Az első rész ide kattintva olvasható.
„Majdnem ráveszel engem is, hogy keresztyénné legyek!” (ApCsel 26,28)
„Egy hangot hallottam, mely (…) így szólított meg: Saul, Saul, miért üldözöl engem?” (ApCsel 26,14)
A fentieket ugyanannak az embernek – a tarzuszi Saulnak, a későbbi Pál apostolnak – mondta az első esetben a Római Birodalom egyik uralkodója, a másodikban a názáreti Jézus, és ezekben a szavakban találhatjuk meg az igazi keresztény megtapasztalás lényegét. Megtérésének módját és az életét tekintve Pál valóban jellegzetes keresztény volt. Míg lehet, hogy nem sokan vannak, akik ugyanúgy vagy ugyanazokkal a kísérőjelenségekkel térnek meg, mint ő, azaz minket nem sújt le útközben vakító fényesség, és nem halljuk a nevünket hallható hangon szólítani mennyből; de az alapelvek mindig ugyanazok. Keressük tehát meg ezeket a fenti mondatokban!
- Teljesen személyes esemény
„Egy hangot hallottam, mely héber nyelven így szólított meg: Saul, Saul…” Mások is utaztak Saullal együtt azon a napon – hogy hányan, nem tudjuk. Pál csak annyit ír, „mindannyian”: „mindannyian a földre estünk” – tehát valószínűleg nem lehettek kevesen. Sault azonban különválasztotta tőlük az Úr, ami pedig történt, az annyira közvetlenül személyes volt, mintha ő lett volna az egyedüli ember a földön. Pál később mindig teljesen személyes élményként beszélt a történtekről; az volt az egészen elképesztő számára, hogy Krisztus név szerint ismerte őt, és pontosan tudta, mi zajlik benne legbelül.
Értsük meg, Isten személyesen és közvetlenül figyel ránk, és egyénileg törődik velünk. Jelen sorok írójának volt egy barátja, aki katonai kórházakat látogatott. Mindig voltak a zsebében osztogatni való írások arra az esetre, ha olyannal találkozna, akinek szüksége van Isten Igéjének legalább egy kis darabkájára. Indulás előtt mindig imádkozott vezetésért, hogy a megfelelő írást adja a megfelelő embernek.
Az egyik látogatása alkalmával, amikor belépett a kórterembe és körülnézett, egy távoli sarokban egy ágyat pillantott meg, amelyen egy teljesen bekötözött alak feküdt, annyira, hogy csak az orrát, száját és fülét nem fedte kötés. Oda akart menni az ágyhoz, de a nővér leintette, mondván, az az ember már túlságosan odaát van ahhoz, hogy beszélni lehessen vele. Barátom habozott egy pillanatig, végül úgy döntött, hogy otthagy egy papírkát a bepólyált kezekben. Meg is tette, anélkül, hogy ránézett volna, melyik szöveget veszi elő. Ahogy távolodott az ágytól, elfojtott hangot hallott: – Mi ez?
– Oh – mondta a barátom – ez csak Isten Igéjének egy kis darabkája.
– Mi van ráírva? – kérdezte a haldokló.
– Lássuk csak, igen, Példabeszédek 23,26. Azt mondja: „Add nekem a szívedet, fiam”.
– Ki mondta ezt? – kérdezte a katona.
– Ez Isten Igéjéből való, a Bibliából.
– Olvassa föl újra! – kérte a sebesült.
– „Add nekem a szívedet, fiam”.
Csönd volt kis ideig, majd:
– Azt mondja, hogy ez a Bibliában van?
– Igen, és ezt Isten mondja magának.
A katona mélyet sóhajtott, de mintha kérdést rejtett volna ez a sóhaj. A barátom várt egy kicsit, majd megkérdezte, min csodálkozik.
– Nézze meg a feliratot az ágyam felett! – kérte a katona.
A barátom így tett, és megdöbbenve olvasta az azonosító cédulán a nevet:
Fiam János
(Angolul az idézet így hangzik: „My son, give me thy heart” – a katona valódi neve pedig Jack Myson volt – a ford.)
Véletlen egybeesés? Ez az ember az örökkévalóságba készült távozni, és Isten név szerint szólította meg. Lehet, hogy nem mindig ugyanígy történik, de igaz marad, hogy Isten mindannyiunkkal egyénileg törődik, és a valódi keresztény az, aki olyan személyes kapcsolatba került Vele, hogy Pálhoz hasonlóan azt mondhatja:
„Szeretett engem, és önmagát adta értem” (Gal 2,20).
„Hangot hallottam, mely így szólított meg: Saul, Saul…”
Saul ráébredt, hogy Krisztus előtt nyitott könyv a benső élete. Mások csak azt látták, ami kívül zajlik. Nagy iramban sietett Damaszkuszba; felhatalmazás volt nála, hogy letartóztassa és Jeruzsálembe hurcolja a keresztényeket. Vasakarattal állt neki tervének, kísérői pedig vallásos buzgóságának tudták be igyekezetét. Volt azonban Valaki odafönt, aki valami mást látott, és fel is fedte, hogy mit, ezekkel a szavakkal:
„Nehéz neked az ösztöke ellen rugódoznod” (ApCsel 26,14).
Olyan volt tehát Saul, mint az eke elé fogott ökör, amelyiket, mivel nem akar a kívánt irányba haladni, az akaratával szemben szúróvassal kell ösztökélni, és az lázadozva az ösztöke ellen rúgkapál. Mennyire különbözött ez a kép attól, amilyennek a többiek láthatták őt, és mennyire más volt, mint az, amit ő is szeretett volna elhinni magáról! De Krisztus odafönt olyan dolgokat is tud, amelyeket mi nem vagyunk készek beismerni vagy elfogadni. Átlát rajtunk, át minden tettetésen, önbecsapáson és ellenkezésen.
Saul kétségbeesetten próbálta bizonyítani Krisztus és a kereszténység hamis voltát, de az igazság az, hogy maga sem volt olyan biztos a dolgában, mint ahogy remélte. Valami megérintette őt, de helyzetét tekintve végzetes lett volna esélyt adni annak a valaminek. Felövezte hát magát, és ellenállt minden erejével. Belül azonban rúgkapált, ami valójában azt jelentette: „Nem akarom Krisztust! Nem lesz az enyém! Nem leszek keresztény!”
Krisztus valóság, és előbb vagy utóbb a miénk kell, hogy legyen. Eltérő azonban, hogy kinél mikor és hogyan kerül erre sor.
Miénk lehet most, mint Urunk és Megmentőnk, és Pálhoz hasonlóan csodálatos közösségben és Neki való hasznos szolgálatban élhetjük le az életünket Ővele.
Vagy miénk lehet az életünk végén, legyen az hamarabb vagy később. Ez azonban azzal a kimondhatatlan megbánással és szomorúsággal fog járni, hogy nem tehetünk le a lábához szolgálattal teli életet; örökre elveszítettünk egy életet, melyet a Vele való közösségben élhettünk volna végig, abban a nagyszerű célra való törekvésben, amelyet most beteljesített.
Vagy, amikor ez az élet már a múlté, a miénk lesz Ő – nem mint ügyvédünk és barátunk, hanem, mint bíránk.
Isten azt határozta, hogy végül „minden térd meghajoljon” a Fia előtt, de a vágya az, hogy úgy történjen ez, mint Saulnál: „Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?” – ezt jelenti kereszténynek lenni. Van azonban még több is a fejezet elején idézett szavakban.
- Kereszténység – nem vallás, hanem egy Személy
„Miért üldözöl engem?” – kérdezte a megdicsőült Krisztus. Micsoda gondolat! Volt itt valaki, aki vallásos hevületében mindent beleadott. Az indítékait illetően (még ha a szívében ott settenkedett is néhány nyugtalanító gondolat), meg volt győződve, hogy a vallás érdekében szükséges megtenni, amit tesz. Belül megosztott volt, de a hagyományok – és, ahogyan érvelt volna, Isten – iránti buzgalmában minden kérdést elnyomott magában, és könyörtelenül nyomult előre tovább. Mégis, közben végig Isten ellen, Isten Fia ellen és a Menny ellen viaskodott! Micsoda zűrzavaros állapot!
Sokat mondhatnánk erről, a különbségről a vallásosság és a valódi kereszténység között; hogy hogyan lehetséges szenvedélyesen odaszánnia magát az embernek valamire, amiről azt hiszi, hogy Istentől – vagy Istenért – való, és közben éppen ezzel a nagy lelkesedéssel akadályozni azt, amit Isten valójában el szeretne érni.
Mindezt összefoglalva tehát, a keresztény ember nem olyasvalaki, aki – akár kisebb, akár nagyobb mértékben – vallásos. A keresztény ember nem olyasvalaki, aki különféle „csináld” és „ne csináld” parancsok mentén működik. Isten nem ezek szerint bánik velünk, és az embert nem is a bűneik száma vagy természete szerint fogja megítélni. Egyetlen dolog van, ami alapján megítél, aminél bármilyen másik alap igazságtalan lenne, mert mindenki, a születése, neveltetése, képességei, vérmérséklete és a többi alapján vagy előnyben, vagy hátrányban lenne a többiekkel szemben. Ezért az ítélet egyedüli alapja ez: Hogyan viszonyulunk Isten Fiához, Jézus Krisztushoz?
Isten elküldte az Ő Fiát, és Általa mindannyian ugyanolyan helyzetbe kerültünk. Úgy áll Ő előttünk, mint Istentől kijelölt Úr és Megmentő minden ember számára. Isten soha nem kérdezi meg, amikor ítél: „Mennyi bűnt követtél el?” „Milyen bűnöket követtél el?”, csak azt: „Hogyan viszonyultál a Fiamhoz?” Nem kell, hogy heves legyen az elutasítás, vagy, hogy elszántan és tevőlegesen harcoljunk Krisztus ellen, ahogyan Saul is tette. Ugyanaz az örökkévaló veszteség ér, ha egyszerűen csak elutasítjuk Őt; ha nemet mondunk és bezárjuk magunkat Előtte; vagy pusztán figyelmen kívül hagyjuk – éppúgy elveszünk. Nem kell a földhöz vágni a megmentő orvosságot ahhoz, hogy elvesszünk. Mindössze ott kell hagyni, ahol van, és nem elvenni. Borzalmas felelősség tudni azonban, hogy ott volt, de elmulasztottuk megragadni.
Látjuk tehát, hogy az élet és halál, bűn és igazságosság, menny és pokol, idő és örökkévalóság minden kérdése szorosan összefügg – nem egy „vallással”, „egyházzal” vagy „hitvallással” – hanem az Isten Fiával való élő kapcsolattal; és a keresztény ember az, aki ebbe az élő kapcsolatba került Ővele, és minden ilyen kérdésre megkapta a választ az Úr Jézus Krisztus Személyében és munkája által.
