Radu Gavriluţ alábbi igeszolgálata Nagyváradon hangzott el 2015. január 13-án.
1Thessz 3,9-10: „Viszonzásképpen micsoda hálával fizethetnénk értetek Istennek mindannak az örömnek fejében, amellyel miattatok örvendezünk Istenünk előtt, amikor éjjel-nappal mindent felülmúló mértékben könyörgünk azért, hogy megláthassuk orcátokat, s helyreigazíthassuk hitetek hiányosságait.” (Csia Lajos ford.)
Találkoztam egy testvérrel, aki mindig úgy beszélt a dolgokról, mintha ő mindenhez nagyon szellemien viszonyult volna: „ha az Úr akarja, hogy ha az Úr megteszi, elhozza stb.” És megkérdeztem tőle: „Amikor az Úr hangját hallod, mindig kész vagy cselekedni? Azt gondolod, hogy az Úr nem tartogat számodra valami ennél többet, mint amiben élsz ma? Azaz, te teljesen rendben vagy?” Utána őneki is nyilvánvaló volt, hogy túloz.
Itt Pál a 10. versben azt mondja, hogy „kipótolja a ti hiteteknek hiányát” (Károli). A 12. versben pedig azt mondja: „titeket pedig gyarapítson az Úr” (Károli), kifejezőbb fordításban „tegye bőségessé” (Csia), tehát a szükséges mértéken is túl. Ha ezeket a dolgokat látjuk, akkor nyilvánvaló lesz, hogy mindig van több és több a számunkra.
A napokban gondolkoztam ezen – láttam is, hallottam is eseteket, és lehet, hogy az én szívemben is voltak olyan dolgok, ha nem is pont most, hanem egy kicsit régebben –, hogy miért hagy az Úr bennünket különböző élethelyzetekben?
Nagyon érdekes dolgot olvastam valakiről. Húsz éve dolgozott ugyanazon a munkahelyen, és nagyon tudatos keresztényként végezte a munkáját. Minden nagyon szépen ment. A kollégái közül viszont sokan piszkálták, beszólogattak neki, ki visszafogottabban, ki gonoszul. Egyszer csak azonban kirobbant belőle minden, önmagából kivetkőzve ordítozott, és szétcsapott közöttük. Majd visszahúzódott egy sarokba, és önmagát vádolta emiatt a malőr miatt. És elmesélte egy testvérnek: „Húsz év! Húsz évig végig mindent úgy csináltam, ahogy kell!” Annyira megrendült, hogy ott akarta hagyni azt a munkahelyet. De az a testvér azt mondta neki: „Nem mész el, hanem visszamész oda, és bocsánatot kérsz. És ne magyarázkodj!”
Mivel persze bánta is ezt a tettét, és azt is tanácsolták neki, hogy menjen, és kérjen bocsánatot, ezt is tette. És miután bocsánatot kért, akkor azok, akik ott a környezetében voltak, azt mondták: „Na, most látjuk, hogy valami valóságos van az életedben.”
Vajon miért hagy bennünket Isten nehéz helyzetekben? Miért van olyan munkahelyünk, ahol lehet, hogy elégedetlenek vagyunk? Miért vannak olyan tanáraink, akiket nem szeretünk? Kollégák, akik piszkálnak? Vajon mi a szerepük ezeknek az embereknek az életünkben? Van egyáltalán valamilyen szerepük? Vajon csak azért vannak, hogy győzedelmes életet éljünk ezekben az élethelyzetekben? Én azt hiszem, hogy ennél többről van szó.
Ahogyan Pállal is történt, akit megtérése után több évvel küldött el az Úr szolgálni. Biztos vagyok benne, hogy addig is volt szolgálata, amíg Antiókhiában járt-kelt. De eljött egy pillanat, amikor az Úr küldte el! Hogy Isten bennünket is elküldhessen, előbb el kell készítenie bennünket arra a munkára.
Felteszek egy kérdést, testvérek: Ha a munkahelyünkön lusták vagyunk, akkor az Úr munkájában lehetünk szorgalmasak? Soha. Az, aki a munkahelyén lusta, és megrovást kap a főnökétől, az az Úr munkáját sem fogja szorgalmasan végezni. Mert az Úr világosan mondja: ne azért tegyük, hogy az emberek lássák! Hogyha lobbanékony típus vagy, azt gondolod, hogy az Úr így fog elküldeni? Soha. Először át kell alakítson, át kell formáljon. És ezért vannak olyan testvérek, akiknek a munkahelyükön is az Úr ad felelősséget. Nem véletlenül van ez. Isten valamit meg akar tanítani nekünk.
Tudjátok, hogy Dávid a juhokat őrizte, pásztor volt. Bátor tetteket vitt véghez már akkor, amikor még csak a bárányokra kellett vigyázzon, minden vadállat karmából kiragadta őket. Ekkor is volt már tehát egy előkészítés, de később, amikor elkerült újra a pusztába, akkor az Úr utána Dávidot, nem csak mint pásztort, hanem mint embert is átformálta, és előkészítette.
Tehát ma, amikor Isten olyan különböző életkörülményekben hagy meg bennünket, akkor ez a jellemünket kell, hogy formálja. Mert a jellemünk a különböző élethelyzetekben formálódik. A legelső dolog, amelyben a Sátán nagyon sikeresen hitet el bennünket, az, hogy azt gondoljuk: Isten nem jó. A legelső, amit egy hívőnek meg kell tanulnia, hogy mindent el tudjunk fogadni, mint jót Isten kezéből.
Volt valaki, akit árvaházból vettek ki. Mindaddig rendben mentek a dolgok, amíg ez a lány fel nem nőtt, amikor is a szülei megmondták neki, hogy nézd, innen vettünk ki. Tudjátok, mit mondott a lány? Nagyon elégedetlen volt. A szülők ugyanis szegények voltak. Azt mondta nekik: miért vettetek ki? Lehet, hogy egy gazdagabb család vett volna ki, és akkor nekem jobb lett volna. És a mai napig elégedetlenség van a szívében.
Mi meg vagyunk elégedve a szüleinkkel? Lehet, hogy arra gondolunk, hogy lehettek volna olyan szüleink, akiknek nagyon drága autójuk van. Szóval meg vagyunk elégedve minden egyes dologgal az életünkben? Ha elégedetlenek vagyunk a dolgokkal az életünkben, nem lehetünk Isten szolgái.
Minden egyes dolog a jellemünknek ilyen formálására van, hogy amikor elküld majd, olyanok legyünk, hogy használni tudjon bennünket. Az emberek, akik az Urat hallgatták, bizonyára nagyon kimerültek lehettek. Ott voltak egész nap élelem nélkül, s a végén a tanítványok azt mondták: „engedd őket, hogy menjenek el”. Sok mindenért lehettek ott azok az emberek, biztos sok anyagi dologért is, de úgy hiszem, volt ott más is. Az Úr pedig azt mondta: menjetek csak, majd én elengedem a népet.
Ismertem egy nagyon problémás családot egyszer. Beszélgettünk róluk a feleségemmel, hogy jó lenne, ha tudnánk segíteni ezen a családon. Egy testvérnő, miután látta, hogy találkoztam ezzel a családdal, azt mondta, „már megint milyen nagy gondot veszel a nyakadba”. Lehet, hogy mondhatnám én is az Úrnak, mondhatnám, hogy elég volt már. De az, hogy az Úr jellemvonásai kirajzolódjanak bennünk, az nagyon nagy munka, az nem megy varázsütésre. Hogy szorgalmasak legyünk a munkahelyen, és hogy úgy munkálkodjon az Úr a szívünkben, hogy mindent, mint az Úrért tegyünk.
Amikor az üzemben dolgoztam, a maróknál, nagyon kevés olyan ember volt, aki takarított is maga után. Befejezte, otthagyott csapot-papot. Minden tele volt fémforgáccsal. Bennem pedig az volt, hogy az Úrért tegyem meg. Nagyon nagy dolog ez. Hogy úgy tegyem a dolgokat odahaza is, az Úrért. Ha nem így teszek, illetve nem azért imádkozom, hogy így tegyek, akkor egy torz karakter, torz jellemvonás fog kifejlődni bennem. Nem fogok tudni az Úrnak a munkájával foglalkozni, ha felületes vagyok. Nézzétek meg, mit mond Pál:
Kolossé 1,26: „[Isten szavát] arról a titokról, mely, mióta korok és nemzedékek vannak, el volt rejtve, most azonban láthatóvá lett az Isten szentjei számára. Isten [szentjeivel] akarta [ugyanis] megismertetni, hogy miben áll e titoknak, a bennetek lakó Felkentnek dicső gazdagsága a nemzetek között, [ő a mi] dicső reménység[ünk]. Őt hirdetjük, mikor minden embert intünk, minden embert mindenféle bölcsességgel tanítunk, hogy majd a Felkentben minden embert bevégezetten állíthassunk elő. Evégett fáradok és küzdök az ő bennem ható hatalmas munkájának eredményeképpen. (Kolossé 1,26-29, Csia Lajos ford.)
El tudjátok képzelni? Vajon mit gondoltok, mit akar azzal mondani, hogy „minden embert tökéletesnek (Csia: bevégezetten) állítsunk elő a Krisztus Jézusban”? Itt a felnőttkorúságról beszél. Felnőni, az érett kort elérni nem egyszerű dolog, ugyanúgy, mint a mindennapi életben. Ha vannak olyan fiatalok, akiknek nincs meg a bölcsességük, azt mondják az emberek róluk, hogy nem érettek még. Én nem ezt mondom, hanem, hogy nincsenek megpróbálva, nincsenek kipróbálva, tesztelve.
Ha pedig a mindennapokban nem tanuljuk meg úgy tenni a dolgokat, mintha az Úrnak tennénk, akkor fog-e vajon ránk bízni valódi gazdagságot, kincseket?
Az Úrnak a szolgája az Úr iránti buzgósággal van tele. De hogy buzgók lehessünk az Úr iránt, azelőtt meg kell tanuljunk még néhány dolgot.
Márk evangéliumában az Úr szolgája mennyire önfeláldozóan tett meg mindig mindent. Azt gondoljátok, hogy Pált a kinyilatkoztatások tették vajon szellemivé? Nem, nem azok tették. Nekünk lehet látásunk, lehet kinyilatkoztatásunk, de csak a Krisztus keresztje az, ami valóságossá teszi ezeket az életünkben. Azért szeretném elmondani, hogy a jellemünk most formálódik. Hogyha mi össze-vissza beszélünk, pletykálkodunk, ez is egy bizonyos jellemet munkál bennünk. Egyszer egy gyülekezetben, amelyet jól ismertem, elmondtam valakinek egy dolgot, majd hozzátettem: el kell csak ezt annak a testvérnőnek mondjad, és nem kell kijelentsed ezt a gyülekezetben, egypár óra múlva mindenki tudni fogja. A jellemünk most formálódik ki. Minden egyes élethelyzetben, és minden egyes, testvérek közötti helyzetben.
Isten azt akarja, hogy olyanok legyenek előkészítve, akiket el tud küldeni szolgálni. Tehát a szemünk mindenfele figyeljen, hogy ne vesztegessünk el egyetlen olyan alkalmat sem, amelyet az Úr szerez nekünk, hogy meg tudjuk tanulni, amire meg akar tanítani. És ha meg akar tanítani minket valamire, akkor nem fog sietni minden kérésünket teljesíteni. Hanem valami valóst akar munkálni az életünkben.
Tehát gondolkozzunk így: mindig van valami több, amit Ő bennünk munkálni akar. Milyen hiánya van tehát a mi hitünknek? Az én hitemnek? Az Úr munkálkodjon, hogy meglássuk ezt.
