Az Efezus 6,4-ben Pál azt írja: „Ti apák, ne ingereljétek („ne haragítsátok fel” – Csia L., „ne keserítsétek meg” – katolikus, „do not provoke... to anger” – angol, ESV) gyermekeiteket, hanem neveljétek az Úr tanítása szerint fegyelemmel és intéssel.” Az elmúlt két hét során sorozatunkban megvizsgáltuk a fegyelmezés kérdését (konkrétan a fenekelést) [jön, jön – KZs.], valamint a nevelést (konkrétan az otthoni missziót). Ma a „nem ingerlés” parancsát nézzük meg közelebbről.

 

 A „haragra való felingerlés” arra a rendszeres, folyamatos bánásmódra utal, ami fokról fokra olyan mélyen gyökerező dühöt és neheztelést épít fel a gyerekben, ami kifelé nagyfokú ellenségességben nyilvánul meg – holott az ilyenfajta bánásmód célja általában nem a harag kiprovokálása. Nézzük meg tehát azt a nyolc nevelési hibát, amivel a szülők a gyermekeiket haragra ingerlik:

 

1. A jó szándékú mindentől óvás gyakori oka a gyermeki dühnek. Azok a szülők, akik szinte megfojtják a gyerekeiket és szigorúan korlátozzák, hova mehetnek és mit csinálhatnak, akik soha nem bíznak meg a gyermekeikben, hogy maguk végezhessék a saját ügyeiket és folyamatosan megkérdőjelezik az értékítéletüket, falat építenek maguk és a gyermekeik közé – jellemzően azzal a biztos meggyőződéssel, hogy így lesz szoros a kapcsolatuk. A gyerekeknek gondos iránymutatásra és bizonyos korlátokra van szükségük, ám másfelől ők különálló egyéniségek, és meg kell tanulniuk – az életkoruknak és az érettségüknek megfelelő mértékben – az önálló döntéshozatalt. Az életüket lehet irányítani, de nem lehet totális kontroll alatt tartani. 

 

2. A haragra való ingerlés másik gyakori oka a kivételezés. Izsák jobban kedvelte Ézsaut Jákóbnál, Rebeka pedig Jákóbot szerette jobban Ézsaunál. Ez a kettős és egymással ellentétes kivételezés nem csak a közvetlen családnak okozott nagy bajt, hanem a Jákób és Ézsau leszármazottai közötti konfliktusokban mind a mai napig érezteti a hatását! Ugyanis, ha a szülők egymáshoz hasonlítgatják a gyerekeiket – különösen, ha az ő fülük hallatára teszik ezt –, az hihetelenül romboló hatású lehet a kevésbé tehetséges vagy kevésbé kedvelt gyermek számára. Még inkább bátortalan, dühös, visszahúzódó és megkeseredett lesz.

A kivételezés pedig oda vezet, hogy szülők gyakorlatát követve a gyerekek maguk is kivételezni fognak, preferenciáik lesznek a családon belül – például jobban fogják szeretni egyik testvérüket a másiknál, és gyakran egyik szülőt is a másiknál.

 

3. A gyermek ingerlésének harmadik módja, ha az ésszerű határokat meghaladó teljesítményt tűzünk ki elé. Egy kisgyereket tönkre lehet tenni a nyomáskényszerrel, ami a minél jobb teljesítmény elérése érdekében ránehezedik. Hamar megtanulja, hogy bármit is tesz, semmi sem elég jó a szüleinek. Alighogy teljesített egy feladatot, máris valami még nagyobba vághatja a fejszéjét. Azok az apák, akik a fiaik sportsikerein keresztül a saját teljesítményüket ünneplik, vagy azok az anyák, akik a lánygyermekük életén keresztül képzelnek maguknak ragyogó karriert, nem tesznek mást, mint hogy felelős szülői magatartás helyett a saját vágyaik oltárán feláldozzák a gyerekeiket.

 

Egy alkalommal egy fiatal nőt látogattam meg, aki bélelt falú szobában, katatónás sokk állapotában volt. Keresztény családban felnőtt, hívő lány volt, de az anyja folyamatosan azzal gyötörte, hogy ő legyen a legnépszerűbb, legszebb és legsikeresebb lány az iskolában. Ez valóban sikerült is neki, nagyon népszerű volt a társai között, majd az iskola után pedig modellként dolgozott. Ám a rá nehezedő nyomás egyszer csak túllépte a számára elviselhető mértéket, és idegösszeomlást kapott. Miután kiengedték a kórházból, visszakerült ugyanabba a művi és teljesítményhajhász környezetbe. Amikor megint rájött, hogy képtelen eleget tenni az elvárásoknak, öngyilkosságot kísérelt meg. A frusztrációját így összegezte nekem egyszer: „Teljesen mindegy, mit csinálok, anyámnak soha nem lesz elég jó.”

 

4. A gyermek ingerlésének negyedik módja az elbátortalanítás. Annál a gyereknél, akit soha nem dicsértek meg vagy nem bátorítottak a szülei, borítékolható a baj. Ha mindig csak azt mondják meg neki, hogy mit csinál rosszul, és soha nem azt, hogy mi az, amit jól, hamar elveszíti a reményt, és az lesz a meggyőződése, hogy ő képtelen bármit is jól csinálni. Akkor pedig már nem is lesz is rá semmi oka, hogy megpróbálja.

Minden szülő tud pedig találni valami olyat a gyerekében, amit az valóban jól csinál, és ki is kell mutatni ilyenkor az elismerésünket. A gyereknek helyeslésre és bátorításra van szüksége a jó dolgokban, éppen olyan mértékben, mint ahogyan korrekcióra szorul a rosszakban.

 

5. A haragra ingerlés ötödik módja az, amikor a szülők nem hoznak áldozatokat a gyermekeikért, és neheztelnek még a létezésük miatt is. Azokban a gyerekekben, akikkel azt éreztetik, hogy zavarnak, hogy mindig útban vannak, és hogy ők a szülők terveinek és boldogságának akadályai, természetes, hogy felgyülemlik a keserűség és a harag. Ezeknek a gyerekeknek a számára előbb-utóbb pontosan maguk a szülők lesznek zavaró tényezők, akik betolakodásukkal akadályozzák a gyerek boldogságát és terveit.  

 

6. Az ingerlés hatodik formája, ha nem hagyjuk, hogy a gyerek normális tempóban nőjön fel. Ha folyton azért korholjuk, mert gyerekesen viselkedik, még akkor is, amikor amit tesz, teljesen normális és ártalmatlan dolog, nem az érettségéhez járulunk hozzá, hanem éppen a gyerekességet erősítjük meg benne.

 

7. A gyerekek dühítésének hetedik módja, ha a szeretetet használjuk jutalmazásként vagy büntetésként – megadjuk, ha a gyerek jó, és megvonjuk, ha rossz. Gyakran ez tudattalanul zajlik, de a gyerek megérzi, ha a szülő kevésbé törődik vele, ha engedetlen, mint amikor jól viselkedik. Isten szeretete nem ilyen, és azt sem akarja, hogy az emberi szülők így szeressenek. Isten ugyanúgy szeretetből fenyíti meg a gyermekeit, ahogyan szeretetből áldja is meg őket. „Mert akit szeret az Úr, azt megfenyíti” (Zsid 12,6). Mivel olyan könnyű dühből és haragból büntetni, a szülőknek különösen oda kell figyelniük, hogy a gyerekek akkor is biztosak lehessenek a szeretetükben, amikor éppen fenyítik őket.

 

8. A haragra ingerlés nyolcadik módja a fizikai illetve a verbális bántalmazás. A gyermekbántalmazás egyre inkább növekvő tragédia napjainkban. Még keresztény szülők is – különösen az apák – túlreagálnak néha, és a szükségesnél sokkal erősebben fenekelik el a gyerekeiket. A megfelelő testi fenyítés nem a felsőbbség és az erő kifejezése, hanem az ésszerűségből és szeretetből fakadó helyreigazításé. 

Szavakkal is lehet bántalmazni egy gyermeket. A szülő éppolyan könnyen a gyerek fölébe kerekedhet verbálisan, mint testi erővel. Ha fennsőbbségeskedő érvekkel vagy maró gúnnyal vágunk vissza neki, komoly kárt okozhatunk a lelkében, amivel csak a düh és a harag felé taszítjuk a gyermeket. Elképesztő, hogy néha olyanokat vagyunk képesek mondani a saját gyerekeinknek, amiket soha nem mondanánk senki másnak – nehogy tönkretegyük a renoménkat!

 

Végül fontoljuk meg egy keresztény apa vallomását:

 

„A családomban már mindenki felnőtt, a gyerekeim kirepültek. De ha újra kellene kezdenem az egészet, hát ezt csinálnám: Jobban kimutatnám a feleségem iránti szeretetemet a gyerekek előtt. Többet nevetnék együtt a gyerekeimmel, a hibáinkon és az örömeinken egyaránt. Jobban odafigyelnék arra, amit mondanak, még a legkisebb dolgokra is. Őszintébb lennék a saját gyengeségeimmel kapcsolatban, nem tettetném a tökéletességet. Máshogyan imádkoznék a családomért; az ő hibáik helyett a sajátjaimra koncentrálnék. Több mindent csinálnék együtt a gyerekeimmel. Bátorítanám őket és jobban megdicsérném őket. Több figyelmet fordítanék az apró dolgokra, amiket például a kicsik nagy komolysággal tesznek vagy mondanak. És végül, ha mindent újra végig kellene csinálnom, sokkal bensőségesebben beszélnék Istenről a családomnak; minden egyes nap minden apró dolgot felhasználnék rá, hogy Isten felé irányíthassam őket." 

 

Forrás: John MacArthur: Ways Parents Provoke