HTML

Hitről szóló blog

"[A béreaiak] napról napra kutatták az Írásokat, hogy valóban így vannak-e ezek a dolgok." (ApCsel 17,11) _________________ "Testvéreim, ne legyetek gyermekek a gondolkozásban, hanem a rosszban legyetek kiskorúak, a gondolkozásban ellenben érettek legyetek." (1Kor 14,20)

Utolsó kommentek

Címkék

abortusz (3) antiszemitizmus (3) ateizmus (4) Atya (1) az ember felépítése (1) a halál és ami utána van (2) a hit fegyvere (1) a hívő jutalma (1) a kereszt munkája (2) a szenvedés értelme (1) a viskó kritika (1) biblia (5) bibliai próféciák (4) biblikus gyereknevelés (3) biblikus kereszténység (29) biblikus lelkigondozás (2) buddhizmus (2) bűn (6) c.s. lewis (1) cursillo (3) D.M. Panton (1) dalai láma (2) dave hunt (8) dinoszauruszok (1) egység krisztusban (3) Egyszerű fordítású Biblia (2) elragadtatás (1) első feltámadás (1) elveszíthető-e az üdvösség (8) emerging-keresőcentrikus-posztmodern egyház (13) én halála (2) én megtagadása (2) Eszménykép és valóság (3) evangélium (15) evangelizáció (7) evolúció-teremtés (16) Ezeréves Királyság (7) féloldalas tanítások (1) feltételek az Igében (1) fiúság (1) G.H. Lang (4) győzelmes keresztény élet (11) gyülekezet (17) gyülekezeti élet (2) hinduizmus (1) hit (6) hitélet problémái (1) hitvédelem (6) hit és cselekedetek (2) hívő élet nehézségei (9) homoszexualitás (3) hústest (2) húsvét jelentése (1) igazság (1) igaz és hamis megtérés (8) imádság-imádkozás (4) Istennel járni (1) istentisztelet (12) isten imádása (8) Isten munkája (1) ítélet (1) ítélkezés (2) izrael (2) jézus (12) Jób magyarázata (1) john macarthur (2) jutalom (3) Kánaán (1) karizmatikusság (3) katolicizmus (5) katolikus pap (4) kegyelem (2) kereszt (1) kereszténység (3) keresztényüldözés (1) keresztény filmek (1) keresztség-bemerítés (2) királyság (1) közösség (1) Krisztus a hívőben (1) Krisztus a mennyben (1) Krisztus bennünk (1) Krisztus és a Gyülekezet egysége (1) Krisztus ítélőszéke (5) Krisztus teljessége (1) Krisztus Teste (2) kritika (6) különbségtétel (1) külső sötétség (1) laodicea (1) lelkigondozás (1) megagyülekezetek (2) megszentelődés (1) megtérés (9) megtéréstörténet (5) méltónak lenni a jutalomra (2) mennyek királysága (2) menyegző (2) miért teremtett az Isten embert (1) misztikus-kontemplatív-spirituális (14) müller györgy (1) new age-okkultizmus-ezotéria (9) nincsrecept (3) növekedés (6) óember (1) őrállók (1) ortodox kereszténység (2) pészach (1) posztmodern egyház (4) prédikáció (3) pszichológia az egyházban (2) ray comfort (3) Rick Warren-céltudatos (2) rick warren-céltudatos (1) segítség (1) segítség a szenvedésben (1) Stephen Kaung (2) szabadítás (1) szabadság (3) szellem lélek test (2) Szent Szellem munkája (2) szenvedés (1) szivárványszínű szvasztika (2) T. Austin-Sparks (3) tanítvánnyá tétel (2) teológiai különbségek oka (1) teremtés (1) tévtanítások az utolsó időkben (12) tévtanítók (9) the berean call (1) tíz szűz példázata (1) tozer (1) üdvösség (16) új ember (1) Új és és új föld (1) Új Jeruzsálem (1) új reformáció (2) univerzalizmus (1) uralkodás Krisztussal (3) úrvacsora (1) vallás (2) végidők (1) william paul young (1) Címkefelhő

A keresztény növekedés titka - Stephen Kaung

2018.08.06. 20:59 Kéry Zsuzsanna

Elhangzott 2018. július 3-án, az Egyesült Államokban, Richmondban.

Pdf-ben letölthető innen: Stephen Kaung – A keresztény növekedés titka

1Jn 3,1-3 „Lássátok, milyen nagy szeretetet adott nekünk az Atya: Isten gyermekeinek neveznek, és azok is vagyunk! A világ azért nem ismer minket, mert nem ismerte meg őt. Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, és még nem lett nyilvánvalóvá, hogy mivé leszünk. De tudjuk, hogy ha nyilvánvalóvá lesz, hasonlókká leszünk őhozzá, és meg fogjuk őt látni, amint van. És akiben megvan ez a reménység iránta, az mind megtisztítja magát, ahogyan ő is tiszta.”

Imádkozzunk! Drága Urunk, ahogy összegyűltünk itt ma délelőtt, a szívünk tele van hálával. Megköszönjük Neked, hogy szeretsz bennünket, hogy ennyire szeretsz. Hálát adunk, hogy kész vagy úgy adni Magadat nekünk, hogy megszabadulhatunk saját magunktól, és megszabadulhatunk a Te számodra. Ó, Urunk, nincs is rá szó, mekkora szeretettel vagy mindannyiunk iránt! Kérünk, hogy jelenlétedben most a Te Szellemed által add nekünk Igédet, nyisd meg az értelmünket; és add, hogy megértsük azt, amit akarsz most mondani, és add, hogy úgy járhassunk abban, hogy betöltsük azt a célt, amit mindegyikünknek elterveztél. A Te kezedbe tesszük magunkat, a Szent Szellemedre bízzuk magunkat, hogy kijelentse a gondolataidat számunkra, és beléphessünk a Te teljességedbe, a Te dicsőséged magasztalására. A Te drága nevedben kérünk. Ámen.

Köszönjük Istennek, hogy újabb lehetőséget adott nekünk az összegyülekezésre. Ahogyan János apostol mondta, „Lássátok, milyen nagy szeretetet adott nekünk az Atya: Isten gyermekeinek neveznek”. Testvérek, végiggondoltátok valaha, mit adott nekünk az Atya: hogy minket Isten gyermekeinek nevezek? Ez hatalmas kijelentés. Mi, akik egykor bűnökben és törvényszegésekben éltünk, akiknek nem volt semmi reménységünk, és mégis Isten kegyelméből ma Isten gyermekeinek neveznek bennünket. Isten gyermekei vagyunk. Micsoda gondolat ez! Mi, akik ellenségei voltunk, mi, akik az örök halálra vártunk, Isten kegyelméből mégis ma Isten gyermekei lehetünk. Mindannyiunkat Isten gyermekének neveznek. Micsoda gondolat ez, Isten gyermekének lenni! Őhozzá tartozunk, Ő a mi mennyei Atyánk. Az Ő saját életét adta nekünk, és a saját gyermekeinek tart bennünket. Testvérek, el tudjátok képzelni, milyen csodálatos kegyelem adatott mindnyájunknak? Örökké hálásaknak kell lenünk, hogy ilyen emberek, mint mi, akik az örök halált érdemelnénk, most Isten gyermekeinek neveztetünk.

Nem tudok napirendre térni efölött, testvérek. Micsoda irgalmat, micsoda szeretetet kaptunk mindnyájan Tőle! És azt gondolom, hogy mindnyájunknak hálás a szíve Isten iránt, azért, amit tett értünk. Ha Isten csak ennyit tett volna értünk, nekünk már ez is több, mint elég. Isten azonban valami többet tervez velünk. Nem pusztán azt akarja, hogy a gyermekei legyünk, hanem valami ennél sokkal többet tartogat számunkra. Azt akarja, hogy hasonlókká legyünk Őhozzá. Valami többet el akar tehát végezni az életünkben.

Néha azt gondolom, testvérek, hogy amikor arra gondolunk, hogy Isten gyermekei vagyunk, hátradőlünk, és azt mondjuk, Uram, nekem ez elég. Amíg a te gyermeked vagyok, az nekem elég. Most megnyugodhatok, és várok arra az időre, amikor visszahívsz magadhoz. De drága testvérek, ez a mi gondolatunk, nem Istené. Az Ő velünk kapcsolatos gondolata sokkal magasabb, mint a mi gondolatunk. Ő nem pusztán csak megment (üdvözít) bennünket, Ő teljes mértékben meg akar menteni, azaz azt akarja, hogy olyanok legyünk, mint Ő. Nem csak megváltani akar bennünket, hanem azt akarja, hogy hasonlókká legyünk Őhozzá. Ez hatalmas kegyelem és irgalom, amit Isten nekünk ad.

Tehát, testvérek, megelégedtünk-e azzal, hogy mi, a legnagyobb bűnösök, most Isten gyermekei vagyunk? Az emberi gondolkodás szerint ennek elégnek kell lennie, de Isten gondolata mindig magasabb, mint az ember gondolata. Isten azt akarja, hogy ne csak a gyermekeinek neveztessünk, hanem azt akarja, hogy a fiai legyünk. Isten azt akarja, hogy hasonlók legyünk Őhozzá, hogy olyanok legyünk, mint Ő – ez Isten célja mindannyiunk számára.

Testvérek, hasonlók vagytok Őhozzá? Nem csak Őtőle valók, hanem olyanok, mint Ő? Azok vagytok, ami Ő? Olyannak lenni, mint Ő, egynek lenni Vele, ez Isten hatalmas gondolata mindannyiunk számára.

János apostol azt mondja ezért, hogy „most Isten gyermekei vagyunk, és még nem lett nyilvánvalóvá, hogy mivé leszünk. De tudjuk, hogy ha nyilvánvalóvá lesz, hasonlókká leszünk őhozzá, és meg fogjuk őt látni, amint van.” – Megvan ez a reménység benned? Vagy megelégedsz azzal, ha Isten gyermekének neveznek? Hátradőlsz csak, és azt mondod, „most élvezhetem az életet, azt tehetem, amit akarok, mert Isten gyermeke vagyok – az én végállomásom biztos”? Ha így gondolkodunk, akkor valóban nem értettük meg Isten irántunk való szeretetét. Mert Ő azt akarja, hogy olyanok legyünk, mint Ő, hogy úgy legyünk, amint Ő van.

Gondoljátok, hogy ez lehetséges? Emberileg szólva ez meghaladja a felfogóképességünket. Hogyan lehetünk mi, bűnösök közt elsők, olyanok, mint Ő? De Isten pontosan azt akarja, hogy ilyenek legyünk.

Ma délelőtt tehát ebben szeretnénk egy lépést előre tenni, meglátni, hogyan lehetünk olyanok, mint Ő. Nem csak Őtőle valók, hozzá tartozók, hanem olyanok, mint Ő – mert ahogyan Ő van, úgy leszünk mi is. És ez Isten akarata mindannyiunk számára. És látni szeretnénk, hogyan fogja ezt elérni?

Istennek hála, amikor hittünk az Úr Jézusban, valami történt az életünkben. A bűn miatt ugyanis a szellemünk halott volt Isten számára. Isten az embert szellemmel alkotta meg, és ezzel az emberi szellemmel képesek vagyunk Istennel kapcsolatba lépni. De ahogyan tudjátok, amikor Ádám és Éva vétkezett az Éden kertjében, a szellemük meghalt Isten számára. Ez nem jelenti azt, hogy nincs szellemük, mert továbbra is van egy olyan szervünk, melyet szellemnek neveznek. Honnan tudjuk ezt? Onnan tudjuk, hogy bár a bűn miatt az embernek megszűnt a kapcsolata Istennel, az ember kapcsolatba tudott lépni szellemekkel. Azt hiszem, a kínaiak ezt könnyebben megértik, mert Kínában nem ismertük Istent, gonosz szellemekkel viszont kapcsolatban álltunk.

A családom eredetileg pogány volt, de Istennek hála mindenki megtért. De a megmenekülésünk előtt gonosz szellemekkel voltunk kapcsolatban. Emlékszem, a nagyapám nagyon kedves ember volt, nagyon sokat tett másokért, annyira, hogy egy ismerőse ragaszkodott hozzá, hogy odaadja neki a lányát ágyasául. De az ágyasa nem volt hívő, és a nagyapám sem volt az akkoriban, még nem hitt igazán az Úrban. A nagyapám meghalt – és tudjátok, Kínában ez úgy van, hogy az emberek ilyenkor halottidézőt hívnak, és kapcsolatba akarnak lépni a halottakkal – valójában gonosz szellemekkel –, és ilyenkor tényleg lehetett hallani a halottnak a hangját. És rendszerint a halott valamit kívánt az embertől, például, hogy égessen több tömjént, mert hogy abból olyan kevés van a holtak helyén (a Hádészban).

Évekig imádkoztunk a nagyapámért. Én voltam a kedvenc unokája, és nagyon közel álltunk egymáshoz. Miután üdvösségre jutottam, beszélgettem vele, de mindig azt mondta, ő már túl öreg hozzá, hogy megváltozzon. De nem adtuk föl, és továbbra is imádkoztunk érte. Hong Kongban voltam, amikor meghalt. Megkérdeztem Istent, megválaszolta-e az évekig tartó imádságokat? Voltak bizonyos jelek, hogy igen, de nem tudtunk semmi biztosat. Az ágyasa beszélni akart az elhunyt nagyapámmal, mert ő nem volt hívő. Elhívott hát egy halottidézőt, és valamilyen varázslat révén szó szerint hallotta a nagyapám hangját. Ilyen módon tévesztik meg a kínai embereket, mert ezt a gonosz szellemek csinálták, nem az elhunyt. Istennek hála azonban, tudjátok, mi történt? Miután az ágyas hívta a halottidézőt, és meghallotta a nagyapám hangját, a hang azt mondta: „Ne hívj engem. Nem tartozom hozzád.”

Ó, testvérek, ez nagyon megvigasztalt bennünket. Évekig tartó imádságok után megkaptuk a bizonyságot, hogy nem tartozik már a gonoszhoz, hanem Istenhez tartozik.

Testvérek, az tehát az Isten akarata, hogy ne csak megmeneküljünk, mint gyermekek, hanem azt akarja, hogy felnőjünk, és hasonlók legyünk Őhozzá. Ez Isten célja mindannyiunk számára.

Tudjuk, mit jelent üdvösséget nyerni. Nem csak azt, hogy a bűneink megbocsáttattak, hanem azt is jelenti, hogy a halott szellemünk megújíttatott az életre. És ezért van, hogy amikor megmenekülünk, akkor onnantól valódi kapcsolatunk van Istennel.

Én keresztény családban nőttem fel, az apám nagyon szerette az Urat. A családunk minden este összegyűlt a nappaliban vacsora után, és mind a heten, gyerekek ott voltunk, és apám olvasott nekünk a nagy Bibliájából. Utána pedig vezetett minket az imádságban, de mindig csak ő imádkozott, bennünket nem kért meg erre. Azonban miután újonnan születtem, onnantól engem is kért, hogy imádkozzak, mert tudta, az Úré vagyok.

De mit értünk vajon azalatt, hogy megmenekülni, újonnan születni? Nem csak azt, hogy a bűneink megbocsáttattak, hanem azt, hogy a halott szellemünk megeleveníttetett az örök életre. Mivel a bűn miatt a szellemünk halott volt Isten számára, élő tudott lenni a gonosz szellemek számára – de Istennel nem volt kapcsolata. Amikor azonban megmenekültünk, az a csodálatos dolog történt, hogy a szellemünk kapcsolatba került Istennel.

Keresztény családban nőttem fel, bőven volt részem keresztény tanításban. Külsőleg hittem, de belül nem. Habár magamban sokszor imádkoztam, nem volt kapcsolatom Istennel; távolinak éreztem Őt. De abban a pillanatban, hogy újonnan születtem, a kapcsolat létrejött. Tudtam, hogy üdvösségem van, mert kapcsolatba kerültem Istennel. Amikor a Bibliát olvastam korábban, halott könyv volt a számomra. De a megmenekülésem után, emlékszem, a szobámba mentem, kinyitottam a Bibliát, és az 1Jánost olvastam; és minden szava szólt a szívemhez – mert kapcsolatban voltam Istennel. A szellemem új életet kapott. A megújított szellemünkkel pedig Istenhez kapcsolódunk.

Testvérek, mindannyian, akik az Úr Jézusban hiszünk, a mi halott szellemünk új életet kapott, és a kapcsolatunk Istennel elkezdődött. Ezért imádkozunk mi, keresztények, mert az imádkozás nem formalitás, hanem valóság. Amikor imádkozunk, a szellemünk Istennel van kapcsolatban. És ez a keresztény élet titka.

Hogyan lehetünk Krisztushoz hasonlók? Isten ezt munkálja a szellemünkben. Amikor üdvösségre jutottunk, Krisztus lakozást vett a szellemünkben, megújította azt, hogy Ő legyen a mi életünk. Ne feledjétek, nekünk, akik megmenekültünk, új életünk van. Nem a régi életet éljük többé. Új életünk van, és e szerint az új élet szerint kell élnünk. De hogyan? Hogyan él ez az új élet bennünk? Istennek hála, amikor a szellemünk új életet kapott, és Krisztus a szellemünkbe költözött, Ő maga lett a szellemünk élete. De ez nem azt jelenti, hogy ettől az egész lényünk megváltozott! Nem, ez csak a kezdet. Ami a megmenekülésünkkor történt, az csak a szellemünkben történt, a lelkünk nem változott, a testünk nem változott. Csak a szellemünk változott. De ez a kezdet. A szellemünkben immár kapcsolatban vagyunk Istennel. Krisztus lett a szellemünk élete.

Sajnos azonban a lelkünk ilyenkor még mindig a maga lelki életét éli. Ezért elkezdődik az, amit keresztény konfliktusnak, küzdelemnek nevezünk. A szellemünkben Krisztus az életünk, és az Ő Szelleme bennünk lakik. Mi a bennünk lakozó Szent Szellem munkája? Az Ő egyedüli munkája, hogy mélyebben bevezessen minket Krisztusba. A bennünk lakó Szent Szellemnek kell az életünk vezetőjének lennie, miután hittünk az Úr Jézusban. Előtte hogyan éltünk? A lelkünk által: ahogyan éreztük magunkat, amit akartunk tenni – mert a szellemünk halott volt. De most a szellemünk életre kelt, és a Szent Szellem lett a vezetőnk az életünkben. Ő pedig abban vezet, hogy az Úr Jézust kövessük.

Miután megmenekültetek, testvérek, megtapasztaltátok a Szent Szellem munkáját a szellemetekben. Megtapasztaltátok a konfliktust is az életetekben? Előtte csak az érzéseitek után mentetek, de miután megmenekültetek, nem mehettetek arra, amerre a lélek akart vinni. Küzdelem dúl bennetek, konfliktus a szellem és a lélek között. A Szent Szellem Isten felé vezet, de a lélek a maga útján akar vezetni bennünket. Minden hívőnek ezért a szellem és a lélek közötti harc az egyik legelső megtapasztalása.

Ha nem tapasztaltad meg ezt a konfliktust, ha nem dúl benned ilyen harc, azt jelenti, hogy még nem menekültél meg. Ha viszont üdvösséged van, újonnan születtél, ennek el kell jönnie. Megjelenik a konfliktus a szellemed és a lelked között.

Pál azt mondja, a test gyakorlása hasznos, és különösen manapság a fiatalok rájöttek, mennyire fontos a mozgás. Amikor mi voltunk fiatalok, nem törődtünk sokat a testgyakorlással, de a mai fiatalok nagyon tudatosak efelől. Ezek a gyakorlatok hasznosak a testünknek és az elménknek is, mert frissebbek leszünk elvégezni dolgokat. A Biblia azonban azt mondja, a test gyakorlása hasznos, de csak egy kicsit. Miért? Mert a haszna csak erre az életre szól. Jót tesz a testnek, az elmének, de nem érinti a teljes lényünket. A haszna időleges, nem örökkévaló.

A szellemi gyakorlás azonban örökkévaló: most is hasznunkra van, és az örökkévalóságban is. Ma tehát, testvérek, mi, akik az Úréi vagyunk, szellemi gyakorlásra van szükségünk minden nap. A Szent Szellem, aki a szellemünkben lakik, minden nap vezet bennünket; ami Őt illeti, soha nem engedi ki ezt a felelősséget; mindig hűséges, minden pillanatban próbál vezetni bennünket Isten útján. De azt hiszem, mindannyiam megtapasztaltuk azt a helyzetet, amikor a szellemünkben megérezzük ugyan a Szellem vezetését, de a lelkünkben még mindig érezzük az óemberünk vágyait.

Például, mielőtt hittünk az Úr Jézusban, szerettünk dicsekedni, mert a dicsekvéstől nagyszerűbbnek éreztük magunkat. De azután, hogy az Úr Jézusban hitre jutottunk, és továbbra is dicsekszünk, és eltúlozzuk, ami valóban történt velünk, akkor mi történik? Érezni kezdjük, hogy valaki a szellemünkben azt mondja, ez nem igaz, nem kellene ezt mondanod. Korábban, amikor dicsekedtél, jól érezted magad, minél többet dicsekedtél, annál jobb volt. De most, ha dicsekszel, és olyanokat mondasz magadról, ami nem igaz, rosszul érzed magadat tőle.

Azt hiszem, mindannyian megtapasztaltuk ezt. Amikor pedig este imádkozni akarunk lefekvés előtt, nem tudunk, amíg meg nem vallottuk a bűnünket; és amíg nem kértük, hogy a drága vér tisztítson meg bennünket a dicsekvésünkből, addig nem lesz békessége a szívünknek.

Tehát, drága testvérek, Isten mindannyiunknak nekünk adta megszentelődés eszközét. Azt akarja, hogy mind megszentelődjünk, mert Ő szent. Nagyon fontos, hogy ne hanyagoljuk el ezt a belső szelíd és halk hangot, mert ha ezt figyelmen kívül hagyjuk, a keresztény életünk legyőzött lesz. De ha odafigyelünk erre a hangra, és készek vagyunk megfizetni az árát (pl. azzal, hogy engedelmeskedünk), szellemi életünk növekedni fog.

Hogyan növekedhetünk a szellemi életünkben, hogyan válhatunk Krisztushoz hasonlóvá? Úgy, hogy a mindennapi életünkben meg kell tanulunk odafigyelni erre a szelíd és halk hangra. Például, mielőtt hittünk volna az Úr Jézusban, eljártunk szórakozni bizonyos helyekre, de miután hittünk az Úrban, és elmentünk ugyanoda, ahová sűrűn jártunk, valahogyan egy szelíd és halk hang a szellemünkben azt mondta: Te már keresztény vagy. Szerinted helyes dolog oda menni?

Ismerek egy testvért, aki nagyon szerette az Urat. Gépész volt, és amikor Sanghajban élt, a vállalat, amelynek dolgozott, gyakran küldte őt a mozikba, hogy megjavítsa a mozigépeket. És ebből származott az ő problémája, mert tartott tőle, hogy az emberek meglátják moziba menni, és azt fogják gondolni, hogy a filmet nézni megy, vagy valami hasonló, pedig valójában csak szerelőként ment oda. És mi is ugyanezt érezzük. El tudjátok képzelni, hogy ha nem lettem volna egy lelkipásztor fia, és nem lett volna jelen Isten kegyelme az életemben, akkor filmsztár lett volna belőlem? De az Isten irgalma megmentett engem.

Emlékszem, ahogy a Szent Szellem elkezdett munkálkodni az életemben. Habár egy lelkész fia voltam, mégis minden szombatomat a moziban töltöttem. Az egyik barátomnak egy híres színész volt a családjában, és így a legjobb filmeket is ingyen megnézhettük. De azután a Szent Szellem munkálkodni kezdett az életemben, és azt mondta, látja, hova járok. De azt mondtam, hogy mi a baj azzal, ha megnézek egy jó filmet? Mégsem mertem ellenkezni, és próbáltam nem menni a moziba. Nagy sikerként könyveltem el, hogy hónapokon keresztül meg tudtam állni, hogy filmeket nézzek. De sajnos, az ellenség nagyon jól tudta, mit csinál, és egy úgynevezett keresztény film érkezett Sanghajba. Noé bárkája volt a címe, és egy ismerősünk jegyeket küldött a családunknak. Azt gondoltam magamban: mi baj lehet azzal, ha megnézek egy keresztény filmet? Hiszen hónapok óta nem voltam moziban. Most viszont túl nagy volt a kísértés, és végül elmentem. De megmondom nektek, ott ültem a moziban, ment a film, és végig azt vártam, hogy legyen már vége, és kijuthassak. Furamód nem mentem ki magamtól, hanem ott ültem és néztem a filmet. Noé bárkájáról szólt, és a legszennyesebb film volt, amit valaha láttam. Két órán keresztül küzdöttem magamban, hogy menjek vagy maradjak. Végül nem mentem ki, a végéig bent maradtam. De Istennek hála, amikor végre kijutottam onnan, többé soha nem mentem moziba filmet nézni, az Úr megszabadított ettől.

Testvérek, Isten Szelleme ilyen módon vezet bennünket a megszentelt életre. Konfliktus van bennünk. A szellem kész, a lélek viszont ellenáll, ezért a szellem és a lélek harca mindannyiunk folyamatos, naponkénti megtapasztalása. Vagy növekszik a szellemi életünk, vagy kudarcot szenved. Testvérem, te hol vagy ma? Odafigyelsz vajon a szelíd és halk hangra a szellemedben, vagy még mindig a lelki életed kiáltozó, lármás hangját követed?

Mennyi kudarcot tapasztaltál meg a keresztény életedben? És hányszor sikerül megtapasztalnod, hogy a szellemed győzedelmeskedik a lelked fölött? A szellemünk és a lelkünk közötti harcban rejlik tehát a keresztény növekedés titka. Hogyha amikor a halk és szelíd hang szól hozzánk a lelkünk lármája ellenében, és kész vagyunk letenni az énünket, és elfogadni azt, ahogyan a Szent Szellem foglalkozni akar velünk, akkor a szellemi életünk növekedésnek indul. Ha viszont a lelkünk lármájára hallgatunk, és visszautasítjuk a Szellem halk és szelíd hangját, akkor a keresztény életünk visszafejlődik, sorvadni kezd. Ez a harc tehát a keresztény élet ismérve.

Testvérek, ne várjatok nagy dolgokra a keresztény életben, a kis dolgokban látszik meg, hogy valójában hol vagyunk. Hol vagy ma? Odafigyelsz a Szent Szellem halk és szelíd hangjára a szellemedben? Vagy csak a lelked lármájára figyelsz? Ez jelzi a keresztény életünket. Egyfelől tehát ez nagyon egyszerű, testvérek. Az Úr az eljövetele előtt magához ragadja azokat, akik készek, akik hitték, hogy Ő hamar eljön; és királyokká teszi őket az Ezeréves királyság idején. De azok, akik a lelkük hangjára hallgatnak, és azt próbálják élni, amit jobb életnek neveznek ezen a földön, azok az ezer év alatt kivettetnek a külső sötétségre, ahol, ahogy a Biblia írja, fogak csikorgatása lesz, azaz nagyon bánni fogják, amit tettek.

Istennek hála, a győzelem útját megtaláljuk a Bibliában. A győzelem nem a nagy dolgokban rejlik, ne is számítsunk csak a nagy dolgokra, hogy azoktól reméljünk változást az életünkben, hanem a mindennapos, kis dolgok azok, melyek az életünket alkotják. Ha hűségesek vagyunk az Úrhoz a kis dolgokban, lehet, hogy szenvedünk egy keveset ma, de végül uralkodni fogunk Krisztussal ezer évig. Azonban, ha a lelkünk hangjára figyelünk, és kedvezni akarunk magunknak – a hústestünknek – ma, gondoljuk meg, hogy az ezer év alatt a külső sötétségre vettetünk, és bánni fogjuk mindazt, amit tettünk, amit elmulasztottunk.

Ha nem vagyunk hűségesek a kis dolgokban, az vereséget jelent. Nagyon fontos tehát, hogyan éljük a mindennapi életünket. Ismétlem, az élet nem nagy dolgokból, hanem kis dolgokból áll. A mindennapos, kis dolgokból áll az élet, amit élnünk kell. Ha ezt elhanyagoljuk, hadd figyelmeztesselek benneteket, hogy szomorkodni fogtok miatta. Az ezeréves királyság idején míg más keresztények uralkodnak Krisztussal, te a külső sötétségben csikorgatod a fogadat. Megéri?

Ezért most testvérek, kérlek, vegyétek fontolóra ezt a dolgot! Tudjátok, néha arra gondolok, miért hagy az Úr engem a földön ilyen hosszan, és miért nem vesz még magához? [Stephen Kaung testvér 1915-ben született – a ford.] Milyen jó lenne, ha rögtön a megmenekülésem után magához vett volna! Az sok bajtól megkímélt volna engem. De ez emberi gondolkodás, Isten ugyanis felnőtt fiakat akar, nem csecsemőket. Egy csecsemő kedves a szemnek, de nem lehet rábízni semmit. Tehát mindössze erről van szó. Istennek hála, hogy még nem jött el! Ha eljött volna már, és mi mind itt lennénk, mind elvesznénk. De Istennek hála, tudjuk, hogy jön, és nem mondja meg mikor. Bármelyik pillanatban eljöhet. Testvérek, nagyon erősen azt érzem, hogy az utolsó napokban élünk. Kétezer év eltelt, ezek az utolsó napok, bármelyik pillanatban jöhet. Ez a mi lehetőségünk. Ne veszítsük hát el ezt a lehetőséget, feszüljünk neki a célnak, és amikor visszatér, elragad bennünket, és uralkodunk vele az Ezeréves királyságban.

De jaj azoknak, akik kivettetnek a külső sötétségre, és ott bánkódnak a bűneik miatt! Isten azonban irgalmas, egyikünket sem fogja örökre kint hagyni. A Biblia egyértelműen azt mondja, hogy előbb vagy utóbb mindannyian együtt leszünk vele a királyságban, uralkodunk Krisztussal mindörökké. De ezer év a sötétségben… azon nem könnyű dolog átmenni.

Ha azt gondoljátok, nehéz hűségesnek lenni az Úrhoz abban, hogy feladjuk, amit a lelkünk szeret, gondoljatok arra, hogy különben az Ezeréves királyság alatt ezer évet tölthetünk a külső sötétségben a fogunkat csikorgatva. Melyiket szeretnétek inkább? Ezért szeretném ezt elétekbe adni, testvérek – az az imádságom, hogy az örökkévalóságért készek legyünk letenni az énünket, saját magunkat, és hagyjuk, hogy az Ő akarata legyen meg mindannyiunkban, hogy az eljövetelekor mindannyiunkat összegyűjtsön, és együtt legyünk.

Remélhetőleg már nem fogunk találkozni jövőre itt, a földön, hanem a mennyben találkozunk legközelebb. Az Úr áldjon benneteket. Ámen.

Urunk, dicsérünk, magasztalunk Téged, és hálásak vagyunk, hogy a Te szíved mindig tökéletes irántunk. Nem akarsz bennünket éppen csak megmenteni, hanem Te teljesen meg akarsz menteni bennünket. Urunk, tudjuk, hogy ebben a világban lesznek kis gondjaink, néhány dolog, amit abba kell hagynunk, de ez az örök javunkért van. Azt kérjük Urunk, hogy miután hallottuk ezt az üzenetet, Te add, hogy mindannyian teljesen átadjuk magunkat Neked, és azt mondjuk: legyen úgy ahogy te akarod, mi a legjobbat akarjuk Tőled, azok akarunk lenni, akinek minket látni akarsz, nem akarunk többé csak csecsemők lenni Krisztusban, hanem Isten felnőtt fiai akarunk lenni. Légy irgalmas mindannyiunkhoz, a Te nevedben kérünk. Ámen.

Szólj hozzá!

Címkék: megtérés növekedés üdvösség megszentelődés Ezeréves Királyság külső sötétség elveszíthető-e az üdvösség uralkodás Krisztussal Stephen Kaung szellem lélek test én megtagadása én halála Szent Szellem munkája

A laodiceai gyülekezet korszaka - Dana Congdon (The Laodicean Church Age)

2018.07.30. 17:45 Kéry Zsuzsanna

Mit mond a Szellem a laodiceai gyülekezetnek? Mi a gyülekezet fő problémája a mostani korban, és mi a megoldás?

Szólj hozzá!

Címkék: prédikáció királyság gyülekezet menyegző laodicea megagyülekezetek győzelmes keresztény élet mennyek királysága gyülekezeti élet

Krisztus a mennyben és Krisztus bennünk (T. Austin-Sparks)

2018.01.24. 11:43 Kéry Zsuzsanna

A szükséges egyensúly

„Amelyet Krisztusban munkált, amikor életre keltette a halottak közül és jobbjára ültette a mennyekben” (Ef 1,20).

„Akikkel Isten meg akarta ismertetni, mi a gazdagsága e titok dicsőségének a nemzetek között: Krisztus bennetek a dicsőség reménysége” (Kol 1,27).

„Mit mondjunk tehát? megmaradjunk a bűnben, hogy a kegyelem bőségesebb legyen? Szó sincs róla! Akik meghaltunk a bűn számára, hogyan élhetnénk tovább benne? vagy nem tudjátok, hogy akik Krisztus Jézusban bemerítkeztünk, az Ő halálába merültünk bele? eltemetkeztünk tehát Vele együtt a bemerítés által a halálba, hogy amint életre kelt Krisztus a halottak közül az Atya dicsősége által, úgy mi is az élet megújulásában járjunk, mert ha eggyé lettünk (összenőttünk) Vele a halálának hasonlóságában, akkor a feltámadásában is azok leszünk. Mert tudjuk, hogy a mi óemberünk azért lett keresztre feszítve Vele együtt, hogy a bűn teste tehetetlenné váljék, nehogy rabszolgáivá legyünk a bűnnek (Róma 6,1-6).

„Nincs azért most már kárhoztató ítélet azok számára, akik Krisztus Jézusban vannak, mert az élet Szellemének törvénye Krisztus Jézusban megszabadított téged a bűn és a halál törvényétől” (Róma 8,1-2).

„Ki emel vádat Isten választottai ellen? Isten, aki megigazít. Ki ítélne el? Krisztus Jézus, Aki meghalt, sőt életre is kelt, Aki az Isten jobbján van és közbenjár értünk?” (Róma 8,33-34).

Szükségesnek tartjuk, hogy szóljunk néhány szót erről a két dologról: Krisztus a mennyben és Krisztus a hívőben; s ezeknek az objektív (külső) és a szubjektív (belső) valóságáról.  Mérhetetlenül fontos, hogy mindig a helyes egyensúlyban tartsuk meg az igazságot – a problémáink nagyon nagy része abból származik ugyanis, hogy túlzott hangsúlyt fektetünk az igazság egyik vagy másik aspektusára. Jó dolog ismerni az igazságot, és jó dolog örvendezni benne, de könnyen meglehet, hogy éppen az igazság lesz a bajaink okozója. Mert az igazság, de még a szellemi igazság útján is sok veszély leselkedik; és az Úr népéből jónéhányan beleestek ezekbe a csapdákba. Nem arról van szó, hogy híjával lennének a világosságnak, hanem azért szenvednek annyira, mert a világosságukat nem igazították és egyensúlyozták ki megfelelően.

Ezért nagyon szükséges számunkra, hogy a dolgokat a maguk helyes nézőpontja és mértéke szerint kezeljük és lássuk. A súlypont bármilyen irányú eltolódása mindig szellemi sérüléshez és nagyon gyakran katasztrófához vezet. Az Úr számos edényének, akit felnövelt, és akit használni tudott, az lett a szomorú sorsa, hogy végül elveszítette erejét és hatékonyságát amiatt, hogy az igazság valamelyik oldalát kezdte túlságosan is hangsúlyozni, aránytalanul ahhoz képest, amelyik a másik oldalon kiegészíti azt.

Egymást kiegészítő igazságok

Ez nem csak annak kérdése, sokoldalúak legyünk, hogy sokféle igazságot tudjunk és ismerjünk; hanem a test felépítésében is azt látjuk, hogy az egyik törvényt mindig kiegyensúlyozza egy másik. Természetesen minden törvényszerűség szükséges, és fontos, hogy mindegyiknek meglegyen a maga helye a testünk minden működésében; de vannak párhuzamosan futó törvényszerűségek és funkciók, amikor az egyik mindig kiegyenlíti a másikat. Az egyik a másiknak a kiegészítője. Ez a két dolog, mint két iker, együtt fut, és ha az egyik túlzott hangsúlyt kapna, vagy túlfejlődne a másik rovására, akkor az egész rendnek vége lenne, és az a funkció komoly csökkenésével és romlásával járna, és a dolgok sokkal kevésbé működnének hatékonyan, mint ahogyan kellene.

Ez a szellemi dolgokban is így van. Az egyik igazság mellett mindig ott van az azt kiegyensúlyozó igazság. Van egy dolog, de van egy másik is, ami ezzel jár, és ami megtartja ennek a helyes mértékét, és ezáltal az be tudja tölteni a rendeltetését, és a leghatékonyabban tudja a szolgálni a célját. Az isteni teremtésben is megvan ez a rend – egyik dolog szükséges a másik számára, hogy az teljesen betölthesse a rendeltetését. Itt kell tehát az egyensúlyt figyelni és megtartani.

Az ellenség Isten munkáját használja Isten ellen

Nem szabad elfelednünk azt sem, hogy az ellenség mindig Isten munkáját és Isten igazságát akarja Ellene felhasználni. Az Igében ezt nagyon világosan látjuk, és a saját szellemi történetünkben is megfigyelhetjük, megtapasztalhatjuk. Ezt a fajta tevékenységet talán bármelyik másiknál sikeresebben végzi az ellenség, mert az az eredménye, hogy azonnali kárt okoz Isten munkájának és Isten igazságának. Pusztán azzal, hogy az igazságot Isten ellen használja, bezárja az ajtót azelőtt, hogy az ember elfogadhassa, ami valóban Istentől van; az egyik legsikeresebb módszere pedig, hogy túlhangsúlyoz egy isteni igazságot vagy féloldalas felfogást erőltet vele kapcsolatban. Látni fogjátok, hogy mire gondolok.

Az áldások nyomán leselkedő veszély

Isten minden áldásával tehát veszély is jár együtt. Valahányszor van valami, ami valóban az Úrtól van, ahhoz mindig kapcsolódik egy bizonyos veszély.

Ezek most pusztán általános megfigyelések, s ahhoz a rövid elmélkedéshez vezetnek, amiről most beszélni szeretnénk, hogy mi objektív és mi szubjektív az Úr Jézusnak a hívőért és a hívőben végzett munkájában. Mindkettőt külön-külön meg fogjuk röviden vizsgálni, hogy meglássuk, mi az áldás, és mi a vele járó veszély.

Az objektív oldal

Vegyük először az objektív oldalt, az Úr Jézust a mennyben. Tudjuk, hogy ott van, és tudjuk, hogy az Ige sok helyen beszél arról, hogy ott van; de miért van ott? Legelőször is: Hogyan került oda? Ha megnézzük az Igében, megfigyelhetjük, hogy valahányszor az Úr Jézus felemelkedésének mennyei oldaláról beszél, azaz valahányszor a dolgot odafentről tekinti, akkor nem beszél arról, hogy felment oda vagy fölemelkedett, hanem arról, hogy a menny befogadta Őt. Az Apostolok cselekedeteinek első fejezetében föl lett jegyezve, hogy amint a tanítványok néztek fölfele, az ég felé, miután az Úr Jézus fölvétetett mellőlük, két angyal jelent meg, akik azt mondták: „Galileai férfiak, miért álltok itt az ég felé nézve? Ez a Jézus, aki felvitetett…” (Csia Lajos fordítása szerint: felvétetett; katolikus ford.: az égbe vétetett; az angol fordítás szerint: a menny befogadta Őt). Ez az angyali vagy mennyei nézőpont; a „felvették” sokkal többet jelent annál, mint hogy csak felemelkedett a mennybe.

Azt is jelenti ugyanis, hogy lehetetlen lett volna, hogy az Úr Jézust befogadja a menny, ha nem végezte volna el tökéletesen azt a munkát, amiért a mennyből idejött. A menny zárva lett volna előtte, a mennynek nemet kellett volna mondania a számára: „Hiszen nem végezted el a munkát; nem lehetséges a befogadás, míg el nem végezted.” De mivel tökéletesen elvégezte azt a munkát, amiért jött, és nem lehetett már semmit sem hozzátenni, ezért a menny befogadta Őt, és milyen nagyszerű fogadtatás volt ez! A 24. Zsoltár ad némi betekintést ebbe, hogy milyen lehetett: „Ti kapuk, emeljétek föl fejeteket, és emelkedjetek föl, ti örökkévaló ajtók! Hadd menjen be a dicsőség királya! Ki a dicsőség királya? Az erős és hatalmas ÚR, a hatalmasan hadakozó ÚR.”

Látjátok, ez jelzi, micsoda munkát végzett el Krisztus a kereszt által, hogy legyőzte minden ellenségét (aki a mi ellenségünk is), az üdvösség minden emberi szükségletét betöltötte, tökéletessé tette a megváltásunkat. Felvétetett hát, befogadták, és most Isten jobbján van; a jobbkéz felőli hely pedig mindig az erő és a tisztesség helye az Igében. Az Isten jobbján van, mert a munka, mely miatt jött, elvégeztetett, azaz a megváltásunk tökéletesen el lett végezve az Úr Jézus által és Őbenne. Semmi sincs, amit még hozzátehetne. Ez a legelemibb dolog, mégis annyira alapvető. Az Úr népéből oly sokan nem léptek még be ennek örömteli elfogadásába, megértésébe – hogy az Úr Jézus valóban megadta az utolsó simítást, az utolsó ecsetvonást is a megváltásunkhoz; hogy amikor a menny befogadta Őt, a menny ráütötte pecsétjét az Ő keresztjének elvégzett munkájára; és Ő ott van, és Nála van az üdvösség, amellyel nincs már teendő, mert végleges, teljes, befejezett, kész.

Tökéletes megváltás, rögtön, amikor hiszünk

Megváltásunk az ebben való hitünkön nyugszik, nem pedig bármilyen következményén ennek. Rögtön, amikor hiszünk az Úr Jézusban, a kereszten végzett tökéletes munkája alapján, tökéletes megváltást nyerünk, és a legutolsó lépcsőfokig belépünk ebbe a megváltásba. Soha sem leszünk – éljünk akár évszázadokig is itt a földön – Krisztusban egy fikarcnyit is tökéletesebbek, mint amilyenek már abban a pillanatban vagyunk, hogy hiszünk. Mindez érvényes lett ránk nézve, rögtön, amikor hittünk.

Nincs több kérdés, veszély, kockázat, a dolog el lett intézve, a miénk; tökéletesen teljesen Krisztusban. Az Úr Jézus vére elintézte az egész bűnkérdést, a gyökeret és az ágakat, egyszer és mindenkorra számunkra. A kárhoztatás kérdése örökre el lett intézve. Ennél több, ennél teljesebb semmi sem lehet – NINCS kárhoztatás! „Nincs semmiféle kárhoztató ítélet azok ellen, akik Krisztus Jézusban vannak”. Nem azt mondja: „Nincs kárhoztató ítélet azok ellen, akik hűségesen jártak az Úrral évtizedeken át”. Azt mondja: „azok ellen, akik Krisztus Jézusban vannak”. És mikor vagyunk Krisztusban? Abban a pillanatban Krisztusban vagyunk, amikor hiszünk a kereszten elvégzett munkájában a mi megváltásunkért, és abban a pillanatban belépünk a NINCS KÁRHOZTATÁS helyére, ezért a kárhoztató ítélettől való szabadság ennél teljesebb már nem lehet!

Rendkívül fontos a számunkra, hogy ezt a dolgot egyszer és mindenkorra rendezni tudjuk a szívünkben. Meg lettünk váltva, megbocsátást kaptunk, meg lettünk szabadítva a kárhoztató ítélettől. Krisztusban tökéletesek vagyunk. Ő a mi tökéletességünk, és az Ő tökéletessége hit által a miénk. Akik ezt a legtisztábban, legvilágosabban, legerőteljesebben megragadták a szívükben, azok a legboldogabb emberek a világon, ők ismerik a valódi örömöt. Akik nem ragadták ezt meg és nem értik, azok zavart emberek, nincs meg náluk az öröm teljessége, mindig félnek, idegesek, aggódnak az üdvösségük miatt, kétségeskednek; és az ellenség sok gonosz játszmát űz azokkal, akik nem rendezték ezt a kérdést egyszer és mindenkorra.

Ez tehát az objektív dolog áldott igazsága a hívő számára Krisztusban. Annyira örülök, hogy Krisztusnál van ez a mennyben, „minden egek fölött” (Ef 4,10). Ha itt lenne ebben a világban, még azt gondolnám, bármi megtörténhet: de nem itt van, és egyetlen olyan világban sincs, ahol csak úgy, akármi megtörténhetne; a megváltás tekintetében Ő túl van minden történésen. A mi megváltásunk a maga tökéletességében elérhetetlenné vált mindennek, ami csak kétségbe vonhatná, vagy kérdésessé tehetné – elérhetetlen bármi számára, ami bármily módon is kétséget ébreszthetne a bizonyosságát illetően.

Az objektív nézetben rejlő veszélyek

Még ezzel az áldott igazsággal is járhat azonban veszély, mivel ez az igazságnak pusztán a fele, csupán az egyik oldala. Ez az első oldal; ennek kell lennie először, de akkor is csak egyetlen oldal, és ezért könnyen lehetséges egyoldalúvá tenni az üdvösséget azáltal, hogy minden hangsúlyt erre fektetünk, és nem adjuk meg a másik oldalnak az őt megillető helyet.

  1. A felszínesség veszélye

Melyek lehetnek ezek a veszélyek? Kezdjük a legegyszerűbbel, a felületesség vagy felszínesség veszélyével. Nagy örömmel, boldog örvendezéssel és teljes megelégedéssel járhat számunkra, amit Krisztus elvégzett értünk; de ha csak ennyiben maradunk, és elégedetten megállapodunk az igazságnak ezen az oldalán, akkor ez akadályozni fogja azt a mélyreható munkát, amely pedig szükséges lenne mindannyiunk életében.  Az ezen a területen való megrekedés akadályozni fogja, hogy Krisztus munkájának a kiegészítő, másik oldala, a szubjektív rész is a miénk lehessen. Ezért van az, hogy sokan, akik örvendeznek a Krisztusban való üdvösségük befejezett voltában, nagyon a felszínen mozognak, és nem tanulnak meg – legfeljebb csak nagyon keveset – Krisztus mélyebb valóságából és teljesebb értelméből. Ez a veszélynek az első és talán a legegyszerűbb formája.

  1. A későn érés veszélye

Szorosan kapcsolódik az előbbihez annak veszélye, hogy statikussá, megállapodottá, egyhelyben toporgóvá válik a keresztény élet azon a ponton, ahol az egyén hit által elfogadta az objektív igazságot és ott megmarad, ezen túl pedig nem mozdul a szellemi tapasztalatait illetően. Az igazság ott van, de csak mint objektív valóság, külsődlegesen, s bár nagy öröm és bizonyosság van a szívében, a hitélete viszont itt meg is állt és ennyiben maradt. Ez igen valós veszély, és az Úr népe között nagyon sok ilyet látni. A hozzáállásuk ez: „Üdvösségem van, és semmit sem lehet a megváltásomhoz hozzátenni vagy elvenni belőle; nincs kétségem az üdvösségem felől, Krisztusban Isten elfogadott, tökéletes vagyok Őbenne, mi egyébre van még szükségem? Megnyugszom ebben, és örömöm van benne nap mint nap.” Ez persze nagyon jó dolog, de akadályt is jelenthet, befékez, és az ember így az éremnek csak az egyik oldalán él, és az egész keresztény élet itt megáll.

  1. Az ellentmondások veszélye

Van egy következő csapda is, melybe némelyek beleesnek, olyanok, akik nagyon valódi és áldott módon megragadták azt a hatalmas üdvösséget, melyet Krisztus a számukra elvégzett. Mivel jól tudják, hogy az üdvösség kérdése örökkévaló módon meg lett oldva, és nincs helye semmi kétségnek vagy félelemnek ezzel kapcsolatban, és elvégzett, befejezett voltán semmi sem változtathat; és hogy az üdvösség egy pillanatig sem őrajtuk múlik vagy azon, amit tesznek, bármi legyen is az, hanem csakis kizárólag azon, hogy kicsoda Krisztus, és Ő mit végzett el – és mindez kétségkívül igaz; de ugyanakkor mivel tökéletesen bizonyosak és semmilyen kétségük nincs, az együttérzés teljes hiányát tapasztalhatjuk bennük, valamint, hogy keménnyé, hideggé és törvénykezővé váltak. Sőt, néha egészen kegyetlenek tudnak lenni, és oly gyakran ellentmondásba kerülnek az életükben, mert a hozzáállásuk a gyakorlatban ez lesz: „Üdvösségem van, nem számít, mit csinálok, soha nem fogok elveszni.”  Persze ezt sohasem mondanák így ki, ezekkel a szavakkal, de a gyakorlatban mégis így működik, hogy pontosan az üdvösségük bizonyosságába vetett hitük nyitja meg a kaput a következetlenség és az ellentmondások előtt az életükben, ami soha nem ér el a lelkiismeretükig, egyszerűen azért, mert azt mondják, nincs többé bűntudatuk, a lelkiismeretük meg lett tisztítva, és ezért az embernek soha többé nem kell aggódnia a lelkiismerete miatt; az üdvösség végleges, és semmi sem változtathat rajta.

Ez a hozzáállás minden érvelés vagy magyarázás nélkül, finoman, észrevétlenül be tud kúszni, és azt fogjuk találni egyeseknél, hogy ha rámutatunk bizonyos dolgokra az életükben, amelyekben világosan látjuk az önellentmondást vagy a következetlenséget, egyszerűen nem fogják elhinni, sőt nagy valószínűséggel visszautasítják, illetve simán azt mondják: „az üdvösségem tényén akkor sem változtat semmi”. Az életük ezáltal kiegyensúlyozatlan, féloldalas lesz, és ez a veszély rögtön a megváltás teljességével és elvégzett voltával együtt jelentkezik.

  1. Annak veszélye, hogy az igazság veszi át az élet helyét

Van egy másik veszély is: hogy az igazságban haladunk előre az élet helyett. A növekedés, a haladás persze nagyon is szükséges. Egyetlen valódi hívő sem dőlne hátra, mondván: „Most aztán már nem lehet tovább fejlődni!”. De sokak számára, akik oly erőteljesen megragadták az Úr Jézus objektív munkáját a maga tökéletességében, és elfoglalták helyüket benne, a fejlődés kérdését nem az élet, hanem az igazság kérdésének látják, azaz többet akarnak tudni ahelyett, hogy többé válnának.

Így nagyon sok olyat találunk, aki rendkívüli mértékben előrehaladt az igazság ismeretében, viszont sokkal-sokkal többet tud, mint amivé vált, és így vagy úgy a saját szellemi növekedése a Krisztushoz hasonlóvá válásban egyáltalán nem tartott lépést és nem maradt meg a helyes egyensúlyban a Krisztus dolgairól szerzett ismeretében való előrehaladásával. Ez olyan veszély, mely ezzel a dologgal jár együtt, amelyről most szó van.

  1. Annak veszélye, hogy nem foglalkozunk a jutalommal

Azután itt van a következő veszély – hogy kisebb jelentőséget tulajdonítunk a jutalomnak, mint kellene. Nem a megváltás a jutalom. A megváltás sosem volt jutalom. A megváltást nem lehet sem elnyerni sem kiérdemelni; az Isten ingyenes ajándéka. Azonban ott megállni, hogy teljesen és tökéletesen meg lettünk váltva, az sokak számára azt jelenti, hogy nem ismerik föl egyúttal, hogy jutalom is létezik – melyről Pál apostol beszélt, amikor azt mondta: „a kitűzött cél felé törekszem, az Isten fölfelé hívásának a pályadíjára (jutalmára)…” (Fil 3,14).

Van valami, ami több, mint a megváltás, valami, ami az Úr teljes szándékával kapcsolatos a dicsőségben, valami, ami az Úrnak és népének végső és teljes megjelenésével kapcsolatos; és ez nem pusztán megváltott embereket jelent, hanem olyanokat, akik – Pál apostol szavaival – eljutottak valamire. Pál sohasem tartott attól, hogy elveszítheti az üdvösségét. Amikor azt mondta: „hogy amíg másoknak prédikálok, én magam nehogy alkalmatlanná (elvetésre méltóvá) legyek” (1Kor 9,27), akkor nem az üdvössége elveszítésére gondolt, hanem tisztában volt azzal, hogy van valami, amitől lemaradhat; amit elveszíthet, ami kicsúszhat a kezéből, és amit „pályadíjnak”, „jutalomnak” nevezett; és ennek elérését a szellemi életében való növekedéssel kötötte össze: „Nem mondom, hogy (…) én már tökéletes (bevégzett) volnék”. Ha azzal a hozzáállással hátradőlünk, hogy „az üdvösségem tökéletes, teljes és bevégzett Krisztusban, semmit sem lehet hozzátenni, és én örvendezem ebben” – ez könnyen jelentheti azt is, hogy kisebb jelentőséget tulajdonítunk a pályadíjnak, mint kellene.

Láthatjuk tehát, hogy veszélyek járnak azzal is, ami pedig talán az áldások legnagyobbika.

A szubjektív oldal

Nem tértünk ki mindenre, de mostanra elég lesz az objektív oldalról ennyi. Nézzük meg most a másik oldalt – Krisztust bennünk, azaz Krisztus szubjektív munkáját. Mit jelent az, hogy Krisztus bennünk? Tudjuk az Igéből, hogy a Krisztus képéhez való hasonlóságot jelenti. Pál ezt a kifejezést használja: „míg (teljesen) kiformálódik bennetek Krisztus” (Gal 4,19). A megváltással miénk lett minden, ami a saját tökéletességünkhöz kell Őbenne. Amikor befogadjuk Krisztust, befogadjuk magunkba mindannak a lehetőségét, ami Őbenne van, amilyen az Ő természete most – nem csak a helyzetét, hanem a természetét, jellemét is, figyeljük csak meg! Nem az a lényeg, hogy Ő HOL van, hanem hogy MILYEN. Nem az a lényeg most, hogy mi az Övé, hanem hogy Ő milyen. A megváltásunk Krisztus kezében van, de tudjuk, hogy Ő milyen, és amikor „nyilvánvaló lesz, hozzá hasonlók leszünk, mivelhogy meglátjuk Őt, amint van” (1Jn 3,2).

Tehát mindaz, amit lehetőségképpen nekünk adott, amikor hittünk, annak ki kell fejlődnie; és ahogy Pál mondja, Krisztusnak teljesen ki kell formálódnia bennünk, és Isten Fia képéhez kell hasonlatossá válnunk. Ez nagyon csodálatos dolog. Ez „Krisztus bennetek a dicsőség reménysége”. Krisztus bennünk azt jelenti, hogy végül teljes mértékben olyanok leszünk, mint Ő. Ez azonban nem a megváltott voltunk TÉNYE, hanem a CÉLJA. Ez nem az üdvösség a maga alapvető és eredeti jelentése szerint; ez az üdvösség kimunkálása annak teljes jelentőségében, Isten Fiának, Krisztusnak a hasonlatosságára.

Azonosulás Krisztussal

Hogyan fogadjuk ezt el? Úgy, hogy felismerjük a kereszt munkájának másik oldalát. Az egyik oldal – az objektív – amit Krisztus értünk tett, tőlünk függetlenül, saját Magától. Az Ő képére való formálódásunknak ezt a másik oldalát – a szubjektívet – úgy fogadjuk el, hogy elismerjük, Krisztus ezt nem csak ÉRTÜNK tette, hanem úgy is, MINT mi, azaz a mi helyünkben, bennünket képviselve. Elérkezünk a Róma 6-hoz, és felismerjük, hogy amikor Krisztus meghalt, mi is meghaltunk, amikor Krisztust eltemették, bennünket is eltemettek, amikor Krisztus feltámadt, mi is feltámadtunk. Ez az Ő helyettesítő, bennünket képviselő munkája. Ezt az egészet kezdetben egyszerű hittel elfogadjuk; de vegyük észre, hogy nem lép működésbe teljes mértékben addig, míg az objektív oldal nincsen tisztázva. Azt ugyanis tisztázni kell, határozottan, véglegesen, egyszer és mindenkorra rendezni, hogy a megváltásunk Krisztusban teljes és tökéletes – mielőtt Krisztusnak bármilyen, valódi mértékű kimunkálódása megtörténhetne a szívünkben. Az Úr számára szükséges ez az alap, amelyre építeni lehet.

És ez az, ahol a veszély megjelenik a nagyszerű áldás nyomában. Oly hatalmas kijelentés, és annyira csodálatos meglátni, hogy Isten kiválasztott bennünket arra, hogy Krisztushoz tegyen hasonlóvá – nem csak, hogy tökéletes szabadítással megváltson, hogy a bűn és a kárhozat kérdését véglegesen és örökre elintézze, hanem hogy az Ő Fiának képéhez tegyen hasonlóvá; micsoda kijelentés, mekkora hatalmas áldás! Igen, de Isten nem teheti meg ezt a második dolgot addig, amíg az első nincs rendezve, mert különben azon a területen kimondhatatlan veszély fenyeget. Mi ez a veszély? A következő:

A szubjektív felfogás veszélye

Ha az Úr neki akarna látni, hogy megüresítsen bennünket saját magunktól, azért, hogy helyet készítsen az Úr Jézusnak; hogy megmutassa nekünk saját magunkat azért, hogy megmutathassa nekünk az Úr Jézust; hogy megismertesse velünk, mik vagyunk mi saját magunkban azért, hogy megismertesse velünk, mi Krisztus bennünk; hogy megismertesse velünk a gyengeségünket azért, hogy tökéletessé tehesse Krisztus erejét a gyengeségünkben; hogy megismertesse velünk a magunk bolondságát azért, hogy Krisztust tehesse a mi tökéletes bölcsességünkké bennünk; ha ezt el akarná kezdeni, és a megváltásunk kérdése még nem lenne egyszer és mindenkorra rendezve, az ördög azonnal ott teremne, és Isten saját munkáját ellenünk kezdené használni, és amikor az Úr elkezdene foglalkozni velünk, hogy az Ő Fia megnyilvánulhasson bennünk, az ördög rögtön azzal jönne: „Kárhoztató ítélet alatt vagy, Isten ellened fordult, az, hogy így bánik veled, bizonyítja, hogy nem lehetsz biztos az üdvösségedben!” És sokakban ez így zajlik, akikben az Úr elkezd kimunkálni dolgokat. Hagyják, hogy az ellenség betegye a lábát, megfogja Isten munkáját, és Isten ellen fordítsa, azáltal, hogy az üdvösségükkel kapcsolatos kétségeket ébreszt a szívükben.

Értitek ezt? Oly gyakran történik ez, és a veszély ott leselkedik, közvetlenül minden idők legnagyobb áldása mellett. Így próbálja meg az ellenség Isten igazságát Isten ellen használni.

Azért, hogy Isten munkájának szubjektív oldala hatékonyan kimunkálódhasson, ahhoz elengedhetetlen, hogy egyszer és mindenkorra elrendezzük az üdvösségünk, a megváltásunk kérdését; ez a legelső! Ha csak az egyik oldal a miénk, az objektív, és minden hangsúlyt erre fektetünk, a felszínen maradunk, és nem fogunk szellemben növekedni. Ha csak a szubjektívvel foglalkozunk, akkor vizsgálgatni kezdjük önmagunkat, és kételkedni kezdünk az üdvösségünkben; mindig csak önmagunkra tekintünk, és ez azt eredményezi, hogy elkezdünk keresni magunkban valamit, ami Istennek ajánlhatja magát; azonban ebben az Úr Jézus tökéletes üdvözítő munkájának a tagadása rejlik. Az egész Golgotán elvégzett munkát ássuk és aknázzuk alá ezzel.

Ennek a két dolognak ugyanis együtt kell járnia. Egyfelől – teljesen és véglegesen tökéletesek vagyunk Krisztusban abban a pillanatban, hogy hiszünk, éppen annyira, mint onnantól fogva mindörökké. Másfelől – mindaz, ami Krisztusban el lesz végezve bennünk a Szent Szellem által, nem ELMÉLETILEG igaz, hanem VALÓSÁGOSAN igaz. A másodikhoz azonban elengedhetetlen az első, és nekünk meg kell tartanunk az egyensúlyt. Mindig örülnünk kell annak, hogy fel van írva a nevünk a mennyben, hogy tökéletes megváltással lett üdvösségünk; de másfelől nem szabad elfelejtenünk, hogy van valami, amit az Úr el akar végezni – nem valóságossá tenni az üdvösséget, hanem Krisztus képét kiformálni bennünk. Ez az üdvösség kimunkálása.

Ez az egyensúly tehát nagyon fontos, és mindkettőre egyforma nyomatékot kell fektetnünk. Ha túlhangsúlyozzuk a szubjektívet, akkor elveszünk valamit Krisztus dicsőségéből. Ha az objektívet hangsúlyozzuk túl, akkor Isten céljából veszünk el valamit. Ez az „Isten munkája Krisztusban” és „Isten szándéka Krisztusban” kérdése; és mindkét dolognak ott kell lennie a maga helyén.

Adjon az Úr nekünk megértést, látást, hogy bemehessünk a nyugalom helyére, és megszabaduljunk a veszélyektől, amelyek Isten minden áldása nyomán lesnek ránk.

Első megjelenés: „A Witness and A Testimony” magazin, 1934.

Szólj hozzá!

Címkék: igazság jutalom üdvösség hívő élet nehézségei Isten munkája Krisztus bennünk elveszíthető-e az üdvösség hit és cselekedetek T. Austin-Sparks méltónak lenni a jutalomra Krisztus a mennyben Krisztus a hívőben Szent Szellem munkája hitélet problémái féloldalas tanítások teológiai különbségek oka

Elveszíthető-e az üdvösség; van-e jutalma a hívőnek, és ha igen, mi az? - 4. rész

2017.05.06. 06:00 Kéry Zsuzsanna

A JELEN KIVÁLTSÁGAINAK FELTÉTELES MÓDJA AZ IGÉBEN

A továbbiakban megmutatjuk, hogy azok az ajándékok, melyeket Isten a hívőknek bár kegyelemből biztosít, feltételhez kötöttek.

Egyiptomban Izrael népének a Pusztítótól való megmenekülése egyes-egyedül a megváltás vérén múlt: „Amikor meglátom a vért, elmegyek mellettetek” (oltalmazva, mint a fészkét védő madár, lásd: Ézs 31,5, ahol ugyanezt a kifejezést használja [„pásah” – a ford.], és a megelőző kép mutatja a jelentését). A nép jövőbeni magatartásával kapcsolatban Isten semmilyen feltételt nem támasztott, holott látta előre a majdani hűtlenségüket. De semmilyen „ha” nem hangzott el; a halálból való szabadítás teljes és feltétel nélküli volt. A megigazulás nem függ a megszentelődéstől; a megigazulás abszolút, visszafordíthatatlan, és egyedül annak köszönhető, hogy Isten mennyire becsüli Krisztus drága vérének örökkévaló értékét.

Azonban három nappal azután, hogy a megváltott nép örökre megszabadult Egyiptomból a Mózessel való közösségbe történt alámerítkezésük – tehát a vörös-tengeri átkelésük – által (1Kor 10,1), és Isten legelőször szólt hozzájuk mint megváltott néphez, a beszéde így kezdődött: „HA”. „Ha a te Uradnak Istenednek szavára hűségesen hallgatsz és azt cselekeszed, ami kedves az ő szemei előtt és figyelmezel az ő parancsolataira és megtartod minden rendelését: egyet sem bocsátok reád ama betegségek közül, amelyeket Egyiptomra bocsátottam, mert én vagyok az Úr, a te gyógyítód.” (2Móz 15,26, Károli). Az első megígért áldást, a testi egészséget Isten cselekedetekhez kötötte: „ha azt cselekszed”, a feltételt pedig az engedelmességhez szabta. Ez még azelőtt történt, hogy a sínai-hegyi törvény hatálya alá kerültek volna.

Amikor azután még csak a harmadik hónap következett, Isten egy újabb ígéretet tett. Ez is „HA”-val kezdődött: „ha figyelmesen hallgattok szavamra és megtartjátok az én szövetségemet, úgy ti lesztek nekem valamennyi nép közt az enyéim; mert enyém az egész föld. És lesztek ti nekem papok birodalma és szent nép” (2Móz 19,5-6). A második megígért áldás – Istennel való különleges kapcsolat papi királyi uralom révén – szintén feltételtől: az engedelmességtől függött.

A nép azonban igen hamar elveszítette a papi méltóságot azzal, hogy kirívó engedetlenséggel megszegte az éppen átadott tízparancsolat első és második parancsát az aranyborjú elkészítésével; a papi méltóságot utána pedig egyedül csak Áron családja kapta meg. Azután ugyanebből a családból Nádáb és Abíhú engedetlenség miatt elveszítette a pozícióját és az életét egyaránt, pontosan a szent hivatalba való felszentelésük napján (3Móz 10); később viszont Fineás figyelemre méltó hűséggel védte meg családja becsületét (4Móz 25,10); míg megint később Éli és fiai, bár Fineás házából származtak, elveszítették papi méltóságukat a hűtlenségük miatt (1Sám 4). Az utána következő időkben a papi család hűtlen tagjai elveszítik hivatalukat, a hűségesek viszont megerősítik (Ez 44,10-16). Abban az időben pedig az emberiség többi része számára Izrael mint nép végre az lesz, aminek Isten kezdettől fogva szánta: áldásainak közvetítője a népek felé, amely méltóságra azonban ezidáig tehetetleneknek és méltatlanoknak bizonyultak: „Titeket pedig az Úr papjainak neveznek” (Ézs 61,6). De akkor már Istentől születettek lesznek, új szívvel és új szellemmel, és be fogják tölteni a papság számára előírt engedelmesség nélkülözhetetlen feltételeit.

Ezek a jellemző történetek mutatják be a „HA” helyét Istennek az emberekkel való bánásmódjában. A megváltást, megigazítást, haragtól való megszabadítást, Isten előtti új helyzetet illetően az Ige kijelentései feltétel nélküliek:  „aki hisz a Fiúban, örök élete van” – ezek a szavak a jelenlegi szabadítást jelentik, „ítéletre nem megy” – ezek pedig az örök élet vagy halál kérdésében a jövőről szólnak (Jn 3,36; 5,24). Ám amint ezt a mindörökre biztonságos helyzetet hit által elértük, és el lettünk hívva az Isten Fiával (a mi Mózesünkkel) való közösségbe, és az alámerítkezéssel bele is helyeztettünk abba, így indulva el a pusztaságba az Istenbe vetett hit útján, Isten azonnal meg fogja mutatni, hogy a jövőbeni kiváltságok a hitbeli engedelmességtől függenek majd. 

Minden hívő Krisztus népéhez tartozik, de ami ennél sokkal, de sokkal magasztosabb: „ti barátaim vagytok, HA megteszitek, amit parancsolok nektek” (Jn 15,14). Az Úr az Ő részéről változhatatlanul szereti az övéit, de „ha parancsolataimat megőrzitek majd [a ti részetekről], megmaradtok szeretetemben” (Jn 15,10). Isten ígéretei minden hívő számára egyformán elérhetők, az irgalom széke megkülönböztetés nélkül nyitott mindenki előtt, de egyedül „HA megmaradtok bennem, és beszédeim bennetek maradnak, kérjetek, amit csak akartok, és meglesz nektek” (Jn 15,7).

Lényeges, hogy ezeket a feltételes ígéreteket Jézus hűséges tanítványai legbensőbb körének címezte: az apostoloknak, azoknak a férfiaknak, akiknek ugyanekkor az Úr azt mondta, „de ti vagytok, akik kitartottatok velem megpróbáltatásaimban” (Lk 22,28, Kecskeméthy), és akiknek következésképpen a legfelsőbb pozíciókat ígérte a királyságában. A múltbéli hűségesség azonban nem mentette föl őket a súlyos és szükséges „HA” alól a jövőt illetőleg.

Ezek a legutóbbi Igék azt mutatják, hogy számunkra, ahogyan Izrael számára is, a papság joga feltételhez kötött. Mi, ahogyan ők is, papságra hívattunk (1Pt 2,9; Jel 1,6); a kegyelem trónusához mindannyiunknak szabad utunk van (Zsid 4,16); de csakis akkor van erőnk a közbenjárásban, HA Krisztusban maradunk, az Ő szavai pedig bennünk, és így a szívünk szabad lehet Isten előtt, a külső életünk pedig tiszta az emberek előtt az Igének való engedelmesség révén (Zsid 10,22).

A következőkben azt mutatjuk meg, hogyan alkalmazható ez az elv a jövőbeni méltósággal és megbecsüléssel kapcsolatban.

Szólj hozzá!

Címkék: kegyelem üdvösség elveszíthető-e az üdvösség G.H. Lang Eszménykép és valóság feltételek az Igében

Elveszíthető-e az üdvösség; van-e jutalma a hívőnek, és ha igen, mi az? - 3. rész

2017.05.05. 06:00 Kéry Zsuzsanna

G.H. Lang: Eszménykép és valóság c. írását folytatjuk, az első rész ide kattintva olvasható.

A KEGYELEM TARTALMAZHAT FELTÉTELEKET

Rámutattunk, hogy (a) minden ajándék Istentől származik, méghozzá kegyelemből, mivel a haragon kívül semmi mást nem érdemelnénk. „A bűnösnek a kárhozaton kívül minden kegyelem”. (b) Hogy mindazonáltal mindig fennáll a lehetőség, hogy az ember ne fogadja el, amit a kegyelem kínál, és így ne nyerjen semmit Isten kegyelmi ajánlatából.

Ez a megváltatlanokra is igaz: számukra a szabadítás az, amit teljes egészében visszautasíthatnak vagy figyelmen kívül hagyhatnak; de a megváltottakra is igaz marad, ha elmulasztják megszerezni azokat a további kincseket, amelyek felé a helyreállításuk megnyitotta az utat.

Senki sem kérdőjelezi meg ezt a jelenvaló élettel kapcsolatosan, hiszen bizonyos, hogy számos hívő nem élvezi a maga teljességében Krisztusból mindazt, ami pedig most is minden keresztény számára elérhető lenne. A megváltás bizonyossága, az Istennel való tudatos apa-gyermek kapcsolat, a papi bemenetel és erő a közbenjárásban, a Krisztussal a mennyeiekben való lakozás bensőséges észlelése – ezek lehetnek olyan kiváltságok, amelyek gyakran nincsenek meg, sőt, amelyekről valóban sokaknak, akik pedig tudják, hogy Jézus a megváltójuk, nincs is semmi ismeretük, sőt még lehetőségként sem hallottak róla. A hiányos tanítás miatt olyanok, mint azok a tanítványok, akik nem fogadták még be a Szellemet, mert nem tudták, hogy nekik adatott (ApCsel 19,2).

Az is bizonyos, hogy vannak olyanok, akik nagyon is ismerték ezeket a kiváltságokat, azoknak erejét, ám elveszítették ezeket a tapasztalatokat a testiesség és a világiasság miatt.

Ha tehát a jelenlegi kiváltságoknak híján lehetünk, akkor milyen alapon kellene azt gondolnunk, hogy a jövőbelieknek nem? Az Ige gondos tanulmányozói persze nem is tartják így. Általánosan elismerik, hogy a királyságban adott jutalmak arányosak lesznek a hit cselekedeteivel, a szeretetből fakadó fáradozással, a királyságért való szenvedéssel ebben az életben, és hogy ezek a jutalmak díj- illetve koszorú-természetűek, tehát elveszíthetők.

Az itt szóban forgó lényeges pont azonban az, hogy nem csak a királyságban kapott pozíció és jutalom, hanem egyáltalán az oda való bejutás is pontosan ezen az alapon áll! Semmilyen új elméletet nem vezetünk itt be az életről vagy a jutalmazásról, hanem csak kiterjesztjük ugyanazt a már meglévő alapelvet – ezért azt kell már csak megnéznünk, hogy mi az Ige tanúságtétele a kérdésről. Ez a tanúságtétel pedig szerintünk oly világos és bőséges, mint az az igazság, hogy Isten királyságának léteznie kell. A tanítványoknak címzett kijelentéseket úgy vesszük, hogy pontosan azt jelentsék, amit mondanak, pl. ezeken a helyeken: Mt 5,20; 18,3; Róm 8,17; 1Kor 6,7;10; Gal 5,19-21; Ef 5,5; Fil 3,10-11; 2Tessz 1,11; 2Tim 2,11-13; Jel 2,27-28; 3,4;5;21 stb.

Beszélik, hogy amikor I. Erzsébet egyszer egy életére törő merénylő kegyelmi kérvényén gondolkozott, azt ajánlotta végül, hogy kegyelmet ad az általa megnevezett feltételek betartása esetén. A kérvény írója azonban visszaüzent, mondván, hogy a feltételekhez kötött kegyelem nem kegyelem. Erzsébet állítólag azt mondta erre, hogy jobb teológiai lecke volt ez számára, mint amit a püspökeitől valaha is tanult.

Bizonyára sokak számára találó ez a gondolat, habár nyilvánvalóan hamis. A kegyelem nem kevésbé kegyelem, ha okkal, de feltételeket tartalmaz. John Bampton jelentős örökséget hagyományozott az oxfordi egyetemre, azzal a végakarattal, hogy a róla elnevezett előadásokat évente megtartsák. Ez kegyelem, hiszen senki nem kötelezte, hogy örökül hagyja a javait. Azonban, hogy biztosítsa a színvonalat, feltételként szabta, hogy az előadó legalább MA fokozattal rendelkezzen; azért pedig, hogy biztosítsa az előadások fennmaradását, megszabta, hogy az előadó addig nem kaphatja meg a tiszteletdíját, míg harminc példányt ki nem nyomtattak az előadás szövegéből. Ezek a feltételek nem kisebbítik a kegyelmet, ellenben bölcsességről tanúskodnak.

Az ajándék lehet feltétel nélküli vagy feltételes. Az előbbi esetén az adományozó csak annyiban dönt, hogy kinek ad vagy nem ad javakat. Ha viszont feltételes, az adományozó visszakérheti, vagy megtagadhatja attól, aki kapja, mert a fogadó fél elveszíti a jogosultságát, ha nem teljesíti a feltételeket.

Az örökhagyás ismeretesen olyan feltételek mentén működik, mint például, hogy az örökös (a) felveszi az örökhagyó nevét, vagy (b) továbbra is a kívánt házban lakik, vagy (c) soha nem lesz római katolikus. Ezek a feltételek két csoportba sorolhatók: az (a) azelőtt lép életbe, mielőtt a vagyon az örökösre száll; (b) és (c) folytatódik a vagyon átruházása után. Az (a) esetében, amint a nevet felvették, az ajándék feltétel nélkülivé válik, de a (b) és (c) esetében mindig feltételes marad. Isten ajándékait tekintve azok szükségszerűen feltételesek, néhány az (a) csoportba, mások a (b) és (c) csoportba tartoznak.

A megigazítás és az örök élet a legelső; ez a megkívánt, és szükségszerűen elengedhetetlen feltétel: bűnbánat Isten előtt, és hit az Úr Jézus Krisztusban. Ha ez a feltétel nem teljesül, a kegyelem által kínált említett ajándékok sohasem szállnak át a bűnösre. Azonban ha ez a feltétel teljesült, a hozzá kapcsolódó jótétemények működésbe lépnek, méghozzá Isten részéről visszavonhatatlanul és a kedvezményezett részéről elveszíthetetlenül. Ezért íratott meg a bűnbánó és hívő emberről, hogy „ingyen megigazíttatott” Isten kegyelme által azzal a megváltással, illetve annak révén, amely Jézus Krisztusban van, és „Isten kegyelmi ajándéka pedig örök élet a mi Urunk Krisztus Jézusban” (Róm 6,23). A kifejezéseket szabadon értelmezve, a kegyelmi ajándék nem csak azt jelenti, hogy a bűnös számára vételártól mentes, hanem szabad bármilyen utólagos feltételtől is, ha egyszer valaki bűnbánat és hit alapján ezeket az ajándékokat megkapta.

Nem találjuk azonban igazolva, hogy ugyanez vonatkozna minden, az Isten kegyelme által felkínált ezután következő kiváltságra is. Ezek ugyanúgy a kegyelem ajándékai, de vagy a (b) vagy a (c) csoportba tartoznak, melyek folyamatos fennállásához feltételek kapcsolódnak. Ha Isten a Fiával az Ő királyságában való uralkodást a Vele való jelenlegi szenvedéshez kötötte, az nem csorbítja az emberek iránti kegyelmét amiatt, hogy egy ilyen nagyszerű lehetőséget adott, hanem azt mutatja, hogy valóban „teljes bölcsesség és értelem” (Ef 1,8) jellemzi, hiszen az Ő kegyelmével nem lehet visszaélni, hogy a restséget és a hűtlenséget támogassa.

Szólj hozzá!

Címkék: kegyelem üdvösség elveszíthető-e az üdvösség G.H. Lang Eszménykép és valóság

Elveszíthető-e az üdvösség; van-e jutalma a hívőnek, és ha igen, mi az? - 2. rész

2017.05.04. 06:00 Kéry Zsuzsanna

G.H. Lang: Eszménykép és valóság c. írását folytatjuk, az első rész ide kattintva olvasható.

III. MIT JELENT MÉLTÓNAK LENNI?

 

Azon a három helyen (Lk 20,35; ApCsel 5,41; 2Tessz 1,5), ahol a kataxioó ige előfordul, ott alkalmasságot, és nem tehetség értelmében vett kiválóságot jelent. Tizenöt angol és öt német fordításban, öt lexikonban és számos standard kommentárban semmilyen más javaslatot nem találunk a fordításra, mint azt, hogy „méltó”. Ez a szó, a szótárak szerint, magában foglalja az érdemszerintiséget, a megérdemeltséget bizonyos adott tulajdonságok, tettek alapján. Méltónak lenni azt jelenti, hogy valaki birtokolja és jelét adja azoknak a tulajdonságoknak, amelyek azt az alkalmasságot alkotják, amelyre a szó kétségtelenül szintén utal.

 Tény, hogy a kata előtag ebben az esetben nem hordoz olyan erőteljes jelentést, és ezért magának a szónak az értleme megegyezik az egyszerű axioóval, azonban ez is ugyanúgy a fent definiált „méltónak lenni” jelentést hordozza. Az 1Móz 31,28-ban a Szeptuaginta axioszt ír, a complutumi poliglotta[1] ugyanezt kataxtoó-ként hozza, a jelentés ugyanaz. Lábán mondja: „És nem tartottál méltónak, hogy megcsókoljam fiaimat és leányaimat”. Ezt nem nagyon lehetne kicserélni arra, hogy „nem tartottál alkalmasnak” stb.

 Egyes vélemények szerint, amikor a százados (Lk 7,7) azt mondja, hogy nem méltó Krisztus személyes jelenlétét élvezni, nem a saját méltatlanságára, hanem a pogány származására gondol. Lehet, hogy valóban, de abban a pillanatban ez a kettő ugyanazt jelentette. Akkoriban a származás volt az egyetlen, ami akadálya lehetett annak, hogy segítséget kapjon Attól, Aki akkor még nem küldetett máshoz, csak Izrael házának elveszett juhaihoz. Az ehhez a nemzethez tartozás volt a személyes érdemek egyik fontos tényezője. Ennek hiánya méltatlanságot vont maga után az adott céllal kapcsolatban; s ennek megléte volt az egyetlen megkövetelt személyes tényező.

 Ugyanez az axios szó szerepel az 1Tim 5,17-ben: „Azokat a véneket, akik jó elöljárók voltak, kétszeres megbecsülésre kell méltatni” (Csia); a Zsid 3,3-ban: „Ő ugyanis nagyobb dicsőségre volt méltó, mint Mózes”; a Zsid 10,29-ben: „Mit gondoltok: mennyivel súlyosabb büntetésre lesz méltó az, aki Isten Fiát lábbal tapodja”. Nyilvánvalóan egyik helyen sem lehetne a „méltó”-t „alkalmas”-ra cserélni; akkor miért tegyük így a másik helyen, a 2Tessz 1,11-ben: „mindenkor imádkozunk értetek, hogy a mi Istenünk tegyen titeket méltóvá az elhívásra”?

 A melléknévi forma (axios) elfogadottan utal a személyes érdemre – nem értjük, hogy akkor az ige miért nem, hiszen egy helyen együtt szerepelnek, ugyanolyan hansúllyal, és helyesen így lehet fordítani: „Azokat a véneket, akik jó elöljárók voltak, kétszeres megbecsülésre kell méltatni (…) Azt mondja ugyanis az írás: (…) „Méltó a munkás a bérére” (1Tim 5,17,18).

 A Szeptuaginta a Jeremiás 7,16-ban használja az igei alakot: „Ne tartsd méltónak őket a sajnálatra”. Helyes az, ahogy mondják, hogy Isten igaznak számít bennünket, holott nem vagyunk azok? Nem inkább Valaki másnak az igazságát tulajdonítja nekünk hitből, és azután számít minket annak, amik vagyunk Abban a másikban? A törvény igaznak nyilvánítja azt, aki megfizette az adósságát, s ugyanolyannak nyilvánítja akkor is, ha más fizetett helyette. De a törvény addig nem számítja igaznak, amíg valóban a saját zsebéből vagy a másikéból a fizetés meg nem történt. Isten is megmarad a realitás talaján, mind a megigazulatlanokkal, mind a megigazultakkal szemben. Nem tartja az igazakat méltónak erre vagy arra a jutalomra, dicsőségre, hacsak nem érdemelték ki ténylegesen is.

Mi tesz hát valakit méltóvá Isten királyságára? Az általános vélekedésnek az tűnik, hogy Isten igazságossága a Krisztusba vetett hit által tulajdoníttatik az embernek, anélkül, hogy bármi egyéb megfontolás is bekerülne a képbe. Ha ez így lenne, szükségszerűen az következne, hogy minden hívő kivétel és különbség nélkül, teljesen egyformán lett felruházva vele, ezért bizonyosan mindnek egyformán kell osztoznia a dicsőségben is. Ez eltörölne minden dicsőségbeli különbséget, és semmissé tenné az Igében többször, nyomatékosan tanított jutalmazás teljes tanát, hiszen, ha a megigazító elfogadás minden hívőre egyformán vonatkozik (mint ahogyan így is van), akkor a jutalomnak és a dicsőségnek is így kellene lennie, ha ez lenne az egyedüli alapja.

 Nyilvános konferencián hallottuk kijelenteni: „Nem számít, hogyan élünk keresztényként – a hangsúly ezen volt, lévén ez volt a mondanivaló lényege –, bizonyosan Krisztus menyasszonya leszünk, és Vele uralkodunk!” Nem is lehetne kivételt tenni senkivel, ha a Krisztussal való megdicsőülés alapja egyedül az Ő nekünk tulajdonított érdeme lenne. Az Úr Jézus kiengesztelő munkájának, az érdemnek, amelyet Isten a hívőnek tulajdonít, két hatása van:

  1. Megváltoztatja a hívő jogi helyzetét és Istennel mint bíróval való kapcsolatát azáltal, hogy a halálra ítélt lázadó pozíciójából kiemeli, és kedvezményezett helyzetbe állítja, úgy kiengesztelve Istennel, mintha mindig is hűséges alattvaló lett volna. Ez azonban csak jogi, törvényszéki dolog. Megváltoztatja – és ez örökre szól – az ember jogi státuszát Isten törvénye előtt, ez azonban önmagában nem változtatja meg az embert, illetve teszi az életét szentté vagy kellemessé.
  2. Ezen az új alapra helyezett kapcsolatban Isten azonban célul tűzheti ki, és Szelleme munkája által véghezviheti a hívőben a szentség, közösség, szolgálat és Fia királyságában végzett munka jutalmának mindenfajta új lehetőségeit. Mindez kegyelemből van, hiszen Istent senki sem kötelezi, hogy a kedvünkre tegyen. Itt lép azonban a képbe a személyes érdem és alkalmasság. A természetes világban minden fiú egyformán osztozik az apa szeretetén, gondoskodásán és javain; de nem mindannyian bontakoztatnak ki magukban egyforma alkalmasságot az üzlet, vagyon és köztisztelet tekintetében, illetve nem egyformán méltók ezekre. Az alkalmasságuk először is a veleszületett képességektől függ („mindegyiküknek a maga képességei szerint adott” – Darby, Mt 25,15), de ezen túl függ a pozícióba való elhívásra adott válaszuktól kezdve az oktatás lehetőségeit kihasználó szorgalmukig; függ attól is, hogy mennyire fogadják el a fegyelmet, vagy hogy mennyire tudják hasznukra fordítani a képzésüket. És amire egy fiú nem készíti így fel magát, arra nem lesz alkalmas, ezért nem is fogják arra méltatni, hogy az adott pozícióba eljusson. Ezért Hogg és Vine[2] a 2Tessz 1,5 alapján jogosan mondja: „A hit és az állhatatosság gyakorlásában nincs semmilyen saját érdem, amely az Isten királyságára jogosíthatna; [a szentek] hite és állhatatossága Isten elhívásáról (Ef 2,12) és annak a Királyságnak a bennük munkálkodó erejéről tesz bizonyságot. Illő és helyes tehát, hogy azok, akikben ezek az erők működtek, és akikben következésképpen azzal a Királysággal összhangban lévő jellem fejlődött ki, azok helyet is kapjanak benne a megjelenésekor.”

 Komoly kérdés vetődik fel azonban ekkor: Mi van azokkal a hívőkkel, akikben ezek az erők nem működnek, és akikben következésképpen azzal a királysággal összhangban lévő jellem nem fejlődik ki? Mert, hogy ilyenek vannak, azt az Ige és a megfigyelés egyaránt tanúsítja. Mindig is voltak, és most is vannak Démászhoz hasonló keresztények, akik visszatértek a világba; sajnos tény, hogy vannak visszaesők.

 Itt lépnek be azonban a hit, az igyekezet, a megszerzés, a jutalom tényezői; itt ébred szükség a veszteséggel, az örökségből való kimaradással, a fenyítéssel kapcsolatos figyelmeztetésekre. Létezik az a súlyos állapot, amikor valaki nem használja az Isten Szelleme által Krisztusban elérhetővé tett isteni kegyelmet (Zsid 12,15; 2Kor 6,1). Bárki bármit is ér el, teljes mértékben „kegyelme dicsőségének magasztalására” (Ef 1,6) lesz, mely megadta a lehetőséget és a képességet; és minden veszteség vagy fenyítés a kegyelem által rendelkezésre bocsátott lehetőségeknek és képességeknek elhanyagolása vagy helytelen használata miatt éri majd az embert.

 Nyilvánvaló, hogy a király nem minden hűséges női alattvalója méltó arra, hogy királyné legyen, és nem minden kötelességtudó férfi alkalmas kormányfőnek sem. Eszter személyes bája volt az, ami megragadta a királyt, hogy őt válassza királynénak. Teljesen bizonyos, hogy egyedül a kegyelem munkálja ki bennünk ezt az alkalmasságot, akik pedig magunkban egyáltalán nem vagyunk alkalmasak; tehát a kegyelemnek kell kimunkálnia ezt, különben egyáltalán nem lesz meg. Nem nekünk tulajdonított, átruházott alkalmasság ez, hanem a jellem valós alkalmassága, ahogyan arra Hogg és Vine helyesen rámutat; olyan alkalmasság, amelyet valóban Isten ereje hozott létre, de amely hitben és állhatatosságban mutatkozik meg. Ha ez mindössze nekünk tulajdonított alkalmasság lenne, amely a thesszalonikaiaknak hit által már megvolt, akkor Pál miért imádkozott annyira őszintén és miért buzdította őket, hogy a végén úgy találtassanak, mint akik birtokolják azt? A tulajdonított igazságosságot vagy el lehet veszíteni, vagy Pál imája nem volt helyénvaló, vagy pedig az itt kínált magyarázat a megoldás.

 A haldokló gonosztevő (Lk 23,39-43) különösen is ragyogó példája annak, hogy mit jelent alkalmasnak lenni az Úr társaságára. Az az ember egy olyan órában ismerte fel Krisztus valódi személyét, természetét és méltóságát, amikor a leginkább felfoghatatlannak tűnt, hogy Az legyen, Aki. Ezt vallotta: „Ez az ember semmi helytelent nem cselekedett.” Személyes hitet tett Krisztusban akkor, amikor az egész világ kivetette, amikor még a saját követőinek is megtört a hitük és elhagyták Őt. Akkor ragadta meg a Megváltót, amikor mások kigúnyolták, és nyilvánosan egyedül Őbelé helyezte minden reménységét.

Nem volt nehéz Pálnak elfogadni Jézus kijelentéseit, amikor a napnál is ragyogóbb dicsőség fényességében látta Őt; a gonosztevő hite viszont sokkalta különb volt ennél: akkor hitt, bízott és tett vallást, amikor a világosságot a szörnyűséges halál legmélyebb sötétsége takarta el. Ennél magasabbrendű hitbeli cselekedetet talán senki nem ért el és nem is fog elérni, és a hite szerint lesz majd neki, ahogyan mindenki másnak. A Jn 6,40 nem tekinti az örök életet és az első feltámadást egymással feltétlen együtt járó dolgoknak. Az „utolsó napon” történő feltámadást úgy értelmezzük, mintha ez azt az általános feltámadást jelentené, amelyik az istenfélők reménysége (Jn 11,24) volt azelőtt, hogy a halottak egy részének előzetes feltámadását világosan tanították volna. A Jézus Krisztusban mint Isten Fiában való hithez mindössze az örök életre való feltámadás biztosítéka tartozik az utolsó napon, s az, hogy ezeknek a hívőknek a neve benne van az Élet könyvében Krisztusért (Jel 20,12). Ráadásként azonban nyitva áll minden hívő előtt, hogy „méltóknak ítél[jék] arra, hogy eljussanak ama következő korba, s a halottak közül való feltámadásra” (Lk 20,35), és így Krisztussal együtt uralkodjanak, amikor dicsősége trónjára ül (Jel 20,4-6).

 Idézhetjük tehát az 1Pt 1,13-at azzal a megkülönböztetett bánásmóddal kapcsolatban, ami Jézus Krisztus megjelenésekor fog eljönni, de vigyáznunk kell az Ige figyelmeztéseire is, hogy ne veszítsünk el abból semmit, amit Isten a Maga jótetszése szerint nekük adni kész. Az elveszíthető áldások közül pedig nem látjuk igazolva, hogy kihagyhatjuk az első feltámadásban való részvételt és a Krisztussal való uralkodást. Az Ige, a mi olvasatunkban, világosan buzdít rá, hogy ne veszítsük el ezeket, ellenben igyekezzünk elérni, a Lk 20,35-ben szereplő egyértelmű állítás szerint: „akiket méltóknak ítélnek arra, hogy eljussanak”. Nem egyszerűen csak alkalmasnak kell lenni arra a feltámadásra, hanem el kell jutni oda, ami pedig törekvést és igyekezetet jelent egy cél vagy dolog elérése érdekében.

 

[1] complutumi poliglotta: Ximenes bíboros megbízásából és költségén 1514-17: Alcalában (lat. Complutum) készített többnyelvű Biblia. Forrás: Magyar Katolikus Lexikon

[2] Charles Frederick Hogg (1859-1943) és William Edwy Vine (1873-1949) brit teológusok, bibliakommentár-írók

Szólj hozzá!

Címkék: jutalom üdvösség elveszíthető-e az üdvösség G.H. Lang méltónak lenni a jutalomra

Elveszíthető-e az üdvösség; van-e jutalma a hívőnek, és ha igen, mi az? - 1. rész

2017.05.03. 10:03 Kéry Zsuzsanna

Az alábbiakban G. H. Lang: Eszménykép és valóság (Ideals and Realities) c. írását adjuk közre részletekben.

Rögtön a legelején tisztáznunk kell, hogy jelen tanulmány szerzője teljes mértékben vallja, elfogadja és kijelenti, hogy akit Isten a Krisztusba vetett hite által, Krisztus ingyen neki tulajdonított igazságossága alapján az Ő törvényszéke előtt egyszer már igazságosnak számított, soha nem térhet vissza korábbi, Isten előtt megigazulatlan állapotába, és nem veszítheti Isten ingyen ajándékát, az örök életet. Izrael fiainak megváltott és Mózes vezetésével Egyiptomból kihozott tagjai közül egyiküknek sem engedte meg az Úr, hogy visszatérjenek oda és abba az állapotba, ahonnan vér és hatalom által egyszer kiszabadította őket, még azoknak sem, akik a maguk részéről azt mondták, „válasszunk vezetőt, és térjünk vissza Egyiptomba!” (4Móz 14,4). A megváltásból fakadó legjobb következmények valóban hiányoztak náluk, de maga a megváltás sohasem vált semmissé. A végső szabadítást illetőleg „a kegyelem uralkodik igazságosság által az örök életre, Jézus Krisztus, ami Urunk által” (Róma 5,16-17; 21,6; 23).   

 Azzal, hogy Urunk, Jézus Krisztus ezeréves királyságában a jutalmakat a most végzett szolgálatnak megfelelően kapjuk majd, gyakorlatilag mindenki egyetért; egyesek szerint pedig a megjutalmazás alapelve magába a királyságba való bejutásra is kiterjed, és úgy tartják, hogy az Ige tanítása szerint Urunk egyes hívőket méltatlannak találhat arra, hogy bármilyen helyük legyen a királyságban.

 Az utóbbi vélekedéshez szükségszerűen hozzátartozik, hogy nincs biztosítéka a hívőnek az első feltámadásban való részvételre, mert ez olyan kiváltság, amely bár minden hívő előtt nyitva áll, méltatlan viselkedéssel el is lehet veszíteni. Ha elnyerték viszont, olyan, mint a versenydíj – ahogyan Pál is mondja a halottak közül való feltámadással kapcsolatban: „nekifeszülve futok egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának a Krisztus Jézusban adott jutalmáért [a pályadíj felé - Csia.]” (Fil 3,14): a díjért, amelyet Isten kegyelméből kapunk, és amelyet csakis ugyanennek a kegyelemnek a munkálkodása által lehet megnyerni, de amelyet, mint minden díjat, el lehet veszíteni, ha a megfeledkezünk a kegyelemről vagy visszaélünk vele.

 Ezt a felvetést nem lenne szabad olyan könnyedén elutasítani, mint ahogyan azt néhányak teszik. A részleteket illetően bizonyos eltérésekkel, de számos istenfélő és nagy tudású tanító vélekedett hasonlóan, például R. C. Chapman, Hudson Taylor, Robert Govett és G. H. Pember, hogy csak néhány jól ismert nevet említsünk az igaz hitű szentek és bibliatudósok közül. Nevek önmagukban nem igazolnak egy tanítást, már csak azért sem, mert mindenféle kérdésben fel lehet sorolni ilyeneket minden oldalon. Ám abban az esetben, amikor Istennek egyformán őszinte és komoly bibliaismerettel rendelkező szolgáiról van szó, akik mind hűek az evangéliumi hithez, és mindannyian vallják az ítéletben lévő különbségeket, akkor ez toleranciát és nem elítélést, további megfontolást és nem merev elutasítást igényel.

 Egyes egyedül Isten Igéjéhez szabad fordulnunk, és minden tanulmányozónak saját magának kell keresnie a jelentését, könyörögve azért a megvilágosításért, amelyet egyedül az igazság Szelleme tud megadni, nem feledve azonban, hogy tetszése szerint lehet, hogy ezt az Ige egy másik tanulmányozóján keresztül adja meg – mégsem szabad azonban soha odaszegezni magunkat egyetlen tanítóhoz vagy értelmezési irányzathoz sem. Amennyiben pedig nem mindig, vagy nem elsőre lesz azonos a következtetésünk a testvéreinkével, legyünk türelmesek, imádkozzunk tovább, kutassunk tovább, és semmi esetre se kritizáljuk azokat, akiknek a véleménye különbözik a miénktől, és el se különüljünk tőlük. Vannak olyan igazságok, amelyek oly alapvetőek a hit és az üdvösség szempontjából, hogy azoktól semmilyen elhajlás nem lenne eltűrhető anélkül, hogy ne lennénk Krisztushoz hűtlenek, ám azok a dolgok, amelyekről most beszélünk, nem ebbe a kategóriába tartoznak.

 Nem szeretnénk, ha a szóban forgó kérdésünk tárgyalása az egyes igeszakaszok helyes értelmezésére való törekvésben merülne ki, habár valóban ez a legalapvetőbb; a jelen igyekezetünk azonban inkább arra irányul, hogy meg is magyarázzuk a bennük foglalt alapelveket. Eljárásunk igen tömör, lényegre törő, éppen ezért inkább gondolatébresztő, mintsem teljességgel kimerítő vagy részletes. Komoly olvasóknak szól, feltételezve, hogy az itt hivatkozott, de nem idézett igeszakaszokat is kikeresik és elgondolkoznak rajtuk.

 

  1. A KIRÁLYSÁGBA VALÓ BELÉPÉS FELTÉTELE: MÉLTÓNAK TALÁLTATNI RÁ

 

Az elején meg kell jegyeznünk, hogy Krisztus tudtunkra adta, hogy abban a bizonyos első feltámadásban való részvétel, amely az elhunyt hívőket dicsőségben a királyságba emeli, azt feltételezi, hogy az illető egyáltalán eljutott odáig, valamint azt is, hogy méltónak találtatott rá (Lk 20,34-35). Másfelől Urunk világosan tanította, hogy a legkisebb isteni parancsnak való szigorú engedelmesség által jelzett és elért nagyfokú gyakorlati igazságosság (gyakorlatban megvalósuló szentség), ugyanúgy, mint a valódi alázat, elengedhetetlen ahhoz, hogy egyáltalán beléphessünk a királyságba (Mt 5,20; 18,1-3), így jelezve a méltónak találás és az elnyerés feltételeit.

Péter, szolgálatának összegzéseképpen, azokhoz szólt, akik vele együtt, az övéhez hasonló drága hitet nyerték el Istenünk és Megváltónk, Jézus Krisztus igazságosságában (2Pt 1,1-11); olyanokhoz, akik számára Isten biztosította drága és hatalmas ígéreteit, azzal a kilátással, hogy nem csak Isten élete lehet az övék (amelyet minden hívő azonnal megkap a Krisztusban való hit által), hanem, hogy az isteni természet részesei is lehetnek.

Így mindaz a jellem, természet és hajlamok, amelyek Isten számára természetesek, az ígéretek beteljesedéseképpen, hit által, hozzátartoznak a hívő természetének és magatartásának szentségéhez. Ahhoz azonban, hogy ez valósággá váljon, az embernek hozzá kell tennie a maga részét, hogy teljes állhatatossággal fejlesszen ki, hitből, más jellegzetes keresztényi erényeket is.  Ezáltal kell biztossá tenni az Istentől való elhívásunkat és kiválasztásunkat az Ő örök dicsőségébe való bemenetelre Krisztusban. Az elhívás ugyanis, amelyről Péter beszél, nem pusztán a haragtól való megszabadítás, hanem az Isten örök dicsőségében való részvétel (1Pt 5,10), amely sokkalta nemesebb kilátás, és csak a mennyei elhívás embereihez tartozik.

Az evangélium egyetlen igaz hirdetője sem mondaná megváltatlan embereknek: „Ha ezt és ezt teszitek, örök életetek lesz”, mert ez „Isten kegyelmének ingyen ajándéka” (Róm 6,23), „igazságosság a törvényen kívül" (Róm 3,21). Viszont amikor hívőkhöz szól (ahogyan feljebb megjegyeztük) a dicsőségbe való elhívásukkal kapcsolatban, Péter kifejezetten a cselekedetek talaján érvel, mondván,  „ha ezt teszitek, nem fogtok sohasem megbotlani. Mert így gazdag bemenetelt fognak nektek nyújtani Urunknak és Megmentőnknek, a Felkent Jézusnak örök királyságába” (2Pt 1,10-11, Csia). Az apostol így juttatta érvényre Mestere tanításainak ezt a részét.

Hasonlóképpen Pál, aki mindig a leghatározottabban képviselte, hogy Isten a bűnösöket csakis egy Valaki másnak – kegyelemből nekik tulajdonított – igazságossága által fogadja el, ugyanennyire egyértelmű abban, hogy Isten dicsőségének elnyerése nem biztosított jog, hanem feltételek teljesítéséhez kötött lehetőség. Szüntelenül imádkozott tehát a tesszalonikaiakért, hogy „Istenünk az elhívásra méltókká tegyen titeket” (2Tessz 1,11), amely imádságnak nem lett volna értelme, ha ugyanez már biztosított lett volna.

Pál ezt azonban máshogyan tudta, ezért szívből buzdította, bátorította őket, és bizonyságot tett, „hogy méltóan kell járnotok ahhoz az Istenhez, aki királyságába és dicsőségébe elhívott benneteket” (1Tessz 2,11-12). Ahogyan Péternél, Pálnál is az „elhívás” nem a haragtól való megmenekülésre vonatkozik, hanem a királyságba való belépésre és annak dicsőségében való részesülésre.

 Így Krisztus szavait azokról, „akiket méltóknak ítélnek arra, hogy eljussanak ama következő korba” (Lk 20,35, Csia), Pál is átveszi: „Istenünk méltóknak tartson titeket az elhívásra” (2Tessz 1,11, Károli); és ő tudta, hogy ezt egyedül a cselekedetek alapján lehet elérni, ezért az volt az imádsága, hogy Isten „töltsön be titeket a jóban való teljes gyönyörűséggel, és a hitnek hathatós munkálásával. Hogy dicsőíttessék meg a mi Urunk Jézus Krisztusnak neve ti bennetek, és ti [is] ő benne”. És hogy ez lehetséges, de egyedül csak „a mi Istenünknek és az Úr Jézus Krisztusnak kegyelméből”, azt pontosan tudta, és egyértelműen tanította, ahogyan Péter is: „A minden kegyelemnek Istene pedig, aki az ő örök dicsőségére hívott el titeket Krisztusban, miután rövid ideig szenvedtetek, ő maga fog teljessé, erőssé, szilárddá és állhatatossá tenni” (1Pt 5,10). Mindketten tisztában voltak vele azonban, hogy ha a kegyelem valamit lehetővé tesz, az sohasem jelent kényszerítést, ezért a részünkről nagyfokú állhatatosság szükséges az istenfélő élethez, hogy „az Isten kegyelmétől senki el ne szakadjon” (Zsid 12,15, Károli), és nehogy elmulasszuk elnyerni mindannak teljességét, amit a kegyelem számunkra Krisztusban lehetővé tett.

 Végül pedig, az Úr az elérés és méltónak találtatás állapotát az első feltámadásban való részvételhez kötötte; Pál pedig szintúgy, aki a filippibelieknek (Fil 3,11) a saját erőfeszítéseiről ír Krisztus szolgálatában és a Vele való közösségben, azzal a céllal, hogy „valamiképpen eljussak a halottak közül való feltámadásra”, s ez a mondat tulajdonképpen az Úr szavainak megismétlése a Lk 20,35-ből: „akiket méltóknak ítélnek arra, hogy eljussanak ama következő korba, s a halottak közül való feltámadásra” (Csia).

Szólj hozzá!

Címkék: jutalom üdvösség elveszíthető-e az üdvösség G.H. Lang a hívő jutalma Eszménykép és valóság

A kereszt és a hústest nem létezhet együtt

2017.04.08. 11:43 Kéry Zsuzsanna

Írta: T. Austin-Sparks

Isten Igéje kijelenti, hogy a mi „ó emberünk Krisztussal megfeszíttetett” (Róma 6,6), és hogy „egy meghalt mindenkiért, ezért mindenki meghalt, és Ő azért halt meg mindenkiért, hogy akik élnek, ezután ne maguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és feltámadt” (2Kor 5,14-15).

Isten nézőpontjából a teljes bukott emberi nemzetség története véget ért a Golgotán. Onnantól fogva Isten csak az új teremtést tartja szem előtt, csak arra figyel, csak azt veszi számításba. Nincs értelme megpróbálnunk a régi teremtés életéből bármit is áthoznunk az új teremtésbe, mert Isten nem fogja elfogadni. Minden emberi képességünk, készségeink, a hiányosságainkkal együtt; mindaz, amit a jobbik énünknek nevezünk, és az is, amit a legrosszabb oldalunknak tartunk; a jóságunk és a gonoszságunk egyaránt bele lett foglalva abba a halálba – ezért innentől fogva nem az emberi, hanem az isteni szinten való életre szól az elhívásunk. Bennünk, magunkban semmink sincs, ami elfogadható lenne Istennek. Oly gyakori, hogy valamilyen emberi elem, valamilyen rokonszenv vagy ellenszenv, ambíció vagy valamilyen személyes érdek jelenléte az, ami megbénítja Isten munkáját bennünk és rajtunk keresztül.

Az egyetlen mód, mellyel Isten szándékai megvalósulhatnak az életünkön keresztül, ha nem csak a bűneinkre, hanem saját magunkra is úgy tekintünk, mint akit Krisztus fölvitt a keresztre. Különösnek tűnhet, hogy míg oly gyakran szánakozunk szellemi életünk hiányosságai fölött, annyira lassúak vagyunk elfogadni a kereszt ítéletét a természeti életünkön. Megalázónak tartjuk elfogadni ugyanazt az ítéletet magunkon, mint ami a világra is kihirdettetett, azaz a kereszt általi halált. Mindazonáltal nem létezik más alapja az igazi szellemi életnek és tanúságtételnek: a keresztnek halált kell munkálnia bennünk, hogy Krisztus élete teljes mértékben kiáradhasson rajtunk keresztül.   

Ebben az értelemben tehát a hívőknek is meg kell ismerniük a kereszt gyalázatát. Csakis azáltal részesülhetünk az új élet minden áldásában, ha valóban ismerjük annak az igazságnak az erejét, hogy Krisztussal meg lettünk feszítve. Amikor valóban „többé nem én élek”, akkor nyílik meg az út a bizonyosságra, hogy „hanem Krisztus él bennem”. A vég dicsőséges, de ehhez a kereszt fájdalmakkal teli útja vezet.

Forrás: Day by Day with T. Austin-Sparks, márc. 20.

Szólj hozzá!

Címkék: kereszt új ember óember a kereszt munkája T. Austin-Sparks hústest én halála

A kovásztalan kenyerek ünnepe a saját szellemi történetünkben

2017.04.05. 11:12 Kéry Zsuzsanna

T. Austin-Sparks igeszolgálata.

2Mózes 12,1-2: „Majd így szólt az ÚR Mózesnek és Áronnak Egyiptom földjén: Ez a hónap lesz nektek az első hónapotok. Ez lesz az első az esztendő hónapjai között.”

Korábbi elmélkedésünkben utaltunk a párhuzamra a zsidó pészach (páska, húsvét) és a Gyülekezet úrvacsorája között, amelyet Maga az Úr Jézus mutatott be azon az éjszakán, amelyen elárulták. Azt szeretnénk most meglátni, hogy a pészach vagy az Úrvacsora, illetve az, amit ez a kettő Krisztus halálával kapcsolatban jelképez, az valójában nem más, mint az Úr népe történetének a kezdete. Minden történet – Isten nézőpontjából – itt kezdődik, és habár a kereszténység megalkotta a maga naptárját, mely szerint most Kr.u. 1941-et írunk, ebből harminchárom évet ki kell vonnunk, hogy megkapjuk a történelem Isten szerinti kezdőpontját. Az Úr Jézus keresztje volt a világmindenség nulladik órája Isten szemszögéből – és az Úr Jézus keresztje a nulladik óra Isten minden egyes gyermekének történetében is, és Isten semmit sem vesz figyelembe abból, ami korábban, ezt megelőzően történt. Szellemi történetünknek ebből az alapvető pontjából (s mindabból, amit ez jelent) kiindulva vétetik csak minden úgy számításba, mint ami Istentől van. Ha ezt megértjük, megvan a kulcsunk mindenhez, és ez nagy segítségünkre lesz.

A pészach (jelentése: „elmegy mellette”) egyik rendkívüli jellegzetessége a kovásztalan kenyerek ünnepe volt. A 2Mózes 13 elsősorban ezzel foglalkozik. A 12. rész 8. verse említi: „A húst pedig egyék meg még akkor éjjel. Tűzön sütve, kovásztalan kenyérrel és keserű füvekkel egyék meg azt.” Majd a 13. fejezetben újra utal a „kovásztalan kenyérre”, és egy elég terjedelmes bekezdésben foglalkozik vele.

„Hét napon át kovásztalan kenyeret egyél, a hetedik napon pedig tarts ünnepet az ÚRnak. Kovásztalan kenyeret egyél hét napon át, és ne lássanak nálad kovászos kenyeret, még kovászt se lássanak nálad egész határodban” (6-7 vers). Itt megnézhetjük, hogy Lukács erre hogyan hivatkozik – 22. fejezet, 7: „Eljött a kovásztalan kenyerek napja, amelyen le kell ölni a pászkabárányt.” Az 1. versben már említette: „Közel volt már a kovásztalan kenyerek ünnepe, amelyet pászkának (pészach) neveznek”.

Ez vezeti be a pészachot és az úrvacsorát, ahogyan látni fogjuk. A kovásztalan kenyerek ünnepe hét napig tart – ami egy tökéletes szellemi periódust jelent, és különleges jelentőséget ad a szellemi történetnek. Amíg meg nem tanultuk, mit jelentenek a kovásztalan kenyerek, nem kezdődött el a valós szellemi történetünk, mert ez a történet a kovásztalan kenyerek jelentőségének nagyon határozott, erőteljes megalapozásával kezdődik, hogy mindig emlékezzünk erre, és sose felejtsük el.

Azt hiszem, mindannyian tudjuk, a kovász mit jelképez. Ha pusztán azt mondjuk, a bűnt, az túl általános; nem elég körülírt és pontosan meghatározott. Persze a bűnt jelenti; de a kovász a régi természet; a természetes vagy hústesti ember; a régi teremtés energiája, ereje; a hústest erjedése; az a forrongás bennünk, amelyik mindig ki akar törni, hogy kifejezésre juttassa magát, hogy felnagyítsa magát, felfújja magát, hogy érezni lehessen a jelenlétét és a befolyását, hogy kapjon, birtokoljon, megragadjon – tehát minden olyan dolog, ami a hústest, a régi, a testi természet aktív összetevője. Ennek a történetnek el kell jutnia ahhoz a konkrét krízishez, amikor pont kerül a végére; amikor mindaz, ami régi össze lesz törve az Úr Jézus halálában – és csak akkor, amikor a kovásztalan kenyerek ünnepe hét napjának vége van, kezdődhet meg az a történet, melyet az Isten Fiával való egységben élünk. Ez tehát alapvető a szellemi történetünkben.

Tovább a teljes cikkre, mert ez ám még hosszan folytatódik, és végig nagyon érdekes :) : A kovásztalan kenyerek ünnepe

Szólj hozzá!

Címkék: úrvacsora pészach húsvét jelentése a kereszt munkája T. Austin-Sparks Istennel járni hústest