Nahát, milyen közhellyel jövök már megint, gondolhatja a kedves Olvasó, hát ilyen uncsi témát hogy lehet előszedni. Persze lehet, hogy csak magamból indulok ki, nekem eddig ugyanis nem sok mindent mondott ez a szó, hogy megbocsátás (szigorúan j nélkül, hogy magyarnyelv-őrködjek is egy kicsit :)). Kifejezetten unalmasnak találtam az erről szóló írásokat, ha ugyan elolvastam őket egyáltalán. Én ugyanis nem vagyok egy haragtartó típus, jól felhúzom magam valamin, aztán viszonylag hamar napirendre térek fölötte. Elég könnyen megbocsátok, annál is inkább, mert tudom, hogy én is bántottam már meg másokat, és tudom, hogy nem volt szándékos, és így én is ezt feltételezem másokról.
Valami oka nyilván azért mégis van, hogy ezzel a címmel írok posztot, és a bevezető is talán sejtetni engedi, hogy rá kellett jöjjek: én se vagyok egy ilyen szuper-keresztény, akiben annyira túlteng a szeretet, hogy lepereg rólam minden sértés, bántás és mellőzés. Na mire is gondolok.
Úgy három hete azt vettem észre a reggeli csendességemben, hogy nem tudok imádkozni. Pedig terjedelmes lista volt előttem, és a hitem is megvolt hozzá, hogy az Úr elé vigyem a rajta szereplő embereket és ügyeket - főleg, hogy a mennyei Atya néhány kérésemre korábban valami egészen elképesztő módon válaszolt. Hiába keltem föl azonban korán, hiába olvastam előtte az Igét, elkalandoztak a gondolataim, és amikor kényszerítettem magamat a noteszemben szereplő dolgok fölsorolására, éreztem, hogy az egész mechanikus, külsőleges és erőltetett - vagyis olyan üresen vallásos. Nem volt meg az a közösségem Istennel, mint ami korábban. Biztosan azért van ez, mert beteg vagyok, gondoltam (tüszős mandulagyulladásom volt akkortájt, juhé), és emiatt nem tudok odafigyelni.
De aztán, amikor jobban lettem, az imahelyzet akkor sem változott, ugyanúgy nem volt meg az Istennel való közösség, olyan volt, mintha a falnak beszéltem volna, de leginkább mindig elkalandoztak a gondolataim. Pár napja aztán megint csak elém került egy írás a megbocsátásról. Bla-bla-bla, gondoltam először, de azért elolvastam (ez volt az).
És közben rájöttem, hogy van ám nekem egy dédelgetett sérelmem. Amit nem akarok megbocsátani, hiszen akkor nem vághatnék vele vissza, és nem hivatkozhatnék rá egy alkalmas pillanatban. Ha megbocsátanám, akkor kedvesnek kellene lennem azokkal, akik megbántottak, és úgy kéne csinálnom, mintha nem is bántottak volna meg. Mi több, nekem kellene kezdeményeznem velük a kapcsolatfelvételt, méghozzá úgy, hogy ne is tudják meg, hogy megbántottak.
Eszti (lásd az előző linket) tanácsait követve aztán az Úr elé vittem az ügyet. Elmondtam Neki, hogy milyen szemetek voltak velem, és igazságtalanok is. De most megbocsátok. Eszembe jutottak például a gyerekeim, akik gyakran verekszenek meg piszkálják egymást, de én ugyanúgy szeretem mindegyiket, és azt szeretném, ha nem állnának bosszút egymáson, hanem inkább megbocsátanának egymásnak, hiszen az én szemszögemből olyan apróságokon tudnak összekapni. Ha valakit helyre kell igazítani, az az én dolgom (meg az apjuké persze), de ők ne vegyenek revansot.
Rájöttem, hogy Isten is így van velünk. Akik engem megbántottak, őket ugyanúgy szereti, mint engem. Másrészt meg én is vétkeztem Isten ellen, és Ő megbocsátott nekem - akkor ki vagyok én, hogy másnak felrójak bármit is? És Isten nem fog addig meghallgatni, amíg ezt el nem rendezem. Igazából ez volt a legrosszabb, azt akartam, hogy újra meghallgasson, és ne csak a falnak beszéljek. Szóval megbocsátottam. Akarattal, nem érzésekkel. Utána kedvesen telefonáltunk, és rájöttem, hogy tényleg nem haragszom. Na jó, egy kicsit még igen, de ez már csak amolyan utóérzet, tudom, hogy el fog múlni, meg ha jobban belegondolok, csak az önérzetemet bántották, és arra meg úgyis ráfér, hogy egy kis alázatot tanuljak. Végül is kell-e egy ilyennél jobb alkalom, hogy Krisztust kiábrázolhassam? Mintha azt mondanák nekem: Na, most mutasd meg, hogy valóban követed-e az Urat, vagy csak dumálsz róla? Úgy reagálsz, mint a világ, és annak a gyümölcse harag lesz és ellenségeskedés - vagy úgy reagálsz, ahogy Jézus tanította, és annak a gyümölcse békesség lesz és szeretet?
Mindig megbántam, ha világi módon reagáltam, és mindig áldás lett a vége, ha Istenre bíztam az ügyeimet. Most is van egy függőben lévő esetem, ezt már az új ismeretem fényében az Úrra bíztam (a felháborodás és a pampogás helyett), és türelmesen várom, hogy mit hoz ki belőle :)
(Be akartam rakni képeket, de csak olyan giccseseket találtam, hogy gondoltam, inkább megkímélem tőle magunkat. Akinek hiányérzete van, írja be a google képkeresőbe, hogy forgiveness vagy valami hasonlót, és nézegessen. Vagy inkább bocsásson meg valakinek. Nekem is :))
