A szükséges egyensúly
„Amelyet Krisztusban munkált, amikor életre keltette a halottak közül és jobbjára ültette a mennyekben” (Ef 1,20).
„Akikkel Isten meg akarta ismertetni, mi a gazdagsága e titok dicsőségének a nemzetek között: Krisztus bennetek a dicsőség reménysége” (Kol 1,27).
„Mit mondjunk tehát? megmaradjunk a bűnben, hogy a kegyelem bőségesebb legyen? Szó sincs róla! Akik meghaltunk a bűn számára, hogyan élhetnénk tovább benne? vagy nem tudjátok, hogy akik Krisztus Jézusban bemerítkeztünk, az Ő halálába merültünk bele? eltemetkeztünk tehát Vele együtt a bemerítés által a halálba, hogy amint életre kelt Krisztus a halottak közül az Atya dicsősége által, úgy mi is az élet megújulásában járjunk, mert ha eggyé lettünk (összenőttünk) Vele a halálának hasonlóságában, akkor a feltámadásában is azok leszünk. Mert tudjuk, hogy a mi óemberünk azért lett keresztre feszítve Vele együtt, hogy a bűn teste tehetetlenné váljék, nehogy rabszolgáivá legyünk a bűnnek (Róma 6,1-6).
„Nincs azért most már kárhoztató ítélet azok számára, akik Krisztus Jézusban vannak, mert az élet Szellemének törvénye Krisztus Jézusban megszabadított téged a bűn és a halál törvényétől” (Róma 8,1-2).
„Ki emel vádat Isten választottai ellen? Isten, aki megigazít. Ki ítélne el? Krisztus Jézus, Aki meghalt, sőt életre is kelt, Aki az Isten jobbján van és közbenjár értünk?” (Róma 8,33-34).
Szükségesnek tartjuk, hogy szóljunk néhány szót erről a két dologról: Krisztus a mennyben és Krisztus a hívőben; s ezeknek az objektív (külső) és a szubjektív (belső) valóságáról. Mérhetetlenül fontos, hogy mindig a helyes egyensúlyban tartsuk meg az igazságot – a problémáink nagyon nagy része abból származik ugyanis, hogy túlzott hangsúlyt fektetünk az igazság egyik vagy másik aspektusára. Jó dolog ismerni az igazságot, és jó dolog örvendezni benne, de könnyen meglehet, hogy éppen az igazság lesz a bajaink okozója. Mert az igazság, de még a szellemi igazság útján is sok veszély leselkedik; és az Úr népéből jónéhányan beleestek ezekbe a csapdákba. Nem arról van szó, hogy híjával lennének a világosságnak, hanem azért szenvednek annyira, mert a világosságukat nem igazították és egyensúlyozták ki megfelelően.
Ezért nagyon szükséges számunkra, hogy a dolgokat a maguk helyes nézőpontja és mértéke szerint kezeljük és lássuk. A súlypont bármilyen irányú eltolódása mindig szellemi sérüléshez és nagyon gyakran katasztrófához vezet. Az Úr számos edényének, akit felnövelt, és akit használni tudott, az lett a szomorú sorsa, hogy végül elveszítette erejét és hatékonyságát amiatt, hogy az igazság valamelyik oldalát kezdte túlságosan is hangsúlyozni, aránytalanul ahhoz képest, amelyik a másik oldalon kiegészíti azt.
Egymást kiegészítő igazságok
Ez nem csak annak kérdése, sokoldalúak legyünk, hogy sokféle igazságot tudjunk és ismerjünk; hanem a test felépítésében is azt látjuk, hogy az egyik törvényt mindig kiegyensúlyozza egy másik. Természetesen minden törvényszerűség szükséges, és fontos, hogy mindegyiknek meglegyen a maga helye a testünk minden működésében; de vannak párhuzamosan futó törvényszerűségek és funkciók, amikor az egyik mindig kiegyenlíti a másikat. Az egyik a másiknak a kiegészítője. Ez a két dolog, mint két iker, együtt fut, és ha az egyik túlzott hangsúlyt kapna, vagy túlfejlődne a másik rovására, akkor az egész rendnek vége lenne, és az a funkció komoly csökkenésével és romlásával járna, és a dolgok sokkal kevésbé működnének hatékonyan, mint ahogyan kellene.
Ez a szellemi dolgokban is így van. Az egyik igazság mellett mindig ott van az azt kiegyensúlyozó igazság. Van egy dolog, de van egy másik is, ami ezzel jár, és ami megtartja ennek a helyes mértékét, és ezáltal az be tudja tölteni a rendeltetését, és a leghatékonyabban tudja a szolgálni a célját. Az isteni teremtésben is megvan ez a rend – egyik dolog szükséges a másik számára, hogy az teljesen betölthesse a rendeltetését. Itt kell tehát az egyensúlyt figyelni és megtartani.
Az ellenség Isten munkáját használja Isten ellen
Nem szabad elfelednünk azt sem, hogy az ellenség mindig Isten munkáját és Isten igazságát akarja Ellene felhasználni. Az Igében ezt nagyon világosan látjuk, és a saját szellemi történetünkben is megfigyelhetjük, megtapasztalhatjuk. Ezt a fajta tevékenységet talán bármelyik másiknál sikeresebben végzi az ellenség, mert az az eredménye, hogy azonnali kárt okoz Isten munkájának és Isten igazságának. Pusztán azzal, hogy az igazságot Isten ellen használja, bezárja az ajtót azelőtt, hogy az ember elfogadhassa, ami valóban Istentől van; az egyik legsikeresebb módszere pedig, hogy túlhangsúlyoz egy isteni igazságot vagy féloldalas felfogást erőltet vele kapcsolatban. Látni fogjátok, hogy mire gondolok.
Az áldások nyomán leselkedő veszély
Isten minden áldásával tehát veszély is jár együtt. Valahányszor van valami, ami valóban az Úrtól van, ahhoz mindig kapcsolódik egy bizonyos veszély.
Ezek most pusztán általános megfigyelések, s ahhoz a rövid elmélkedéshez vezetnek, amiről most beszélni szeretnénk, hogy mi objektív és mi szubjektív az Úr Jézusnak a hívőért és a hívőben végzett munkájában. Mindkettőt külön-külön meg fogjuk röviden vizsgálni, hogy meglássuk, mi az áldás, és mi a vele járó veszély.
Az objektív oldal
Vegyük először az objektív oldalt, az Úr Jézust a mennyben. Tudjuk, hogy ott van, és tudjuk, hogy az Ige sok helyen beszél arról, hogy ott van; de miért van ott? Legelőször is: Hogyan került oda? Ha megnézzük az Igében, megfigyelhetjük, hogy valahányszor az Úr Jézus felemelkedésének mennyei oldaláról beszél, azaz valahányszor a dolgot odafentről tekinti, akkor nem beszél arról, hogy felment oda vagy fölemelkedett, hanem arról, hogy a menny befogadta Őt. Az Apostolok cselekedeteinek első fejezetében föl lett jegyezve, hogy amint a tanítványok néztek fölfele, az ég felé, miután az Úr Jézus fölvétetett mellőlük, két angyal jelent meg, akik azt mondták: „Galileai férfiak, miért álltok itt az ég felé nézve? Ez a Jézus, aki felvitetett…” (Csia Lajos fordítása szerint: felvétetett; katolikus ford.: az égbe vétetett; az angol fordítás szerint: a menny befogadta Őt). Ez az angyali vagy mennyei nézőpont; a „felvették” sokkal többet jelent annál, mint hogy csak felemelkedett a mennybe.
Azt is jelenti ugyanis, hogy lehetetlen lett volna, hogy az Úr Jézust befogadja a menny, ha nem végezte volna el tökéletesen azt a munkát, amiért a mennyből idejött. A menny zárva lett volna előtte, a mennynek nemet kellett volna mondania a számára: „Hiszen nem végezted el a munkát; nem lehetséges a befogadás, míg el nem végezted.” De mivel tökéletesen elvégezte azt a munkát, amiért jött, és nem lehetett már semmit sem hozzátenni, ezért a menny befogadta Őt, és milyen nagyszerű fogadtatás volt ez! A 24. Zsoltár ad némi betekintést ebbe, hogy milyen lehetett: „Ti kapuk, emeljétek föl fejeteket, és emelkedjetek föl, ti örökkévaló ajtók! Hadd menjen be a dicsőség királya! Ki a dicsőség királya? Az erős és hatalmas ÚR, a hatalmasan hadakozó ÚR.”
Látjátok, ez jelzi, micsoda munkát végzett el Krisztus a kereszt által, hogy legyőzte minden ellenségét (aki a mi ellenségünk is), az üdvösség minden emberi szükségletét betöltötte, tökéletessé tette a megváltásunkat. Felvétetett hát, befogadták, és most Isten jobbján van; a jobbkéz felőli hely pedig mindig az erő és a tisztesség helye az Igében. Az Isten jobbján van, mert a munka, mely miatt jött, elvégeztetett, azaz a megváltásunk tökéletesen el lett végezve az Úr Jézus által és Őbenne. Semmi sincs, amit még hozzátehetne. Ez a legelemibb dolog, mégis annyira alapvető. Az Úr népéből oly sokan nem léptek még be ennek örömteli elfogadásába, megértésébe – hogy az Úr Jézus valóban megadta az utolsó simítást, az utolsó ecsetvonást is a megváltásunkhoz; hogy amikor a menny befogadta Őt, a menny ráütötte pecsétjét az Ő keresztjének elvégzett munkájára; és Ő ott van, és Nála van az üdvösség, amellyel nincs már teendő, mert végleges, teljes, befejezett, kész.
Tökéletes megváltás, rögtön, amikor hiszünk
Megváltásunk az ebben való hitünkön nyugszik, nem pedig bármilyen következményén ennek. Rögtön, amikor hiszünk az Úr Jézusban, a kereszten végzett tökéletes munkája alapján, tökéletes megváltást nyerünk, és a legutolsó lépcsőfokig belépünk ebbe a megváltásba. Soha sem leszünk – éljünk akár évszázadokig is itt a földön – Krisztusban egy fikarcnyit is tökéletesebbek, mint amilyenek már abban a pillanatban vagyunk, hogy hiszünk. Mindez érvényes lett ránk nézve, rögtön, amikor hittünk.
Nincs több kérdés, veszély, kockázat, a dolog el lett intézve, a miénk; tökéletesen teljesen Krisztusban. Az Úr Jézus vére elintézte az egész bűnkérdést, a gyökeret és az ágakat, egyszer és mindenkorra számunkra. A kárhoztatás kérdése örökre el lett intézve. Ennél több, ennél teljesebb semmi sem lehet – NINCS kárhoztatás! „Nincs semmiféle kárhoztató ítélet azok ellen, akik Krisztus Jézusban vannak”. Nem azt mondja: „Nincs kárhoztató ítélet azok ellen, akik hűségesen jártak az Úrral évtizedeken át”. Azt mondja: „azok ellen, akik Krisztus Jézusban vannak”. És mikor vagyunk Krisztusban? Abban a pillanatban Krisztusban vagyunk, amikor hiszünk a kereszten elvégzett munkájában a mi megváltásunkért, és abban a pillanatban belépünk a NINCS KÁRHOZTATÁS helyére, ezért a kárhoztató ítélettől való szabadság ennél teljesebb már nem lehet!
Rendkívül fontos a számunkra, hogy ezt a dolgot egyszer és mindenkorra rendezni tudjuk a szívünkben. Meg lettünk váltva, megbocsátást kaptunk, meg lettünk szabadítva a kárhoztató ítélettől. Krisztusban tökéletesek vagyunk. Ő a mi tökéletességünk, és az Ő tökéletessége hit által a miénk. Akik ezt a legtisztábban, legvilágosabban, legerőteljesebben megragadták a szívükben, azok a legboldogabb emberek a világon, ők ismerik a valódi örömöt. Akik nem ragadták ezt meg és nem értik, azok zavart emberek, nincs meg náluk az öröm teljessége, mindig félnek, idegesek, aggódnak az üdvösségük miatt, kétségeskednek; és az ellenség sok gonosz játszmát űz azokkal, akik nem rendezték ezt a kérdést egyszer és mindenkorra.
Ez tehát az objektív dolog áldott igazsága a hívő számára Krisztusban. Annyira örülök, hogy Krisztusnál van ez a mennyben, „minden egek fölött” (Ef 4,10). Ha itt lenne ebben a világban, még azt gondolnám, bármi megtörténhet: de nem itt van, és egyetlen olyan világban sincs, ahol csak úgy, akármi megtörténhetne; a megváltás tekintetében Ő túl van minden történésen. A mi megváltásunk a maga tökéletességében elérhetetlenné vált mindennek, ami csak kétségbe vonhatná, vagy kérdésessé tehetné – elérhetetlen bármi számára, ami bármily módon is kétséget ébreszthetne a bizonyosságát illetően.
Az objektív nézetben rejlő veszélyek
Még ezzel az áldott igazsággal is járhat azonban veszély, mivel ez az igazságnak pusztán a fele, csupán az egyik oldala. Ez az első oldal; ennek kell lennie először, de akkor is csak egyetlen oldal, és ezért könnyen lehetséges egyoldalúvá tenni az üdvösséget azáltal, hogy minden hangsúlyt erre fektetünk, és nem adjuk meg a másik oldalnak az őt megillető helyet.
- A felszínesség veszélye
Melyek lehetnek ezek a veszélyek? Kezdjük a legegyszerűbbel, a felületesség vagy felszínesség veszélyével. Nagy örömmel, boldog örvendezéssel és teljes megelégedéssel járhat számunkra, amit Krisztus elvégzett értünk; de ha csak ennyiben maradunk, és elégedetten megállapodunk az igazságnak ezen az oldalán, akkor ez akadályozni fogja azt a mélyreható munkát, amely pedig szükséges lenne mindannyiunk életében. Az ezen a területen való megrekedés akadályozni fogja, hogy Krisztus munkájának a kiegészítő, másik oldala, a szubjektív rész is a miénk lehessen. Ezért van az, hogy sokan, akik örvendeznek a Krisztusban való üdvösségük befejezett voltában, nagyon a felszínen mozognak, és nem tanulnak meg – legfeljebb csak nagyon keveset – Krisztus mélyebb valóságából és teljesebb értelméből. Ez a veszélynek az első és talán a legegyszerűbb formája.
- A későn érés veszélye
Szorosan kapcsolódik az előbbihez annak veszélye, hogy statikussá, megállapodottá, egyhelyben toporgóvá válik a keresztény élet azon a ponton, ahol az egyén hit által elfogadta az objektív igazságot és ott megmarad, ezen túl pedig nem mozdul a szellemi tapasztalatait illetően. Az igazság ott van, de csak mint objektív valóság, külsődlegesen, s bár nagy öröm és bizonyosság van a szívében, a hitélete viszont itt meg is állt és ennyiben maradt. Ez igen valós veszély, és az Úr népe között nagyon sok ilyet látni. A hozzáállásuk ez: „Üdvösségem van, és semmit sem lehet a megváltásomhoz hozzátenni vagy elvenni belőle; nincs kétségem az üdvösségem felől, Krisztusban Isten elfogadott, tökéletes vagyok Őbenne, mi egyébre van még szükségem? Megnyugszom ebben, és örömöm van benne nap mint nap.” Ez persze nagyon jó dolog, de akadályt is jelenthet, befékez, és az ember így az éremnek csak az egyik oldalán él, és az egész keresztény élet itt megáll.
- Az ellentmondások veszélye
Van egy következő csapda is, melybe némelyek beleesnek, olyanok, akik nagyon valódi és áldott módon megragadták azt a hatalmas üdvösséget, melyet Krisztus a számukra elvégzett. Mivel jól tudják, hogy az üdvösség kérdése örökkévaló módon meg lett oldva, és nincs helye semmi kétségnek vagy félelemnek ezzel kapcsolatban, és elvégzett, befejezett voltán semmi sem változtathat; és hogy az üdvösség egy pillanatig sem őrajtuk múlik vagy azon, amit tesznek, bármi legyen is az, hanem csakis kizárólag azon, hogy kicsoda Krisztus, és Ő mit végzett el – és mindez kétségkívül igaz; de ugyanakkor mivel tökéletesen bizonyosak és semmilyen kétségük nincs, az együttérzés teljes hiányát tapasztalhatjuk bennük, valamint, hogy keménnyé, hideggé és törvénykezővé váltak. Sőt, néha egészen kegyetlenek tudnak lenni, és oly gyakran ellentmondásba kerülnek az életükben, mert a hozzáállásuk a gyakorlatban ez lesz: „Üdvösségem van, nem számít, mit csinálok, soha nem fogok elveszni.” Persze ezt sohasem mondanák így ki, ezekkel a szavakkal, de a gyakorlatban mégis így működik, hogy pontosan az üdvösségük bizonyosságába vetett hitük nyitja meg a kaput a következetlenség és az ellentmondások előtt az életükben, ami soha nem ér el a lelkiismeretükig, egyszerűen azért, mert azt mondják, nincs többé bűntudatuk, a lelkiismeretük meg lett tisztítva, és ezért az embernek soha többé nem kell aggódnia a lelkiismerete miatt; az üdvösség végleges, és semmi sem változtathat rajta.
Ez a hozzáállás minden érvelés vagy magyarázás nélkül, finoman, észrevétlenül be tud kúszni, és azt fogjuk találni egyeseknél, hogy ha rámutatunk bizonyos dolgokra az életükben, amelyekben világosan látjuk az önellentmondást vagy a következetlenséget, egyszerűen nem fogják elhinni, sőt nagy valószínűséggel visszautasítják, illetve simán azt mondják: „az üdvösségem tényén akkor sem változtat semmi”. Az életük ezáltal kiegyensúlyozatlan, féloldalas lesz, és ez a veszély rögtön a megváltás teljességével és elvégzett voltával együtt jelentkezik.
- Annak veszélye, hogy az igazság veszi át az élet helyét
Van egy másik veszély is: hogy az igazságban haladunk előre az élet helyett. A növekedés, a haladás persze nagyon is szükséges. Egyetlen valódi hívő sem dőlne hátra, mondván: „Most aztán már nem lehet tovább fejlődni!”. De sokak számára, akik oly erőteljesen megragadták az Úr Jézus objektív munkáját a maga tökéletességében, és elfoglalták helyüket benne, a fejlődés kérdését nem az élet, hanem az igazság kérdésének látják, azaz többet akarnak tudni ahelyett, hogy többé válnának.
Így nagyon sok olyat találunk, aki rendkívüli mértékben előrehaladt az igazság ismeretében, viszont sokkal-sokkal többet tud, mint amivé vált, és így vagy úgy a saját szellemi növekedése a Krisztushoz hasonlóvá válásban egyáltalán nem tartott lépést és nem maradt meg a helyes egyensúlyban a Krisztus dolgairól szerzett ismeretében való előrehaladásával. Ez olyan veszély, mely ezzel a dologgal jár együtt, amelyről most szó van.
- Annak veszélye, hogy nem foglalkozunk a jutalommal
Azután itt van a következő veszély – hogy kisebb jelentőséget tulajdonítunk a jutalomnak, mint kellene. Nem a megváltás a jutalom. A megváltás sosem volt jutalom. A megváltást nem lehet sem elnyerni sem kiérdemelni; az Isten ingyenes ajándéka. Azonban ott megállni, hogy teljesen és tökéletesen meg lettünk váltva, az sokak számára azt jelenti, hogy nem ismerik föl egyúttal, hogy jutalom is létezik – melyről Pál apostol beszélt, amikor azt mondta: „a kitűzött cél felé törekszem, az Isten fölfelé hívásának a pályadíjára (jutalmára)…” (Fil 3,14).
Van valami, ami több, mint a megváltás, valami, ami az Úr teljes szándékával kapcsolatos a dicsőségben, valami, ami az Úrnak és népének végső és teljes megjelenésével kapcsolatos; és ez nem pusztán megváltott embereket jelent, hanem olyanokat, akik – Pál apostol szavaival – eljutottak valamire. Pál sohasem tartott attól, hogy elveszítheti az üdvösségét. Amikor azt mondta: „hogy amíg másoknak prédikálok, én magam nehogy alkalmatlanná (elvetésre méltóvá) legyek” (1Kor 9,27), akkor nem az üdvössége elveszítésére gondolt, hanem tisztában volt azzal, hogy van valami, amitől lemaradhat; amit elveszíthet, ami kicsúszhat a kezéből, és amit „pályadíjnak”, „jutalomnak” nevezett; és ennek elérését a szellemi életében való növekedéssel kötötte össze: „Nem mondom, hogy (…) én már tökéletes (bevégzett) volnék”. Ha azzal a hozzáállással hátradőlünk, hogy „az üdvösségem tökéletes, teljes és bevégzett Krisztusban, semmit sem lehet hozzátenni, és én örvendezem ebben” – ez könnyen jelentheti azt is, hogy kisebb jelentőséget tulajdonítunk a pályadíjnak, mint kellene.
Láthatjuk tehát, hogy veszélyek járnak azzal is, ami pedig talán az áldások legnagyobbika.
A szubjektív oldal
Nem tértünk ki mindenre, de mostanra elég lesz az objektív oldalról ennyi. Nézzük meg most a másik oldalt – Krisztust bennünk, azaz Krisztus szubjektív munkáját. Mit jelent az, hogy Krisztus bennünk? Tudjuk az Igéből, hogy a Krisztus képéhez való hasonlóságot jelenti. Pál ezt a kifejezést használja: „míg (teljesen) kiformálódik bennetek Krisztus” (Gal 4,19). A megváltással miénk lett minden, ami a saját tökéletességünkhöz kell Őbenne. Amikor befogadjuk Krisztust, befogadjuk magunkba mindannak a lehetőségét, ami Őbenne van, amilyen az Ő természete most – nem csak a helyzetét, hanem a természetét, jellemét is, figyeljük csak meg! Nem az a lényeg, hogy Ő HOL van, hanem hogy MILYEN. Nem az a lényeg most, hogy mi az Övé, hanem hogy Ő milyen. A megváltásunk Krisztus kezében van, de tudjuk, hogy Ő milyen, és amikor „nyilvánvaló lesz, hozzá hasonlók leszünk, mivelhogy meglátjuk Őt, amint van” (1Jn 3,2).
Tehát mindaz, amit lehetőségképpen nekünk adott, amikor hittünk, annak ki kell fejlődnie; és ahogy Pál mondja, Krisztusnak teljesen ki kell formálódnia bennünk, és Isten Fia képéhez kell hasonlatossá válnunk. Ez nagyon csodálatos dolog. Ez „Krisztus bennetek a dicsőség reménysége”. Krisztus bennünk azt jelenti, hogy végül teljes mértékben olyanok leszünk, mint Ő. Ez azonban nem a megváltott voltunk TÉNYE, hanem a CÉLJA. Ez nem az üdvösség a maga alapvető és eredeti jelentése szerint; ez az üdvösség kimunkálása annak teljes jelentőségében, Isten Fiának, Krisztusnak a hasonlatosságára.
Azonosulás Krisztussal
Hogyan fogadjuk ezt el? Úgy, hogy felismerjük a kereszt munkájának másik oldalát. Az egyik oldal – az objektív – amit Krisztus értünk tett, tőlünk függetlenül, saját Magától. Az Ő képére való formálódásunknak ezt a másik oldalát – a szubjektívet – úgy fogadjuk el, hogy elismerjük, Krisztus ezt nem csak ÉRTÜNK tette, hanem úgy is, MINT mi, azaz a mi helyünkben, bennünket képviselve. Elérkezünk a Róma 6-hoz, és felismerjük, hogy amikor Krisztus meghalt, mi is meghaltunk, amikor Krisztust eltemették, bennünket is eltemettek, amikor Krisztus feltámadt, mi is feltámadtunk. Ez az Ő helyettesítő, bennünket képviselő munkája. Ezt az egészet kezdetben egyszerű hittel elfogadjuk; de vegyük észre, hogy nem lép működésbe teljes mértékben addig, míg az objektív oldal nincsen tisztázva. Azt ugyanis tisztázni kell, határozottan, véglegesen, egyszer és mindenkorra rendezni, hogy a megváltásunk Krisztusban teljes és tökéletes – mielőtt Krisztusnak bármilyen, valódi mértékű kimunkálódása megtörténhetne a szívünkben. Az Úr számára szükséges ez az alap, amelyre építeni lehet.
És ez az, ahol a veszély megjelenik a nagyszerű áldás nyomában. Oly hatalmas kijelentés, és annyira csodálatos meglátni, hogy Isten kiválasztott bennünket arra, hogy Krisztushoz tegyen hasonlóvá – nem csak, hogy tökéletes szabadítással megváltson, hogy a bűn és a kárhozat kérdését véglegesen és örökre elintézze, hanem hogy az Ő Fiának képéhez tegyen hasonlóvá; micsoda kijelentés, mekkora hatalmas áldás! Igen, de Isten nem teheti meg ezt a második dolgot addig, amíg az első nincs rendezve, mert különben azon a területen kimondhatatlan veszély fenyeget. Mi ez a veszély? A következő:
A szubjektív felfogás veszélye
Ha az Úr neki akarna látni, hogy megüresítsen bennünket saját magunktól, azért, hogy helyet készítsen az Úr Jézusnak; hogy megmutassa nekünk saját magunkat azért, hogy megmutathassa nekünk az Úr Jézust; hogy megismertesse velünk, mik vagyunk mi saját magunkban azért, hogy megismertesse velünk, mi Krisztus bennünk; hogy megismertesse velünk a gyengeségünket azért, hogy tökéletessé tehesse Krisztus erejét a gyengeségünkben; hogy megismertesse velünk a magunk bolondságát azért, hogy Krisztust tehesse a mi tökéletes bölcsességünkké bennünk; ha ezt el akarná kezdeni, és a megváltásunk kérdése még nem lenne egyszer és mindenkorra rendezve, az ördög azonnal ott teremne, és Isten saját munkáját ellenünk kezdené használni, és amikor az Úr elkezdene foglalkozni velünk, hogy az Ő Fia megnyilvánulhasson bennünk, az ördög rögtön azzal jönne: „Kárhoztató ítélet alatt vagy, Isten ellened fordult, az, hogy így bánik veled, bizonyítja, hogy nem lehetsz biztos az üdvösségedben!” És sokakban ez így zajlik, akikben az Úr elkezd kimunkálni dolgokat. Hagyják, hogy az ellenség betegye a lábát, megfogja Isten munkáját, és Isten ellen fordítsa, azáltal, hogy az üdvösségükkel kapcsolatos kétségeket ébreszt a szívükben.
Értitek ezt? Oly gyakran történik ez, és a veszély ott leselkedik, közvetlenül minden idők legnagyobb áldása mellett. Így próbálja meg az ellenség Isten igazságát Isten ellen használni.
Azért, hogy Isten munkájának szubjektív oldala hatékonyan kimunkálódhasson, ahhoz elengedhetetlen, hogy egyszer és mindenkorra elrendezzük az üdvösségünk, a megváltásunk kérdését; ez a legelső! Ha csak az egyik oldal a miénk, az objektív, és minden hangsúlyt erre fektetünk, a felszínen maradunk, és nem fogunk szellemben növekedni. Ha csak a szubjektívvel foglalkozunk, akkor vizsgálgatni kezdjük önmagunkat, és kételkedni kezdünk az üdvösségünkben; mindig csak önmagunkra tekintünk, és ez azt eredményezi, hogy elkezdünk keresni magunkban valamit, ami Istennek ajánlhatja magát; azonban ebben az Úr Jézus tökéletes üdvözítő munkájának a tagadása rejlik. Az egész Golgotán elvégzett munkát ássuk és aknázzuk alá ezzel.
Ennek a két dolognak ugyanis együtt kell járnia. Egyfelől – teljesen és véglegesen tökéletesek vagyunk Krisztusban abban a pillanatban, hogy hiszünk, éppen annyira, mint onnantól fogva mindörökké. Másfelől – mindaz, ami Krisztusban el lesz végezve bennünk a Szent Szellem által, nem ELMÉLETILEG igaz, hanem VALÓSÁGOSAN igaz. A másodikhoz azonban elengedhetetlen az első, és nekünk meg kell tartanunk az egyensúlyt. Mindig örülnünk kell annak, hogy fel van írva a nevünk a mennyben, hogy tökéletes megváltással lett üdvösségünk; de másfelől nem szabad elfelejtenünk, hogy van valami, amit az Úr el akar végezni – nem valóságossá tenni az üdvösséget, hanem Krisztus képét kiformálni bennünk. Ez az üdvösség kimunkálása.
Ez az egyensúly tehát nagyon fontos, és mindkettőre egyforma nyomatékot kell fektetnünk. Ha túlhangsúlyozzuk a szubjektívet, akkor elveszünk valamit Krisztus dicsőségéből. Ha az objektívet hangsúlyozzuk túl, akkor Isten céljából veszünk el valamit. Ez az „Isten munkája Krisztusban” és „Isten szándéka Krisztusban” kérdése; és mindkét dolognak ott kell lennie a maga helyén.
Adjon az Úr nekünk megértést, látást, hogy bemehessünk a nyugalom helyére, és megszabaduljunk a veszélyektől, amelyek Isten minden áldása nyomán lesnek ránk.
Első megjelenés: „A Witness and A Testimony” magazin, 1934.
