„Félek azonban, hogy amint a kígyó megcsalta Évát ravaszságával, úgy tántorodnak el a ti gondolataitok is a Krisztus iránti őszinte és tiszta hűségtől. Mert ha valaki odamegy hozzátok, és más Jézust hirdet, nem akit mi hirdettünk, vagy más lelket fogadtok be, nem akit kaptatok, vagy más evangéliumot, nem amelyet elfogadtatok, azt szépen eltűritek.” (2Kor 11,3-4)
Nézzük tehát tovább Herr Douglass evangéliumát, mi az, amit mi, protestánsok teljes felekezetközi egyetértésben bevettünk tőle. (Annyira, hogy egy vele készült interjú szerint a debreceni református teológián is felmerült, hogy kurzusokat tartson a lelkész úr.) Mi tehát az, ami NEM szúrta a sok jeles teológus szemét? Például a könyveiben ajánlott, és részletesen leírt
meditációs gyakorlatok.
A 2. rész végén említettük a kontemplációt, azaz a szemlélődést. A szemlélődő gyakorlatoknak nem az a célja, hogy megértsünk valamit, vagy rájöjjünk valamire, hanem éppen ellenkezőleg: a cél az, hogy az értelem kikapcsolásával az érzéki élmények felé nyíljunk meg. Istent ugyanis igazán csak az érzékek közvetítette tapasztalat útján lehet teljesen megismerni (eszerint a megközelítés szerint).
A Biblia azonban teljesen mást mond az értelemről és a gondolkodásról, és teljesen mást a Jézussal való személyes kapcsolatról. Az ilyen gyakorlatok ahhoz a téves, távol-keleti hiedelemhez vezethetnek, hogy az ember egyesülni tud Istennel, fel tud oldódni benne.
Az egyik ilyen, Douglass által is ismertetett gyakorlat a már említett Jézus-ima, amikor a ki-be légzés ütemére ismételgetik Jézus nevét perceken át. Ezt egyébként a hinduizmusban és a buddhizmusban mantrázásnak hívják, a célja pedig az istenség (ne szépítsük, démonok) beinvitálása.
„A mantra használata befolyásolja a lélegzetet, megnyugtatja a szívet, tisztítja az elmét. A jóginak így lehetősége nyílik, hogy (...) ezáltal megszabaduljon, minden a lelkét megbéklyozó köteléktől. Saját lényének lélegzetét ajánlja fel áldozataképpen a Teremtőnek, és az élet lélegzetét kapja a Teremtőtől, annak áldása képpen.”
Vagy: „Mantrák: A keleti vallások imái, énekei, gyakori ismétlésekkel, melyeket recitálásnak hívnak. A szavak rezgése, dallama különleges tudatállapotot vált ki a hallgatóban, így nem csak mantrázni, hanem mantrát hallgatni is jó.”
Katolikus mantrák is vannak, nem meglepő módon posztmoderniában ezek nagyon népszerűek. Douglass az ortodox Jézus-ima mellett pl. a rózsafüzérezést ajánlja, a hangos szűzmáriázással kapcsolatban azért óvatosságra int, mert egyes protestánsokat azért ez még idegenül érinthet.
Nem tudhatom, amíg ki nem próbáltam?
Klaus Douglass egyébként ügyesen vezeti rá olvasóit misztikus gyakorlatainak a kipróbálására. A Megalapozott hit c. könyvében így ír:
„Az embernek nem kell mindent megértenie ahhoz, hogy használni tudja a dolgokat, vagy élni tudjon belőlük. Nem tudom például, hogyan működik a televízió, vagy hogyan készítik a lekvárt. A hit területén sem kell mindent megérteni, sőt, bizonyos dolgokat előbb hosszasan ki kell próbálni ahhoz, hogy felfedezzük valódi értéküket.” (29. old., kiemelés tőlem)
A Biblia azonban mást mond:
„[M]indent vizsgáljatok meg: a jót tartsátok meg, a gonosz minden fajtájától tartózkodjatok.”(1Thessz 5,21-22)
Vagy a Károli-fordítás szerint: „mindentől, ami gonosznak látszik, őrizkedjetek!”
Remélem, megbocsátja nekem Herr Douglass, de az általa ajánlott légzés- és meditatív, elmekiüresítő gyakorlatok nekem ugyancsak gonosznak látszanak, és eszem ágában sincs kipróbálni őket. Ha a kedves Olvasó nem hisz nekem, nézze meg, a hindu vallás mit ajánl az istennel való egyesülésre: légzőgyakorlatokat, jógát (testtartások, imádkozás formái Douglassnél) és meditációt, hogy az ezek által kiváltott megváltozott tudatállapotban fel lehessen venni a kapcsolatot istennel (démonokkal).
Hogyan lehetséges ez?
Lehet egyszerre Istent imádni, és közben magunkba démonokat invitálni?
A 2Királyok 17,24-41-et keresse ki a kedves Olvasó. A lényege itt van:
„Így történt, hogy bár félték az Urat, de az áldozóhalmokon is alkalmaztak maguk közül való papokat, akik az áldozóhalmokon levő templomokban tevékenykedtek. Félték tehát az Urat is, de tisztelték a maguk isteneit is, azoknak a pogány népeknek az istentiszteleti módja szerint, akik közül elhurcolták őket.” (2Kir 17,32-33)
Jézus pedig megmondja, hogy ez nem lehetséges, nem lehet egyszerre két úrnak szolgálni, mert valaki vagy az egyiket szereti és a másikat gyűlöli, vagy fordítva (Mt 6,24-ben).
A már idézett részlet ennek megfelelően így folytatódik:
„Nem félik az Urat, és nem követik az ő rendelkezéseit és tisztelete módját a szerint a törvény és parancsolat szerint, amelyet az Úr parancsolt Jákób fiainak; Jákóbnak az Izráel nevet adta. Mert velük szövetséget kötött az Úr, és ezt parancsolta nekik: Ne féljetek más isteneket, és ne imádjátok azokat, ne tiszteljétek őket, és ne áldozzatok nekik!” (2Kir 17,34-35)
Aki tehát imádja ugyan az Urat, de mellette más istenekkel (démonokkal) kommunikál különböző technikák révén, és hagyja, hogy ezek mindenféle élményeket és megtapasztalásokat keltsenek benne, az valójában nem féli az Istent, nem tiszteli Őt, nem engedelmeskedik Neki.
Mi van, ha belekeveredtem?
A legtöbb ember persze gyanútlanul, és őszinte, Istent kereső szívvel fog bele ezekbe a gyakorlatokba. Sokan nem ismerik a keleti vallásokat, és nem tudják, mire valók a posztmodern/emergent alakok által ajánlott technikák, amiket gyakorlatilag ugyanebben a formában alkalmaznak a sámánvallásoktól kezdve a misztikus katolicizmusig (lásd pl. Avilai „Szent” Terézt vagy Henri Nouwent. Mondanom sem kell, mennyire népszerűek ezek posztmodern/emergent körökben.) Bizonyos vagyok benne, hogy ha valaki ártatlanul keveredne ilyesmibe, Isten képes rá, hogy megóvja Őt, és rávezesse az igazságra. Aki viszont szándékosan műveli ezeket, tudván mindazt, amit itt leírtunk, az vétkezik az Úr ellen, nem féli és nem tiszteli Őt.
„A tudatlanság időszakait ugyan elnézte Isten, de most azt hirdeti az embereknek, hogy mindenki mindenütt térjen meg.” (ApCsel 17,30)
Soha nem késő megtérni ezekből, és bűnbánattal az Úr felé fordulni. Isten kegyelmes, és megbocsát az összetört szívűeknek minden gonoszságot. Jézus vére ezekért a bűnökért is folyt, nincs olyan vétek, amit ne lenne képes elfedezni. Ha kedves Olvasóm rádöbbent, hogy mivel szennyezte magát, hogy hogyan bosszantotta az Urat; és szeretne megszabadulni ezekből, keresse ki az 51. Zsoltárt, és kérjen bocsánatot az Úrtól. Ez az Istennel való biblikus kapcsolat alapja, nem a fizikai megtapasztalás.
(Nem a levegőbe beszélek, én az újjászületésem után még hét éven keresztül tettem azt, amit rossznak lát az Úr.)
Élmények, spiritualitás
Az élményekkel és megtapasztalásokkal tehát több baj is van. Egyik, hogy szubjektívek – ki dönti el, hogy valami tényleg Istentől volt-e vagy sem? Maga Douglass említ a könyvében egy brutális példát, amikor egy háborús bűnös szavait idézi, miszerint azokban a pillanatokban, amikor az nőket és gyerekeket mészárolt le, „megélte Istent” (261. old.). Douglass szerint ez nyilvánvalóan hamis; és hogy eldönthessük, igaz-e ez az állítás, a Biblia történeteiben leírt istentapasztalatokat kell figyelembe vennük.
Ez azonban nem konzekvens gondolkodás. A korábbi oldalakon (20-30.) éppen azt taglalja szerzőnk, hogy Isten szavakkal nem ragadható meg (holott Ő a Logosz, az Ige...), és a Biblia történeteiben pedig más emberek istentapasztalatait olvashatjuk. Nincs tehát kinyilatkoztatás, nincsen tanítás, csak tapasztalat. Most mégis valamilyen elvet próbál segítségül hívni Douglass, ami alapján eldönti: öldöklés közben nem lehet megtapasztalni Istent. Miért nem? Hiszen az illető ezt tapasztalta. Ezt élte át. Ez az élménye volt.
A posztmodern gondolkodás credója szerint egyedül az az érvényes, egyedül az az igaz, amit átélünk! Hogyan vonhatja kétségbe bárki is a gyilkos tapasztalatainak valódiságát? Douglass érvelése szerint azt lehetne mondani, hogy a Bibliában a gyilkosok pórul jártak, akkor tehát ha valaki öl, akkor valószínű, hogy Isten nem lesz benne ebben a cselekedetben. (Jellemző módon nem arra hivatkozik, hogy Isten azt parancsolta: Ne ölj!)
Csakhogy Isten azt is mondta [Izraelnek, de ez nekünk is szól!], hogy ne legyen közöttünk varázslást űző, ne tiszteljünk más isteneket, és Jézus hozzá teszi: ne imádkozzunk úgy, mint a pogányok a sok ismételgetésükkel (Mt 6,7)! Az értelmünket, a szellemünket használjuk a Vele való kommunikációban (Jn 4,24) – ami pedig csak és kizárólag az Úr Jézus Krisztuson keresztül lehetséges (Jn 14,6), nem pedig tárgyak nézegetése és meditáció által! Hogyan lehet akkor elképzelni, hogy valóban Istent tapasztalja meg valaki ezekben a gyakorlatokban?
Csak éppen annyira, mint egy felfokozott hangulatú koncerten vagy focimeccsen. Sehogyan.
(Kéry Zs.)
Folytatjuk.
