Akkor beszélgessünk egy kicsit az Istenhez közeledésről, mert ha jól olvasom a posztot, akkor Isten felállított egy mércét, aminek minden ember elvileg meg tud felelni, aztán, ha nem teszi, akkor vessen magára.

Ezt, hogyan értelmezed?

Jn 6,44
Senki sem jöhet én hozzám, hanemha az Atya vonja azt, a ki elküldött engem; én pedig feltámasztom azt az utolsó napon.

Vagy ezt?

Jn 1,13
A kik nem vérből, sem a testnek akaratából, sem a férfiúnak indulatjából, hanem Istentől születtek.

Tegyük fel, hogy én és a feleségem azt tervezzük, hogy gyerekünk lesz. Mennyi beleszólása van ebbe a folyamatba egy még meg sem fogant gyermeknek?

Ha Isten eltervezi, hogy egy bűnös ember lelkét megnyeri, és üdvözíteni fogja, akkor belép az életébe, vonja, vonja, amíg fel nem ismeri, hogy van Isten. Utána azt is felismeri, hogy valójában Isten előtt egy bűnös ember, majd azt is felismeri, hogy Isten a bűnt eltörölte, a bűn nem létezik, minden ember bűne a teremtéstől a világ végéig Jézus tulajdonában van, nem a sajátja. Miután ezeken a folyamatokon végigment, megismerte az igazságot, ami megszabadította őt. Mitől? A bűneitől, s így igaz ember lesz Isten szemében, Isten szent lelkét kapja ajándékba, s a szentlélek munkáját.

Innentől beszélhetünk arról, hogy újjászületett. A régiek elmúltak, élő lélek van benne, Isten szent lelke, ami nem halott.

Na most akkor térjünk vissza az eredeti kérdéshez. Hogyan közeledjünk Istenhez? Egy soha meg nem fogant magzat hogyan közeledjen hozzám, s a feleségemhez, hogy valamit tegyen a saját megszületése érdekében?

@guga: Értelek, és egyet is értek veled abban, hogy az újonnan születés Istentől van, senki sem dönthet a saját újjászületése felől. Ebben (is) totálisan a kegyelemre szorulunk.

A fentiek fényében viszont hogyan értelmezed a következő igét: Mt 7,8 "Mert aki kér, mind kap, aki keres, talál, és a zörgetőnek megnyittatik."

Én is nagyon sokat gondolkoztam ugyanis ezen a kérdésen, hogy mennyire lehet valaki felelős a saját megmenekülésében. Arra jutottam az évek alatt, hogy a szabad akaratot nem lehet megkerülni, valamint, hogy ez egy oda-vissza csatolásos folyamat. Isten hív, de nekem reagálnom kell a hívására. Márpedig Isten mindenkit hív, mert "nem akarja a bűnös ember halálát, hanem azt akarja, hogy mindenki megtérjen és éljen". Namost, ha ezt akarja, akkor miért nem szül újonnan mindenkit? Nyilván azért, mert aki elutasítja, arra nem erőlteti rá magát. De az is biztos viszont, hogy nem mond le végleg senkiről, egészen az utolsó pillanatáig hív mindenkit. (Más kérdés, hogy mindenható voltából fakadóan már a világ teremtésekor tudta, hogy kik lesznek azok, akik meghallják a hangját...)

Rómabeliekhez írt levél 5. rész

1.
Megigazulván azért hit által, békességünk van Istennel, a mi Urunk Jézus Krisztus által

Az a helyzet, hogy mindenki önmagáért felel, nem másért, és senki más sem állhat ki melletted, egyedül Jézus. A predesztinációt a legjobban úgy tudom leképezni, hogy az én 8 éves fiam képtelen átlátni, hogy miképpen kerül az asztalra minden nap étel. Nem látja a kiterjedt munkakapcsolataimat, a pénz értékét, azt, hogy kiskertben termelünk, vagy hogyan teszünk szert háziállatokra, hát még azt, hogy mind ez nem is tőlem függ, hanem Istentől, aki megtart, és bár a földön sokan éheznek, szenvednek, nekem még is abban a kegyelemben van részem, hogy minden nap étkezhetem és a családommal együtt békességben élhetek. Nem csak szimplán, hanem Istennel is.

De a kérdésedre a válasz két részből áll:

2Pt 2,9
Meg tudja szabadítani az Úr a kegyeseket a kísértésekből, a gonoszokat pedig az ítélet napjára büntetésre fenntartani.

Akkor most mi a szándéka? Ha mindenható, akkor nyilván hatalmában áll üdvösségre juttatni minden egyes embert. De ebből az igéből kiderül, hogy megtudja szabadítani is, és azt is megteheti, s meg is teszi, hogy a gonoszokat ítélet napjára fenntartani. Egyrészt, akik kegyelmet nyertek, nem ismernék az értékét, ha nem látnák azt a pusztulást, amit másoknak ítél. Másrészt én is valamikor gonosz állapotomban voltam, amiből megszabadított, s ezért hála, stb. Szerintem nincs más dolgunk egy ponton túl, mint igét hirdetni, vagy mint az én 8 éves fiamnak, aki ha át akarja látni a dolgaimat, akkor falakba ütközik. Egyszerűbb, ha nyugiban él, majd én mindenről gondoskodom, az ember és Isten közti viszonyra is ez értendő.

Ézs 55,9
Mert a mint magasabbak az egek a földnél, akképen magasabbak az én útaim útaitoknál, és gondolataim gondolataitoknál!

Az embernek két módja van rá, hogy megtudja pontosan Istenhez tartozik vagy sem.

Az egyik halála után az ítélet + van még az elragadtatás. Ha itt maradt, akkor természetesen nem volt benne szentlélek.

A másik Isten igazsága alapján. Az pedig a bűn. Ha van a lelkemben bűn, akkor nem lehet benne szentlélek, ha nincs akkor igaz ember vagyok. Ilyen egyszerű. Az ne tévesszen meg senkit, hogy néha bűnt követ el, mert ez is elég skizofrén állapot, mivel Isten a testünket bűn alá rekesztette, nem tud nem vétkezni, állandóan szemben áll Istennel, mindig fogunk vétkezni, de ettől a lelkem még bűntelen, békességem van Istennel.

10.
Mert szívvel hiszünk az igazságra, szájjal teszünk pedig vallást az idvességre.

Aki pedig bűntelen, az miért járna gyónni? Vagy milyen bűnöket vallana be? Isten igazságát hirdeti, nem azt, hogy jaj nékem bűnösnek. A bűnösöknek tényleg jaj, de Isten a bűnt eltörölte, nem létezik, valahol Ézsaiás említi, hogy arról többet meg nem emlékezik. Nem helyes Istent a bűneimre emlékeztetni, ha ő arról már nem akar tudomást venni. Jézus tulajdonában van minden ember bűne. Ezért mondja Isten a Bibliában, hogy akik a szentlelket káromolják menthetetlenek. ismerős az, hogy én vétkem, én bűnöm, én igen nagy vétkem?
Kórusban szavalják, ergo nem hajlandóak odaadni Jézusnak, nem Isten igazságában hisznek, csak egy megtanult, betanult kórus, mint egy zenemű, de Isten igazságához semmi köze.

A 4. igen érdekes, és nagyon sok kérdést vet fel.

Korinthusbeliekhez írt II. levél 4. rész

1.
Annakokáért, mivelhogy ilyen szolgálatban vagyunk, a mint a kegyelmet nyertük, nem csüggedünk el;
2.
Hanem lemondtunk a szégyen takargatásáról, mint a kik nem járunk ravaszságban, és nem is hamisítjuk meg az Isten ígéjét, de a nyilvánvaló igazsággal kelletjük magunkat minden ember lelkiismeretének az Isten előtt.
3.
Ha mégis leplezett a mi evangyéliomunk, azoknak leplezett, a kik elvesznek:
4.
A kikben e világ Istene megvakította a hitetlenek elméit, hogy ne lássák a Krisztus dicsőséges evangyéliomának világosságát, a ki az Isten képe.

Elismeri a Biblia, hogy Isten szándékosan elrejtette az evangéliumot bizonyos emberek elől, hogy ne lássák. Na de miért? Gonoszabb volt nálam, vagy csak azért, hogy legyen kin példát statuálni?

@guga: Köszönöm szépen, hát vitatkozni nemigen tudok, meg nem is akarok, mert az eszmefuttatásod logikus, és én is így gondolkodom ezekről - tehát amikor előjönnek ezek az igék, bennem is kb. ugyanezek a kérdések/dilemmák/válaszok merülnek föl.

Két dolog azonban mégiscsak lenne.
Az egyik a predesztináció, amiben én - a kálvinista értelmezésében - nem hiszek. Tudom, hogy "akiket kiválasztott, azokat eleve el is rendelte", de ez egy igehely a számos többi ellenében, ami arról szól, hogy Isten minden ember megmenekülését szeretné. Nyilván azonban tudja, hogy kik azok, akik nem fognak megtérni, azok előtt nyilván leplezett is lesz az evangélium, hiszen az "bolondság azoknak, akik elvesznek", ugye.

A másik, hogy szerintem pontosan tudhatjuk, hogy Istenhez tartozunk-e vagy sem. Aki újonnan született, annak bizonyossága van. Aki nem, az néha így érzi, néha úgy; néha áltatja magát, néha kénytelen szembenézni az igazsággal, hogy nincs személyes kapcsolatban az Úrral. Az újonnan születésem előtt én ugyanolyan magabiztosan állítottam, hogy a mennybe megyek, mint most - a különbség az, hogy akkor úgy gondolkoztam: miért ne mennék oda, jóhogy én is ott leszek, hát ez csak természetes. Hogy miért? Csak, mert, azért. Hiszek Istenben, meg konfirmáltam is, ennyi.
Most meg simán tudom és kész. Az Úré vagyok, megváltott engem. A szívemben van a bizonyosság.
De az is igaz, amit írsz, lehet, hogy lesz, aki csak elragadtatáskor fog rájönni, hogy pusztán áltatta magát - vagy a lelkésze hitegette azzal, hogy üdvössége van.

A predesztinációban én sem hiszek, sőt nem sorolom magam semmilyen felekezethez, én a puszta evangéliumhoz tartom magam. Sajnos megjártam 20-30 gyülekezetet, de Isten látta, hogy keresem, sőt nem én kerestem, hanem ő hívogatott, s kénytelen voltam mindig továbblépni, de hasznos volt, mert e nélkül nem látnám a hatalmas különbséget.

A rész szerinti tudás, ami bennünk van, nem teszi lehetővé, hogy lássuk az egészet, s néha tényleg olyan bonyolult kérdések fogalmazódnak meg bennem, amire csak évek múlva kapom a választ.

A predesztináció ha van, akkor az összes ember élete, a világ léte akár egy dvd lemez, berakja Isten a lejátszóba, a film lepereg, ő a narrátor és kézcsók. Nincs benne lehetőség változtatni semmin, mert a film már meg van koreografálva. Ezt nehéz elhinni.

De van egy bibi. Jézus már a föld teremtése előtt létezett, amikor még nem volt semmi bűn, s arra azért lett elrendelve, hogy megváltsa az embereket.
Aztán teremté az embert, s parancsolá blablabla, de az a gaz még is evett a tudás fájáról. Aztán Isten megátkozta, de megígérte, hogy van ebből kiút, az a sarkát mardossa, amaz a fejére tapos. Ergo az egész megváltási folyamat az ember nélkül zajlik, ahhoz az embernek semmi köze. A megváltási folyamat soha nem említi meg az ember szerepét.

Az embernek egyetlen dolga maradt, hinni az igazságban, ami megszabadít.
Na azt hiszem páran meg fognak lepődni, de az is lehet, hogy én is :)
Szerencsére el tudom mondani, hogy Istennel nagyon aktív kapcsolatban vagyok, olyan dolgokat éltem át, ami emberi ésszel nem magyarázható.
A fiam, amikor megszületett, újszülött mentő vitte a Péterfibe, mert kétséges volt, hogy életben marad vagy sem. Ott volt hozzá szakellátás. A nejem elsápadt, én ott hagytam magára, mentem a gyerek után. A dokinő azzal fogadott, hogy fogalma sincs ezt a gyereket miért hozták ide, kutyabaja és nem fogja a beteg gyerekek elől elvenni az inkubátort, akik valóban életveszélyben vannak. Mint utólag kiderült, a nejem pontosan és szó szerint ezért imádkozott, hogy a kórházban már egy egészséges gyermeket fogadjanak. De tudok mesélni mást is, amit nem lehet sehova tenni. Ez Isten titka, rá tartozik, ahogy az összes többi titok is, amit nem értünk.

@guga: Hát hasonló cipőben járunk, én is megjártam már néhány gyülekezetet; mostanra jutottam el arra a látásra, hogy tökéletes gyülekezet nincs, és ott kell szolgálnom, ahol valóban szükség is van a szolgálatomra. Persze, ha nagyon elhajlanak valahol az igétől, és a vezetés nem hallgat az intésre, akkor eljön az a pont, amikor dönteni kell, hogy megyünk vagy maradunk, de akkor közösséget vállalunk igeellenes dolgokkal (például a miszticizmussal).
De rájöttem, hogy kompromisszumok nélkül nincs gyülekezeti lét, majd a mennyben jó lesz, addig meg elvagyok valahogy. (Mert van, ahol az igehirdetés (tanítás) jó, van, ahol a közösség, van, ahol az imádság, van, ahol a dicsőítés, van, ahol a misszió... de hogy mind egyszerre, olyat én még nem láttam, csak olyanokat, akik így gondolják a saját gyülekezetükről.)

Nekem is vannak csodálatos imameghallgatásaim, nem tudom, olvastad-e, nagyon ajánlom az Evangéliumi Kiadótól Müller György: Isten válaszol imádságainkra c. kis könyvecskéjét, nyugodtan mondhatom, nekem felturbózta a hitemet, azóta bátran - és hittel! - merem kérni a legkisebb dolgokat is, lényeg, hogy Isten dicsőségére legyen. Pl. elveszett a fiaim - nekem is 8 éves a legnagyobb - két kisteknőse az igen nagy és zegzugos kertünkben. Azt mondtam a gyerekeknek: Figyeljetek ide, ezek a kisteknősök Isten dicsőségére vesztek el, hogy megmutathassa nekünk a hatalmát, és dicsőséget szerezzen magának azzal, hogy az utunkba fogja vezérelni a teknősöket, anélkül, hogy keresnénk. Imádkoztunk, és onnantól fogva én teljesen nyugodt voltam, és a fiúknak is azt mondtam, bízzanak. A hátsó kapu résein könnyűszerrel ki tudtak volna menni, de hitetlenségnek tartottam volna elbarikádozni a kaput. Három nap múlva az egyik kisteknősre "véletlenül" bukkantak a fiúk (éppen nem is keresték), a másikra úgy egy hónapot kellett várnunk, mígnem szembe jött velem egyik reggel a kerti úton, két-három méterre a hátsó kaputól. Végig hittem benne, hogy meglesznek, és nagy tanítás volt ez a gyerekeknek is, hogy Isten elénkhozta őket. Milyen apróság, de mégis jó apropó a bizonyságtételre.

Parkolóhellyel ugyanígy voltam a minap, reménytelen helyen éppen előttünk állt ki valaki (állatkert előtt, a félmaraton napján...). Azt mondtam akkor is Istennek: Uram, a Te dicsőségedre adj nekem parkolóhelyet. Végig hittem, akkor is, amikor láttam a rengeteg autót. És egyszer csak látom, már az állatkert bejárata fele, hogy tolatni készül kifele egy kocsi... na, mondom, gyerekek, látjátok, Isten adott nekünk parkolóhelyet! És mikor kérdezték tőlem a - nem hívő - barátnőim, hogyan tudtam megállni, mekkora nagy bizonyságtétel volt ez Isten gondoskodásáról :)

(Lehet, hogy kéne is ebből egy blogbejegyzést írni :)