Írta: T. Austin-Sparks
Isten Igéje kijelenti, hogy a mi „ó emberünk Krisztussal megfeszíttetett” (Róma 6,6), és hogy „egy meghalt mindenkiért, ezért mindenki meghalt, és Ő azért halt meg mindenkiért, hogy akik élnek, ezután ne maguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és feltámadt” (2Kor 5,14-15).
Isten nézőpontjából a teljes bukott emberi nemzetség története véget ért a Golgotán. Onnantól fogva Isten csak az új teremtést tartja szem előtt, csak arra figyel, csak azt veszi számításba. Nincs értelme megpróbálnunk a régi teremtés életéből bármit is áthoznunk az új teremtésbe, mert Isten nem fogja elfogadni. Minden emberi képességünk, készségeink, a hiányosságainkkal együtt; mindaz, amit a jobbik énünknek nevezünk, és az is, amit a legrosszabb oldalunknak tartunk; a jóságunk és a gonoszságunk egyaránt bele lett foglalva abba a halálba – ezért innentől fogva nem az emberi, hanem az isteni szinten való életre szól az elhívásunk. Bennünk, magunkban semmink sincs, ami elfogadható lenne Istennek. Oly gyakori, hogy valamilyen emberi elem, valamilyen rokonszenv vagy ellenszenv, ambíció vagy valamilyen személyes érdek jelenléte az, ami megbénítja Isten munkáját bennünk és rajtunk keresztül.
Az egyetlen mód, mellyel Isten szándékai megvalósulhatnak az életünkön keresztül, ha nem csak a bűneinkre, hanem saját magunkra is úgy tekintünk, mint akit Krisztus fölvitt a keresztre. Különösnek tűnhet, hogy míg oly gyakran szánakozunk szellemi életünk hiányosságai fölött, annyira lassúak vagyunk elfogadni a kereszt ítéletét a természeti életünkön. Megalázónak tartjuk elfogadni ugyanazt az ítéletet magunkon, mint ami a világra is kihirdettetett, azaz a kereszt általi halált. Mindazonáltal nem létezik más alapja az igazi szellemi életnek és tanúságtételnek: a keresztnek halált kell munkálnia bennünk, hogy Krisztus élete teljes mértékben kiáradhasson rajtunk keresztül.
Ebben az értelemben tehát a hívőknek is meg kell ismerniük a kereszt gyalázatát. Csakis azáltal részesülhetünk az új élet minden áldásában, ha valóban ismerjük annak az igazságnak az erejét, hogy Krisztussal meg lettünk feszítve. Amikor valóban „többé nem én élek”, akkor nyílik meg az út a bizonyosságra, hogy „hanem Krisztus él bennem”. A vég dicsőséges, de ehhez a kereszt fájdalmakkal teli útja vezet.
Forrás: Day by Day with T. Austin-Sparks, márc. 20.
