HTML

Hitről szóló blog

"[A béreaiak] napról napra kutatták az Írásokat, hogy valóban így vannak-e ezek a dolgok." (ApCsel 17,11) _________________ "Testvéreim, ne legyetek gyermekek a gondolkozásban, hanem a rosszban legyetek kiskorúak, a gondolkozásban ellenben érettek legyetek." (1Kor 14,20)

Utolsó kommentek

Címkék

abortusz (3) antiszemitizmus (3) ateizmus (4) Atya (1) a halál és ami utána van (2) a hit fegyvere (1) a viskó kritika (1) biblia (5) bibliai próféciák (4) biblikus gyereknevelés (3) biblikus kereszténység (29) biblikus lelkigondozás (2) buddhizmus (2) bűn (6) cursillo (3) D.M. Panton (1) dalai láma (2) dave hunt (8) dinoszauruszok (1) egység krisztusban (3) Egyszerű fordítású Biblia (2) első feltámadás (1) emerging-keresőcentrikus-posztmodern egyház (9) evangélium (14) evangelizáció (7) evolúció-teremtés (16) Ezeréves Királyság (4) győzelmes keresztény élet (10) gyülekezet (16) gyülekezeti élet (1) hinduizmus (1) hit (6) hitvédelem (6) hívő élet nehézségei (8) homoszexualitás (3) igaz és hamis megtérés (8) imádság-imádkozás (4) istentisztelet (12) isten imádása (8) ítélet (1) ítélkezés (2) izrael (2) jézus (12) john macarthur (2) Kánaán (1) karizmatikusság (3) katolicizmus (5) katolikus pap (4) kereszténység (3) keresztényüldözés (1) keresztség-bemerítés (2) közösség (1) Krisztus ítélőszéke (4) Krisztus teljessége (1) Krisztus Teste (1) kritika (6) különbségtétel (1) mai ige (1) megagyülekezetek (1) megtérés (8) megtéréstörténet (5) mennyek királysága (1) misztikus-kontemplatív-spirituális (14) müller györgy (1) new age-okkultizmus-ezotéria (8) nincsrecept (3) növekedés (4) ortodox kereszténység (2) posztmodern egyház (1) prédikáció (1) ray comfort (3) rick warren-céltudatos (1) szabadítás (1) szabadság (3) szivárványszínű szvasztika (2) tanítvánnyá tétel (2) tévtanítások az utolsó időkben (10) tévtanítók (7) the berean call (1) tozer (1) üdvösség (8) új reformáció (2) univerzalizmus (1) vallás (2) william paul young (1) Címkefelhő

Szellemi otthonosság

2016.12.08. 11:14 Kéry Zsuzsanna

"Krisztus tud rólunk valami egészen alapvető dolgot, mégpedig, hogy közösségi lények vagyunk, hiszen Ő is az: az Atyával és a Szent Szellemmel él közösségben. Ez az Ő közössége. És az Istenség egész közössége él, lélegzik és lakozik azoknak a szellemében, akik megengedték ezt Neki. Vágyat és ösztönt adott nekünk, hogy közösségben éljünk, ez az, ami összehoz bennünket. Nem tudjuk megállni, ez az új emberiség DNS-ének a része."

A teljes cikk ide kattintva olvasható: Szellemi otthonosság

Szólj hozzá!

Címkék: közösség gyülekezet gyülekezeti élet Krisztus Teste

Nincsrecept ország - 3. rész, mely Immánuel apjáról szól

2016.11.28. 12:02 Kéry Zsuzsanna

Legelső mesém arról szólt, hogyan érkeztem meg Nincsrecept országba, ahol nincsenek útjelző táblák, sem folyamatábrás füzetkék, sem olyan vándorok, akik minden helyzetben tudják, mit kell tenni… például azért, hogy Immánuel apja – aki valami nagyon nagyhatalmú uralkodó lehet, sőt úgy hírlik, az egész föld bírája ő – ne haragudjon meg az emberre, meg ne hozzon az életébe tragédiákat és egyebek. Ez elég szörnyen hangzik, ugye? Milyen egy gonosz valaki lehet az ilyen: „azt csinálod, amit mondok, különben megbüntetlek”!

Ó mennyi, mennyi drága vándort láttam kétségbeesetten követni az útjelző táblák mutatta irányt, betartani minden KRESZ-szabályt, s közben kiült arcukra a rettegés, „jaj, az apa meg fog büntetni, ha rossz útra lépek”.  Vándortársaik, akik közül többen túravezetőnek képezték ki magukat, készségesen odaléptek az apa helyére, levertek még jó néhány jelzőtáblát; viselkedési kódexet és folyamatábrás füzetkét adtak kezükbe, s mellé az ígéretet: ha elvárásainknak megfelelsz, apa sem büntet meg. Akkor jó leszel nála. A vándor pedig, aki nem ismerte még jól az apát, de szeretni akarta őt, készségesen engedelmeskedett a túravezetőknek, s egy idő után nem értették, miért kellett nekik Tégyamitakarszból kijönni, amikor az apa rabsága legalább olyan borzasztó, mint az, amikor az ember nem tudja nem tenni, amit nem akar.  Az legalább valami testi-lelki jóérzést okozott időnként, ez meg maga a félelem s a rettegés. A tenyér, ami lenyom, kibújni alóla nem lehet, mert úgyis az lesz, amit ő akar, s hogy ezt elérje, meggyötör, hát essünk túl rajta, kínozzon, ha ez neki örömet okoz.

A folytatás a mese saját blogján következik, a kattintás után: Nincsrecept ország

Szólj hozzá!

Címkék: Atya nincsrecept

Nincsrecept ország - ahonnan a történet indul

2016.11.25. 11:21 Kéry Zsuzsanna

Nincsrecept ország csodálatos tájain járkálva találkoztam vándorokkal, akikkel megosztottam vándorlásom történetét (mely ide kattintva olvasható). Azt mondták, jó-jó, hogy elmeséltem, hogyan jutottam ide az erdőn keresztül (és jól teszem, ha nem felejtem, a cél eléréséhez itt sem szabad letáboroznom, hanem át kell haladnom Nincsrecept országon is), de honnan tudtam egyáltalán, hogy létezik valamilyen cél, arról már nem is beszélve, hogyan tudtam meg, mi az? Sőt, hogyan csöppentem egyáltalán ide, erre a tájékra? Igazat kellett adnom társaimnak, hiszen így óhatatlanul azt a benyomást keltettem, hogy én már utam elején tudtam, mi felé tartok, és eleve erre a csodaszép tájékra születtem. Pedig ez korántsem volt így. Elmesélem.

Születési helyem Tégyamitakarsz városa, ez a hatalmas, nyüzsgő metropolisz, ahol az ember bármit megkaphat, ami csak szem-szájnak ingere. A városállam kormányzója ősidőktől fogva egy olyan férfi, aki ügyészi hivatalából – ahol könyörtelenségéről volt ismert – küzdötte föl magát ide. Sőt, valójában nem is kellett nagyon küzdenie, az emberek ugyanis szíves örömest szavaztak rá, elhitték neki, hogy a város korábbi uralkodója örökös tiltó rendelkezéseivel valójában rosszat akar nekik, és ezért nem szavaztak bizalmat neki a következő választáson. Mert hát demokrácia van, az pedig azt jelenti, hogy a városban az emberek akarata érvényesül. És mivel a korábbi uralkodó módszerei közé nem tartozott semmiféle fondorlatosság vagy bárminemű erőszak, engedett hát a polgárok akaratának és visszavonult hivatalából, melyet Fényes Ferenc foglalt el – mert így hívták a korábbi főügyészt, aki most tehát városvezető lett. Első intézkedése a város nevének megváltoztatása volt, Tégyamitakarsz lett az új elnevezés a korábbi Másikértélni helyett.

Ezzel a város polgárai a legmesszebbmenőkig egyetértettek – köztük én is –, mert úgy voltunk vele, hogy jobban kifejezi azt, amit fontosnak tartunk az életben. Ez pedig az volt, hogy senki ne szóljon bele abba, amit csinálunk, Fényes úr pedig éppen ezt tette, aki ezért hamarosan még nagyobb népszerűségre tett szert. Mivel pironkodás nélkül nem tudnám elmesélni, én magam miféle örömökben és fortélyos praktikákban tobzódtam lelkesen, ezért meg is kímélném ettől zsengelelkű olvasóimat (Fényes úr persze, ott tartotta a szemét mindenen, és a mai napig küldözget nekem különféle kompromittáló felvételeket emailben. Ezekkel hol fenyeget, hol visszaédesgetni próbál, tudniillik nagy presztízsveszteség neki, ha valaki elhagyja az ő csodálatos városát, és mindent elkövet, hogy aki elment, visszajöjjön, de legalábbis érezze rosszul magát – de erről majd még később mesélek bővebben).

Ám ennek a víg életnek tehát, melyet én látszólag éltem, egyszer csak vége szakadt. Egyszer csak ugyanis oly nagyra nőtt a távolság a külső és a belső életem között, hogy úgy éreztem, össze fogok roppanni. Félelem, rettegés, szomorúság, magány, vágyódás, kimondhatatlan vágyódás valami megfoghatatlan után – ez kavargott bennem. Fényes úr ügynökei rendszeresen zaklattak, látták, hogy ha valamit nem csinálnak velem, még a végén megtörténik az, amit kimondani sem mertek, amitől meg ők rettegtek. Úgy képzelem, az történt a központban, ahonnan a polgárokat szemmel tartották, hogy stratégiát dolgoztak ki az én visszatartásomra, és újbóli jó polgárrá nevelésemre. Mindenféle dologgal elhalmoztak, melyeknek azt a nagy vágyódást kellett volna betölteniük a bensőmben – és ezzel nyertek is néhány hónapot, évet. Mert Fényes úrék nagyon jól ismerik ám a polgárokat! Ebben van az erejük! Mindenkinek ismerik a titkos vágyait, tudják, mi az, amire az adott polgár a legkevésbé tud (vagy akar!) nemet mondani. De hát miért is kellene nemet mondani bármire? Tégy, amit akarsz!

Tettem is, de ugyanazok az érzések újra és újra visszatértek, és bár Fényes úr nagyon szerette volna megakadályozni, a kezembe került egy könyv. Valami erő, ami még Fényes úrénál is nagyobb volt, nem engedte, hogy kicsavarja a kezemből – sőt, azt hiszem, már az is, hogy ez a könyv a polcomra került, ennek a hatóerőnek volt köszönhető. A könyv olyan emberek életéről szólt, akik ismerték Tégyamitakarsz eredeti uralkodóját, Immánuelt. És nem csak, hogy ismerték, hanem Immánuel is ismerte őket, annyira, hogy amikor Fényes Ferenc megpróbálta elpusztítani őket, Immánuel valódi erőt adott nekik, olyat, amitől leperegtek róluk a gonosz fegyverek lövedékei. Nagyon megdöbbentem, mert láttam, hogy Immánuel ereje valódi erő, szeretete valódi szeretet, és akiket ez megragadott, azok valóságosan olyanokká válnak, mint Ő. Szívem minden vágyódásával Őfelé fordultam, és ekkor egy másik könyvet mutatott nekem (ezzel be is bizonyította valóságosságát, erejét, hatalmát, hiszen Fényes úrnak és ügynökeinek fogcsikorgatva és tehetetlenül kellett ezt végignézniük). Ez egy olyan könyv volt, amelyet Ő írt nekem, még akkor, amikor a város vezetője volt, és tudta, hogy ki veszi majd át az uralmat a polgárok fölött. (Persze nem csak nekem írta ezt a könyvet, hanem minden polgárnak, de akkor nekem személyesen adta oda, és tudtam, hogy komolyan gondolja, és igazat mond, amikor azt mondja, hogy rám is gondolt, amikor megírta.)

Nos, ez egy olyan könyv, amelynek nincs is címe, csak az van ráírva, hogy Könyvek, mert hogy sok könyv (vagyis legtöbbször inkább csak füzetke meg levél) van benne összefűzve, de mind Immánuelről szól. Ám ez még semmi, a csoda benne az, hogy nem csak Róla szól, hanem Ő Maga szól személyesen ahhoz, aki éppen olvassa. Velem is ez történt. A városlakókhoz szóló egyik levélben meghallottam az Ő hangját. Majd egy másik mesében elmondom azt is, hogy mit mondott nekem, most röviden csak annyit erről, hogy megértettem, mennyire szeret engem, és ki akar ebből az egészből menteni, mert Tégyamitakarsz város nem a teljes szabadságot jelenti, hanem valójában a teljes rabságot. És egy nagy hazugság a város neve, mert valójában ez lenne a megfelelő név: Nemtudod megállnihogy neteddamit nemakarsz.

Miután pedig beszélt velem, megtudtam az igazi nevét is, és még valami csodálatos történt: A városon kívül találtam magam, egy üdezöld réten. Senkit sem láttam magam körül, még Őt sem, és ettől igen elszomorodtam. Ám ekkor… meghallottam a hangját. Bennem.

Innen folytatom legközelebb a mesét.

 

Szólj hozzá!

Címkék: szabadság bűn megtérés szabadítás nincsrecept

Nincsrecept ország

2016.11.23. 14:12 Kéry Zsuzsanna

Vándorutam során csodaszép vidékeken jártam, s utamat jelzőtáblák segítették, hogy még véletlenül se tévedjek el. Persze, amilyen az ember, s főleg, amilyen én vagyok, azért volt, hogy másik irányba indultam, csak mert ott szebbnek tűntek a rétek, a fák, s ki tudja, milyen kincseket rejtett a bokrok mélye. Kalandozásaim azonban ritkán értek jó véget, rendszerint vagy farkas üldözött meg, vagy bagolyhuhogás rémisztett, vagy csak valamibe halkan beleléptem, de előbb-utóbb mégiscsak visszataláltam a kitáblázott, kitaposott ösvényre. (Néha fejvesztve rohantam vissza, néha kúszva-mászva, de azért csak visszataláltam – jó, hogy még az erdőben is voltak táblák!)

Mentem, mendegéltem hát, mígnem felfedeztem, hogy utamon egyre több az elágazás, és minduntalan választanom kell, merre haladjak tovább. A megszokott táblákat kerestem, de mintha eltűntek volna, és csak bonyolult kiírásokat láttam. Nincs itt senki, akit megkérdezhetnék? De volt. Egy másik vándor, aki úgy látszik, már ismerős lehetett errefelé, mert készségesen segített útbaigazítani, s bizonyos kulcsot is adott a kezembe, mellyel a táblák üzeneteit megfejthettem. Újult örömmel indultam tovább a jelzett úton, s boldog voltam, hogy egyre könnyedebben állapítom meg a jó irányt, és azt is hamar felfedezem, ha valamiért rosszfelé indultam volna (mert sokan ajánlkoztak ám másik kulcsot adni nekem a táblák megfejtéséhez, s volt, hogy majdnem el is hittem, hogy jobb az övék – vagy lehet, hogy tényleg jobb is volt? Nem tudom), a kulcsom visszasegített az ösvényre.

Nagy meglepetésemre azonban egy idő után elfogyatkoztak a táblák, és kitaposott ösvények helyett már csak valamiféle vadcsapásokat láttam, melyek közül választanom kellett. Mégis hogyan? – néztem körbe tanácstalanul, ám ekkor megint mellém lépett egy másik vándor, akinél kis füzetke volt, melynek minden lapján valamiféle folyamatábrákat láttam. Megkérdeztem tőle, hogy csak talán nem szoftverfejlesztő, és papíron dolgozik, de nem, ő ezeket az ábrákat az útirány megállapítására használta. Megfigyelte a környezetet, és a megfelelő folyamatábrán végighaladva kijött neki a recept, hogy merre tovább. Például: balra hajlanak a fűszálak az előtted lévő úton? Igen! Ne menj arra! Jobbra? Tégy rajta tizenöt lépést. Ha ott vagy: látsz jobbra egy fiatal mezei juhar-hajtást? Igen! Van rajta szarvasrágás? Igen! Akkor fordulj balra 90 fokban és menj tovább, amíg meg nem látsz egy bagolyköpetet előtted a földön. És így tovább.

Bevallom, nagyon tetszett ez a módszer. Kész recept mindenre! Megnéztem a füzetkét, az is benne volt, hogy ha erdei házikót találunk, hogyan kell szállást kérni estére, és megkérdezni illedelmesen, hogy van-e wifi, és ha igen, használhatjuk-e.

Kiderült, hogy vándortársamnak több ilyen füzetkéje is van, tele recepttel, folyamatábrával minden helyzetre, és szívesen nekem adott egyet. Boldogan folytattam utam a füzetke segítségével. Csak alaposan körül kellett néznem, és hamar megtaláltam a megfelelő utasítást, hogy merre haladjak tovább. Közben persze útitársaim is akadtak, voltak, akik a táblákat keresték (hát nem vették észre, hogy itt már nincsenek? - adtam nekik is füzetet ezért), mások meg füzeteket árultak, osztogattak, és döbbenten vettem észre, hogy legtöbbjük különbözik az enyémtől. Vagy ezerféle forgalomban lévő füzetet számláltam meg, pedig a borítójuk egyforma volt. Ki az az őrült, aki ezeket terjeszti, sokszorosítja, és miért vannak bennük ennyire ellentmondó tanácsok? Egészen megkavarodtam, utam során végül már tucatnyi füzetből próbáltam tájékozódni, annyira, hogy teljesen elveszítettem a tájékozódó képességemet, azt sem tudtam, hol vagyok. Már-már vissza akartam fordulni arra a részre, ahol az irányjelző táblák voltak a szép, széles utakkal, ott még igazán öröm volt a vándorlás. Most meg ez a sűrű, sötét erdő, sehol senki, akit megkérdezhetnék, a füzetek egymásnak ellentmondó tanácsokat adnak, hogy merre menjek… Mi lesz így velem? Pedig van valami az erdőn túl, el kell jutnom oda… de hogyan?

Ekkor halk és szelíd hangot hallottam. Körülnéztem, de nem láttam senkit.  Pedig ezt mondta nekem valaki: „Bölcscsé teszlek és megtanítlak téged az útra, a melyen járj; szemeimmel tanácsollak téged. Saját füleddel hallhatod a mögötted hangzó szót: Ezen az úton járj, se jobbra, se balra ne térj le!”

Valami mély sejtéssel éreztem, hogy rábízhatom magamat erre a hangra, és elhatároztam, hogy követni fogom, amit mond, bár nagyon féltem, mert még a köd is leszállt. Legszívesebben visszafordultam volna, annyira magányosnak éreztem magam, annyira magányosnak… de valahogy legbelül mégis tudtam, hogy nem vagyok egyedül, mert ott van az, akihez a hang tartozik, és azért nem látom, mert bennem van – és én őbenne vagyok. Hiszen így volt ez már az út elején is, akkor lettem az övé, amikor elindultam, de csak akkor hallottam meg a hangját, ha ágyúdörgésként hatott, vagy mint mikor át akarsz futni az úton, és egy autó ráddudál.

De most itt voltam, és végre hallottam, milyen, amikor igazi hangján szól. Nem tudtam az irányt, de amint megmozdítottam lábamat, hogy indulok, egyszeriben újra hallottam, s megmutatta, merre vezessenek lépéseim. Vakon botorkálásnak tűnt, ha valaki látott volna messziről - sőt, legtöbbször én is így éreztem, de két dologban megingathatatlan voltam: hogy el kell jutnom a célig, és hogy ez a hang el is visz oda, ha teljesen rábízom magam. Hú, milyen helyeken vezetett át! Azt elmondani nem lehet.

Sőt, egy másik útitárstól (aki szintén botorkálva járt, mert nem az utat nézte, hanem a hangra figyelt - egyből felismertem ám a járásáról), megtudtam, hogy a zöldhatáron át egy másik országba jutottunk, amelynek Nincsrecept ország a neve. Az őslakók Kánaánnak mondják, de mindenki más Nincsreceptnek, mert mindenki akkor jutott ide, amikor rájött, hogy az úton haladásban nem segítségére, hanem éppen hátráltatásra van a recept meg a folyamatábra is, a táblákról már nem is beszélve.

Nincsrecept ország polgárai a legteljesebb szabadságban élnek tehát, mert a halk és szelíd hang mindenkinek személyesen mondja meg, hogy mikor merre menjen és mit tegyen, de a legjobb az egészben az, hogy ha az ember eleget figyel erre a valakire, akkor elkezd rájönni, hogy milyen alapelvek mentén adja a tanácsait. El lehet sajátítani a gondolkodásmódját, és akkor az ember már magától is felismeri az utat! Annyira egynek lenni vele… ez az én célom is. Hiszen még hosszú út áll előttem, míg megérkezem.

Következő rész: Ahonnan a történet indul

 

Szólj hozzá!

Címkék: szabadság kereszténység növekedés tanítvánnyá tétel Kánaán nincsrecept Krisztus teljessége

Mit jelent kereszténynek lenni? - 2. rész (T. Austin-Sparks)

2016.11.14. 17:59 Kéry Zsuzsanna

Az első rész ide kattintva olvasható.

„Majdnem ráveszel engem is, hogy keresztyénné legyek!” (ApCsel 26,28)

„Egy hangot hallottam, mely (…) így szólított meg: Saul, Saul, miért üldözöl engem?” (ApCsel 26,14)

A fentieket ugyanannak az embernek – a tarzuszi Saulnak, a későbbi Pál apostolnak – mondta az első esetben a Római Birodalom egyik uralkodója, a másodikban a názáreti Jézus, és ezekben a szavakban találhatjuk meg az igazi keresztény megtapasztalás lényegét. Megtérésének módját és az életét tekintve Pál valóban jellegzetes keresztény volt. Míg lehet, hogy nem sokan vannak, akik ugyanúgy vagy ugyanazokkal a kísérőjelenségekkel térnek meg, mint ő, azaz minket nem sújt le útközben vakító fényesség, és nem halljuk a nevünket hallható hangon szólítani mennyből; de az alapelvek mindig ugyanazok. Keressük tehát meg ezeket a fenti mondatokban!

  1. Teljesen személyes esemény

„Egy hangot hallottam, mely héber nyelven így szólított meg: Saul, Saul…” Mások is utaztak Saullal együtt azon a napon – hogy hányan, nem tudjuk. Pál csak annyit ír, „mindannyian”: „mindannyian a földre estünk” – tehát valószínűleg nem lehettek kevesen. Sault azonban különválasztotta tőlük az Úr, ami pedig történt, az annyira közvetlenül személyes volt, mintha ő lett volna az egyedüli ember a földön. Pál később mindig teljesen személyes élményként beszélt a történtekről; az volt az egészen elképesztő számára, hogy Krisztus név szerint ismerte őt, és pontosan tudta, mi zajlik benne legbelül.

Értsük meg, Isten személyesen és közvetlenül figyel ránk, és egyénileg törődik velünk. Jelen sorok írójának volt egy barátja, aki katonai kórházakat látogatott. Mindig voltak a zsebében osztogatni való írások arra az esetre, ha olyannal találkozna, akinek szüksége van Isten Igéjének legalább egy kis darabkájára. Indulás előtt mindig imádkozott vezetésért, hogy a megfelelő írást adja a megfelelő embernek.

Az egyik látogatása alkalmával, amikor belépett a kórterembe és körülnézett, egy távoli sarokban egy ágyat pillantott meg, amelyen egy teljesen bekötözött alak feküdt, annyira, hogy csak az orrát, száját és fülét nem fedte kötés. Oda akart menni az ágyhoz, de a nővér leintette, mondván, az az ember már túlságosan odaát van ahhoz, hogy beszélni lehessen vele. Barátom habozott egy pillanatig, végül úgy döntött, hogy otthagy egy papírkát a bepólyált kezekben. Meg is tette, anélkül, hogy ránézett volna, melyik szöveget veszi elő. Ahogy távolodott az ágytól, elfojtott hangot hallott: – Mi ez?

– Oh – mondta a barátom – ez csak Isten Igéjének egy kis darabkája.

– Mi van ráírva? – kérdezte a haldokló.

– Lássuk csak, igen, Példabeszédek 23,26. Azt mondja: „Add nekem a szívedet, fiam”.

– Ki mondta ezt? – kérdezte a katona.

– Ez Isten Igéjéből való, a Bibliából.

– Olvassa föl újra! – kérte a sebesült.

– „Add nekem a szívedet, fiam”.

Csönd volt kis ideig, majd:

– Azt mondja, hogy ez a Bibliában van?

– Igen, és ezt Isten mondja magának.

A katona mélyet sóhajtott, de mintha kérdést rejtett volna ez a sóhaj. A barátom várt egy kicsit, majd megkérdezte, min csodálkozik.

– Nézze meg a feliratot az ágyam felett! – kérte a katona.

A barátom így tett, és megdöbbenve olvasta az azonosító cédulán a nevet:

Fiam János

(Angolul az idézet így hangzik: „My son, give me thy heart” – a katona valódi neve pedig Jack Myson volt – a ford.)

Véletlen egybeesés? Ez az ember az örökkévalóságba készült távozni, és Isten név szerint szólította meg. Lehet, hogy nem mindig ugyanígy történik, de igaz marad, hogy Isten mindannyiunkkal egyénileg törődik, és a valódi keresztény az, aki olyan személyes kapcsolatba került Vele, hogy Pálhoz hasonlóan azt mondhatja:

„Szeretett engem, és önmagát adta értem” (Gal 2,20).

„Hangot hallottam, mely így szólított meg: Saul, Saul…”

Saul ráébredt, hogy Krisztus előtt nyitott könyv a benső élete. Mások csak azt látták, ami kívül zajlik. Nagy iramban sietett Damaszkuszba; felhatalmazás volt nála, hogy letartóztassa és Jeruzsálembe hurcolja a keresztényeket. Vasakarattal állt neki tervének, kísérői pedig vallásos buzgóságának tudták be igyekezetét. Volt azonban Valaki odafönt, aki valami mást látott, és fel is fedte, hogy mit, ezekkel a szavakkal:

„Nehéz neked az ösztöke ellen rugódoznod” (ApCsel 26,14).

Olyan volt tehát Saul, mint az eke elé fogott ökör, amelyiket, mivel nem akar a kívánt irányba haladni, az akaratával szemben szúróvassal kell ösztökélni, és az lázadozva az ösztöke ellen rúgkapál. Mennyire különbözött ez a kép attól, amilyennek a többiek láthatták őt, és mennyire más volt, mint az, amit ő is szeretett volna elhinni magáról! De Krisztus odafönt olyan dolgokat is tud, amelyeket mi nem vagyunk készek beismerni vagy elfogadni. Átlát rajtunk, át minden tettetésen, önbecsapáson és ellenkezésen.

Saul kétségbeesetten próbálta bizonyítani Krisztus és a kereszténység hamis voltát, de az igazság az, hogy maga sem volt olyan biztos a dolgában, mint ahogy remélte. Valami megérintette őt, de helyzetét tekintve végzetes lett volna esélyt adni annak a valaminek. Felövezte hát magát, és ellenállt minden erejével. Belül azonban rúgkapált, ami valójában azt jelentette: „Nem akarom Krisztust! Nem lesz az enyém! Nem leszek keresztény!”

Krisztus valóság, és előbb vagy utóbb a miénk kell, hogy legyen. Eltérő azonban, hogy kinél mikor és hogyan kerül erre sor.

Miénk lehet most, mint Urunk és Megmentőnk, és Pálhoz hasonlóan csodálatos közösségben és Neki való hasznos szolgálatban élhetjük le az életünket Ővele.

Vagy miénk lehet az életünk végén, legyen az hamarabb vagy később. Ez azonban azzal a kimondhatatlan megbánással és szomorúsággal fog járni, hogy nem tehetünk le a lábához szolgálattal teli életet; örökre elveszítettünk egy életet, melyet a Vele való közösségben élhettünk volna végig, abban a nagyszerű célra való törekvésben, amelyet most beteljesített.

Vagy, amikor ez az élet már a múlté, a miénk lesz Ő – nem mint ügyvédünk és barátunk, hanem, mint bíránk.

Isten azt határozta, hogy végül „minden térd meghajoljon” a Fia előtt, de a vágya az, hogy úgy történjen ez, mint Saulnál: „Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?” – ezt jelenti kereszténynek lenni. Van azonban még több is a fejezet elején idézett szavakban.

  1. Kereszténység – nem vallás, hanem egy Személy

„Miért üldözöl engem?” – kérdezte a megdicsőült Krisztus. Micsoda gondolat! Volt itt valaki, aki vallásos hevületében mindent beleadott. Az indítékait illetően (még ha a szívében ott settenkedett is néhány nyugtalanító gondolat), meg volt győződve, hogy a vallás érdekében szükséges megtenni, amit tesz. Belül megosztott volt, de a hagyományok – és, ahogyan érvelt volna, Isten – iránti buzgalmában minden kérdést elnyomott magában, és könyörtelenül nyomult előre tovább. Mégis, közben végig Isten ellen, Isten Fia ellen és a Menny ellen viaskodott! Micsoda zűrzavaros állapot!

Sokat mondhatnánk erről, a különbségről a vallásosság és a valódi kereszténység között; hogy hogyan lehetséges szenvedélyesen odaszánnia magát az embernek valamire, amiről azt hiszi, hogy Istentől – vagy Istenért – való, és közben éppen ezzel a nagy lelkesedéssel akadályozni azt, amit Isten valójában el szeretne érni.

Mindezt összefoglalva tehát, a keresztény ember nem olyasvalaki, aki – akár kisebb, akár nagyobb mértékben – vallásos. A keresztény ember nem olyasvalaki, aki különféle „csináld” és „ne csináld” parancsok mentén működik. Isten nem ezek szerint bánik velünk, és az embert nem is a bűneik száma vagy természete szerint fogja megítélni. Egyetlen dolog van, ami alapján megítél, aminél bármilyen másik alap igazságtalan lenne, mert mindenki, a születése, neveltetése, képességei, vérmérséklete és a többi alapján vagy előnyben, vagy hátrányban lenne a többiekkel szemben. Ezért az ítélet egyedüli alapja ez: Hogyan viszonyulunk Isten Fiához, Jézus Krisztushoz?

Isten elküldte az Ő Fiát, és Általa mindannyian ugyanolyan helyzetbe kerültünk. Úgy áll Ő előttünk, mint Istentől kijelölt Úr és Megmentő minden ember számára. Isten soha nem kérdezi meg, amikor ítél: „Mennyi bűnt követtél el?” „Milyen bűnöket követtél el?”, csak azt: „Hogyan viszonyultál a Fiamhoz?” Nem kell, hogy heves legyen az elutasítás, vagy, hogy elszántan és tevőlegesen harcoljunk Krisztus ellen, ahogyan Saul is tette. Ugyanaz az örökkévaló veszteség ér, ha egyszerűen csak elutasítjuk Őt; ha nemet mondunk és bezárjuk magunkat Előtte; vagy pusztán figyelmen kívül hagyjuk – éppúgy elveszünk. Nem kell a földhöz vágni a megmentő orvosságot ahhoz, hogy elvesszünk. Mindössze ott kell hagyni, ahol van, és nem elvenni. Borzalmas felelősség tudni azonban, hogy ott volt, de elmulasztottuk megragadni.

Látjuk tehát, hogy az élet és halál, bűn és igazságosság, menny és pokol, idő és örökkévalóság minden kérdése szorosan összefügg – nem egy „vallással”, „egyházzal” vagy „hitvallással” – hanem az Isten Fiával való élő kapcsolattal; és a keresztény ember az, aki ebbe az élő kapcsolatba került Ővele, és minden ilyen kérdésre megkapta a választ az Úr Jézus Krisztus Személyében és munkája által.

Szólj hozzá!

Címkék: vallás jézus kereszténység megtérés biblikus kereszténység

Mit jelent kereszténynek lenni? - 1. rész (T. Austin-Sparks)

2016.10.31. 19:05 Kéry Zsuzsanna

„Agrippa így szólt Pálhoz: “Majdnem ráveszel engem is, hogy keresztyénné legyek!” (ApCsel 26,28)

Szögezzük le rögtön az elején, hogy a „keresztény” szót szigorúan abban az értelemben használjuk, ahogyan azt az Újszövetség is teszi; a továbbiakban pedig feltételezzük, hogy ezt el is fogadta az Olvasó. (A fordításban szándékosan használtuk a gyakoribb „keresztény” szót a felekezeti áthallásokkal terhelt „keresztyén” helyett, bár etimológiailag [görög: Khrisztianosz] az a helyesebb – a ford.) Kutatásunkat a kiküszöböléses eljárás alapján folytatjuk, tehát legelőször is meghatározzuk, hogy:

Mit nem jelent kereszténynek lenni?

  • 1. Kereszténnyé válni nem azt jelenti, hogy valaki „vallásos” lesz, illetve, hogy egy új „vallást vesz fel”.

A nem keresztény nemzeteknél a Krisztushoz fordulást legtöbbször úgy fejezik ki, hogy valaki „felvette a kereszténységet”; a kereszténynek nevezett országokban pedig gyakran úgy utalnak a megtérésre, hogy valaki „vallásos lett”. Ezek a kifejezések – a hozzájuk kapcsolódó elképzelésekkel együtt – egyaránt helytelenek és hamisak. A maga idejében a tarsusi Saulnál vallásosabb embert nem hordott a hátán a Föld; olvassuk el, mint mond magáról az ApCsel 22-ben és 26-ban, valamint a Filippi 3-ban. Olyan ember volt, akiben csak úgy lángolt a vallásos szenvedély és buzgalom. A történelmet ismerve azonban nem szükséges hosszan érvelni amellett, hogy mekkora melléfogás tud lenni a vallás.

Igaz ez persze a „kereszténységre” is, amikor pusztán mint vallásról beszélünk róla. A valódi kereszténység nem egy hitvallás, illetve tan elfogadása, bizonyos rítusok gyakorlása, istentiszteleti alkalmak vagy összejövetelek látogatása, vagy egy előírt életstílushoz való kisebb vagy nagyobb mértékű idomulás. Persze mindezt lehet akár túlzásba menően is csinálni, sok-sok jó cselekedettel együtt, de az újszövetségi „keresztény” fogalmán az ilyen még mindig kívül esik. Sőt, itt fennáll annak veszélye, hogy valaki azt hiszi, rendben van Istennel, ám keserű csalódás érheti, ahogyan azt Urunk Maga előre jelezte a következő megdöbbentő szavakkal: „Sokan mondják majd nekem ama napon: Uram, Uram, nem a te nevedben (…) tettünk-e sok csodát? És akkor kijelentem nekik: Sohasem ismertelek titeket, távozzatok tőlem, ti gonosztevők!” (Máté 7,22-23).

Nem, a vallásosság – legyen bár erős vagy lazább – nem kereszténység; lehet pusztán tévedés. Amikor tehát azt szeretnénk, hogy mások kereszténnyé legyenek, akkor nem arra buzdítjuk őket, hogy változtassák meg a vallásukat vagy, hogy legyenek vallásosak. A vallás, mint olyan, soha nem tette a világot sem jobbá, sem boldogabbá.

  • 2. Kereszténnyé lenni nem azt jelenti, hogy valaki egy „Egyház”-nak nevezett intézmény tagja lesz.

Ha az igazságot széleskörűen ismernék, senki nem mondana olyat, hogy „egy keresztény gyülekezethez csatlakozni”, vagy oda „belépni”. Hiszen azért sem tettünk egyetlen lépést sem – akár szóval, akár tettel –, hogy a kezünk vagy a lábunk a testünk tagja legyen. Nincs elválasztó vonal a tagjaink és a testünk között – a testet a tagok alkotják; de nem meghívás, szervezkedés, vizsgálat, kikérdezés vagy katekizmus, hanem egyszerűen az élet által. Krisztus Gyülekezetében tehát, amennyiben valódi, életkapcsolat áll fenn, a „tagság” technikai értelemben teljesen fölösleges, és csak bajok okozója lehet. Ha pedig nincs meg ez a kapcsolat, semmilyen tagság nem tudja fölépíteni Krisztus Gyülekezetét.

Attól tartok, sokaknak van tagsága abban, amit „Egyháznak” neveznek, de nem állják ki azt a próbát, amelyről hamarosan beszélni fogunk a kereszténység kapcsán. Most annyit mondjuk el itt, hogy amikor valakivel a kereszténnyé lételről beszélgetünk, akkor nem egy egyházba vagy egy gyülekezetbe való belépésre akarjuk rávenni. Azt is meg kell látnunk, hogy a kereszténység nem csak egy újabb szervezet vagy társaság. Elmehetünk sok olyan helyre, amelyet gyülekezetnek hívnak, de valójában mégsem találkozunk Krisztussal, és nem lelünk megelégülést.

Ez a negatív megközelítés; de azt észre kell vennünk, hogy amikor kereszténnyé leszünk, akkor onnantól fogva az összes többi újonnan született hívővel ugyanabban az új életben osztozunk Krisztusban, és ezáltal egyek leszünk Őbenne. Ez igazából a Gyülekezet. Most már az a dolgunk, hogy ápoljuk ezt a kapcsolatot, és féltékenyen őrködjünk a szentsége felett. Mérhetetlen érték van benne.

  • 3. Kereszténnyé lenni nem azt jelenti, hogy egy új mozgalom része leszünk.

Igaz, hogy bizonyos értelemben a kereszténység mozgalom: isteni mozgalom a Mennyből. Sokan vannak azonban azok, akik a kereszténységet világjobbító vagy akár -evangelizáló vállalkozásként fogják föl. Erre oly gyakran hivatkoznak, hogy sokan azért jönnek, hogy saját magukat is erre a nagyszerű munkára szánják oda. A legtöbb ember, aki válaszol erre a hívásra, maga is szeretne egy jelentős mozgalom tagja lenni. Az ilyen megközelítés azonban csak vonzza a bajt, de legalábbis előbb vagy utóbb hamis helyzetben találja magát az ember miatta. Mózesnek is volt egy ilyen mozgalom-jellegű ötlete Egyiptomban – amit azután negyven év pusztai félreállítás követett.

Van ugyanis valami, ami megelőzi a mozgalmat, és ez Istennél van, nem nálunk. Amikor az Istentől rendelt ideje elérkezik annak, hogy valami mozduljon, annak legnagyobb értéke gyakran abban rejlik, hogy megtanuljuk: egy tapodtat se mozduljunk Nélküle.

Nem arra hívjuk tehát az embereket, hogy egy mozgalomhoz csatlakozzanak. Nem hívogatjuk a fiatalokat, mondván, „van itt valami, amibe belevethetitek minden természetes erőtöket és fiatalos lelkesedéseteket!” Hanem azt mondjuk: „Istennek van egy célja, és ezzel a céllal kapcsolatban érdekled Őt. De – nem állhatsz bele ebbe a célba, sőt, meg sem ismerheted, mi az, amíg nem történt benned valami, amitől más emberré lettél. A cél elérése érdekében sokkal többre lesz szükséged, mint a természetes erőre és fiatalos lelkesedésre.”

Ez pedig elvezet bennünket a pozitív oldalhoz – amit kereszténynek lenni valójában jelent.

Hogy ezt megmutassuk, jobbat már nem is tehetnénk, mint hogy vesszük annak az esetét, aki nem csak, hogy maga is nagyszerű példa volt, hanem akinek a tapasztalatában osztozik minden valódi keresztény azóta is. Arra hivatkozunk, akihez egy földi király a fejezet elején idézett szavakat intézte: Pál apostolra. Bár megtérésének körülményei nem mondhatók általánosnak vagy átlagosnak, az alapelvek mindig ugyanazok.

Íme tehát a valódi keresztény élet első három alapelve és igazsága:

  • 1. „Ki vagy te?” „Jézus vagyok”.

A legelső dolog annak belső tudatosulása, hogy Jézus egy élő Személy (nem csak volt, hanem most is az).

Pál legelső szavai, amikor Krisztussal találkozott, ezek voltak: „Ki vagy te?”, amelyre világosan és egyértelmű határozottsággal jött a válasz: „Jézus vagyok.”. Megdöbbentő felfedezés, és Pál felkiálthatott volna, „Micsoda?! Jézus, életben?” – Jézust ugyanis megölték, megfeszítették. Nem maradt más teendő, mint kitörölni az emlékét, és elpusztítani mindent, ami Őt jelképezte. Ennek a munkának szentelte magát Pál (az akkori Saul). Elképzelni is nehéz, mennyire megdöbbentő és bénító lehetett szembesülni vele, hogy Jézus nem halt meg, hanem él, ráadásul dicsőségben. És nem csak a ténnyel kellett szembenézni, hanem Magával a Személlyel is.

Az utána következő évszázadok tanítása pedig erre a dologra épült, mindarra, amit ez jelent, s ami ehhez hozzátartozik. Leegyszerűsítve azok számára, akiknek jelen sorokat címezzük, röviden annyit mondhatunk: Keresztény életünk ennek az élő valóságnak a megtapasztalásával kezdődik. Nem a történelmi Jézussal, hanem a szívbéli megtapasztalás Jézusával. Az egyetlen dolog, ami nyitva áll mindannyiunk előtt, hogy megbizonyosodjunk róla, Ő valóban él, és ez a legfontosabb az örökkévaló sorsunkkal kapcsolatosan. Csak ejtenünk kell minden hagyományt, előítéletet, gyanút, kérdést, értelmi akadályt, és csendben letérdelve megszólítani (bár nem látjuk), úgy, ahogyan olyasvalakihez beszélnénk, akit látunk; és elmondani Neki szívbéli őszinteséggel mindent úgy, ahogyan tennénk, ha a saját szemünkkel látnánk. Az első lépés tehát egyértelműen az, hogy úgy szólítsuk meg, mint egy másik személyt.

Csodálatos felfedezésére juthatunk így – az Újszövetségből kiderül, hogy Isten Szelleme azért van itt a világban, hogy ezt megossza velünk; hogy valóságossá tegye: Jézus él, megment bennünket és Ő Maga lehet az életünk. Ez a boldog ráeszmélés, hogy Jézus él, mindenkinek a szívébe áradhat, mindenkinek, aki csak őszintén odafordul Hozzá, és számon kéri rajta az ígéretét; és minden egyéb ebből ered majd.

Egyetlen módja van, hogy megismerjük Jézust, és ez az, ha Hozzá jövünk. Valószerűtlennek és botorságnak tűnhet olyasvalakihez beszélni, akinek a létezéséről nincsen belső bizonyítékunk, de nem áll fenn vajon hasonló helyzet más körülmények között is? Tegyük fel, hogy hallunk egy orvosról. Amit megtudtunk róla, abból úgy érezzük, hogy ő lehet a megoldás a bajainkra. Mondjuk-e vajon, hogy nem hisszük, hogy egy ilyen ember létezik? Mondjuk-e vajon, hogy bizonyíték van rá, hogy réges-rég megölték? Vagy akár elmennénk egyenesen a házáig, és meglátván az embert, akiről hallottunk, azt mondanánk neki, hogy nem hisszük, hogy ő az orvos? Ha így teszünk, akkor az esetünk vagy nem túl súlyos, vagy nem ismerjük el a súlyosságát. Ha égető a szükség, az a legkevesebb, hogy elmegyünk az orvoshoz, elmondjuk neki a bajunkat, s hozzátesszük: „úgy hallottam, hogy tud segíteni rajtam, és kérem, hogy tegye meg. Az idejövetelemben őszinte kérés és odaszánás rejlik, sok kétség és kérdés ellenére”.

Barátom, Jézus Krisztus mindig kész volt megtenni a vágyott lépést egy ilyen megközelítés láttán. Az a felfedezés, hogy Krisztus élő valóság, a keresztény élet legelső tapasztalata. Ez teszt és bizonyság is egyben.

  • 2. “Mit tegyek, Uram”?

A második dolog – Pál esetében csakúgy, mint minden valódi keresztény életében – egy mondatban összefoglalható: „Mit akarsz, hogy tegyek, Uram?” (ApCsel 22,10, angolból).

Ez megváltozott, új helyzetről és új kapcsolatról beszél. Mennyire más ez, mint a régi Saul! Egészen eddig az élete és cselekedetei őbelőle indultak ki – azt tette, amit elgondolt, amit ő indítványozott, eltervezett, kitűzött, elhatározott és kívánt. A saját elgondolásra cselekvés volt addig a vezérlőelv az életében – bár nyilván azt mondta volna, hogy jó cél érdekében teszi, sőt, egyenesen Istenért. Saul addigi élete azt példázza, hogyan lehetséges a legjobb szándékkal, amelyről azt hisszük, hogy Isten szerint való, éppenséggel az Ő számítását legjobban keresztülhúzni – és teljesen vakok vagyunk meglátni ezt. A későbbiekben újra szót ejtünk majd erről (2. fejezet, 2. rész).

Azt látjuk itt tehát, hogy az Isten számára elfogadható élet egyértelmű bizonyítéka az, ha annak az életnek Jézus Krisztus a korlátlan, feltétel nélküli Ura. Pál a megtérésekor használta először ezt a szót, „Uram” – teljesen spontán tört elő belőle, amikor ráébredt, hogy Jézus él. Attól a pillanattól fogva Jézus volt az Ura, a Mestere. Tudjuk az elkövetkező életéből, hogy mennyire teljes volt ez az önátadás és trónváltás. Attól az órától kezdve minden erről az alapról indult: „Mit akarsz, hogy cselekedjem?”

Igen, a valódi keresztény élet ismertetőjele, hogy ugyanazzal a belső felismeréssel és minden más elhagyásával azt mondjuk Jézusnak: „Uram”, és onnantól az egész életünket ő kormányozza, mint Mester.

  • 3. „Krisztus bennetek.”

Van még egy szükséges jele és jellemzője a keresztény életnek, amelyre most fogunk rámutatni egy bizonyos Anániás Pálhoz intézett szavain keresztül: „Jézus, az Úr küldött engem, hogy megjöjjön látásod, és megtelj Szent Szellemmel” (ApCsel 9,17).

Az alapvető munka bevégzése, amellyel valódi értelemben kereszténnyé válunk, az az, hogy minden, ami igaz Krisztusról, az belsővé válik bennünk. Eddig a pontig, bár minden nagyon valóságos volt és mélyreható változások következtek be, leginkább külsőleges kapcsolatunk volt Krisztussal. Végzetes lenne azonban ennyiben maradni, bármilyen nagyszerű is a felfedezés. Nem élhetünk egy egyszeri, megtörtént eseményből. Nem találhatjuk szemben magunkat a gonosz hatalmas erőivel, amellyel ellenünk tör, egy puszta emlék erejével, legyen bármennyire élénk is az. Soha nem élhetünk győzelmes életet, vagy szolgálhatunk hatékonyan, vagy elégíthetjük meg Istent tökéletesen bármilyen olyan alapon, amelyik pusztán külsőleges és rajtunk kívül álló.

Az igazság az, hogy egyedül Krisztus elégítheti meg Istent maradéktalanul; egyedül Krisztus képes Isten akaratát és munkáját végezni; egyedül Krisztus tud győzedelmeskedni a gonosz szellemi erői fölött. Igen, egyedül Krisztus képes valóban élni a keresztény életet. Ezért, az egyetlen nagy, mindent magába foglaló és mindent betetőző valósága a keresztény életnek: Krisztus Maga BENNÜNK! Pál ezt később így öntötte szavakba:

„Bennetek van Krisztus, a dicsőség reménysége” (Kol 1,27 – Rev Károli 2011).

Ez pedig egy határozott történés által válik igazzá, amikor hiszünk. A Szent Szellem belsőleg birtokba vesz minket. Krisztusnak ezt a bent lakozását az Ő haláláig, feltámadásáig és megdicsőüléséig egyetlen ember sem ismerte a történelemben; ezért ez a hívő ember különleges, egyedülálló csodája és dicsősége. Ez az a dolog, amit az újszövetségi kifejezés, az „újonnan születés” jelent. Semmi hasonló nem volt korábban.

A kérdésünket tehát, hogy „Mit jelent kereszténynek lenni?”, három kezdeti dologgal válaszolhatjuk meg.

  1. Rájönni, hogy Jézus él.
  2. Korlátlan hatalmú Úrként trónra emelni.
  3. Belső jelenlétével és erejével rendelkezni a Szent Szellem által.

A valódi keresztény bizonysága mindig az kell, hogy legyen:

„Ő él! Ő él!

Krisztus Jézus ma is él!

Szól hozzám és velem jár

Az élet keskeny ösvényén.

Ő él, Ő él!

Szabadítást ad!

Kérded, honnan tudom: él?

Onnan, hogy szívemben van!

Szólj hozzá!

Címkék: vallás jézus evangélium kereszténység megtérés biblikus kereszténység igaz és hamis megtérés

Elég zűrös-e a gyülekezetünk?

2016.09.16. 17:13 Kéry Zsuzsanna

Írta: Tim Challies - eredeti: Is Your Church Messy Enough?

Szeretem a gyülekezetemet, szeretem azokat az embereket, akikkel hétről-hétre összejövünk. Jópofák, kedvesek, könnyű kijönni velük. De ki mondta, hogy az a jó, ha a gyülekezet ilyen kiszámítható és kellemes? Mi van akkor, ha a jó gyülekezet, az áldott gyülekezet ismérve az, hogy zűrös?

Biztosan mindenki ismeri az elveszett juh példázatát a Lk 15-ből. Így nevezzük, pedig valójában a szerető és kedves Pásztor példázata. Nem a juhok a példázat lényege! Jézus számos más példázatához hasonlóan, ezt is emberek két különböző csoportja előtt mondta – az egyik a saját gonoszságáról, a másik a saját jóságáról volt meggyőződve. Ebben az esetben pedig Jézus elsősorban a jó és vallásos emberekhez szólt.

A példázat egyszerű: Egy juh elkóborolt a nyájtól, és elveszett. A pásztor nem nyugszik, amíg meg nem találja és helyre nem állítja a maga számára. Elmegy, keresi, megtalálja, helyreállítja, örvendezik. Gondoljunk csak arra az ügyefogyott, butuska bárányra, amelyik elveszetten kóborol, egyedül a vadonban! Gondoljunk a fáradt pásztorra, akinek utána kellett erednie a messzeségbe, hogy megtalálja; gondoljunk arra, hogy miként reagálhatott volna, amikor végre nyomára akadt:

Megtalálja a pásztor a bárányt és leszidja: „Te ostoba, figyelmetlen birka! Hogy merészeltél elkóborolni tőlem?!” Nem, nem szidja le.

Megtalálja a pásztor a bárányt és megbünteti: „Te sötét, engedetlen birka! Majd megtanítalak én az elkóborlásra!” Nem, nem bünteti meg.

Megtalálja a pásztor a bárányt és undorral mondja: „Mocskos vagy és bűzlesz! Mibe keveredtél? Azonnal szedd rendbe magad, majd később visszajövök.” Nem, nem akarja, hogy saját magát tisztítsa meg.

Megtalálja a pásztor a bárányt és eladja: „Nem tarthatok meg egy ilyen birkát, amelyik beszennyezi a nyájamat. El tudod képzelni, hogy most mit gondolnak rólam mások miattad?” Nem, nem szabadul meg tőle.

„És ha megtalálta, felveszi a vállára örömében”. Igen, ez történik. Amikor a pásztor megtalálja a juhot, törődik vele. Felveszi azt a nagy, nehéz, koszos juhot a vállára, és egész úton örvendezve hazaviszi. Hazaviszi, áthívja a barátait és nagy örömünnepet csapnak, hogy meglett.

A példázat lényege, hogy Isten nagyon szereti megmenteni, ami elveszett. Szeret bűnösöket megmenteni, nem azokat, akik igazak és rendben van az életük, hanem azokat menti meg, akik simán rosszak. A zűrösöket menti meg, nem azokat, akik meg vannak róla győződve, hogy tiszták.

Ha pedig Isten bűnösök megmentésével van elfoglalva, számíthatunk rá, hogy a gyülekezet is bűnösökkel lesz tele – olyanokkal, akik még mindig kóborolnak, és olyanokkal, akiket éppen most találtak meg. Ha a gyülekezeteink Isten hozzáállását tükrözik vissza az elveszettek iránt, akkor tele leszünk problémás emberekkel, olyanokkal, akik élethossznyi kóborlás nyomait hordozzák magukon. Ez pedig azt jelenti, hogy a gyülekezet nem lesz kiszámítható és kellemes. Nem lesz olyan, ahol mindenkinek mindene rendben van, hanem kifejezetten zűrös is lehet. Zűrösnek kell lennie. Adjunk hálát Istennek, ha az.

 

2 komment

Címkék: evangelizáció gyülekezet

Vessünk véget ennek a képtelenségnek!

2016.07.02. 06:02 Kéry Zsuzsanna

eredeti: This Nonsense Must Stop

– Csak keresztényeknek (Itt az ideje megváltoztatni, mire helyezzük a hangsúlyt!).

Körülbelül huszonnégy éve vagyok élő hitű keresztény; ezalatt azt értem, hogy úgy huszonnégy évvel ezelőtt őszintén elmondtam egy bűnbánó imát, és arra kértem az Úr Jézust, hogy legyen Uram és személyes Megváltóm. Újjászülettem, és azóta Krisztus testének, az élő Isten gyülekezetének tagja vagyok.

Ezalatt az idő alatt vagy négyezer igeszolgálatot hallgattam legalább ötszáz igehirdetőtől és tanítótól a föld minden részéről, elolvastam minimum háromszáz keresztény könyvet és legalább száz konferencián jártam különféle felekezetek és gyülekezeti szolgálatok szervezésében. Ezek szerény számok persze.

Olyan különféle könyv-, illetve tanításcímeket olvastam-hallgattam, mint: hit az élet küzdelmeiben való győzelemhez; hét lépés az isteni bővölködéshez; hogyan nyerjünk Istentől csodát; gyógyítás; a gyermekek kenyere; a hatékony imaélet kulcsa; a gyülekezeti növekedés huszonegy megingathatatlan alapelve; hogyan nyerd meg a férjedet; a legjobbak közé hívattál; Jézusi alapelvek kereskedelmi ügynököknek stb.

Megértették velem, hogy mivel újjászülettem, most helyes tanításban kell részesülnöm, hogy a hitélet alapelveiben megalapozódjak.

Próbálok visszaemlékezni, hogy valaha is hallottam-e tanítást olyanokról, mint: a bűnös természettel való leszámolás három gyakorlati lépése; kulcs a telhetetlenség, a hirtelen harag és szexuális kívánság legyőzéséhez. Ha egyáltalán fölmerült ilyen, mindig csak nagy vonalakban és érintőlegesen.

Hallottam prédikátorokat bizonyságot tenni ördögök kiűzéséről, rákgyógyításról, huszonegy év gyermektelenség igájának megtöréséről, szegényeket milliomossá tevésről, elképesztő anyagi áttörésekről.

És nem emlékszem, hogy hallottam volna, hogy ugyanezek a prédikátorok hogyan kezelték gyakorlati módon a bűnt akár a saját életükben, akár azokéban, akiknek szolgáltak.

Legalább ezer imaalkalmon voltam, ahol áttörésért imádkoztunk, vagy szellemi ellenségek ellen, vagy a gyülekezetünkért és szolgálatainkért, sőt a nemzetünkért is, és nem emlékszem olyanra, amikor a lélek hústesti természete miatt jöttünk volna össze imádkozni.

Igehirdetőink tudják, hogyan kell hatásos bizonyságokat megosztani úgy, hogy a hallgatóik azonnal imádságrohamban törjenek ki, „Isten, hallgass meg engem is”, vagy, hogy kiürítsék a zsebüket a százszoros, rövidtávú visszatérülés reményében. Ugyanezeknek a pásztoroknak vajmi kevés bizonyságtételük van, amelyek ugyanilyen varázslatosan működnek a bűn problémájának kezelésében is.

Isten emberei, akiket ismerünk, kenettel bírnak a szegénység, betegség, meddőség, nemzedéki átkok stb igájának megtörésére az emberek életében – de a legfontosabb iga, a bűn és a testiesség igája érintetlen marad.

Mindebből én arra jutok, hogy az anyagi javakban való járás nem automatikus; elengedhetetlenül fontos eszközökre és alapelvekre van szükségem, és ezért fektetnek annyit ezeknek a tanításába. A bűn és a világ csalárdságai feletti győzelemben való járás viszont nyilván automatikus, és ezért nem foglalkozik senki azzal, hogy gyakorlati módon tanítson róla, hogyan kell csinálni, és ő hogyan csinálta a saját életében.

De hát, ami nekünk sincs, abból adni sem tudunk. Ha magam is a szexuális kívánsággal küzdök, hogyan várhatom azt, hogy másoknak segíteni tudjak legyőzni ugyanezt a problémát? Ha nap, mint nap oda kell járulnom Istenhez, hogy bocsássa meg nekem a hazugság, csalás, hirtelen haragúság bűnét, hogyan taníthatnék másokat ezek legyőzésére?

Nem csoda, hogy ezeket a témákat ritkán hozzák elő; ha egyáltalán fölmerül, csak elméleti szinten, nem ugyanazzal a szenvedéllyel és gyakorlati példákkal, mint az anyagiak, gyógyítás, emberi kapcsolatok stb. esetében.

Az Igéből azonban én nem úgy látom, hogy például a szegénység miatt a gyehennára juthatnék. Nem olvasom, hogy ha most beteg vagyok, megtagadják majd tőlem a Királyságba való bemenetelt.

Senki ne értsen félre: hiszem, hogy Isten azt akarja, hogy bővölködjünk, egészségesek legyünk és az életet a maga teljességében élhessük. De ha bármely okból nyomorúságos szegénységben élek egész életemben, az nem akadályoz meg benne, hogy Krisztussal uralkodjak az elkövetkező korszakban.

Viszont azt olvasom, hogy sem gonoszok, sem szexuálisan kicsapongók, sem bálványimádók, sem házasságtörők, sem férfiprostituáltak, sem homoszexuális életmódot folytatók, sem lopók, sem telhetetlenek, sem részegesek, sem gyalázkodók, sem csalók nem öröklik Isten királyságát (1Kor 6,9-11; Gal 5,19-21).

Azt olvasom, hogy a testies gondolkodásmód halál, mert a hústest szerinti gondolkodás ellenségeskedés az Istennel, azaz, akik a hústestben vannak, nem tetszhetnek Istennek (Róma 8,6-8), és hogy az, aki a bűnös természet kedvére vet, az romlást fog aratni belőle (Gal 6,8).

Így elég egyértelmű, hogy van egy nagyon fontos, és van egy sokkal kevésbé fontos dolog. De miért a sokkal kevésbé fontossal foglalkozunk, úgy, hogy közben a nagyon fontosat teljesen hanyagoljuk, mintha az magától értetődő, automatikus lenne? Ennek így egész egyszerűen semmi értelme. És ennek véget kell vetni!

Az Igét nem lehet kettétörni: „Aki a bűnt cselekszi, az ördögből van” (1Jn 3,8a). Ezt az Igét nem hitetleneknek, hanem hívőknek mondja, azért, hogy nagyon pontosan megértsék, hogy nem a megtérők imájának elmondása és a gyülekezeti tagság az örök élet alapfeltétele.

Nem számít, hogy „aki a bűnt cselekszi”, az püspök, apostol, felvigyázó vagy fegyveres rabló. Az egyetlen különbség, hogy az egyik gyülekezeten belüli, a másik gyülekezeten kívüli bűnös. A Sátán így is, úgy is jogot formál az életére.

Bármennyire fontos is a jó élet, Krisztus valódi célja, hogy a népét megmentse a bűneikből. A milliomossá váláshoz, az egészséghez, a sikeres vizsgákhoz, a gyermekáldáshoz valójában nincs szükségünk Jézusra. A bűn esetében viszont Őrá van szükségünk. Annak valódi bizonyítéka pedig, hogy találkoztunk Vele, a bűntől és a testies élettől való szabadság. Felteszem hát a kérdést, testvér, pásztor, elöljáró, apostol, evangélista asszony, felkent dicsőítő: valóban meg vagy váltva a bűneidből? Vagy a bűnök, amelyektől azt gondoltad, szabad vagy, visszajönnek, és még jobban megkötöznek?

Mert ez a dolgok veleje. Isten arra hív, hogy a legfontosabb dolgot tisztázzuk. Istennek hála, a sok-sok éven át tartó csodák és áldások hangsúlyozása miatt, Isten dicsőségére, ma számos multimilliomossal dicsekedhetünk a gyülekezetben (sajnos, azok a multimilliók nem törölték el a szegénységet még a saját soraink között sem); büszkélkedhetünk szaftos kormányzati meg üzleti pozíciókkal, és világiakkal is versenyre kelünk a legjobb ezért meg azért – Istennek hála.

Az Úr azonban nem multimilliomosokért és bankvezérekért meg vállalatigazgatókért jön vissza. Ő egy dicsőséges gyülekezetért jön vissza, amelyiken nincs se folt vagy ránc, vagy valami efféle (Ef 5,27). Olyan gyülekezetért jön vissza, amelyik eljutott a Krisztussal való teljes beteltség korának mértékére (Ef 4,13).

Ez tehát harsonaszó a gyülekezet számára, hogy térjen vissza ahhoz, ami a legfontosabb; hogy olyan elkötelezettséget és semmihez nem mérhető buzgalmat, és az iparosmester aprólékos gondosságát szentelje annak tanítására, hogy hogyan érhetjük el a Krisztushoz való hasonlóságot, hogyan léphetünk be a tökéletességbe, hogyan győzhetünk a világ fölött, hogyan viseljük az Ő képét egy istengyűlölő világban, és hogyan tartsuk magunkat tisztán ebben a gonosz és kifordult nemzedékben – ugyanannyira, mint amennyire odaszántak vagyunk az anyagi bővölködés, a csodás jelenségek és a sátán ügynökei legyőzése stb. tanításában.

Isten szeretett gyermeke! Amikor az eljövendő korszakok kérdése merül fel, ne tedd a sorsodat egy igehirdető, pásztor vagy felekezet kezébe! Ha ott, ahol vagy, azt mondják neked, hogy hogyan igyekezz az élet azon dolgai után, amelyek elmúlásra rendeltettek, itt az ideje összekapni a holmidat és futni az életedért – és ez nem érzelgős túlzás!

Ha évek óta ott vagy valahol, és nincs bizonyságtételed arról, hogy testies, világ dolgait szerető, hazug, csaló, megbocsátás nélküli keresztényből átváltoztál a bensődben szerény, alázatos, kedves, szolgáló, királyság-kereső, életet kiárasztó, dicsőség-ragyogtató gyermekévé Istennek, ám bizonyságot tehetsz földi dolgokról, mint új ház, új autó, új kisbaba, új szerződések – VIGYÁZZ, nem készülsz föl az örökkévalóságra!

Érintse meg Isten a pásztorokat, hogy visszatérjenek Krisztus keresztjének hirdetésére! Küldjön valódi tanítókat és igehirdetőket, akiknek saját bizonyságuk van az átváltozásukról, és ezért képesek átadni ugyanezt a kegyelmet és kijelentést keresztények millióinak, akik még mindig oda vannak kötve a bűnös természethez és a világ dolgainak kereséséhez. Ne találjuk magunkat a Királyság csukott ajtaján kívül, rájőve, hogy mindaz, amire ebben az életben odaadtuk magunkat, annak semmi értéke nincsen, és ott maradjunk szégyenben, mezítelenül.

„Íme, eljövök, mint a tolvaj: boldog, aki vigyáz, és őrzi ruháját, hogy ne járjon mezítelenül, és ne lássák szégyenét” (Jel 16,15).

„Sok elsők pedig lesznek utolsók, és sok utolsók elsők” (Mk 10,31).

Isten áldjon Benneteket.

4 komment

Címkék: prédikáció bűn növekedés üdvösség biblikus kereszténység karizmatikusság Krisztus ítélőszéke Ezeréves Királyság győzelmes keresztény élet

Ha olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek

2016.06.20. 18:28 Kéry Zsuzsanna

Írta: D.M. Panton Eredeti: Becoming As Little Children

 „Abban az órában odamentek a tanítványok Jézushoz, és megkérdezték tőle: „Ki a nagyobb a mennyek királyságában?” Jézus odahívott egy kisgyermeket, közéjük állította, és ezt mondta: „Bizony, mondom néktek, ha meg nem tértek, és olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, nem mentek be a mennyek királyságába. Aki tehát megalázza magát, mint ez a kisgyermek, az a (leg)nagyobb a mennyek királyságában.” (Mt 18,1-4)

A gyermekiséget, nem a gyerekességet állítja példaként elénk az Úr. Pál apostol figyelmeztet minket ezügyben: „Amikor gyermek voltam, úgy szóltam, mint gyermek – tudatlanul –, úgy gondolkodtam, mint gyermek – szeszélyesen, csapongva –, úgy értettem, mint gyermek – csekély értelemmel –; amikor pedig férfivá lettem, elhagytam a gyermeki dolgokat” (1Kor 13,11, angolból). „Testvéreim, ne legyetek gyermekek a gondolkozásban, hanem a rosszban – erkölcsi tisztátalanságban – legyetek kiskorúak, a gondolkozásban ellenben érettek (tökéletesek, bevégzettek) legyetek” (1Kor 14,20).

Urunk minden dolog mögött az örökkévaló párhuzamra mutat rá. Leszakít egy liliomot, és kibontja belőle Isten gondviselésének szirmait. Ránéz a Templom hatalmas kőtömbjeire, és a földrengés jut az eszébe; meglát egy kisgyermeket – egy kedves kis emberi harmatcseppet – és rögtön azokra gondol, akik „fehérben járnak majd Vele”; és forradalmasítja az apostolok gondolkodásmódját azzal a kijelentéssel, amely mindannyiunknak szól – mindannyiunknak, akik a tanítványai vagyunk –, és amely komoly, gondos megfontolást igénylő, sürgető, alapvető dolog. „Bizony, mondom néktek, ha meg nem tértek [sztrephó – meg nem fordultok], és olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, semmiképpen nem mentek be a mennyek királyságába.” (Mt 18,3) *

Urunk gyakorlati módon is megmutatja nekünk az eszményképet. „Odahívott egy kisgyermeket” – aki elég nagy volt tehát ahhoz, hogy odahívják, viszont elég kicsi ahhoz, hogy felemeljék (Mk 10,16). Nem csecsemő és nem is gyermek, hanem egy kisgyermek, talán úgy három és hét éves kor között – ővele ábrázolja Megváltónk a királyság szentjeit. „Közéjük állította” (Mt 18,2): itt – ha az Úr nem mondott volna semmi mást ezen kívül – van az, aki a legnagyobb: mindörökké, mindörökre közöttünk, a néma, élő szimbóluma az Isten Királyságában uralomra jutottaknak. „Mert – mondja az Úr – ilyeneké a mennyek királysága” (Mt 19,14). Az egyetlen feljegyzett eset, amikor Krisztus megölelt valakit, az egy kisgyermek volt; a gyermek – az eszményképünk – pedig boldogan és megelégedetten nyugszik az örökkévaló karokban.

Gondoljuk hát végig, milyen egy kisgyermek! A kisgyermek tökéletesen egyszerű, anélkül, hogy együgyű lenne; nagyon éber, érdeklődő, és folyamatosan tanul a tapasztalatain keresztül; különlegesen nyitott az igazságra, és különlegesen őszinte; csodálatosan reagál a kedvességre, szeretetre; erkölcsileg kristálytiszta; nagyon hamar megbocsát; a világi ambíciók leghalványabb nyoma sincs meg benne; még a gondolata sem fordul meg a fejében annak, hogy megkérdőjelezze az atyja szavát; Istent szeretve tiszteli; a lelkiismerete pedig rendkívül érzékeny. Urunk nem egy bűntelen szeráfot állít közénk vagy egy tűzfényű angyalt; amilyen kedves és megnyerő a gyermekkor a maga szépségével, annyira megvan a maga akaratossága, önfejűsége, szeszélyessége és bolondsága is – mindazonáltal ilyenek a Királyság szentjei. Isten férfiúi intellektust, gyermeki szívet és isteni jellemet és magatartást akar.

Az Úr a mondanivalóját gyakorlati dologgal zárja. Az apostolok a sír rossz oldalán keresték a dicsőséget, ezért Jézus így szól hozzájuk: „Aki tehát megalázza magát, mint ez a kisgyermek, az a nagyobb a mennyek királyságában” (Mt 18,4). A Sátán a büszkeség miatt veszítette el a legmagasabbat az összes teremtett trón közül; mi pedig a legmagasabb trónusokat nyerhetjük el az alázat révén. A kisgyermek szerény, alázatos – nekünk is azzá kell válnunk; ez pedig annyival magasabb rendű egy gyermekéhez képest, mint a szentség az ártatlansághoz képest – és ez elérhető a számunkra! „Aki tehát megalázza magát” – megüresíti önmagát, hogy Isten töltse be; annak lehetséges nem csak nagynak lenni Isten Királyságában, hanem legnagyobbnak is. Alázatosságnak, szentségnek, egyszerűségnek, taníthatóságnak, tisztaszívűségnek kell elfoglalnia az irigykedés, világiasság, büszkeség és viszálykodás helyét: és íme, a gyermek uralkodik!

 

-----

­­*Lábjegyzet:

A Mt 18,3-ban található kifejezés, a „Mennyek Királysága” ebben a kontextusban nem Isten örökkévaló királyságára utal, amikor majd „új eget és új földet” teremt (Jel 21,1). Mindenki, aki örökre megmenekült az Ő kegyelméből, akinek Krisztus igazságossága tulajdoníttatott, és akit az Ő vérével megváltott, a legnagyobb bizonyossággal be fog lépni abba a királyságba, mert már az övék az örök élet, mint Isten (ingyenes) kegyelmi ajándéka (Róma 6,23). A görög eredetiben „mennyek királyi uralma” áll; ez a jelenlegi föld fölötti uralmat jelenti a mennyekből, és ehhez olyanokká kell válni, „mint az angyalok” (akik Istent szolgálják ebben a jelenlegi gonosz korszakban, a mennyei és a földi szférákban egyaránt). Ezért, hogy hasonlók lehessünk az angyalokhoz, szükséges a jövőben elváltoznunk, vagy feltámadás, vagy elragadtatás révén (Lk 20,35-36; 1Kor 15,50-51; Lk 21,24-36).

E szavak jelentésének számos értelmezési variációja létezik. A.L. Chitwood szerint például a kifejezés a királyság mennyei szféráját jelenti a föld fölött, ahol a Sátán és bukott angyalai jelenleg uralkodnak. Másfelől, Robert Govett úgy gondolja, hogy ez a kifejezés arra az időre vonatkozik, amikor Krisztus Ezeréves Királysága áll majd a földön: „támaszt az ég Istene egy királyságot” (Dán 2,44).

A Szentírás mindkét nézetet tanítja. Ha megnézzük az elöljárószókat a szövegben, azt látjuk, hogy Krisztus uralkodni fog a földön és a föld fölött a millennium során. „Uralma növekedésének és békéjének nem lesz vége a Dávid trónján és királysága felett” (Ézs 9,7). „Eljövök és magamhoz veszlek titeket; hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek” (Jn 14,3). „Ezek – akiket lefejeztek a Jézusról szóló bizonyságtételükért és Isten Igéjéért; a korszakok mártírjai, azokkal együtt, akik a Nagy Nyomorúság alatt szenvednek mártíromságot – életre keltek, és uralkodtak a Krisztussal ezer esztendeig. A többi halott nem kelt életre, míg el nem telt az ezer esztendő. Ez az első feltámadás (Jel 20,5).

Szólj hozzá!

Címkék: növekedés Ezeréves Királyság első feltámadás D.M. Panton mennyek királysága