Isten Igéjéből kiderül, hogy Isten nekünk, elveszett bűnösöknek minden (múltbéli, jelenbeli és jövőben elkövetett) bűnünkre bűnbocsánatot, és – Jézus Krisztusnak a kereszten tökéletesen és teljesen elvégzett megváltó munkája és testi feltámadása által – ingyen, kegyelemből örök életet kínál. Ahhoz, hogy ezt a felbecsülhetetlen értékű ajándékot megkapjuk, mindössze hinnünk kell az evangéliumot, azaz a jó hírt: hogy bűnösök vagyunk, akik megérdemlik Isten ítéletét, és akik képtelenek saját erőfeszítésükből, vallásos rítusokkal, gyakorlatokkal vagy akármilyen más módon akárcsak részben is elnyerni vagy kiérdemelni az üdvösséget (megmenekülést), valamint, hogy Jézus Krisztus kifizette a teljes adósságot, amit az emberiség bűneiért Isten igazságossága megkívánt. Mindezt azonban nem csak történelmi tényként kell elfogadnunk, hanem úgy, hogy a hitünket teljesen és örökre az Úr Jézus Krisztusba, mint személyes Megváltónkba helyezzük. 

 

Jézus azt mondta a tanítványainak, hogy hirdessék az evangélium jó hírét mindenkinek szerte a világon. A legelső követőinek adott parancs „A nagy küldetés” néven lett ismertté. Kétféleképpen jelenik meg:  „Menjetek el szerte az egész világba, hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek” (Márk 16,15) és „tegyetek tanítványokká minden népet” (Máté 28,19-20). Akik hirdetik az evangéliumot, azoknak tehát tanítvánnyá is kell tenniük a hitre jutottakat. Isten Szelleme által Isten családjába (Jn 3,3-5; 1Jn 3,2) újjászületve a megtértek Krisztus követőiként új életet kezdenek, és vágynak rá, hogy minél többet tudjanak Róla, hogy engedelmeskedjenek Annak, Akinek immár örök hálával tartoznak.

 

Az Úr Jézus figyelmeztetett, hogy lesznek majd olyanok, akik látszólag nagy lelkesedéssel fogadják az evangéliumot, de a világ gondja eltereli a figyelmüket, elkedvetlenednek és kiábrándulnak – végül visszafordulnak, és nem követik tovább az Urat. Sokan, akár saját magukat is becsapva, fenntartják a kereszténység látszatát annak belső valódisága nélkül. Nincs szilárd belső meggyőződésük, de ennek ellenére sem lesznek hajlandók beismerni sosem a hitetlenségüket. „Önmagatokat tegyétek próbára”, figyelmeztetett Pál apostol, „hogy igazán hisztek-e” (2Korinthus 13,5).

 

A valódi hívők közül pedig szintén nagyon kevesen tudnak jól megfelelni annak, aki számon kéri a bennük lévő reménységet (1Péter 3,15). Vajon hány keresztény tud úgy érvelni, hogy ateistákat, buddhistákat, hindukat, muszlimokat vagy new age-eseket legyen képes meggyőzni bizonyítékokkal és a Szentírásból származó egészséges okfejtéssel? Isten Igéje a Lélek (Szellem) kardja, de kevesen ismerik elég jól még ahhoz is, hogy a saját kétségeiket elűzzék, pláne, hogy másokat meggyőzzenek vele. 

 

Alapos bibliaoktatásra van ma ezért a legnagyobb szükség, mert csak ez eredményez olyan tanítványokat, akik képesek küzdeni „a hitért, ami egyszer és mindenkorra a szentekre bízatott” (Júdás 3). Jézus a tizenkét tanítványára bízta ezt a hitet, amiért küzdenünk kell; nekik pedig tanítaniuk is kellett a megtérteket, hogy megtartsák mindazt, amit Jézus parancsolt nekik (Máté 28,20).   

 

A legelső tanítványoktól kezdve (a Krisztus parancsának való engedelmesség révén) töretlen lánc vezet korunkig, a mai tanítványokig. Nem egy elit papi osztály vagy valamilyen klérus tagjaihoz vezet a hitre jutás–tanítvánnyá tétel generációkon átívelő láncolata, hanem minden egyes hívő keresztény az apostolok hitének egyenes ági örököse! Fel tudjuk fogni, mit jelent ez?

 

A tanítvánnyá tétel krisztusi felhívásának középpontjában a kereszt naponkénti hordozása áll a hívő életében. Mégis ritkán idézik evangéliumi körökben az Úr Jézus határozott kijelentését: 

„Ha valaki nem hordozza a maga keresztjét, és nem jön utánam (...) [és] nem mond le mindenéről amije van, nem lehet az én tanítványom." (Lukács 14,27;33; KJV alapján)

A tanítvánnyá tétel parancsát komolyan kell vennünk. A kereszt által meghaltunk önmagunknak, hogy az Úrnak éljünk (Galata 2,20); Jézus kereszthalála és feltámadása nem ért volna semmit, ha nem lenne képes új életet adni most és az örökkévalóságban.

 

 

A feltámadott élet a régi életet meghaltnak tekinti, és nem a test megelégítésére törekszik (Róma 6,4;11 és 13,14). Az önbecsülés népszerű elméletével szemben Isten arra hív, hogy tagadjuk meg önmagunkat, szeressük az igazságot és gyűlöljük a hamisságot; hogy mások vagy magunk helyett Istennek akarjunk tetszeni – kerüljön bármibe is ebben az életben; hogy ne foglalkozzunk a társadalmi nyomással, azzal, hogy mások mit gondolnak, tesznek vagy mondanak. Teljes mértékben meggyőződve kell lennünk róla, hogy egyes egyedül az számít, amit Isten gondol – és amit mondani fog majd egy napon, amikor meg kell állnunk előtte.

 

Ahogyan Jim Elliot – aki egyike volt annak az öt mártírnak, akiket 1956-ban Ecuadorban meggyilkoltak – mondta, amikor fiatalemberként a népszerű karrierlehetőségek helyett a misszió területét választotta: „Nem bolond az, aki feladja azt, amit nem tarthat meg azért, hogy megnyerje azt, amit nem veszíthet el.” Ez a válsztás csak akkor logikus, ha hisszük: a földi idő rövid, az örökkévalóság végtelen. Az ilyenfajta elkötelezettség viszont olyan mennyei örömöt, békességet és beteljesülést hoz, aminek semmi evilági dolog nem ér a nyomába sem.