Ez lesz az első az esztendő hónapjai között.”

Korábbi elmélkedésünkben utaltunk a párhuzamra a zsidó pészach (páska, húsvét) és a Gyülekezet úrvacsorája között, amelyet Maga az Úr Jézus mutatott be azon az éjszakán, amelyen elárulták. Azt szeretnénk most meglátni, hogy a pészach vagy az Úrvacsora, illetve az, amit ez a kettő Krisztus halálával kapcsolatban jelképez, az valójában nem más, mint az Úr népe történetének a kezdete. Minden történet – Isten nézőpontjából – itt kezdődik, és habár a kereszténység megalkotta a maga naptárját, mely szerint most Kr.u. 1941-et írunk, ebből harminchárom évet ki kell vonnunk, hogy megkapjuk a történelem Isten szerinti kezdőpontját. Az Úr Jézus keresztje volt a világmindenség nulladik órája Isten szemszögéből – és az Úr Jézus keresztje a nulladik óra Isten minden egyes gyermekének történetében is, és Isten semmit sem vesz figyelembe abból, ami korábban, ezt megelőzően történt. Szellemi történetünknek ebből az alapvető pontjából (s mindabból, amit ez jelent) kiindulva vétetik csak minden úgy számításba, mint ami Istentől van. Ha ezt megértjük, megvan a kulcsunk mindenhez, és ez nagy segítségünkre lesz.

A pészach (jelentése: „elmegy mellette”) egyik rendkívüli jellegzetessége a kovásztalan kenyerek ünnepe volt. A 2Mózes 13 elsősorban ezzel foglalkozik. A 12. rész 8. verse említi: „A húst pedig egyék meg még akkor éjjel. Tűzön sütve, kovásztalan kenyérrel és keserű füvekkel egyék meg azt.” Majd a 13. fejezetben újra utal a „kovásztalan kenyérre”, és egy elég terjedelmes bekezdésben foglalkozik vele.

„Hét napon át kovásztalan kenyeret egyél, a hetedik napon pedig tarts ünnepet az ÚRnak. Kovásztalan kenyeret egyél hét napon át, és ne lássanak nálad kovászos kenyeret, még kovászt se lássanak nálad egész határodban” (6-7 vers). Itt megnézhetjük, hogy Lukács erre hogyan hivatkozik – 22. fejezet, 7: „Eljött a kovásztalan kenyerek napja, amelyen le kell ölni a pászkabárányt.” Az 1. versben már említette: „Közel volt már a kovásztalan kenyerek ünnepe, amelyet pászkának (pészach) neveznek”.

Ez vezeti be a pészachot és az úrvacsorát, ahogyan látni fogjuk. A kovásztalan kenyerek ünnepe hét napig tart – ami egy tökéletes szellemi periódust jelent, és különleges jelentőséget ad a szellemi történetnek. Amíg meg nem tanultuk, mit jelentenek a kovásztalan kenyerek, nem kezdődött el a valós szellemi történetünk, mert ez a történet a kovásztalan kenyerek jelentőségének nagyon határozott, erőteljes megalapozásával kezdődik, hogy mindig emlékezzünk erre, és sose felejtsük el.

Azt hiszem, mindannyian tudjuk, a kovász mit jelképez. Ha pusztán azt mondjuk, a bűnt, az túl általános; nem elég körülírt és pontosan meghatározott. Persze a bűnt jelenti; de a kovász a régi természet; a természetes vagy hústesti ember; a régi teremtés energiája, ereje; a hústest erjedése; az a forrongás bennünk, amelyik mindig ki akar törni, hogy kifejezésre juttassa magát, hogy felnagyítsa magát, felfújja magát, hogy érezni lehessen a jelenlétét és a befolyását, hogy kapjon, birtokoljon, megragadjon – tehát minden olyan dolog, ami a hústest, a régi, a testi természet aktív összetevője. Ennek a történetnek el kell jutnia ahhoz a konkrét krízishez, amikor pont kerül a végére; amikor mindaz, ami régi össze lesz törve az Úr Jézus halálában – és csak akkor, amikor a kovásztalan kenyerek ünnepe hét napjának vége van, kezdődhet meg az a történet, melyet az Isten Fiával való egységben élünk. Ez tehát alapvető a szellemi történetünkben.

Tovább a teljes cikkre, mert ez ám még hosszan folytatódik, és végig nagyon érdekes :) : A kovásztalan kenyerek ünnepe

Szólj hozzá!

Címkék: úrvacsora pészach húsvét jelentése a kereszt munkája T. Austin-Sparks Istennel járni hústest

Hogyan NE segítsünk a szenvedőknek

2017.03.01. 05:37 Kéry Zsuzsanna

Írta: Gavin Ortlund Eredeti: How Not to Help a Sufferer

A Biblia számos érdekes szereplője közül egyiket sem olyan fájdalmas hallgatni, mint Jób barátait. Lehet, hogy Heródes fejeket vág le, Júdás pedig hátba szúr, de Elifáz, Bildád és Cófár bibliai igékkel okoz fájdalmat.

Jób veszteségeit két rövid fejezet veszi számba (Jób 1-2), de a kínkeserves párbeszéd nem kevesebb, mint harmincöt fejezeten keresztül tart (Jób 3-37). Ki tudja, vajon mi gyötörte inkább Jóbot: amin keresztül kellett mennie, vagy a vádlások hosszú sora, mely utána következett?

Jób vigasztalóival nem az volt a gond, hogy eretnekek lettek volna, hiszen a legtöbb dologban igazuk volt. A gond azzal a moralizáló szemléletmódjukkal van, amely miatt feljogosítva érezték magukat, hogy Jóbbal foglalkozzanak, és amely miatt visszafele kezdtek el érvelni, a szenvedésből kiindulva a bűnig.

Könnyen kritizálhatjuk Jób barátait, de legyünk csak őszinték: Mi magunk is tudunk épp ilyenek lenni. Sőt, hogy a szívünk együtt dobban-e az evangéliummal, annak nagyon jó tesztje, hogy hogyan reagálunk, ha egy Jóbbal találkozunk: a gyakorlat megmutatja, hogy a kegyelem vagy a karma világában mozgunk-e valójában. A szenvedés mint a mágnes, úgy húzza ki belőlünk a valódi teológiai nézetünket.

Felsorolunk négy dolgot, melyeket különösen is kerülnünk kell, ha szenvedőkkel találkozunk. Úgy gondoljunk ezekre, mint amelyek – Jób barátaihoz hasonlóan – négyféleképpen boríthatnak izzó szenet azoknak a fejére, akik már amúgy is hamuban ülnek.

  1. Túl gyorsan hivatkozunk Isten szuverenitására.

Az Ige azt tanítja, hogy minden a javukra van azoknak, akik Isten szeretik (Róma 8,28), és hogy Isten a rosszat is fel tudja használni a jóra (1Móz 50,20). Azonban csak azért mert ez biblikus, még nem jelenti, hogy mindig tapintatos és helyes dolog is mondani egyben.

„Isten jóra fordította azt” – mondta József évekkel a szenvedése után, nem pedig neki mondta valaki a szenvedése közben. Képzeljük csak el, milyen keserűséget és szorongató tehetetlenséget érezhetett volna József, ha a bátyjai a kút köré gyűlve bátorítólag lekiáltanak neki: „Ne aggódj, József, Isten ebből jót fog munkálni!”

Ugyanígy, nem sokkal azután, hogy Pál azt tanítja, „akik Istent szeretik, minden javukra van”, arra int, hogy „sírjatok a sírókkal” (Róma 12,15). Még mielőtt az előzőt idéznénk, bizonyosodjunk meg afelől, hogy készek vagyunk gyakorolni az utóbbit.

  1. Belekezdünk egy történetbe arról, hogy Isten hogyan használta fel a mi szenvedésünket.

Az emberi természethez tartozik, hogy mások tapasztalatait a sajátjainkhoz hasonlítjuk. Önkéntelenül is csak a saját szemünkön keresztül látjuk a világot. Az érettség egyik jele azonban, hogy megtanuljuk, hogyan éljük bele magunkat valaki másnak a helyzetébe, ahelyett, hogy mindig a saját megtapasztalásainkon szűrnénk át a velük történteket. A szenvedők esetében ez különösen is fontos, két okból.

Először is, mindenkinek más a története. Lehet, hogy nekünk Isten egy szebb és nagyobb házat adott, miután leégett az első; vagy meglátjuk a jó oldalát is annak, ha elárult és becsapott minket egy közeli barátunk. De ebben a bukott és zűrzavaros világban egyáltalán nem biztos, hogy szenvedő ismerősünkkel is ugyanez fog történni. Van olyan bánat és szomorúság, mely nem gyógyul meg, csak a mennyben. Nem tudunk eleget ahhoz, hogy azt mondhassuk, „fogsz te még örülni, hogy ez történt veled”.

Másodszor, még ha hasonlít is a kettőnk története, nem biztos, hogy szenvedő barátunknak éppen most kell ezt hallania. Jó, ha feltesszük magunknak ilyenkor a kérdést: „Ha elmesélem a történetemet, az nekem lesz jó vagy a barátomnak?” Az a minimum, hogy nagyon alaposan figyeljük meg a szenvedő történetének apró részleteit is, mielőtt bármilyen összehasonlításba fognánk.

  1. Elbagatellizáljuk a szenvedést okozó méltánytalanságot.

Nem tudom, miért vagyunk hajlamosak erre, de tény, hogy ezt tesszük – talán abból a bizonyos karma-ösztönből kifolyólag. Ilyeneket mondunk, mint: „Biztos vagyok benne, hogy csak jót akart”, vagy „Biztos, hogy nem is volt ennyire rossz a helyzet”, vagy „Igazából a konfliktusokban mindkét fél egyformán hibás”.

Az igazság azonban az, hogy nem tudjuk, hogy valaki tényleg jót akart-e. Lehet, hogy nem. Nem tudjuk azt sem, hogy mennyire volt rossz, lehet, hogy nagyon. És nem mindig fele-fele arányban vagyunk hibásak, néha 80-20 az arány, sőt, akár 100-0. Jób esetében például ez utóbbi a helyzet Isten ítélete szerint (Jób 42,7).

Amikor szenvedőt vigasztalunk, ne kicsinyeljük le vagy bagatellizáljuk el a szenvedésüket okozó bűnt. Ha őszintén elismerjük, hogy valóban gonoszság, ami velük történt – és nem próbáljuk mentegetni vagy megkerülni a rosszat – úgy fog hatni szenvedő lelkükre, mint egy pohár víz a szomjazónak.

  1. A jellem fejlődését hangsúlyozzuk, vigasz és együttérzés nélkül.

Ha az Újszövetség bármit is hangsúlyoz a szenvedésről, az az, hogy Isten a Krisztushoz hasonló jellem kimunkálására használja bennünk (pl. Róma 5,3-5; Jak 1,2-4). Mégis, amikor valaki éppen szenved, nem biztos, hogy éppen erre kell a hangsúlyt fektetnünk – különösen, ha még nem épült ki köztünk bizalmas kapcsolat. Ha egyáltalán fel kell hozni ezt a témát, ki kell egyensúlyozni a vigasztalás és az együttérzés szavaival.

Súlyos szenvedés esetén a legjobb egyáltalán nem mondani semmit, vagy csak pár szót szólni. Ezt nem könnyű megtenni. Elifázhoz hasonlóan mi is így vagyunk vele: „Ki bírná türtőztetni magát a beszédben?” (Jób 4,2). De a barátunknak, aki szenved, valószínűleg sokkal inkább a szeretetünkre és a jelenlétünkre van szüksége, mint bármilyen magyarázatunkra vagy elképzelésünkre. Sokkal inkább segítünk vele, ha ahelyett, hogy megpróbálnánk könnyíteni, vagy akár csak megérteni a szenvedését, egyszerűen csak ott vagyunk vele benne. Belépünk vele a sötétségbe, ott vagyunk vele abban a percben, ott, azon a helyen, abban a fájdalomban.

Aslan könnyei

Így lehetünk Jézushoz hasonlóak a szenvedők számára, mert Jézus is ilyen velünk. Nem óv meg a szenvedéstől ebben az életben, de nem is mond közhelyes lelkesítő beszédeket, amikor sötétség ereszkedik ránk. Hanem megígéri, hogy amikor eljön, Ő velünk lesz. Valójában akkor látjuk meg Őt legvalóságosabban, amikor megtört a szívünk.

„Közel van az ÚR a megtört szívűekhez, és megsegíti a megsebzett lelkeket.” (Zsolt 34,19)

„Meggyógyítja a megtört szívűeket, és bekötözi sebeiket.” (Zsolt 147,3)

„Elküldött, hogy bekötözzem a megtört szívűeket”. (Ézs 61,1)

  1. S. Lewis: A varázsló unokaöccse c. könyvében van egy jelenet, amikor a Digory nevű kisfiú Aslannal találkozik. Anyukája beteg, és szeretné, ha Aslan segítene rajta, de fél. Lewis ezt írja:

„Egészen mostanáig az Oroszlán két roppant mellső lábára és óriási karmaira mert csak nézni; hirtelen kétségbeesésében először pillantott nyíltan arcába. S amit látott, úgy meglepte, mint életében soha semmi. Mert a homoksárga arc mélyen lehajolt, egészen közel az övéhez, és — csodák csodája —, nagy, ragyogó könnycseppek fénylettek az Oroszlán szemében. Olyan nagyok, hogy az övéivel összehasonlítva Digory egy pillanatra úgy érezte, mintha édesanyjáért az Oroszlán még nála is jobban bánkódna.

— Fiam, kedves fiam — mondta Aslan. — Tudom. Tudom, milyen nagy a te szomorúságod. Itt ezen a földön nem tudja ezt más, csak te meg én. Legyünk jók egymáshoz” (K. Nagy Erzsébet fordítása).

Micsoda kimondhatatlan vigasztalás rejlik ebben a szóban: „Tudom.” Krisztus azért van közel a szenvedőkhöz, mert Ő szenvedett a legjobban. Ő a legnagyobb Jób, akit méltatlanul sújtott a csapás; a legnagyobb József, akit a saját testvérei árultak el. A kereszten Jézus magára vette bűneinket, bűnné lett értünk, és felfogta előlünk az igazságszolgáltatás lesújtó karját, leszállt a halál és elhagyatottság mélységeibe. Senki soha nem szenvedett Nála többet; nem is lett volna lehetséges. Csak ekkora mértékű szeretet segít rajtunk a fájdalom idején.

Bárcsak egyre kevésbé lennénk olyanok, mint Jób barátai, és egyre inkább olyanok lennénk, mint Jézus Krisztus, ha szenvedőkkel találkozunk!

Szólj hozzá!

Címkék: segítség szenvedés lelkigondozás a szenvedés értelme segítség a szenvedésben Jób magyarázata

Házasság, mint eggyé válás az Igében - Stephen Kaung

2017.01.31. 16:24 Kéry Zsuzsanna

Forrás: Marriage In The Word of God

1Móz 2,21-24 „Az Örökkévaló Isten tehát mély álmot bocsátott az emberre, és az elaludt. Akkor kivett egyet az oldalbordái közül, és hússal töltötte be a helyét. Az Örökkévaló Isten azt az oldalbordát, amelyet kivett az emberből, asszonnyá formálta, és odavitte az emberhez. Akkor ezt mondta az ember: Ez már csontomból való csont és testemből való test. Asszonyember legyen a neve, mert emberből vétetett. Ezért elhagyja a férfi az apját és anyját, ragaszkodik a feleségéhez, és egy testté lesznek.”

Ma délelőtt a házasságról fogok beszélni, de nem a világ szerinti házasságról, hanem az Isten Igéje szerinti házasságról. Ha végigolvassuk a Bibliát, látni fogjuk, hogy a Szentírás egy házassággal kezdődik, és ugyancsak egy házassággal végződik; ez tehát fontos téma az Igében. Természetesen nem az e világ szerinti házasságról, hanem Krisztus és a Gyülekezet eggyé válásáról van itt szó.

Az idők kezdete előtt egy tanácskozás zajlott az Istenségben, az Atya, a Fiú és a Szent Szellem között. Az Atya annyira szerette a Fiát, hogy valami különlegeset akart neki adni: egy világegyetemet szeretett volna létrehozni a számára, és embereket, akiket az Ő szeretett Fiának szánt. Persze Isten, aki mindentudó, tisztában volt vele, mi fog történni; ezért hezitált – ha használhatjuk egyáltalán ezt az emberi szót –, hogy mit tegyen. A Fiú azonban előlépett, és azt mondta: „Atyám, ha ez a Te akaratod, tedd meg. Kész vagyok eljönni ebbe a világba, hogy megmentsem (üdvözítsem) az embereket, hogy egyek lehessenek velem.” Ezen az alapon kezdett bele tehát Isten a teremtésbe.

Az 1Móz 1 azt mondja: „Kezdetben teremtette Isten a mennyet és a földet”. Ez volt a teremtés kezdete; ez azonban még nem az a világ volt, amelyet ma ismerünk. Mert amikor Isten kezdetben a földet megteremtette, még nem alkotott embert, teremtésének legnagyobbjai az angyalok voltak. Sajnos azonban egy arkangyal, Lucifer fellázadt Isten ellen. Egyenlő akart lenni Istennel – más szóval, Isten Fiának a helyét akarta elfoglalni. Bűne miatt azonban kivetették a mennyből. Valószínű, hogy akkor a föld az ő uralma alatt volt, és ezért került a föld ítélet alá, hogy teljesen víz borítsa el. (Nem tudjuk, milyen sokáig takarta a korábbi földet víz, de tudjuk, hogy az emberi történelemben volt egy jégkorszak. Ezalatt a jégkorszak alatt is a földünket nagyrészt víz borította – más szóval Isten ítélete alatt volt.)

Nem tudjuk, hogy ezután mennyi ideig, de Isten Szelleme lebegett a vizek felett; azaz Isten helyre akarta állítani a földet, hogy lakható legyen. Az 1Móz 1-ben tehát hat nap alatt Isten helyreállította a földet, így az újra lakhatóvá vált. Az utolsó napon pedig, a hatodikon, Isten embert alkotott. A Bibliából pedig tudjuk, hogy az embert három részből álló lénynek teremtette. Isten is három részből áll, ezért az embert is ilyennek teremtette: szellem, lélek és test.

Isten a földből testet alkotott. Testünk tehát a körülöttünk lévő földdel rokon, ettől vagyunk tudatában a körülöttünk lévő világnak. Ebbe a testbe pedig Isten az élet leheletét lehelte. Az életnek ez a lehelete az ember orrlyukain keresztül áradt be; az ember így szellemet kapott, mert Isten Szellem, és az embert is szellemmel alkotta meg. Amint pedig a szellem kapcsolatba lépett a testtel, létrejött a lélek. Az ember tehát három részből áll: szellem, lélek, test.

Isten Szellem, és az embernek is szellemet adott, hogy az ember kommunikálhasson Istennel. Az ember a szellemével tud kapcsolatba lépni Istennel, ettől képes az ember tudatában lenni Istennek. Amikor pedig a szellem belépett abba a testbe, nem csak a test kelt életre, hanem egy harmadik elem is létrejött, ez pedig az emberi lélek. A szellemünkkel tehát kapcsolatba léphetünk Istennel, a testünkkel kapcsolatba léphetünk a körülöttünk lévő világgal, a lélekkel pedig kapcsolatba léphetünk saját magunkkal. Ez tehát az ember felépítése.

Miután pedig Isten megalkotta az embert, a föld minden állatát és az ég minden madarát eléje hozta. Azt mondja az Ige, hogy az ember mindezeknek az állatoknak és madaraknak nevet adott, de nem találta meg a hozzáillő társát, aki olyan lenne, mint ő. Ezért Isten álmot bocsátott rá, és megoperálta, tulajdonképpen ez az első feljegyzett operáció a Bibliában. Ez azonban fájdalommentesen zajlott, Isten álmot bocsátott az emberre, majd kivett belőle valamit. Az Igében ma azt olvassuk, hogy egy oldalbordát vett ki belőle, de az eredetiben csak azt mondja, hogy valamit kivett az emberből. Ebből a valamiből Isten egy asszonyt formált, majd odavezette őt az emberhez, aki, amint meglátta az asszonyt, így kiáltott fel: „ez csontomból való csont, testemből való test” – azaz ez én vagyok. Én magam. Az ember tehát eggyé lett az asszonnyal.

Ez az első pár története. Most azonban nem az ember teremtését szeretnénk hangsúlyozni, hanem azt, hogy mit jelképez mindez. Az ember ugyanis Krisztus előképe, az asszony pedig a Gyülekezet előképe. Isten terveiben tehát a Gyülekezetnek eggyé kell válnia Krisztussal. Valami Krisztusból jön ki, és Őbelé tér vissza.

Van egy nagyon fontos alapelv az Igében: csakis ami Krisztusból való, csak az térhet vissza Krisztushoz, és lehet vele eggyé. Ha valami nem Krisztusból ered, bármennyire jó is legyen, nem térhet vissza Hozzá, és nem lehet eggyé Vele.

Tehát egy szellemi alapelvet látunk itt: Isten azt akarja, hogy Krisztussal legyünk eggyé. De csak az lehet eggyé Krisztussal, ami Belőle származik. Semmi, ami bennünk van, ami természeti, ami az énünkből ered, nem tud Krisztussal egyesülni. Isten Krisztust helyezte belénk, és csak ami Őbelőle fakad az életünkben, az térhet vissza Hozzá, az válhat eggyé Vele. Mindannyiunknak meg kell értenünk ezt a nagyon fontos alapelvet.

Ha az embereket nézzük, sok bűnt, sok rossz dolgot láthatunk, de ez nem azt jelenti, hogy ne lenne jó is az emberben. De hiába van jó, ha az nem Krisztusból ered, nem térhet vissza Hozzá, nem lehet Vele eggyé. Tartok tőle, hogy a kereszténységben ma nem látjuk ezt az alapvető elvet. Azt gondoljuk, hogy csak ami rossz, azt kell megtagadnunk, de bármi, ami jó az emberben, az visszatérhet és eggyé lehet Krisztussal – ez azonban nem így van. Mert a Biblia nagyon világos a kezdettől fogva, hogy csak az, ami Krisztusból ered, az mehet vissza és válhat eggyé Krisztussal. Csak amit Krisztustól kaptunk, tőle vettünk el, az térhet vissza és lehet vele eggyé.

Azt hiszem, mindannyian tudjuk, hogy a bűneink nem egyesülhetnek Krisztussal, és ezért megvalljuk a bűneinket az Úr előtt, és elfogadjuk a megváltást, azt, hogy az Úr Jézus, amikor a keresztre ment, a testében hordozta a mi bűneinket, és megbocsátást szerzett a bűneinkre. Sajnos nem látjuk tisztán a másik alapvető elvet, hogy semmi, ami magunkból való, legyen bár jó a saját szemünkben, nem térhet vissza Istenhez. Mindennek, ami belőlünk van, mennie kell – és ez egy alapvető elv a Bibliában.

Tehát amikor először hittünk az Úr Jézusban, mit tettünk? Nem a jó dolgainkat vallottuk meg Istennek, hanem a bűneinket. Mert hittük, hogy azok a bűnök nem lehetnek eggyé Krisztussal. De ahogyan éltük tovább a keresztény életünket, elkezdtük meglátni, hogy nem csak a bűneinket kell megtagadnunk, hanem saját magunkat is. Amikor tehát Pál megtapasztalásához érkezünk, aki emberi szemmel nézve jó ember volt; a legjobbak egyike, mert szigorú judaizmusban nevelkedett, és mindent megtett, hogy betartsa a Törvényt; Gamáliel tanítványa, korának legnagyobb rabbija volt, farizeus. Ma nagyon rossz benyomást kelt ez a szó, mert az Úr Jézus azt mondta, „ti képmutatók”! A mi felfogásunk a farizeusról, hogy az egy képmutató valaki. Saul azonban nem ilyen volt, ő igazi farizeus volt. A Filippi levélben azt mondja, farizeusok farizeusa voltam – ő tényleg komolyan gondolta, minden erejével próbálta a Törvény minden betűjét megtartani, és rajongott a Törvényért. Mégis arra jött rá, hogy távol van Istentől.

Istennek hála, hogy Ő ismeri a szíveket. Amit Saul tett az szörnyű volt, mert üldözte a keresztényeket. Férfiakat, nőket, sőt gyermekeket hurcolt a zsinagógákba, börtönözte be és ítélte el őket. Amikor pedig Istvánt megölték, ott volt, és őrizte azok ruháját, akik Istvánt megkövezték – azaz egyetértett velük.

Istennek hála azonban, hogy úton Damaszkuszba, ahová üldözni ment a keresztényeket, az Úr megjelent neki. Pál az arab sivatagba ment, és ott három évet töltött magányosan, és újraolvasta a Bibliát az újonnan nyert világosságban. Kíváncsi vagyok, hogy vajon a sivatagi évek alatt tapasztalta-e meg a Róma 6-7-8-ban írtakat. Pál hitt az Úr Jézusban, mint Megváltójában; megbocsáttattak a bűnei; és ott kezdett ráébredni a saját énjére. Ezért a Róma 6-7-8 Pál saját tapasztalata. Ismerte a Törvényt és követni akarta azt, de felfedezte, hogy van benne valami, ami Isten ellen lázad. A saját énje.

A Róma 7-ben azt látjuk tehát, hogy Pál azt mondja, ismerem a Törvényt, a Törvény jó, és én meg akartam tartani a Törvényt, amikor azonban meg akartam tartani, egy másik erőt találtam magamban, amely a másik út felé húzott. Ez pedig nem más tehát, mint az én.

Testvérek, a szellemi tapasztalatainkban át kell mennünk ezen. Ha figyelmesen olvassuk az Igét, láthatjuk, hogy a megváltásunk három részből áll. Amikor először megbántuk a bűneinket és hittünk az Úr Jézusban, a szellemünknek üdvössége lett. A szellemünk halott volt a bűnök és törvényszegések miatt, amikor azonban hittünk az Úr Jézusban, Ő megelevenítette a szellemünket az életre. Új szellemet kaptunk, és ebben a szellemben Isten Szelleme vett lakozást. Miért? Mert Ő van ott a mi új szellemünkben, és gondoskodik róla, hogy Krisztus élete a szellemünkben növekedjen. Ez a bennünk lakozó Szent Szellem munkája. A szellemünk üdvössége tehát múlt idejű; megtörtént, megtapasztaltuk.

Azonban a 2Korinthusban azt találjuk, hogy létezik a lélek üdvössége is. A lelkünknek is megmenekülésre van szüksége. A lélek üdvössége pedig a jelenben zajlik. Tehát miután hittünk az Úr Jézusban, egészen addig, amíg el nem ragadtatunk Isten jelenlétébe, ezalatt az időszakban, a jelen időben zajlik a lélek megmenekülése. Az üdvösség munkálása folyamatos az életünkben. Naponként megtapasztaljuk a lelkünk megmentését. Hogyan? Az Ő betakarásával. A szellemünkben Krisztus lakozik – de a lelkünkben az énünk lakozik. Tehát folyamatos az összeütközés, a konfliktus a szellemünk és a lelkünk között.

Ezért meg kell tanulnunk, hogyan tagadjuk meg önmagunkat. Az Úr Jézus azt mondta, meg kell tagadnotok önmagatokat ahhoz, hogy kövessetek engem. Ha szeretjük az énünket és megtartjuk, akkor el fogjuk veszíteni azt. Ha azonban Őérte készek vagyunk elveszíteni az énünket (az életünket), megnyerjük azt az örökkévalóságnak. Testvérek, ezért az üdvösség folytatódik. Nem elég, hogy üdvösségünk van, megmenekültünk, és kész.

Egyesek azt mondják, ha a két lábam ott van a mennyben, azzal én megelégszem. Lehet, hogy te igen, de vajon Krisztus is? Isten nem elégszik meg, ha nem tanuljuk meg megtagadni önmagunkat, és követni az Urat. Ez tehát a mostani üdvösség.

Testvérek, mindannyian végigmegyünk ezen a folyamaton ma. A saját életünk tapasztalataiban is megláthatjuk, hogy folyamatos konfliktus van az énünk és a bennünk lakozó Krisztus között. Hacsak nem tanuljuk meg megtagadni magunkat, nem vesszük föl a keresztet, és nem követjük az Urat, nem fogjuk tudni megmenteni a lelkünket.

Testvérek, amikor az Úr eljön, mindannyian meg fogunk jelenni az ítélőszéke előtt. Azok, akik készek voltak elveszíteni a saját lelküket, azokat megjutalmazza az ezeréves királysággal, ahol Krisztussal uralkodhatunk. De ha szeretjük a lelkünket ma, és a magunk útját járjuk, ahelyett, hogy a kereszt útján járnánk, elveszítjük a lelkünket, azaz kívül leszünk azon a királyságon. A Biblia azt mondja, ott lesz sírás és fogcsikorgatás – ez pedig a bűnbánat jele. Bűnbánatot fogunk tartani, mert nem hallgattunk az Úrra.

Hála Istennek azonban, hogy végül teljesen meg fogunk menekülni: szellem, lélek és test.

Testvérek, ma még a mi halandó testünkben vagyunk, gyengeségeink vannak, de egy napon ez a halandó test halhatatlanságot ölt. Nem lesz semmilyen több betegség, gyengeség; a testünk átváltozik szellemi testté, és ezzel a szellemi testtel fogjuk tudni élvezni az örökkévalóságot. A Biblia azonban azt mondja a Mt 24-ben, hogy az Úr eljövetelekor ketten őrölnek egy malomban – azaz reggel van; ketten dolgoznak a mezőn – azaz délidő van; és ketten lesznek egy ágyban – azaz éjjel van; mivel a föld gömbölyű. Az Úr eljövetelekor tehát lesz, aki alszik, lesz, aki dolgozik, más pedig őröl. Szoktam mondani a testvéreknek, ne féljetek aludni menni, mert az Úr tudja, kit kell felvinni, kit kell itthagyni. Ha nem mész aludni, az nem garantálja, hogy fel is visznek. Menjél, feküdj le, és aludj jól, az Úr tudja, ki áll készen az eljövetelére. Egyet felvisz, a másikat otthagyja. Az, akit felvisz, az lesz, akiben tetszését lelte, aki megelégítette az Ő szívét, aki várt Rá. Akik maradnak, azok, akik még mindig saját magunknak élnek.

Az Úr eljön, testvérek. Bármelyik pillanatban eljöhet. Nincs több előzetes figyelmeztetés! Amikor tanulmányozzuk a próféciákat, megpróbáljuk kitalálni, melyik próféciának kell először beteljesednie, melyet majd másik próféciák követnek, de az az igazság, hogy már az Úr eljövetele előtti összes prófécia beteljesedett. Vannak más beteljesülendő próféciák, de azok az Úr eljövetelekor és utána fognak beteljesedni, nem előtte. Bármikor eljöhet az Úr, testvérek. Készen vagyunk-e rá? Magához ragad, vagy itthagy bennünket?

Akik elragadtatnak, Krisztussal fognak uralkodni a Millennium alatt. Azok azonban, akik hátrahagyatnak, kívül lesznek a királyságon, sírnak és a fogukat csikorgatják a bűnbánat miatt. De Istennek hála, amit Ő elkezdett, azt mindig be is fejezi. Más szóval, végül az örökkévalóságban minden hívő tökéletességre jut, és uralkodunk vele az örökkévalóságban. De testvérek, ezer év nagyon hosszú idő! Néhány óra, nap, vagy év saját magunknak élés nem összehasonlítható ezer évvel!

Legyünk hát készen, testvérek, az Úr bármelyik pillanatban eljöhet, ne várjunk semmilyen prófécia beteljesülésére az eljövetele előtt! Bármelyik pillanatban eljöhet. Készek vagyunk rá? Ez a kérdés.

Könyörüljön az Úr mindannyiunkon. Konferenciákon szoktam mondani a testvéreknek, hogy ha most jönne az Úr, ebben a percben, remélem, ez a hely kiürülne teljesen, és senki nem maradna hátra. És ugyanez a reménységem most is mindannyiunk számára. Ha az Úr most jönne el, testvérek, remélem, hogy ez a hely kiürülne. Ez a mi áldott reménységünk. Segítsen bennünket az Úr, és ne hagyja, hogy elégedettek legyünk, igyekezzünk a cél felé, míg meglátjuk Őt szemtől szemben.

Imádkozzunk! Urunk, köszönjük, hogy te eljössz, és hogy a Tieidért jössz. Drága Urunk, kegyelmed által, reméljünk, hogy mindannyian kész leszünk minden nap, minden órában, hogy amikor Te eljössz, Magadhoz ragadhass bennünket. Ne hagyd egyikünket sem, hogy annyira énközpontúak legyünk, és saját magunknak éljünk, hogy amikor eljössz, hátra kell, hogy hagyj bennünket. Könyörüljön az Úr mindannyiunkon, és könyörülj rajtunk. Tiéd legyen a dicsőség! A Te nevedben, ámen.

Szólj hozzá!

Címkék: teremtés üdvösség elragadtatás Krisztus ítélőszéke Ezeréves Királyság Krisztus Teste elveszíthető-e az üdvösség uralkodás Krisztussal miért teremtett az Isten embert az ember felépítése szellem lélek test Krisztus és a Gyülekezet egysége én megtagadása

Az utolsó két menyegző az Igében

2017.01.28. 07:12 Kéry Zsuzsanna

Jel 19,6-9:  És hallottam valami nagy sokaság szavát, mely olyan volt, mint a nagy vizek zúgása és az erős mennydörgés hangja: Halleluja, mert uralkodik az Úr, a mi Istenünk, a Mindenható! Örüljünk, ujjongjunk, és dicsőítsük őt, mert eljött a Bárány menyegzője, és felesége felkészült, és megadatott neki, hogy felöltözzék ragyogó, tiszta gyolcsba, mert a gyolcs a szentek igazságos tetteit jelenti. És azt mondta nekem: Írd meg: Boldogok azok, akik a Bárány menyegzőjének vacsorájára hivatalosak. És így szólt: Ezek Isten igaz beszédei.

Jel 21,1-7: És láttam új eget és új földet, mert az első ég és az első föld elmúlt, és a tenger sem volt többé. És láttam a szent várost, az új Jeruzsálemet, amint Istentől alászállt a mennyből, felkészítve, mint egy férje számára felékesített menyasszony. Hallottam, amint a trón felől egy hatalmas hang ezt mondta: Íme, az Isten sátra az emberekkel van, és velük lakozik, és azok az ő népei lesznek, és maga az Isten lesz velük; és szemükről minden könnyet letöröl, és halál nem lesz többé, sem gyász, sem jajkiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak. Aki a trónon ült, ezt mondta: Íme, mindent újjá teszek. Így szólt: Írd meg, mert ezek a beszédek megbízhatók és igazak. És azt mondta nekem: Megtörtént! Én vagyok az Alfa és az Ómega, a kezdet és a vég. Én adok a szomjazónak az élet vizének forrásából ingyen. Aki győz, örökölni fogja mindezt, és annak Istene leszek, és az fiam lesz nekem.

Jel 22,1-5: És megmutatta nekem az élet vizének folyóját, amely ragyogó volt, mint a kristály, és az Isten és a Bárány trónjából ered. A város utcájának közepén és a folyóvízen innen és túl van az élet fája, amely tizenkét gyümölcsöt terem, minden hónapban meghozva gyümölcsét, és a fa levelei a népek gyógyítására valók. Semmi elátkozott nem lesz többé, és az Isten és a Bárány trónja benne lesz, és szolgái szolgálnak neki, és látják az ő arcát, és a neve a homlokukon lesz. Éjszaka nem lesz többé, és nem lesz szükségük lámpásra és napfényre, mert az Úristen lesz a világosságuk, és uralkodnak örökkön-örökké.

- részlet az igeszolgálatból, melynek teljes szövegét lásd itt: Az utolsó két menyegző az Igében

A menyasszony az, aki ragyogó, tiszta gyolcsba öltözött, mert a gyolcs a szentek igazságosságait jelenti. Itt nem arról beszél, hogy Krisztus a mi igazságosságunk, hanem itt a szentek igazságosságairól van szó. Ez nagy különbség! Amikor az Úrhoz jövünk, az Úr lesz a mi igazságosságunk. Nincs saját igazságunk, mi bűnösök voltunk Isten szemében. Amikor azonban hiszünk az Úr Jézusban, ha elfogadjuk az Ő vérét, azt fogjuk találni, hogy Krisztus lesz a mi igazságosságunk Isten előtt. Más szóval, Őmiatta állhatunk meg Isten előtt. Mielőtt Jézusban hittünk volna, nem állhattunk meg Isten előtt, mert ha eléálltunk volna, halállal sújtott volna minket a bűneink miatt. De Istennek hála, ha hittünk az Úr Jézusban, a bűneink megbocsáttattak, és Krisztus lett a mi igazságosságunk Isten előtt. Megállhatunk Isten előtt, mert Krisztus betakar minket.

...

Miután hittünk az Úr Jézusban, mindaddig, amíg a földön élünk, nem vagyunk egyedül a mindennapjainkban. Azt keressük, hogyan lehetnénk Krisztushoz hasonlóvá, de mi magunk nem vagyunk képesek erre. A Szent Szellem, aki a szellemünkben lakozik, Ő munkálkodik bennünk. Ő mondja meg nekünk, mi van Krisztusból és mi nem. És ahogy munkálkodik bennünk, és emlékeztet bennünket erre, ha együttműködünk, ha hallgatunk a Szent Szellem belső hangjára, és készek vagyunk rá, hogy foglalkozzon velünk, akkor naponként, lépésről lépésre, ameddig csak élünk, azt fogjuk találni, hogy fokozatosan megszabadulunk a régi énünktől, és hímzett ruhába öltöztetünk, a menyasszonyi ruhánkba.

Testvérek, ezért nagyon fontos, hogy miután megmenekültünk és üdvösségünk lett, amíg csak élünk, minden nap meg kell tapasztalnunk ezt a hímző munkát. Néha, miután megmenekültünk, nem érdekel bennünket, hogyan élünk, mert azt gondoljuk, hogy biztosított az utunk a mennybe. De testvérek, ha így gondoljuk, akkor ezt nagyon félreértettük. Miért? Igaz, ha hiszünk az Úr Jézusban, Ő a mi Megváltónk, és meg is fog menteni végül. Igaz tehát, hogy egy napon ott lesz a helyünk a mennyben. De testvérek, ez nem ilyen egyszerű! Mert mi van a naponkénti járásunkkal a földön? Lehetünk-e keresztényekként gondatlanok a mindennapi életünkben, azt gondolva, hogy hiszen üdvösségünk van, hát nem elég ez?  Mint néhányan mondják, ha a két lábam bent van a mennyben, én azzal megelégszem.

Testvér, lehet, hogy te megelégszel, de Isten nem. Mert Isten gondolata az, hogy Krisztushoz válj hasonlóvá! Ő azt akarja, hogy Krisztus legyen az életünk. Tehát minden, ami bennünk van, ami nem Krisztus, azt a Szent Szellem meg fogja mutatni.

...

Testvérek, számunkra, akik hittünk az Úr Jézusban, ez még nem a történet vége. Ez csak a kezdete a keresztény életünknek. A naponkénti járásunkban a Szent Szellem munkálkodik. És Ő hűséges. Kis dolgokkal kezdi az életünkben, mert tudja, hogy ha nagy dolgokkal kezdené, nem lennénk képesek elhordozni. Kis dolgokkal kezdi, helyekkel, ahová járunk, dolgokkal, amiket rendszerint teszünk, a szavainkkal. Megtapasztaltuk ezt mindannyian. A gond azzal van, hogy hallgatunk-e rá vagy sem? Ha nem, és ezt sokszor elkövetjük, fokozatosan a szelíd és csendes hang egyre halkabb és halkabb lesz, míg végül nem is fogjuk többé meghallani. Ez nem azt jelenti, hogy nem szól, mert szól, mert ő hűséges, de mi nem halljuk meg. Ha így élünk, mi lesz az eredménye? Megmenekülünk, de nem készül el a menyasszonyi ruhánk.

Mit jelent ez? Azt, hogy amikor az Urunk visszatér, nem lesz miénk annak kiváltsága, hogy hozzámehetünk feleségül a Millennium idejére. Emlékszünk a tíz szűz példázatára. A Máté 25-ben tíz szűzről van szó. A szűz az Igében azt jelenti, hogy valaki Krisztusnak szentelte magát. A tíz szűznek pedig van mécsese. A mécses az életet jelenti, mert van olaj a mécstartóban, és a mécses ég. Mindannyian elmennek, hogy találkozzanak a Vőlegénnyel. De a Vőlegény késik, és ők mind elalszanak. Ez azt jelenti, hogy mind meghalnak. Ez a tíz szűz azokat a keresztényeket jelenti, akik Krisztus visszajövetele előtt haltak meg.

Ha a Mt 24-gyel együtt olvassuk, azt látjuk, hogy mint Noé napjaiban, olyan lesz Isten Fiának eljövetele, és amikor eljön, ketten őrölnek egy malomban, ketten lesznek egy mezőn, ketten alszanak egy ágyban – itt nem hat ember van, hanem kettő. Miért? Mert a föld gömbölyű, és valahol kora reggel lesz, máshol délidő, megint máshol pedig éjszaka. Tehát két emberről van itt szó, és a kettő azokat a keresztényeket jelenti, akik az Úr visszajövetelekor élnek a földön.

Folytatás:  Az utolsó két menyegző az Igében

Szólj hozzá!

Címkék: üdvösség menyegző végidők Ezeréves Királyság tíz szűz példázata elveszíthető-e az üdvösség uralkodás Krisztussal Új Jeruzsálem Új és és új föld hit és cselekedetek Stephen Kaung