Írta: Gavin Ortlund Eredeti: How Not to Help a Sufferer
A Biblia számos érdekes szereplője közül egyiket sem olyan fájdalmas hallgatni, mint Jób barátait. Lehet, hogy Heródes fejeket vág le, Júdás pedig hátba szúr, de Elifáz, Bildád és Cófár bibliai igékkel okoz fájdalmat.
Jób veszteségeit két rövid fejezet veszi számba (Jób 1-2), de a kínkeserves párbeszéd nem kevesebb, mint harmincöt fejezeten keresztül tart (Jób 3-37). Ki tudja, vajon mi gyötörte inkább Jóbot: amin keresztül kellett mennie, vagy a vádlások hosszú sora, mely utána következett?
Jób vigasztalóival nem az volt a gond, hogy eretnekek lettek volna, hiszen a legtöbb dologban igazuk volt. A gond azzal a moralizáló szemléletmódjukkal van, amely miatt feljogosítva érezték magukat, hogy Jóbbal foglalkozzanak, és amely miatt visszafele kezdtek el érvelni, a szenvedésből kiindulva a bűnig.
Könnyen kritizálhatjuk Jób barátait, de legyünk csak őszinték: Mi magunk is tudunk épp ilyenek lenni. Sőt, hogy a szívünk együtt dobban-e az evangéliummal, annak nagyon jó tesztje, hogy hogyan reagálunk, ha egy Jóbbal találkozunk: a gyakorlat megmutatja, hogy a kegyelem vagy a karma világában mozgunk-e valójában. A szenvedés mint a mágnes, úgy húzza ki belőlünk a valódi teológiai nézetünket.
Felsorolunk négy dolgot, melyeket különösen is kerülnünk kell, ha szenvedőkkel találkozunk. Úgy gondoljunk ezekre, mint amelyek – Jób barátaihoz hasonlóan – négyféleképpen boríthatnak izzó szenet azoknak a fejére, akik már amúgy is hamuban ülnek.
- Túl gyorsan hivatkozunk Isten szuverenitására.
Az Ige azt tanítja, hogy minden a javukra van azoknak, akik Isten szeretik (Róma 8,28), és hogy Isten a rosszat is fel tudja használni a jóra (1Móz 50,20). Azonban csak azért mert ez biblikus, még nem jelenti, hogy mindig tapintatos és helyes dolog is mondani egyben.
„Isten jóra fordította azt” – mondta József évekkel a szenvedése után, nem pedig neki mondta valaki a szenvedése közben. Képzeljük csak el, milyen keserűséget és szorongató tehetetlenséget érezhetett volna József, ha a bátyjai a kút köré gyűlve bátorítólag lekiáltanak neki: „Ne aggódj, József, Isten ebből jót fog munkálni!”
Ugyanígy, nem sokkal azután, hogy Pál azt tanítja, „akik Istent szeretik, minden javukra van”, arra int, hogy „sírjatok a sírókkal” (Róma 12,15). Még mielőtt az előzőt idéznénk, bizonyosodjunk meg afelől, hogy készek vagyunk gyakorolni az utóbbit.
- Belekezdünk egy történetbe arról, hogy Isten hogyan használta fel a mi szenvedésünket.
Az emberi természethez tartozik, hogy mások tapasztalatait a sajátjainkhoz hasonlítjuk. Önkéntelenül is csak a saját szemünkön keresztül látjuk a világot. Az érettség egyik jele azonban, hogy megtanuljuk, hogyan éljük bele magunkat valaki másnak a helyzetébe, ahelyett, hogy mindig a saját megtapasztalásainkon szűrnénk át a velük történteket. A szenvedők esetében ez különösen is fontos, két okból.
Először is, mindenkinek más a története. Lehet, hogy nekünk Isten egy szebb és nagyobb házat adott, miután leégett az első; vagy meglátjuk a jó oldalát is annak, ha elárult és becsapott minket egy közeli barátunk. De ebben a bukott és zűrzavaros világban egyáltalán nem biztos, hogy szenvedő ismerősünkkel is ugyanez fog történni. Van olyan bánat és szomorúság, mely nem gyógyul meg, csak a mennyben. Nem tudunk eleget ahhoz, hogy azt mondhassuk, „fogsz te még örülni, hogy ez történt veled”.
Másodszor, még ha hasonlít is a kettőnk története, nem biztos, hogy szenvedő barátunknak éppen most kell ezt hallania. Jó, ha feltesszük magunknak ilyenkor a kérdést: „Ha elmesélem a történetemet, az nekem lesz jó vagy a barátomnak?” Az a minimum, hogy nagyon alaposan figyeljük meg a szenvedő történetének apró részleteit is, mielőtt bármilyen összehasonlításba fognánk.
- Elbagatellizáljuk a szenvedést okozó méltánytalanságot.
Nem tudom, miért vagyunk hajlamosak erre, de tény, hogy ezt tesszük – talán abból a bizonyos karma-ösztönből kifolyólag. Ilyeneket mondunk, mint: „Biztos vagyok benne, hogy csak jót akart”, vagy „Biztos, hogy nem is volt ennyire rossz a helyzet”, vagy „Igazából a konfliktusokban mindkét fél egyformán hibás”.
Az igazság azonban az, hogy nem tudjuk, hogy valaki tényleg jót akart-e. Lehet, hogy nem. Nem tudjuk azt sem, hogy mennyire volt rossz, lehet, hogy nagyon. És nem mindig fele-fele arányban vagyunk hibásak, néha 80-20 az arány, sőt, akár 100-0. Jób esetében például ez utóbbi a helyzet Isten ítélete szerint (Jób 42,7).
Amikor szenvedőt vigasztalunk, ne kicsinyeljük le vagy bagatellizáljuk el a szenvedésüket okozó bűnt. Ha őszintén elismerjük, hogy valóban gonoszság, ami velük történt – és nem próbáljuk mentegetni vagy megkerülni a rosszat – úgy fog hatni szenvedő lelkükre, mint egy pohár víz a szomjazónak.
- A jellem fejlődését hangsúlyozzuk, vigasz és együttérzés nélkül.
Ha az Újszövetség bármit is hangsúlyoz a szenvedésről, az az, hogy Isten a Krisztushoz hasonló jellem kimunkálására használja bennünk (pl. Róma 5,3-5; Jak 1,2-4). Mégis, amikor valaki éppen szenved, nem biztos, hogy éppen erre kell a hangsúlyt fektetnünk – különösen, ha még nem épült ki köztünk bizalmas kapcsolat. Ha egyáltalán fel kell hozni ezt a témát, ki kell egyensúlyozni a vigasztalás és az együttérzés szavaival.
Súlyos szenvedés esetén a legjobb egyáltalán nem mondani semmit, vagy csak pár szót szólni. Ezt nem könnyű megtenni. Elifázhoz hasonlóan mi is így vagyunk vele: „Ki bírná türtőztetni magát a beszédben?” (Jób 4,2). De a barátunknak, aki szenved, valószínűleg sokkal inkább a szeretetünkre és a jelenlétünkre van szüksége, mint bármilyen magyarázatunkra vagy elképzelésünkre. Sokkal inkább segítünk vele, ha ahelyett, hogy megpróbálnánk könnyíteni, vagy akár csak megérteni a szenvedését, egyszerűen csak ott vagyunk vele benne. Belépünk vele a sötétségbe, ott vagyunk vele abban a percben, ott, azon a helyen, abban a fájdalomban.
Aslan könnyei
Így lehetünk Jézushoz hasonlóak a szenvedők számára, mert Jézus is ilyen velünk. Nem óv meg a szenvedéstől ebben az életben, de nem is mond közhelyes lelkesítő beszédeket, amikor sötétség ereszkedik ránk. Hanem megígéri, hogy amikor eljön, Ő velünk lesz. Valójában akkor látjuk meg Őt legvalóságosabban, amikor megtört a szívünk.
„Közel van az ÚR a megtört szívűekhez, és megsegíti a megsebzett lelkeket.” (Zsolt 34,19)
„Meggyógyítja a megtört szívűeket, és bekötözi sebeiket.” (Zsolt 147,3)
„Elküldött, hogy bekötözzem a megtört szívűeket”. (Ézs 61,1)
- S. Lewis: A varázsló unokaöccse c. könyvében van egy jelenet, amikor a Digory nevű kisfiú Aslannal találkozik. Anyukája beteg, és szeretné, ha Aslan segítene rajta, de fél. Lewis ezt írja:
„Egészen mostanáig az Oroszlán két roppant mellső lábára és óriási karmaira mert csak nézni; hirtelen kétségbeesésében először pillantott nyíltan arcába. S amit látott, úgy meglepte, mint életében soha semmi. Mert a homoksárga arc mélyen lehajolt, egészen közel az övéhez, és — csodák csodája —, nagy, ragyogó könnycseppek fénylettek az Oroszlán szemében. Olyan nagyok, hogy az övéivel összehasonlítva Digory egy pillanatra úgy érezte, mintha édesanyjáért az Oroszlán még nála is jobban bánkódna.
— Fiam, kedves fiam — mondta Aslan. — Tudom. Tudom, milyen nagy a te szomorúságod. Itt ezen a földön nem tudja ezt más, csak te meg én. Legyünk jók egymáshoz” (K. Nagy Erzsébet fordítása).
Micsoda kimondhatatlan vigasztalás rejlik ebben a szóban: „Tudom.” Krisztus azért van közel a szenvedőkhöz, mert Ő szenvedett a legjobban. Ő a legnagyobb Jób, akit méltatlanul sújtott a csapás; a legnagyobb József, akit a saját testvérei árultak el. A kereszten Jézus magára vette bűneinket, bűnné lett értünk, és felfogta előlünk az igazságszolgáltatás lesújtó karját, leszállt a halál és elhagyatottság mélységeibe. Senki soha nem szenvedett Nála többet; nem is lett volna lehetséges. Csak ekkora mértékű szeretet segít rajtunk a fájdalom idején.
Bárcsak egyre kevésbé lennénk olyanok, mint Jób barátai, és egyre inkább olyanok lennénk, mint Jézus Krisztus, ha szenvedőkkel találkozunk!
