Akár lerágott csont már, akár nem, az események után kullogva végül csak úgy gondoltam, hogy nekem is muszáj világgá kürtölni a véleményemet a karácsony előtti napok szeretettől csöpögő állóvizébe (hm, micsoda oximoron) bombát dobó kisfilmről. A Magyarországi Református Egyház neve alatt futó alkotást bárki megnézheti a film saját honlapján, ezért a sztori részletes ismertetésétől eltekintenék (spoilerezni fogok, szóval, aki még nem látta, most nézze meg, mielőtt még továbbolvasna).
Nem kívánom ismertetni a film körül kialakult vitákat sem, bevallom, nem is követtem ezeket annyira, és ezeknek is mindenki utána nézhet.
A lényeg: nekem nagyon tetszett a film. A középpontjában ugyanis egy személy áll: Jézus, és az a hatás, amit az Ő megjelenése kivált az emberekből. Ez utóbbinak az ábrázolása pedig számomra teljesen hiteles volt.
Mert gondoljuk csak végig, kihez jött az Úr Jézus? A szenteskedő, képmutató vallásoskodókhoz? Azokhoz, akik a maguk szemében tökéletesek? Azokhoz, akiknek a saját véleményük szerint nincs szükségük megváltásra? Azokhoz, akik a saját érdemeik alapján tartják magukat elfogadhatónak Isten számára? Azokhoz, akik a saját vallásos cselekedeteikben bíznak? Azokhoz, akik így imádkoznak: „Uram, köszönöm, hogy nem vagyok olyan, mint itt ez a kurvázós utcalányokat pénzért igénybe vevő kamionsofőr?”
Vagy azokhoz jött, akik a bűn uralma alatt nyögnek, akiket megkötöz a bűnös életmódjuk, és nem tudnak belőle kitörni? Akiket lelkileg megnyomorítottak, és már nem tudják elképzelni, hogy máshogyan is lehet, akik már nem képesek szeretni, és nem hiszik el, hogy őket is szeretheti valaki? Akik szenvednek a Sátán rabságában, de mégis kénytelenek az ő akaratát követni? Akik a szenny mélyéről vágyakoznak valami szebbre, jobbra, a tisztaságra, de ez elérhetetlen álomnak tetszik számukra?
Jézus pedig eljött. Mindenkihez jött. Kicsoda képes meglátni Őt? Az, aki az önigazságától nem képes felismerni, hogy éppen a gőgös büszkesége viszi a pokolba? Milyen keményen szólt Jézus ezekhez, a Törvényt hirdette nekik, hogy megtörje az öntelt szívüket. De hogyan szólt a bűnösökhöz, akik pontosan tudták, mennyire elveszettek? Még jobban lenyomta őket, és a fejükre olvasta a bűnüket? Nem, a szent és igaz Isten nem ezt tette, és nem fordult el tőlük undorral, hanem szeretettel magához ölelte őket, és megbocsátotta a bűneiket. Ők pedig hálatelt szívvel fogadták az új életet, betöltötte őket a szabadulás öröme, Jézus közelségének, személyes ismeretének az öröme.
Ez az öröm tükröződik a filmbeli bűnösök arcán. Találkoztak Jézussal – de látszik, hogy ez belső találkozás is volt. Újonnan szülő találkozás. Ők többé nem azok, akik eddig voltak, ők mostantól nem a bűn rabszolgái, hanem Isten szabad gyermekei. Mekkora figyelmeztetés ez nekünk, hogy ne ítéljünk a látszat és a külső alapján!
Sokakat megbotránkoztatott, hogy a filmbeli csecsemő (Jézus) egy autópálya-menti toalettben születik meg. Jézus szennyes helyen való születése azonban már a Bibliában is párhuzam – annak párhuzama, amikor Jézus – a feltámadott – az emberi szívben vesz lakozást, születik meg. Tiszteletteljesen kérdem: aki felháborodik az útszéli klotyó mocskán, annak milyen a szíve? Milyen ott legbelül? Soha nem volt még szennyes vágya, gondolata? Szívesen elmesélné másoknak is a fantáziáit – igen, azokat is? A világmindenség Teremtője mégis azt választotta, hogy az ilyen szívekben akar lakni, az ilyen szíveket akarja tisztára mosni. Mindannyiunk szíve szennyes és undorító, tele vizelettel, széklettel és eldobált óvszerekkel. Ez az emberi szív, amit egyesek oly nagyra tartanak. Csoda hát, hogy ebből a szívből olyan szörnyűséges gondolatok és tettek származnak?
Ezért van szükségünk Jézusra. Nem a templomok csecsemő Jézusára, aki az anyja karján üldögél, sem a halott Jézusra, aki bárgyú képpel néz le a keresztről ugyanott – hanem a feltámadott Úrra, akinek egyedül van hatalma rá minket a bűnből és annak iszonyatos, pokoli következményeitől megváltani, és bennünket tisztára, hófehérre mosni – hogy Isten gyermekei lehessünk, mindörökké.
Számomra erről szólt ez a film.
