A Viskó eladott példányszáma világszerte meghaladta a tízmilliót. Magyarországon a Good News keresztény könyvesbolt 2009-es összesítése alapján A Viskó lett az év keresztény könyve. Amerikában felmerült a könyv megfilmesítésének ötlete is. A keresztény teológia hagyományos felfogásával és istenképével szakító regény tehát sorra dönti az eladási rekordokat, de felmerül a kérdés: szükséges-e egyáltalán, hogy egy fikciós keresztény regény teológiailag korrekt legyen?
„Ezért vagy te oly nagy, Uram, ó, Uram! Senki sincs hozzád fogható, sőt nincs is rajtad kívül Isten, egészen úgy, ahogyan hallottuk fülünkkel.” (2Sámuel 7,22)
„Az pedig az örök élet, hogy ismernek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust.” (János ev. 17,3)
Minden egyes embernek megvan a lehetősége arra, hogy Istennel töltse az örökkévalóságot. Elképesztő, nem? Ennél izgalmasabb és csodálatosabb dolgot még elképzelni is nehezen tudok! És ez a lehetőség nem az emberi fantázia terméke: Mózes első könyvétől végig, egészen a Jelenésekig Isten azt fejti ki és magyarázza el, hogy hogyan válik mindez valósággá. Erről szól a Biblia.
Egyedül Isten önmagáról szóló kijelentésén, az írott Igén (a Szentíráson) keresztül ismerhetjük meg jól Isten valóságos tulajdonságait és jellemzőit. Az Ő kijelentése nélkül csak véges és halandó emberek találgatásaira és elgondolásaira hagyatkozhatnánk; csak azt tudhatnánk meg, mit gondolnak ők az örökkévaló, végtelen és halhatatlan Istenről. Legtöbb esetben ilyen elképzelések adják az alapját a világ vallásainak is, amelyek istenségei és a hozzájuk fűződő hiedelmek nem mások, mint a bukott emberiség képzeletének termékei – tegyük hozzá, a bukott angyalok segítségével. Az egyetlen kivétel a biblikus kereszténység (hangsúlyozom, a BIBLIKUS kereszténység). Az Ószövetségben és az Újszövetségben Isten nagyon konkrét és nyilvánvaló módon jelentette ki magát az emberiségnek. Pontos és helyes információk nélkül – amelyekkel egyedül Isten tudott szolgálni –, az embernek nem lenne semmi a kezében, csak a mitológia (amibe a világ nagy része így is belemerült).
Mélységesen szomorú, hogy hasonló állapot fertőzi a magukat biblikus keresztényeknek vallókat is: szép lassan a megtévesztés ugyanezen mocsarába süllyednek bele. Ez az egyik oka annak, amiért olyan kevés keresztény rajong őszintén azért a lehetőségért, hogy van örökkévalóság, és hogy ezt Istennel lehet tölteni. Nem tudnak ehhez a tényhez – vagy Istenhez – valódi, meggyőződéses bizalommal fordulni. Sokan ide-oda hányódnak a különböző bibliátlan forrásokból származó sokféle istenkép között; elolvasnak egy keresztény jelzővel eladott könyvet, megnéznek egy filmet, vagy olyan adásokat, ahol mindenki nagy önbizalommal nyomja a saját meggyőződését Istenről. Amit Istenről ezekben hallani lehet, az mindig valami nagyon pozitív és kellemes (a test kívánsága szerint, ugyebár), de ritkán igaz, és ritkán illik rá az Ő szent karakterére. Még a legvonzóbb tulajdonságok is, ha nem vágnak egybe a Szentírással, félrevezető és babonás kapcsolathoz vezetnek Azzal, Akit igazságban kell imádnunk – és szeretnünk teljes szívünkből, teljes lelkünkből, teljes elménkből és teljes erőnkből.
János, a szeretett apostol írja a levelében, hogy a hívők azért szeretik Istent, mert Isten előbb szeretett minket (1Jn 4,19). Az Isten iránt érzett szeretet azzal kezdődött, hogy alapvető ismeretet szereztünk arról, hogy kicsoda Ő, és mit tett értünk. Amikor végül megértettük és hittük az evangéliumot, azaz Isten jó hírét (hogy Ő annyira szeretett minket, hogy emberré lett, hogy megbékéltessen minket Önmagával az Ő életén, halálán és feltámadásán keresztül), akkor abban a pillanatban Jézus átvitt minket a halálból az életre, megmentett minket, üdvösségre vitt. Azt tette, amit egyedül Isten tudott megtenni – megmenekülést és örök életet adott az embernek azáltal, hogy megfizette a bűnért járó büntetést, amit Isten tökéletes igazságossága megkívánt.
A Krisztusban való újjászületésünkkor – ami minden hívőnél a Vele való személyes kapcsolat kezdete – Isten Szentlelkét (aki az Igazság Szelleme) adja nekünk, hogy bennünk éljen, hogy az Ő Igéjére tanítson, és segítsen növekednünk a mi Megváltó Istenünk ismeretében. Ez az egyetlen módja, hogy igazán megismerjük Jézust, és hogy növekedjünk a Vele való kapcsolatunkban. Minden, ami eltér az Ő megismerésének Isten szerinti módjától, megtévesztés – ami végső soron pusztuláshoz vezet. Manapság, amikor mindenki a vágyak gyors kielégülését és érzéki megtapasztalások katarzisát hajszolja, jól oda kell figyelnünk Ézsaiás tanácsára a szellemi érettséget illetően:
„Kit tanít tudományra? A tanítást kivel érteti meg? Akiket most választottak el az anyatejtől? Akiket most vettek le az anyamellről? Mivel parancsra új parancs, szabályra új szabály; itt egy kicsi, ott egy kicsi.” (Ézsaiás 28,9-10)
Ezek a parancsok Isten utasításai, az Ő teljes tanácsolása, ami teljesen elegendő az Ő gyermekei számára. Ahogy Péter kijelentette:
„Az ő isteni ereje megajándékozott minket mindazzal, ami az életre és a kegyességre való, azáltal, hogy megismertük őt, aki saját dicsőségével és erejével hívott el minket.” (2Péter 1,3)
Ez a szellemi növekedésnek és gyümölcsözésnek az Isten szerinti módja (a Benne való bizodalomról, és az Iránta érzett egyre növekvő szeretetről nem is beszélve!) számunkra: „Mert ha ezek megvannak és gyarapodnak bennetek, nem lesztek a mi Urunk Jézus ismeretében sem tétlenek, sem gyümölcstelenek” (2Péter 1,8)
Isten terve egyáltalán nem valami bonyolult dolog, mi akkor mégis a probléma? Mindenkinek magának kell feltennie a kérdést, hogy volt-e olyan, hogy nem fogadtuk meg Isten parancsolatait, vagy szándékosan eltértünk tőlük. Ahogy Ézsaiás rámutatott, a tanulási-növekedési folyamat nagyon egyszerű (parancsra parancs), de az az alap, hogy megtanuljuk, mik ezek a parancsok, és akarnunk is kell megtartani őket. Ezt magamnak éppúgy mondom, mint mindenki másnak, hogy nehogy mást cselekedjünk ebben a dologban, mint amit Isten megkíván.
---------------
A folytatás, azaz a 2. rész ide kattintva olvasható.