Az imádságon keresztüli szoros kapcsolat a szellemi életben ugyanúgy működik, mint a légzés a testi létben. Az Istennel való közösség folyamatos, ahogyan a légzés is, amely folyamatosan történik, illetve kell történnie. Teljes mértékben különbözik az olyan időszakos cselekvésektől, mint például a táplálkozás. A légzés amellett, hogy szándékos is, mégis önkéntelenül zajlik. Hívhatjuk szokásnak is, a szokások fölött pedig, a dolgok addiktív természeténél fogva, könnyen elsiklik a tudatos figyelem. A megszokásból űzött tevékenység során nem is vagyunk tudatában, hogy éppen mit csinálunk. A teljesen kialakult szokás nem más, mint a napi rutinunk tudattalanul végrehajtott része, és az Istennel való közösség is ilyen - valami, ami folyamatosan történik. Az imádság, mint közösség is ilyen: Kapcsolatban vagyunk az Úrral, és spontán, önkéntelenül kitárjuk Előtte a szívünket. Ez az első és legalapvetőbb dolog az imádsággal kapcsolatban, és nagyon oda kell figyelnünk rá. Míg az sosem téma, hogy kell-e lélegezni vagy sem, a helyes légzés viszont létező fogalom, és ebben az értelemben igenis oda kell figyelnünk a légzésünkre.
(...)
Az imádság bensőséges kapcsolat, közösség és a szív spontán megnyitása az Úr előtt. Nem ez minden, amit az imádságról mondani lehet, de ez áll minden szándékos cselekvés hátterében; az állandó kapcsolat az Úrral, és ez nagyon-nagyon értékes dolog. Az összes többi imádság is sokkal hatékonyabb, ha ez megvan. Annyira eltér attól, mint amikor az imádság csak vészhelyzetekre korlátozódik; a vészhelyzetek ilyenkor pedig nagyon gyakran sokkal súlyosabbak, mint amilyenek amúgy lennének, mert mindig először vissza kell találnunk Istenhez, ahelyett, hogy már eleve ott lennénk. Úgy vélem, az Úr gyakran azért engedi meg a vészhelyzeteket az életünkben, hogy helyreállítsa az elveszített közösséget, és azt tartja szem előtt ilyenkor, hogy az adott vészhelyzet gyümölcse az lesz, hogy nem veszítjük el ezt a közösséget megint. Ne is engedjük el sose!
T. Austin-Sparks: In Touch with the Throne
