"Vigasztaljátok tehát egymást, és építse egyik a másikat, ahogyan teszitek is." (1Thessz 5:11)
HTML
Hit: a reménylett dolgok valósága
"[A béreaiak] napról napra kutatták az Írásokat, hogy valóban így vannak-e ezek a dolgok." (ApCsel 17,11) _________________
"Testvéreim, ne legyetek gyermekek a gondolkozásban, hanem a rosszban legyetek kiskorúak, a gondolkozásban ellenben érettek legyetek." (1Kor 14,20)
“És fogadást tettek, hogy ezután az Urat, az ő atyáik Istenét teljes szívvel és teljes lélekkel fogják keresni. És ha valaki nem keresné az Urat, az Izráel Istenét, megölettessék kicsinytől fogva nagyig, úgy a férfi, mint az asszony. És megesküvének az Úrnak felszóval, kiáltással, trombita- és kürtszókkal. És örvendezett az egész Júda az eskű felett; mert teljes szívökből esküdtek, és egyenlő akarattal keresték az Urat; és megtaláltaték általok, és az Úr nyugodalmat szerze nékik minden felől. De még Maakát, Asa király anyját is megfosztá a királynéságtól, mivel egy iszonyú bálványt emelt vala Aserának, és Asa elrontá és összetörte annak iszonyú bálványát, és a Kedron patakjánál megégeté. Jóllehet Izráelből a magaslatokat nem irtották ki, mindazáltal Asának tiszta szíve vala egész életében.” 2Krónika 15: 12-17.
Asa király minden buzgósága ellenére, (ami látszik a 16. versből is, hogy az anyját megfosztotta a királynéságtól, mert bálványt emelt) a magaslatokat nem rombolta le egész életében. Ugyanezt olvassuk Joás királyról. Ő is telve volt buzgalommal az Úrért Jójada főpap idejében (2Krón.24,2), ennek ellenére nem rombolta le a magaslatokat. Ugyanez van megírva Amásia királyról is (2Kir.14,1-20).
“Mert a mi vitézkedésünk fegyverei nem testiek, hanem erősek az Istennek, erősségek lerontására; Lerontván okoskodásokat és minden magaslatot, amely Isten ismerete ellen emeltetett, és foglyul ejtvén minden gondolatot, hogy engedelmeskedjék a Krisztusnak” 2Kor. 10:4-5.
Láthatjuk, hogy azok a fegyverek, amikkel Pál hadakozott és amiről a 10. részben beszámol, hatalmasok, nem testiek, Isten által erősek. Mik ezek az erősségek vagy erődítmények, amiket le kell rontani?
Tudjátok, hogy a kezdet kezdetétől, az 1Mózes 11. részétől fogva, amikor az emberek megsokasodtak a földön, azonnal az volt a vágyuk, hogy építsenek egy várost és emeljenek benne egy tornyot, ami az égig ér. Ez az emberi elképzelés az idők folyamán visszatért és katasztrofális dolgokat eredményezett. Egyszer egy testvér azt mondta, hogy sosem volt a falvakban annyi erkölcstelenség és mocsok, mint a városokban. A városok megálmodói és építői azok voltak, akik nevet akartak szerezni önmaguknak. Még akkor is, amikor a tanítványok az Úr megdicsőülésének hegyén voltak, annak hatására, amit láttak az első gondolatuk az volt, hogy “építsünk valamit”.
Itt Pál azt mondja, hogy a mi harcunk fegyverei arra valók, hogy leromboljuk ezeket a magaslatokat, ezeket az erősségeket, amelyek Krisztus megismerésének az akadályai.
Engedjük, hogy az Úr kiigazítson bennünket. Az ember annyira merev az ő elképzeléseit illetően, annyira meg van szokva azzal, hogy ő milyen, azzal, ahogyan éli a hitéletét, hogy nagyon nehezen lehet őt kimozdítani a helyéből. Hogyha a mi együttlétünknek van valamilyen formája, egy idő után úgy megszokjuk, hogy már azt hisszük, hogy ez a legjobb módja az együttlétnek. Lehet világosságunk az Igéből bizonyos dolgokat illetően, miután nagyon sokat olvastunk, magyarázatokat hallgattunk az Úr Igéjéből, egészen addig, hogy önmagunkat többre tarthatjuk másoknál, és ebből nem tud senki kimozdítani. Felsőbbrendűnek érezzük magunkat. Az, hogy hagyd magad kiigazítani az Úrtól, hogy hagyd magad nevelni az Úr által, ez egy nagyon fontos feltétele a szellemi előrehaladásnak.
Azok a zsidók, akik ezeket a magaslatokat emelték, nem fogták fel, hogy azok az ő saját magaslataik voltak. Ezek a magaslatok olyanok voltak, ahol az Úrnak áldoztak, nem a bálványoknak. És ők azt hitték, hogy ezt az Úrért teszik, ezért nagyra értékelték és ragaszkodtak hozzájuk. Vajon a mi életünkben mik ezek a magaslatok?
“És mondá nékem: Menj be és lásd meg a gonosz útálatosságokat, a melyeket ezek ott cselekesznek. Bemenék azért és látám, és ímé az útálatos csúszó-mászó állatoknak és barmoknak mindenféle képei és Izráel házának minden bálványai vannak bevésve a falon köröskörül. És hetven férfiú Izráel házának vénei közül (ezek közepette Jaazanjáhu, a Sáfán fia) áll vala előttök, mindenik a maga tömjénezőjével kezében, s a füstölőszer felhőjének illata száll vala fel. És mondá nékem: Láttad-é, embernek fia, Izráel házának vénei mit cselekesznek a sötétben, kiki az ő képes házában? mert azt mondják: Nem lát minket az Úr, elhagyta az Úr ezt a földet. És mondá nékem: Még egyéb nagy útálatosságokat is fogsz látni, miket ezek cselekesznek.” Ezékiel 8:6-18.
Szeretnék kiemelni valamit a 12.versből. Bizonyos fordításokban ez úgy hangzik, hogy “Láttad mit tesznek Izráel vénei az ő szobájukban, a sötétben, mindenik az ő képzelettel tele szobájában?” Ez a legrettenetesebb ebben az állapotban, mert Izráelnek minden véne az ő elképzelése szerint élt a sötétségben.
De mik a mi elképzeléseink? Bent vagyok a saját szobámban, ahol nem lát senki, el vagyok rejtőzve mások szemei elől, olyankor mire gondolok? Mit cselekszem, amikről azt mondom, hogy az Úrért vannak, de a valóságban magam körül forgok?
A továbbiakban szeretném bemutatni, hogy mire gondolok. Például vannak olyanok, akiknek a legfontosabb a tanítás. Ezeket az embereket nem lehet a saját elgondolásaikból, tanításukból kimozdítani. Az Úr sokszor rámutat ezekre az életünkben lévő erős pontokra. Ha ezek a pontok nem tűnnek el, akkor mi is úgy fogunk járni az életünk végén, mint Asa király. Miért történtek azok a súlyos dolgok Asa király életének a végén? Azért, mert voltak olyan erődítmények, magaslatok az ő élete során, amikről azt gondolta, hogy az Úrért vannak, és nem rombolta le azokat.
“Leromboljuk az értelemnek minden elképzelését és minden magaslatot ledöntünk, amely az Úr megismerése ellen emelkedik” (szabadfordítás románból).
Az Úr rámutat ezekre a dolgokra. Megmutatja, hogy azok nem az Ő gondolatai, hanem a mieink. El akarod hagyni azokat? Vagy az elképzeléseid szerint akarsz tovább élni?
Milyen nagy áldás, ha ezek az erősségeink az Úrban vannak, “erősek az Istennek”, ha bízni tudunk Őbenne. Mondtam valakinek, hogy ha az Úrra bízunk mindent, akkor úgy megváltozhat az életünk, hogy a nehézségek közepette a kívülállóknak úgy tűnhet, mintha nem törődnénk a dolgokkal, mintha érzéketlenek lennénk. Ez nem így van a valóságban, de az tény, hogy nagyon nagy dolog az Úrba helyezni a bizalmunkat.
Az Úr segítsen meg abban, hogy mi is meglássuk azokat az erősségeket, amelyeket mi emeltünk, például egy nevet. Hallottam olyan helyeken, ahol házaknál gyűlnek, hogy a kívülállók azt mondják: “Sokan azért nem mennek, mert ez X háza. Ha nyilvános helyen lenne az összegyülekezés, akkor mások is jönnének.” De ez nem igaz, ez hazugság. Mert aki valójában keresi az Urat, annak mindegy, hogy magánházba vagy nyilvános helyre megy. Abban a pillanatban, amikor a gyülekezet intézményesítetté válik, amikor elveszíti családias jellegét, akkor minden elveszett.
Az Úr segítsen meg, hogy jobban megismerjük őt, hogy készek legyünk mindent félretenni, és tudjuk Pállal együtt mondani, hogy készek vagyunk bármilyen árat megfizetni az Ő megismeréséért, azért, hogy a végén célba érjünk.
Az Úr legyen irgalmas hozzánk!
forrás: R. G. http://www.ekklesiaoradea.ro/index.php?+&poz=630
Nem dicsekvésből írom, de a tegnapi volt életem legjobb igehirdetése; nyugodtan állíthatom, hogy végig ihletett volt. Hadd fejtsem ki bővebben! Ezen a nyáron, az esti alkalmakon áttekintettük a Biblia rövidebb könyveit. Egyik vasárnap elolvastuk magát a könyvet, majd a következő két vasárnapon az adott könyv fő témáiról tanultunk. Majd átléptünk a következőre, és így tovább. A tegnap esti feladatom tehát annyi volt, hogy felolvassam a Kolossé levelet, ami a legremekebb igehirdetés.
Nem volt túl sok időm gondolkozni a levélen az olvasása közben – leginkább arra figyeltem, hogy jól és folyamatosan olvassam. Egy résznek azonban mégis sikerült kiemelkednie a számomra. A harmadik fejezetnek közvetlenül az elején volt ez, ahol Pál a teológiát átfordítja a gyakorlatra, a Krisztus megváltásáról szóló jó hírt a hívő válaszára; itt pedig Pál nagyon erős ellentétet mutat be.
Az Újszövetség sok mindenben az ellentétekről szól. Új és ó, tiszta és tisztátalan, élő és halott, evangélium és törvény, egyebek. Itt, a Kolossé levélben pedig Pál a fönt és a lent ellentétét használja. „Gondoljatok az odafent s nem a földön való dolgokra” (Kol 3,2; Masznyik ford.). Majd pedig kifejti, hogy ez mit jelent, elmagyarázza, mit jelent úgy élni, hogy valaki a földön való dolgokra gondol, és mit úgy, hogy valaki a mennyei dolgokra. Akik a földiekkel törődnek, azokat fölemészti a szexuális erkölcstelenség, bálványimádás, gonosz kívánság. Telve vannak rosszindulattal, viszálykodással, irigységgel. Nem túl szép csomag. Azok viszont, akik átélték a megváltást, már szabadok szentnek, könyörületesnek, türelmesnek és nyugodtnak lenni.
Olyan világban élünk, amelyik pontosan ugyanazokat a bűnöket követi megszállottan, mint amelyekről Pál a világiasság, az alant való élet bizonyítékaiként beszél, és amely életstílust Isten gyűlöli. Az emberek szeretnek alant élni. És igen, van, amikor még keresztények is szeretnek alant élni, folytatni tovább a bűn régi útjait.
Az odafent és idelent ellentétéből azt látjuk meg, hogy a bűn szabadságnak tűnik ugyan, de valójában fogság. Ami örömteli önkifejezésnek tűnik, az valójában ártalmas dagonyázás. A bűn olyan, mint a disznó, amelyik a saját tisztaságát hirdeti, miközben az ólja sáros szennyében dagonyázik. Ránézünk, és látjuk, hogy tévelyeg, hiszen mocskos teljesen. Azok pedig, akik továbbra is a földieken gondolkoznak, szintén azt hihetik, hogy szabadok és tiszták, de valójában pontosan azokban a bűnökben dagonyáznak, amelyeket gyűlölniük kellene. Az igazi szabadság nem a bűn hajhászásában, hanem a bűn elutasításában rejlik. A legszabadabb ember az, aki megszabadult a bűn hatalmától.
Sokadik megosztást látom a facebookon arról, hogy vajon Jézus részt vett volna-e a Pride-on, azaz a meleg büszkeség felvonulásán. Sokan azt feltételezik, hogy hát persze, mások meg azt mondják, dehogy. A "hát persze" oldal azzal érvel, hogy Jézus nem átallott bűnösökkel (értsd: emberekkel) vegyülni, neki nem derogált sem a csaló vámszedő, sem a feslett prostituált, de még a képmutató farizeus asztaltársasága sem. (Együtt enni valakivel pedig ugye sokkal magasabb minősége az együttlétnek, mint mondjuk egy sima beszélgetés.)
"Miután meghallgatta őt az egész nép, még a vámszedők is igazat adtak Istennek azzal, hogy alámerítkeztek a János alámerítkezésével, a farizeusok és a törvénytudók azonban elvetették Isten akaratát, és nem merítkeztek alá általa. "Kihez hasonlítsam tehát e nemzedék tagjait? Kihez is hasonlók? Hasonlók azokhoz a gyermekekhez, akik a piacon ülnek, és azt kiáltják egymásnak: Furulyáztunk nektek, és nem táncoltatok, siratót énekeltünk, és nem sírtatok. Mert eljött Bemerítő János, aki nem eszik kenyeret, nem iszik bort, és azt mondjátok: ördög van benne. Eljött az Emberfia, aki eszik és iszik, és azt mondjátok: Íme, falánk és részeges ember, vámszedők és bűnösök barátja. De minden gyermekében igazolódott az ő bölcsessége." (Lukács ev. 29-35)
A következő szakaszból az derül ki, hogy egy farizeus meghívta a házába, egy prostituált meg odament hozzá, megkente a lábát (mivelhogy ugye a könyökükön támaszkodva oldalt feküdtek az asztalnál), és a bűnbánat könnyeivel öntözte.
Amilyen biztos vagyok benne, hogy kimondhatatlan öröm volt Jézus szívében a nő bűnbánata és megtérése miatt, annyira bátran merem megtippelni - és most némi humorral szeretném érzékeltetni, hogy Jézus nem a megtérés előtti életmódjukban támogatta az embereket - hogy az Izraelita Prostituáltak Szövetsége "Több megbecsülést a szakmánknak!"- jelmondatú tüntetésén maximum csak megfigyelőként lett volna jelen, és valószínűleg kihagyta volna a Palesztinai Büszke Alkoholisták éves körmenetét is. (Az alkoholizmusra való hajlam a tudomány jelen állása szerint genetikailag öröklődik, de ahogy semmilyen más hajlam, ez sem determinál - ezért használtam párhuzamként.)
Miért gondolom tehát azt, hogy Jézus nem venne rész a Pride-on?
Ez egy világi felvonulás, amelynek neve azt jelenti: büszkeség. Azok az emberek, akik ez alatt a jelszó alatt vonulnak, büszkék valamire. Komolyan azt gondolom, hogy tulajdonképpen teljesen mindegy, hogy mire. Amíg saját magammal kapcsolatban bármire is büszke vagyok, Jézus mit tud velem kezdeni? Nem véletlen, hogy az első, amit Isten velünk tesz, hogy megtöri a büszkeségünket.
A Vele való találkozás alázatossá tesz. Ő nem nézi, ki milyen hajlammal rendelkezik, vagy milyen életet élt a Vele való találkozás előtt. "Pedig ilyenek voltak közületek némelyek: de megmosattatok, megszentelődtetek, és meg is igazultatok az Úr Jézus Krisztus nevében és a mi Istenünk Szelleme által" (1Kor 6,11).
Kétezer évvel ezelőtt Jézus megtérésre hívta a bűnösöket - azaz mindenkit. Nem tett különbséget ember és ember, bűn és bűn között. Ő hív - aki meghallja, az odamegy hozzá. És Ő senkit nem utasít el.
Rosaria Butterfield a Syracuse Egyetemen volt oktató, mígnem Isten a vallásos jobboldalról szóló kutatását és egy hívő házaspár barátságát felhasználva Krisztushoz vezette őt. Mohón vetette bele magát a Biblia olvasásába, és fokozatosan meglátta azt is, hogy az új hite és korábbi élete egymással nem összeegyeztethető. Történetét megírta a The Secret Thoughts of an Unlikely Convert (Egy valószerűtlen megtérő titkos gondolatai) c. könyvében. Jómagam 2013. január 11-én készítettem vele interjút a Patrick Henry College-ben, diákok előtt, a felvétel a youtube-on is megtekinthető. (A Worldmag cikk szerkesztett és rövidített átiratot tett itt közzé, de mivel gyakran épp a legépítőbb részeket hagyta ki a szerkesztő, a videó alapján azt is beleírtam – a ford.)
Kezdjünk ennek a hihetetlen könyvnek a legelső mondatával: „28 évesen büszkén vallottam magamat leszbikusnak.” Hősnek érezte magát, hogy ezt kimondta?
Nem, nem kellett hősnek lenni hozzá, egyszerűen csak az igazságot mondtam.
Hogyan jutott el idáig?
Az egyetem doktori iskolájában voltam hallgató, és már addig is nagyon befolyásolt a békeaktivizmus, valamint a vágy, hogy kiálljak az elesettek mellett. Nagyon fontosak voltak számomra az emberi kapcsolatok, és erős volt az igazságérzetem. Lényeges volt számomra a moralitás, legalább egy cikket írtam a morálról, a morális életről. Olyan világlátás vett körül, amely nagyra értékelte az egyenlőséget és a személyes részvételt a dolgokban. Csodálatos kapcsolatban voltam sok kolléganőmmel – mély, rezonáló kapcsolatokban. Számomra a leszbikus coming out [előbújás, amikor a homoszexuális személy nyíltan vállalja másságát – a ford.] teljesen hétköznapi dolog volt, nem különbözött attól, mintha az derült volna ki rólam, hogy szeretem a kutyámat vagy reggelente megetetem a macskát. Határozott irányt jelentett ez az életemben, de én szeretem az ilyet. Nem tűnt számomra különlegesnek, ez volt és kész.
36 évesen, fix oktatói állással az egyetemen, írt egy kritikát a Promise Keepers mozgalomról a helyi újságban, amelyre számos reakció érkezett. Külön gyűjtötte a rajongó leveleket és a gyűlölködőket, de nem tudta hova tenni a lelkipásztor, Ken Smith levelét, mert nem volt rosszindulatú, csak érdeklődő.
Így igaz; nem tudtam kidobni azt a levelet. Megpróbáltam, de végül kihalásztam a szemétből, és visszatettem az íróasztalomra. Volt benne néhány kérdés, amelyet, még soha, senki nem tett fel nekem. A levél végén Ken megkért, hogy hívjam föl. A gyülekezet neve Syracuse-i Reformált Presbiteriánus Gyülekezet volt, és azt gondoltam, hogy a reformált felvilágosultat jelent… és valójában tényleg! (nevet). Egyik antropológus kollégám erősen bátorított, hogy a találkozás JÓ LESZ A KUTATÁSOMHOZ, hívjam fel! Így hát ezt tettem.
Mondana példákat rá, hogy Ken miket kérdezett?
Az egyik kérdése a Biblia természetével volt kapcsolatos: tudom-e, hogy ez nem csak egy könyv, hanem inkább könyvtár, amely minden műfajt tartalmaz, amelyről oktattam. Ez nagyon fontos volt abból a szempontból, hogy hogyan olvasom a könyvet, és korábban sosem jutott eszembe, hogy így tekintsek rá. Több őszinte kérdése is volt a hogylétem felől, és kiderült, hogy ugyanabban a lakókörzetben élünk. Megkérdezte, hiszek-e Istenben, és ha igen, mit gondolok, Ő mit szól ehhez az egészhez? Annyira kedvesen és jóindulattal írt, hogy teljesen le voltam nyűgözve.
Azt írja, hogy Ken meghívta vacsorára, és nem volt légkondicionálás. Miért értékelte ezt pozitívumként?
Azt feltételeztem, hogy az evangéliumi keresztények olyan emberek, akik úgy érzik, joguk van erőszakosan és kegyetlenül kizsákmányolni a földet. Kenék úgy voltak vele, hogy a légkondicionálás nem feltétlenül tesz jót az ózonrétegnek és drága. Ez nagyon megérintett. Ventillátort használtak, és vegetáriánus ételt szolgáltak fel, amiért hálás voltam, mert akkoriban úgy éreztem, hogy a húsevés az erőszak egy formája, és nem akartam részt venni benne. Szóval az otthonuk és a szokásaik nem tűntek nagyon különbözőnek az enyémtől, és ezért el tudtam engedni magam.
Volt ima az étkezés előtt?
Volt, méghozzá milyen csodálatos! Mivel rendszeres tüntető voltam, ezért sok imádkozást is hallottam a kordonok mögül. Az a pogány voltam, aki meghallotta a meleg büszkeség-napján és a Planned Parenthood [abortuszok végzésére szakosodott szervezet az USÁ-ban] előtt tüntetők hangos imádságait. Összeszorítottam a számat, hogy kibírjam az ima végéig, és reménykedtem, hogy utána lesz lehetőségem a kutatásommal kapcsolatos dolgokat megtudni ettől a családtól. De ez az ima egyáltalán nem olyan volt, mint amilyenre számítottam: kifejezetten társalgó stílusú volt, amelyben Ken nem csak annyit mondott általánosságban, hogy „Ó, Uram, bocsásd meg a bűneinket”, hanem nagyon is konkrét módon kérte a bűneinek bocsánatát. Nem volt borzalmasan hosszú, de volt egy-két részlete, amely saját magammal kapcsolatban is elgondolkodtatott, például a bántó beszéd, amiben igen, jé, tényleg, én is bűnös vagyok, vagy mint pl. az, hogy elfelejtett ebédet vinni valakinek. Alapvető, mindennapos dolgok, de ő észrevette ezeket, és elég nagyok voltak ahhoz a számára, hogy a szent Istent kérje, hogy bocsásson meg neki.
Ahogy a könyvében írta, még nem hallott senkit úgy imádkozni, mint aki tudja, hogy amit mond, Istent érdekli, meghallgatja, és arra válaszolni fog. Írt arról is, hogy nem „mondták el az evangéliumot”, és nem hívták gyülekezetbe – és hogy mennyire fontos volt, hogy nem tették ezeket.
Teljesen így van: Megbíztam bennük, mert ezek egyikével sem jöttek elő. Senki, aki nincs megtérve, nem ismeri az evangélium erejét. Az evangélium nem csak néhány szó vagy egy elmélet, hanem az a hatalmas erő, amely által Isten kihív és megszabadít bennünket. Ezt az erőt nem ismertem, de természetesen ismertem a szövegét, és egyáltalán nem akartam volna gyülekezetbe járni sem. Rengeteget dolgoztam, és nem is lett volna időm más emberek kulturális hobbijaira. Nem akartam tehát ilyen jellegű kapcsolatba kerülni velük, vagy bármilyen olyan kapcsolatba, ahol azt várták volna tőlem, hogy megváltozzak, vagy, hogy feladjak dolgokat, amelyeket tényleg nagyon szeretek, és fontosak a számomra. De Ken és a felesége, Floy nem úgy beszélt velem, mintha csak egy üres lap lennék: „Na, itt van valaki, akinek egyértelműen az evangéliumra van szüksége, nehogy elmulasszuk elmondani neki a lényeget, mielőtt kiteszi a lábát a házunkból.” Úgy tűntek, mint akiket inkább az érdekel, hogy hosszútávú kapcsolatba kerüljenek velem.
Tényleg barátok lettek?
Igaz barátok. Amikor nem válaszoltam egy emailre, vagy eltűntem, és nem hallottak felőlem hetekig, Ken átjött, vagy Floy áthozott egy frissen sült kenyeret. Sok közös volt bennünk – Floy is és én is imádunk kenyeret sütni, hasonló az irodalmi ízlésünk, ami elképesztő. És mivel kutató voltam, olvasni kezdtem a Bibliát.
Mit kutatott?
A vallásos jobboldalról készültem könyvet írni. Ehhez el kellett olvasnom azt a könyvet, amelyik ezeket a jószándékú, kedves, de naiv és bugyuta embereket félrevitte. Így hát ezt tettem, úgy olvastam a Bibliát, ahogy egy falánk ember ráveti magát egy csomag Oreo-kekszre, de szükségem volt szakértő segítségre is.
Nagy szakaszokat olvasott belőle?
Ez a taníttatásomnak is része, de nagyon hatalmas dolgok történnek, amikor a Bibliát sokszor-sokszor elolvassuk egy év alatt, Genezistől a Jelenésekig, több fordításban is. Én hitetlenként olvastam, megkeményedett szívvel, dühösen, de mivel alapos kutató vagyok, és az volt a munkám, hogy elolvassam, nem hátrálhattam meg. És sokat gondolkoztam rajta. Jó dolog szerintem rövid idő alatt nagyobb részeket elolvasni; minden hívőt bátorítok, hogy ezt tegyék, és ne úgy olvassuk a Bibliát, mint a horoszkópot. Nem hiszem, hogy Isten így szánta volna, hogy olvassuk. Közben persze felmerültek kérdéseim, de nem akartam feltenni senkinek - még talán olyan válaszokat kapnék, amelyeket nem akarok hallani.
Olyan súlyos igeszakaszokat olvasott, mint a Róma 1,24-28, amelyikről azt írja, hogy „az Ige legfélelmetesebb része lehet bárkinek, aki szexuális bűntől szenved”. Hogyan érintette ez?
A meleg és leszbikus közösség nagyon összetartó és segítő közösség. A társammal hetente megnyitottuk az otthonunkat, hogy bárki eljöhessen a közösségből, akinek egy kis beszélgetésre volt szüksége. Ezt a lelkészeknek is mondom, ha valakit csak akkor látsz, amikor hetente egyszer a legjobb formáját hozza, akkor nem nagyon fogjuk megtudni, hogy mi zajlik az életében. Tehát mi is hetente találkoztunk, bort ittunk, spagettit ettünk, és mindenki elmondhatta, ami a szívét nyomja. Az egyik barátom, Jay ekkoriban transznemű nő volt – biológiailag férfi, de elég női nemi hormont kapott ahhoz, hogy kémiailag kasztráltnak lehessen mondani, tehát körülbelül félúton volt afelé, hogy teljesen nemet váltson. Jay kijött velem a konyhába, a kezemre tette hatalmas tenyerét, és azt mondta: „Rosaria, valamitől változol. A bibliaolvasás megváltoztat téged, és meg kell mondanod, mi zajlik benned, mert aggódom, félek, hogy elveszítelek”. Leültem, és az a fajta pánikérzés tört rám, ami akkor van, amikor nem vagy benne biztos, hogy hányni fogsz, vagy nem kapsz levegőt. Azt feleltem: „Igen, olvasom a Bibliát, sokat olvasom.., de mi van, ha igaz? Nagy bajban vagyunk, ha igaz.” Jay leült, egy pillanatra úgy tűnt, ő is rosszul lesz, de azt mondta: „Én tudom, hogy igaz. Tizenöt évig voltam presbiteriánus lelkész. Imádkoztam, de Isten nem gyógyított meg, de ha akarod, imádkozom érted, és könyveket is tudok adni neked.”
Milyen könyveket?
Másnap két telezsúfolt doboz könyvet kaptam. Az egyik Kálvin Institúciója volt. A Róma 1 exegézise mellett, a margón, Jay kézírásával jegyzetet találtam, még ma is őrzöm. Így szól: „Vigyázz, mert ez az, ahol el fogsz bukni.” A Róma 1 az, ahol Isten azt mondja, hogy némelyeket át fog adni a kívánságaiknak. Ez a szó, hogy kívánság, nagyon megütötte a fülemet, és gondolkozni kezdtem rajta. Volt valami köze ahhoz, hogy mivel töltöm az időmet. És igen, úgy gondolom, hogy tényleg ahhoz van köze. És keresztényként is el kell gondolkodnunk rajta, hogy a kegyelem, az az objektív dolog, amit Isten azért ad nekünk, hogy meggyógyítson, megváltoztasson, megváltson, hogy hűségessé tegyen (nem tökéletessé) minket – és aztán vannak azok a dolgok, amelyeket a világ ad nekünk. Mint a rohanó vizek, amelyek folynak, és nem mindegy, melyik folyómederben állunk. Elgondolkoztam, hogy én szeretem az életemet, szeretem a barátnőmet, szeretem a házamat, köszönöm szépen, még a csodás karrieremet is szeretem. Nem akarok megváltozni! Elképzeltem, hogy én teljesen a világ rohanó folyásában állok, de a lábujjam egy másik világban van emiatt a bibliaolvasás miatt. Mi történik, ha átteszem a lábamat, vagy ha az egész testemet? Nagyon ijesztő gondolat! De a kívánság, a legkülönbözőbb formáiban, amely mindannyiunkra hat a világ révén… valahogy egyszerre kézzelfogható elképzelésnek tűnt, valaminek, aminek formája és alakja van. Olvastam tehát a Bibliát, és elkezdtem olvasni Jaytől kapott bibliakommentárokat, s Jay kézírásos jegyzetei a széleken olyanok voltak, mint a figyelmeztető zászlók a befagyott tavakon, amelyeket Syracuse-ban látni: látszólag be van fagyva, de ha rámész, mész rajta, de előbb-utóbb megreped a jég. Így működött számomra a Biblia, a kommentárok, és Jay kézírása.
Igaz, hogy nem a templomnál parkolt, hanem az utca túloldalán?
Hát nem szörnyű? Ültem a kocsiban egy Starbucks-kávéval, egy New York Times-szal és azt hiszem, egy készülő cikkel, amin éppen dolgoztam, és a kocsim hátulja tele volt meleg és leszbikus matricákkal… Leparkoltam a templommal szemben, mert azért az mégsem olyan, mintha ott lennék, és figyeltem ezeket az óriási családokat a tizenötszemélyes kisbuszokból kihömpölyögni. A gyerekek csak jöttek, csak jöttek, egészen elképesztő volt és vicces is egyben. Hogy lehet ezt anyagilag bírni? (nevet) Néha még most is ezt gondolom (még jobban nevet).
És mikor ment be a parkolóból a templomba?
Egy reggel fölébredtem, fölkeltem az ágyból a barátnőm mellől, beültem a matricás kocsimba a fiús hajammal, és bementem Reformált Presbiteriánus Templomba. Ami így visszatekintve igazán szíven talál, az az, ahogy a gyülekezet viselkedett: hűségesen, tényleg nagyon hűségesen imádkoztak értem. Ken beszélt a gyülekezetnek a barátságunkról, a kapcsolatunkról, és a testvérek igazán komolyan vették a közbenjárást értem. Elmondták, hogy először nehéz volt imádkozni (ezek az emberek most mind a barátaim), mert könnyebb undorodni valakitől, aki olyan, mint én, mint imádkozni érte. Persze a barátaimat is elvittem a gyülekezetbe, például Jayt, és valószínűleg neki volt ott a legszebb basszus hangja – és ez egy a capella zsoltáréneklő gyülekezet, ott ez számít, nem (nevet)? Az egyik diakónus mondta, hogy ha tudta volna, milyen nehéz lesz ez, hát biztos nem imádkozott volna ennyire hűségesen (nevet). Volt ez a szokásom, és most is megvan, hogy viszem az egész pereputtyomat magammal mindenhova. Szeress engem, szeresd a kutyámat is, a szuicid diákomat is (nevet). A gyülekezet tiszta, rendes otthonoktatós gyülekezetből egyszer csak átment olyan gyülekezetbe, amelyik sok megtört ember felé szolgált. Tényleg volt egy öngyilkosságot megkísérlő diákom, és nem tudtam egyedül segíteni neki, ezért úgy volt, hogy a meleg közösség és a gyülekezeti közösségem találkozik az intenzív osztályon. Találkoznak! És lenne ima, lenne ellen-ima, és lenne „Kérsz egy kávét?” Azért ez kellemetlen volt. Egy barátom a gyülekezetből látta, hogy nagyon kényelmetlenül érzem magam, és tényleg nagyon cikis helyzetben voltam. Erre azt mondta: híd vagyok, és a hidakon járni szoktak. És ez így igaz.
Azt írja, „a megtéréstől bonyolult és teljes átfogó káoszba került”. Mit tudott tenni ezen a ponton a gyülekezet, hogy kifejezze szeretetét valaki iránt, aki teljesen belemerült a káoszba?
Akiket legelőször a fejemben lévő sztereotípiák mentén láttam, barátokká váltak, ezért feltehettem nekik kemény kérdéseket is. Odamentem otthonoktató anyuka barátaimhoz, és nekik szegeztem: „Figyelj, én szakítottam a barátnőmmel. Te mit adtál fel, hogy itt lehess?” És nem akartam azt hallani, hogy a matek szakot, mert ráöntöttem volna a kávémat, aki ilyet mond (nevet). De nem így volt, egészen elképesztő dolgokat hallottam, és rá kellett jöjjek, nem kellett többet feladnom, mint másoknak. Volt, aki az első gyermekét temette el, és sok más hasonló dolog, amiken csak Krisztussal együtt lehetett keresztülmenni. Megtudtam, hogy mások is vannak a gyülekezetben, akik szexuális bűnökkel, kívánsággal, hitetlenséggel küzdenek… és elmondták nekem! Vállalták a kockázatát, hogy nem tűnnek már olyan tisztának és rendesnek a szememben. Milyen jó kérdés ez: „Testvér, neked mit kellett feladnod, hogy itt lehess?” Soha nem tudhatjuk, milyen úton jutott el valaki Krisztushoz, még azokról az emberekről sem, akik annyira tisztának és rendesnek tűnnek. Még azokról sem, akiknek nincs férfifrizurájuk és nincs rajtuk egy póló azzal a felirattal, hogy „helló, Ráháb vagyok, a parázna, hogy szolgálsz felém”?
Mi segített végül meghozni a nyilvános döntését a gyülekezet és az 1999-es őszi szemeszter megnyitó előadásának vonatkozásában?
Nagyon sokat segített nekem egy bibliavers, a János 7,17: Ha valaki kész Isten akaratát cselekedni, meg fogja tudni a tanítással kapcsolatban. És gondoltam, milyen egyszerű, olvasod a Bibliát, és közben bekarikázod a nyelvtani igéket, hiszen én hivatásomból adódóan is szeretem az igéket. A nyelvtani igék mondaton belüli sorrendje nagyon fontos. Ebben a bibliaversben láttam meg: CSELEKEDNI – MEGTUDNI. Korábban mindig én faggattam Istent, hogy miért? Miért bűn a homoszexualitás, mi rossz van ebben? Nem akartam Isten akaratát cselekedni, és utána bízni, hogy meg fogom érteni. Addig egyensúlyoztam tehát ezen a párkányon, amíg egyszerűen nem tudtam tovább ott állni. És bíztam abban, hogy ha legalább imádkozni tudnék, hogy Isten megadná nekem a hajlandóságot, az örömteli szívet… – talán ez volt az, ahol el kellett kezdenem. Hívők tudják, hogy különösen az apostoli levelekben van olyan, hogy elolvasunk valamit, és azt mondjuk, Uram, én ennek az igeversnek most csak az elejét tudom megtenni – és ez rendben is van. Én is most a mondat első felére koncentráltam: „cselekedni akarja az ő akaratát”. Majd az Úr kegyelmesen végigvitt az utána következő lépéseken, de egyáltalán nem volt diadalmenet – ne próbáld ki otthon – (nevet). Illetve nagyon is próbáld ki, de ne feledd, hogy amikor az Úr valakit egy bűnnel teli életből engedelmességre hív, az sokaknak fájni fog. Ez természetes. Sok embernek okozott fájdalmat az engedelmességem. Emberileg úgy vagyunk vele, hogy meg akarjuk kímélni magunkat és a szeretteinket a fájdalomtól. Hálás vagyok, hogy amikor ez a felbolydulás történt, nem olyan gyülekezetben voltam, ahol minimalizálták volna ezt. Soha senkitől nem hallottam, hogy „Istennek csodálatos terve van az életemmel”. Nem, azt mondták, „Rosaria, jól gondold meg, mibe kerül ez neked, mert brutálisan kemény lesz, és vér fog hullani”. Amikor pedig azt mondtam: „Nézzétek ezeket a megtört embereket”, senki nem mondta, „Úgy kell nekik, ez csak egy rakás bűnös”. Ehelyett feltűrték az ingujjukat, és azt mondták: „OK, hogyan segíthetünk? Hogyan ismerhetjük meg a barátaidat?”
Most is annyira hálás vagyok ezért a gyülekezetért, meg a lelkipásztor férjemért – hát nem egyértelmű, hogy naponta szükségem van biblikus lelkigondozásra (nevet)? Itt van a teremben egy barátom is, aki már akkor imádkozott értem, amikor még magam nem tudtam, rajta voltam azon a bizonyos imalistán… És most itt vagyok, a kérdés pedig az: Hogyan tudlak szolgálni, Uram?
Az a szó, hogy Jézus, olyan fullasztóan hatott rám, mintha egy elefántagyar szorult volna a torkomba; bármennyire is próbáltam, nem tudtam tőle megszabadulni. Megvetés és harag volt bennem azok iránt, akik hittek ebben a névben. Egyetemi tanárként fárasztónak találtam azokat a diákokat, akiknek „Jézust ismerni” látszólag egyet jelentett azzal, hogy "semmi mást nem ismerni". Különösen nem lehetett a keresztényekre számítani, ha irodalomról volt szó; mindig keresték a lehetőségét, hogy beszúrjanak egy-egy bibliaverset a beszélgetésbe, amely azután mindig úgy hatott, mint mondat végén a pont: a beszélgetést nem elmélyítette, hanem sokkal inkább befejezte.
Ostoba. Értelmetlen. Fenyegető. Ez volt a fejemben a keresztényekről és az istenükről, Jézusról is, aki a szentképeken annyira tűnt hatalmasnak és erősnek, mint egy Breck samponreklám-modell [a Breck-reklámokat közismerten lágy, idealizált nőábrázolások jellemezték – a ford.] Az angol nyelv professzoraként és a nők társadalmi szerepének kutatójaként, jó úton afelé, hogy az egyetemen véglegesített állású radikális aktivista legyek, nagyon is fontos volt számomra a morál, az igazságosság és az empátia. Freud, Hegel, Marx és Darwin világnézetének buzgó követőjeként igyekeztem kiállni az elesettek mellett, és nagyra becsültem a morált. És még talán meg is tudtam volna emészteni Jézust és az ő lelkes katonáit, ha egyéb más kulturális csoportokkal együtt nem képezték volna a keresztény jobboldal tartópilléreit. Pat Robertson beszólása pedig a Republikánus párt 1992-es nemzeti kongresszusán aztán mindent betett: „A feminizmus – kezdte gúnyosan – arra buzdítja a nőket, hogy elhagyják a férjüket, megöljék a gyereküket, varázslással foglalkozzanak, tönkretegyék a kapitalizmust és leszbikusok legyenek.” A keresztény dogmák republikánus politikán keresztül átszűrődő hangjait nem lehetett figyelmen kívül hagyni.
A [tudományos kutatásaimról szóló] könyvem kiadása után egyetemi pozíciómat természetesen azoknak az elveknek az előmozdítására használtam, amelyeket balos leszbikusként érthető módon vallottam. Az életem boldog, kiegyensúlyozott és teljes volt. A társammal számos közös dologban osztoztunk: önkéntes segítségnyújtás, harc a gyermekek egészséghez és oktatáshoz való jogáért, golden retriever-mentés, az univerzalista unitárius gyülekezetünkhöz tartozás – csak, hogy néhányat említsek. Még ha valaki el is hitte Robertson és a hasonszőrűek riogatásait, nehéz lett volna vitatnia, hogy a társammal nagyon is önzetlen és felelős állampolgárokként éltünk. Az LGBT [leszbikus, meleg, biszexuális és transznemű kifejezések rövidítése – a ford.] közösségben érték az együttérzés és a segítés, és ezeket a közösség tagjai jó érzékkel, áldozatvállalással és becsülettel gyakorolják.
Kutatni kezdtem tehát a vallásos jobboldalt, ezen belül is az ellenem és a hozzám hasonlók ellen irányuló gyűlöletpolitikájukat. Ehhez azonban el kellett olvasnom azt a könyvet, amely, meglátásom szerint, annyi embert félrevitt: a Bibliát. Miközben keresgéltem valami bibliaszakértő után, aki segíthetne a kutatásomban, a helyi újságban megindítottam a támadást Jézus, a republikánus politika és a patriarchátus szentségtelen háromsága ellen, a Promise Keepers nevű keresztény szervezetről írott lesújtó cikkemben. 1997-et írtunk.
A cikk nagy vihart kavart, az asztalom két szélén dobozokban gyűltek a beérkező levelek, egyikben a gyűlölködők, másikban a rajongók. Az egyik azonban sehogyan sem illett semelyikbe sem: a syracuse-i reformált presbiteriánus gyülekezettől érkezett levél kedves és érdeklődő volt. Ken Smith olyan típusú kérdések megválaszolására buzdított, amelyekért rajongtam: „Hogyan jutott a következtetéseire?” „Honnan tudja, hogy igaza van?” „Hisz Istenben?” Ken nem vitatkozott a cikkemmel, hanem inkább azt kérte tőlem, hogy védjem meg azokat a feltételezéseket, amelyek a cikk alapját képezték. De nem tudtam, mit válaszoljak rá, ezért fogtam, és kidobtam a levelét.
Később azután este kihalásztam a papírkosárból, és visszatettem az asztalomra, ahonnan egy hétig bámult rám, szembesítve azzal, hogy vízválasztó húzódik a két világnézet között - s ez választ követelt. Posztmodern értelmiségiként a történelmi materialista világnézet mentén működtem, a kereszténység azonban természetfeletti világnézet. A levél, írója tudta nélkül, léket ütött a kutatási projektem kerek kis egészébe.
Barátkozás az ellenséggel
Ken levele annak a két évig tartó folyamatnak az elindítója volt, melynek során elhozta hozzám, egy pogányhoz, a gyülekezetet. Ó, a meleg büszkeségnapi felvonulások plakátjairól ismertem én már jól a rám vonatkozó bibliaverseket. Az a napnál is világosabb volt, hogy azok a keresztények, akik kigúnyoltak a meleg büszkeség napján, boldogok voltak, hogy én és mindenki, akit szeretek, a pokolba megyünk. Ken nem ilyen volt. Nem gúnyolt, párbeszédbe kezdett. Amikor tehát levélben meghívott vacsorázni, elfogadtam. A motivációm meglehetősen nyilvánvaló volt: ez biztosan nagyon jó lesz majd a kutatásomhoz.
De valami más történt. Kennel és a feleségével, Floyjal barátok lettünk, a személyes életem részévé váltak. Találkoztak a barátaimmal, könyveket csere-beréltünk; nyíltan beszélgettünk a szexualitásról és a politikáról. Nem viselkedtek úgy, mintha az ilyesfajta társalgás beszennyezné őket. Nem bántak úgy velem, mintha üres lap lennék. Amikor együtt ettünk, Ken úgy imádkozott, ahogyan még senkit sem hallottam; az imái bensőségesek voltak, sebezhetők. Megvallotta a bűneit, ott, előttem, és minden dologért hálát adott Istennek. Ken Istene szent volt és szilárd, erős, mégis tele irgalommal. És mivel Ken és Floy nem hívott a gyülekezetbe, tudtam, hogy biztonságos barátkozni velük.
Olvasni kezdtem a Bibliát, és úgy faltam, mint aki három napja nem evett. Sokszor elolvastam annak az első évnek a során, több fordításban is. Az egyik vacsorapartin, amit a társammal adtunk, transznemű barátnőm elém állt a konyhában. A vállamra tette jókora tenyerét: „Ez a bibliaolvasás megváltoztat téged, Rosaria” – figyelmeztett.
Remegve suttogtam: „De mi van, ha igaz? Mi van, ha Jézus tényleg valóságos, feltámadt Úr? Mi van, ha mind bajban vagyunk?”
Barátnőm mélyet lélegzett. „Rosaria” kezdte, „tizenöt éven át voltam presbiteriánus lelkész, imádkoztam, hogy Isten gyógyítson meg, de nem tette. Ha akarod, imádkozom érted.”
Továbbra is olvastam a Bibliát, közben végig küzdöttem a gondolattal, amely azt súgta, hogy az Írás valóban ihletett. Végül a Biblia felülkerekedett, egyre nagyobb lett bennem, nagyobb önmagamnál is; és túlcsordult, bele az életembe. Minden erőmmel küzdöttem ellene. Majd egy vasárnap reggel felkeltem leszbikus szerelmem mellől, és egy órával később a syracuse-i reformált presbiteriánus templom padjában ültem. Fiús frizurám nyilván feltűnő volt, de emlékeztettem magamat, hogy Istennel találkozni jöttem, nem azért, hogy beilleszkedjek. Az a kép, hogy én és akiket szeretek a pokolban szenvedünk, hullámokban tört rám, betört a tudatomba és nem eresztett.
Minden erőmmel küzdöttem.
Én ezt nem akartam.
Nem kértem.
Számba vettem az árat, amit meg kellene fizetnem – és egyáltalán nem tetszett, amit az egyenlőségjel túloldalán láttam.
Isten ígéretei azonban fokozatosan utat törtek ez életembe. Az egyik vasárnap Ken a János 7:17-ről beszélt: „Ha valaki kész cselekedni az ő akaratát, felismeri erről a tanításról, hogy vajon Istentől való-e” [A szerző által idézett NKJV Biblia szövege szerint: „Ha valaki az Ő [Isten] akaratát akarja cselekedni, meg fogja tudni a tanítással kapcsolatban – a ford.]. Ez a vers felfedte előttem, hogy milyen csúszós talajra léptem. Gondolkodó ember voltam, azért kaptam a fizetésemet, hogy könyveket olvassak, majd írjak róluk. Azt vártam, hogy az élet minden területén az engedelmességet megelőzi a megértés – és azt akartam, hogy Isten az én feltételeim mentén mutassa meg nekem, hogy a homoszexualitás miért bűn. Én akartam a bírói székben ülni Isten helyett.
Ez a vers azonban megértést ígért az engedelmesség után. Küzdöttem a kérdéssel: Tényleg meg akartam érteni, hogyan látja Isten a homoszexualitást, vagy csak vitatkozni akartam vele? Aznap éjjel azért imádkoztam, hogy Isten tegyen késszé engedelmeskedni azelőtt, hogy megérteném a miértet. Hosszan, hajnalig nyúlóan imádkoztam. Amikor reggel belenéztem a tükörbe, látszatra semmi sem változott. Ám amikor a szívembe néztem a Biblia lencséjén át, eltűnődtem, vajon valóban leszbikus vagyok, vagy mindez csak hamis identitás? Ha Jézus ketté tudta választani a világot, és szét tudja választani a lelket a szellemtől és az ízeket a velőktől, meg tudná tenni azt is, hogy az igazi énem kerekedjen felül? Ki vagyok én? Kivé akarja Isten, hogy váljak?
Majd egy teljesen átlagos napon Jézushoz jöttem, ahogy voltam: üres kézzel, mezítelen. A kétféle világnézet harcolt bennem, és Ken ott volt velem a küzdelemben, ahogyan ott volt Floy, és ott volt a gyülekezet is, aki már évek óta imádkozott értem. Végül Jézus győzött, én pedig teljesen darabokra hullottam szét. Katasztrofális megtérés volt. Nem akartam mindent elveszíteni, amit szerettem. Isten szerelmes énekének hangja azonban bátorítón szállt az életem romjai fölött. Először csak óvatosan, majd egyre szenvedélyesebben kortyoltam a Szent Szellem vigasztalásának élő vizét. Megnyugvást találtam először a magányos békességben, majd a közösségben, és ma egy szövetséges család védelmében, ahol valaki feleségnek, többen pedig anyának szólítanak.
Nem felejtettem el a vért, amelyet Jézus adott az életemért.
A korábbi életem pedig a szívem perifériáiról figyel, fényesen és mozdulatlanul, akár egy kés.
Rosaria Champagne Butterfield a Secret Thoughts of an Unlikely Convert (Egy valószerűtlen megtérő titkos gondolatai) c. könyv szerzője. Családjával Észak-Karolinában, Durhamban él, ahol a férje a durhami Első Reformált Presbiteriánus Gyülekezet lelkipásztora.
Egy barátomnak az elmúlt kilenc hónap során olyan tapasztaltabb testvérektől volt alkalma tanulni, akik élő, házi gyülekezetek indulásánál segédkeznek. Ezek a gyülekezetek nem olyan Biblián kívüli hagyományokra épülnek, amelyek szerint szükséges, hogy legyen külön épület, lelkész (ill. pásztor), rendszeres heti alkalmak stb., hanem mindezek helyett egyszerűen az Újszövetségben leírt gyülekezetek példáját követik. Családokból, barátokból, szomszédokból álló, kis keresztény közösségekként léteznek, amelyek kiterjedt szellemi családként működnek. Ahelyett, hogy hetente egyszer találkoznának az egyéni szellemi életükről való kölcsönös tájékoztatás céljából, naponként bevonódnak egymás életébe, olyan szellemi közösségben, amelynek középpontja Krisztus. A barátom nemrégiben hazaugrott kicsit, és beszélgettünk az igazi, élő gyülekezeti közösségek indulásáról, és hogy miben különbözik ez az intézményes típusú gyülekezet megszervezésétől, és elindításától [divatos szóval „plántálásától”].
A szerves (organikus, élő) gyülekezet gyakran egyének olyan kis csoportjából alakul, akik eljöttek az intézményes egyházból, mert valami nem hagyta nyugodni őket belül, a szellemükben. Ez a nyugtalanság néha egyre növekvő frusztrációként jelentkezett a megszokott gyülekezeti dolgokkal kapcsolatban, vagy vágyódtak valami több, valami mélyebb után. Volt, hogy egy-egy katalizátor-esemény kellett, hogy darabokra törje a gyülekezetről alkotott nézeteiket, amely nagy szakadékot tárt föl aközött, amit vasánaponként csinálnak és amiről a Bibliában olvasunk. Ez a katalizátor lehet akár egy könyv is (pl. mint a Pogány kereszténység Pagan Christianity. ) Bármi is lett légyen a kiváltó ok, hamarosan összetalálkozik egy kis csoportra való ember, akik igazi gyülekezeti közösségre vágynak. Összegyűlnek imádkozni, beszélgetni, Bibliát tanulmányozni, vagy együtt elovasnak egy könyvet. Bármilyenek legyenek is ezek az összejövetelek, előbb-utóbb világossá válik, hogy Isten egy gyülekezetet formál. De mi a következő lépés? Hogyan válhat egy spontán összejövő baráti csoportosulás minden szinten működő gyülekezetté?
"Móré, mint már mondtuk, tudást, ismeretet jelent. Az ismeret az erő gyümölcse. Mert Móré egy tölgyfa neve volt Sikemben, és a fa abból a földből nő ki, amelyen áll. Az ismeret az erőből fakad, erőnek és megelégedésnek a gyümölcse, nem valamilyen tanításé. A ma emberének ismerete azért oly gyenge, mert nem több puszta információnál. Az Úr megelégítő és ismeretet adó ereje nélkül semmilyen valódi tudásunk nincsen. Az edényt, amelyre szüksége van munkájában Istennek, nem úgy készíti fel, hogy meghallgattat vele sok-sok dolgot, hanem kimunkálja benne, hogy lásson, tudjon elfogadni és megelégedett legyen. Tudásunk Krisztus bennünk lévő életére épül, nem a Róla szóló információkra, amelyeket értelmünkkel megtanultunk. Őrizkedjük attól, hogy pusztán csak továbbadjuk másoknak azt, amit hallottunk. Nem számít, milyen drága mélységei voltak a tanításnak, mi nem vagyunk tudósítások terjesztői. Ebből a szempontból a jó emlékezőtehetségű emberek lehetnek a legveszélyesebbek. Isteni dolgokról való fecsegéssel nem érünk el semmit, és lehet, hogy ez tart távol minket Isten akaratának megismerésétől. Isten hatalma a földön nem hallás által tartható fenn, hanem egyedül a Róla szóló ismeret által. Szabadítson meg minket Isten a pusztán csak értelmi evangéliumtól!”
"Egy alkalommal az Úr Jézus azt mondta a hallgatói közül az írástudóknak, a farizeusoknak: „ti tudakozzátok az Írásokat, mert azt gondoljátok, hogy abban van a ti örök életetek... de azok rólam tesznek tanúságot”. Közeledve a földön eltöltött életidejének egyik utolsó napjához, amikor társul szegődött két tanítványához az Emmausba vezető úton, akkor az Úr Jézus vette az Igét, és elmagyarázta nekik a törvényből és a prófétáktól mindazt, amelyek Őróla tettek tanúságot. A történetnek a vége felé pedig megnyílt a tanítványok szeme, felismerték Őt, s az egyik következménye az lett ennek, hogy megnyílt az értelmük, és elkezdték megérteni az Írásokat.
Az utóbbi időben egyre inkább foglalkoztat ez a dolog: meglátni az Írásokban Magát az Úr Jézus Krisztust. Enélkül szerethetjük ugyan az Igét, olvasgathatjuk, de könnyen egy szakkönyvvé válik csak a kezünkben. Olyan könyvvé, amelyből érdekes, értékes, valóságos, fontos információkat gyűjthetünk össze. Igaz, ezek is benne vannak az Írásban. De amikor az Úr megnyitja az Övéinek a szemét, akkor elkezdünk többet látni ennél. Pál szavaival élve, az egyik a betű, amely valóságos, igaz – de a betűk között, vagy a betűk mögött ott van a Szellem; és az isteni érintésre részesedhetünk ebből."
Szabó Zoltán igeszolgálata teljes terjedelemben a linkre kattintva tovább olvasható: A Király asztalánál
Az imádságon keresztüli szoros kapcsolat a szellemi életben ugyanúgy működik, mint a légzés a testi létben. Az Istennel való közösség folyamatos, ahogyan a légzés is, amely folyamatosan történik, illetve kell történnie. Teljes mértékben különbözik az olyan időszakos cselekvésektől, mint például a táplálkozás. A légzés amellett, hogy szándékos is, mégis önkéntelenül zajlik. Hívhatjuk szokásnak is, a szokások fölött pedig, a dolgok addiktív természeténél fogva, könnyen elsiklik a tudatos figyelem. A megszokásból űzött tevékenység során nem is vagyunk tudatában, hogy éppen mit csinálunk. A teljesen kialakult szokás nem más, mint a napi rutinunk tudattalanul végrehajtott része, és az Istennel való közösség is ilyen - valami, ami folyamatosan történik. Az imádság, mint közösség is ilyen: Kapcsolatban vagyunk az Úrral, és spontán, önkéntelenül kitárjuk Előtte a szívünket. Ez az első és legalapvetőbb dolog az imádsággal kapcsolatban, és nagyon oda kell figyelnünk rá. Míg az sosem téma, hogy kell-e lélegezni vagy sem, a helyes légzés viszont létező fogalom, és ebben az értelemben igenis oda kell figyelnünk a légzésünkre.
(...)
Az imádság bensőséges kapcsolat, közösség és a szív spontán megnyitása az Úr előtt. Nem ez minden, amit az imádságról mondani lehet, de ez áll minden szándékos cselekvés hátterében; az állandó kapcsolat az Úrral, és ez nagyon-nagyon értékes dolog. Az összes többi imádság is sokkal hatékonyabb, ha ez megvan. Annyira eltér attól, mint amikor az imádság csak vészhelyzetekre korlátozódik; a vészhelyzetek ilyenkor pedig nagyon gyakran sokkal súlyosabbak, mint amilyenek amúgy lennének, mert mindig először vissza kell találnunk Istenhez, ahelyett, hogy már eleve ott lennénk. Úgy vélem, az Úr gyakran azért engedi meg a vészhelyzeteket az életünkben, hogy helyreállítsa az elveszített közösséget, és azt tartja szem előtt ilyenkor, hogy az adott vészhelyzet gyümölcse az lesz, hogy nem veszítjük el ezt a közösséget megint. Ne is engedjük el sose!
