Az alábbi írás a Lighthouse Trails Research blogról származik, az eredeti cikk ide kattintva érhető el: Lectio Divina: What it is, What it is Not and Why it is a Dangerous Practice?

Lectio divina – Egyre többet hallani róla napjainkban; tömegével jelennek meg erről szóló könyvek, és egyre növekvő számban írnak róla, ajánlják, tanítják evangéliumi/protestáns szerzők, tanítók, igehirdetők. Egyesek azt gondolják, hogy a lectio divina mindössze azt jelenti, hogy lassan felolvasunk egy szakaszt az Igéből (vagy „imádkozzuk az Igét”), majd elmélkedünk, gondolkodunk rajta. Igen, ez is része lehet.

Azonban ha a misztikusokat vagy kontemplatívokat kérdezzük (és márpedig ki tudná náluk jobban?), el fogják mondani, hogy a lectio divina lényege minden esetben az, hogy veszünk egy részt a Szentírásból (vagy egyéb iratokból), lassan elolvassuk, majd meditálunk rajta (újra és újra ismételgetjük), végül leszűkítjük az egészet addig, amíg a kiválasztott szakaszból nem marad más, csak egy szó vagy rövid szókapcsolat. Kapunk tehát egy Igéből származó, mantraszerű szót vagy kifejezést, amelynek, a kontemplatívok szerint, perceken keresztüli ismételgetése segít megszabadulni a gondolatoktól és minden egyébtől, ami elvonná a figyelmünket - és ekkor, mondják, meghallhatjuk Isten hangját, megérezhetjük a jelenlétét.

A kontemplatív miszticizmus úttörője, Thomas Keating elmagyarázza, hogy mi nem lectio divina. Nem hagyományos bibliatanulmányozás, nem megértési és épülési célú igeolvasás, és nem igeimádkozás (bár az Ige imádkozása lehet része a lectio divinának, amikoris kiválasztanak egy szót vagy kifejezést az Igéből, hogy arra koncentrálva jussanak be „Isten jelenlétébe”.) Keating azt mondja, hogy a lectio divina bevezet a még erőteljesebb gyakorlatokba: a kontemplatív imádságba és a körkörös imába (centering prayer).

Míg néhányan azt gondolják, hogy a lectio divina csak lassú igeolvasást jelent, és mi ezzel a baj, a valódi veszély az egyetlen szóra, illetve kifejezésre összpontosuló koncentrációban van, ami a „csend”-be való merüléshez vezet. Nyilvánvalóan semmi rossz nincs abban, ha az Igét lassan, alaposan és elgondolkodva olvassuk. A hangsúly azonban a gondolkodáson van. A keleti típusú meditációban (ahogyan a kontemplatív imában) a gondolat az ellenség. A keleti típusú misztikus, Anthony De Mello: Sadhana: A Way to God (Sadhana: Istenhez vezető út)  c. könyvében kitér a gondolatokkal kapcsolatos problémára:

"Az elme lecsendesítése rendkívül nehéz feladat. Mily nehéz megakadályozni, hogy folyton csak gondolkodjon, gondokodjon, mindig csak gondolkodjon vég nélkül! Hindu mestereinknek Indiában van egy mondása: egyik tüskével szedik ki a másikat. Ez alatt azt értik, hogy bölcs dolog az egyik gondolatunkat arra használni, hogy megszabaduljunk az összes többitől, ami az elménkbe tolul. Egy gondolat, egy kép, egy kifejezés, mondat vagy szó megfelel erre a célra (28. old. az angol kiadásban)."

Jan Johnson, szellemi vezető[nő], When the Soul Listens: Finding Rest and Direction in Contemplative Prayer (kb.: Amikor a lélek figyel: Megnyugvás és útmutatás a kontemplatív imádságban) c. könyvében hasonlóképpen úgy vélekedik, hogy a gondolatok csak útban vannak, az elmét le kell csendesíteni:

A kontemplatív imádság a legegyszerűbb formájában nem más, mint egy ima, amelyben elcsendesítjük a gondolatainkat és érzelmeinket, és Magára Istenre koncentrálunk. Ezáltal nagyobb eséllyel leszünk tudatában Isten jelenlétének, és könnyebben meghalljuk a hangját, amellyel kiigazít, vezet és irányít bennünket (16. old.)

Ray Yungen elmagyarázza, milyen is ez a fajta csend, amelyet a misztikusok keresnek:

Amikor [Richard] Foster a csendről beszél, nem a külső csendességre gondol. A Prayer: Finding the Heart’s True Home (Kb. Imádság: Amikor a szív otthonra lel) c. könyvében Foster a lélegzet-ima gyakorlatát ajánlja (122. old.), aminek a lényege, hogy kiválasztunk egy szót vagy rövid kifejezést, és a lélegzetvételünk ütemére ismételgetjük. Ez bizony klasszikus kontemplatív miszticizmus. [Ugyanebben a könyvben Foster] idéz egy misztikustól, aki a következőt tanácsolja: „Egyetlen gondolattal kell megkötöznöd az elmédet!” (...) Egyszer megemlítettem Foster lélegzet-imás módszerét egy kereszténnyé lett, egykori New Age-es ismerősömnek, aki meglepetten jegyezte meg: „Én is ugyanezt csináltam, amikor még benne voltam az ashtanga jógában!” (A Time of Departing, 75. old.)

A lectio divinában az ismételgetett szó vagy kifejezés végül elveszítheti a jelentését, és ez az újra és újra visszatérő, ismételgetett hang megváltozott tudatállapotba kerítheti a gyakorlóját. Yungen szavaival:

„Természetellenes, a normális válaszreakcióinkkal és a valódi imádsággal gyökeresen ellentétes dolog az elménket egyetlen gondolaton járatni. Az egyszerű logika is azt mondatja velünk, hogy szavak ismételgetésének nem lehet racionális értelme. Például, ha valaki telefonon felhívna, és folyton csak a nevünket vagy valami más kifejezést ismételgetne, mennyire találnánk épületesnek? Semennyire, nyilván – és nagyon hamar letennénk a kagylót. Istennel miért lenne ez másképp? Ha pedig Isten jelenléte nincs meg, micsoda lehet vajon az a jelenlét, ami fényként jelenik meg a meditáció során, és hamis istenérzetet kelt belül? (A Time of Departing, 76. old., kiemelés tőlem.)

Yungen arra buzdítja a hívőket, hogy „az ima célja ne az legyen, hogy megkötözzük az elmét egy szóval vagy szókapcsolattal, hogy ezáltal misztikus transzállapotot váltsunk ki, hanem inkább használjuk az agyunkat, hogy az Isten kegyelmében és dicsőségében gyönyörködhessünk. Ez volt Pál apostol tanácsa is a gyülekezeteknek: „Igyekezzél, hogy Isten elõtt becsületesen megállj, mint oly munkás, a ki szégyent nem vall, a ki helyesen hasogatja az igazságnak beszédét.” (2Tim 2,15) és „mindenkor imádkozunk” (2 Thessz 1,11), azaz beszéljünk Istenhez teljes szívünkből és elménkből." (A Time of Departing, 75. old.)

Hogy segíteni tudjunk ismerőseinknek, szeretteinknek abban, hogy ne legyenek a kontemplatív spriritualitás és a szellemi megtévesztés áldozatai, nagyon lényeges megértenünk, hogyan játszik a lectio divina alapvetően fontos szerepet a mélyebb meditatív gyakorlatokhoz vezető úton. Az a „jelenlét”, amelyet a szavak vagy kifejezések ismételgetése által (illetve lélegezetre vagy egy tárgya való koncentrálással) kiváltott „csendes”, megváltozott tudatállapotok során megtapasztalnak, nem Isten jelenléte. Isten arra szólít fel a Bibliában, hogy ne végezzünk különféle gyakorlatokat vagy formulákat (ahogyan Thomas Keating a lectio divinát nevezi), annak érdekében, hogy misztikus élményeket szerezzünk (5Mózes 18,9-11). Úgy véljük tehát, hogy fontos és nagyon is indokolt a lectio divinával kapcsolatos komoly figyelmeztetés.

Néhány szerző, aki keresztényeknek ír, és a lectio divinát propagálja (zárójelben a könyv címe):

David Crowder (Praise Habit)
Kyle Strobel (Metamorpha)
Richard Foster (több helyen)
Professor J. Budziszewski (a How to Stay Christian in College szerzője) – a Focus on the Family website-on lectio divinára buzdítja a hallgatókat, és ír is róla a könyvében (Ask Me Anything).
Dan Kimball (The Emerging Church)
Tony Jones (Divine Intervention)
David Benner (Opening to God: Lectio Divina and Life as Prayer)
Eugene Peterson (Eat This Book)
Ken Boa (Healthy Spirituality)
Eugene Peterson (Message Bible for Kids)

----- A tanulmányhoz szerintem fontos hozzátenni Jézus szavait: "Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam." (Jn 14,6) Tehát semmilyen eszközzel, módszerrel nem kerülhetünk kapcsolatba Istennel, egyedül csakis Jézuson keresztül vezet az út az Atyához. Ha valaki mégis úgy érzi, istenélménye van a kontemplatív, szemlélődő gyakorlatok során, komolyan el kell gondolkoznia rajta, hogy vajon kivel került kapcsolatba. Jusson eszébe, hogy az Úr Jézust hívja segítségül, ha kicsit sötétebbre (félelmetesebbre, ijesztőbbre) sikerül az "istenivel való kapcsolatfelvétel", mint ahogyan tervezte.