Discovering Participatory Church Meetings Írta: Brian Anderson. Első rész. Második rész.
Sok keresztény figyelmen kívül hagyja ma az 1 Korinthus 12-14 tanítását, mert úgy vélik, a prófétálás és a nyelvek ajándékai megszűntek az újszövetségi kánon lezárásával. Míg ezekkel az ajándékokkal kapcsolatban nagyon különböző vélemények léteznek ma a gyülekezetekben [egyszer kitérünk erre is, KZs.], minden keresztény vallja, hogy a zsoltárok éneklésének és a tanításnak ma is jelen kell lennie a gyülekezet összejövetelein (1Kor 14,26). Így, még ha a Gyülekezet nagy része hiszi is, hogy a nyelvek és a prófétálás megszűntek, még mindig meg kell küzdeniük a korai gyülekezetek részvételen alapuló szellemiségével, amelyben bárki hozzájárulhatott egy-egy énekkel, tanítással az egyéb szellemi ajándékok között.
Más keresztények úgy vélik, hogy habár az 1 Korinthus 14-ből valóban az derül ki, hogy a korinthusi gyülekezet összejöveteleire a közös részvétel volt jellemző, mégsem szolgál mintául a jelenben, mert a gyülekezet szellemileg éretlen volt és számos tekintetben szorult apostoli kiigazításra. Amikor azonban Pál ír nekik, legelőször úgy kezdi a gyülekezeti összejöveteleik leírását, mint hogy „mindenkinek van zsoltára, tanítása stb.” és csak utána kezd az átfogó irányvonalak ismertetésébe mindazzal kapcsolatban, ami az összejöveteleken történik – hogy „minden épüléseteket szolgálja” (1Kor 14,26).
Ha a korinthusiak tévedtek abban, hogy az összejöveteleiket részvételi alapon szervezték, Pál bizonyosan megragadta volna az alkalmat, hogy kiigazítsa őket a levelében. Azonban éppen ez az, amit nem tesz. Habár Pál olyan vezérelveket határoz meg, amelyek szerint az összejöveteleiken minden „illendően és rendben” (40. vers) menjen végbe, nem tiltja meg a kölcsönös részvételt, hanem éppen ellenkezőleg bátorítja azt („a próféták pedig ketten vagy hárman szóljanak”, „a többiek pedig ítéljék meg” és „egyenként mindnyájan prófétálhattok”).
Mások rámutatnak, hogy Pál későbbi, pásztori leveleiben, amelyekben gyülekezeti renddel kapcsolatos instrukciókat ad, figyelemre méltóan hiányoznak a nyílt részvétellel kapcsolatos tanítások. Nem szabad elfelednünk azonban, hogy Pál a pásztori leveleit apostoli képviselőknek (Timóteusnak és Titusznak) a saját gyülekezeteikkel kapcsolatos szolgálataikról írta. Azt várhatnánk, hogy a pásztori levelekben Pál másra fekteti a hangsúlyt, mint a teljes gyülekezeteknek írt leveleiben. Ez utóbbiakban Pál a teljes testet az egymás iránti kölcsönös feladataikra szólítja, a konkrét személyeknek (Timóteusnak és Titusznak) írt leveleiben az ő konkrét gyülekezeti feladataikról ír. Így tehát a pásztori levelekben semmi sem mond ellent a vének teljes szolgálatának és az egész Test teljes szolgálatának.
Megint mások úgy érvelnek, hogy Pál azért mondja a korinthusi gyülekezetnek, hogy egymás felé szolgáljanak, mert nem voltak még vének a gyülekezetben. Véleményük szerint, amikor a gyülekezet kijelölte a véneket, Pál kölcsönös részvételről szóló instrukciói elavulttá váltak, mivel a vénekre szállt a gyülekezet építésének (tanításának) feladata. Ez azonban hallgatásból kiinduló érvelés, ami a legkevésbé meggyőző szokott lenni. Az Ige sehol nem mondja, hogy ne lettek volna Korinthusban vének. Éppen ellenkezőleg, az 1Korinthus 16,15-16-ban Pál úgy említi Sztefanász háza népét, mint akik magukat a szentek szolgálatára szánták oda, és mint akiknek a gyülekezet alá kell vesse magát. Bár őket nem nevezi az Ige kifejezetten véneknek, Pál utasításaiból az derül ki, hogy ekként funkcionáltak. Továbbá, minden okunk megvan azt gondolni, hogy a korinthusi gyülekezetnek voltak vénjei, mivel ez volt az általános gyakorlat a Pál által plántált gyülekezetekben (ApCsel 14,23; Tit 1,5).
Ha az 1Korinthus lenne az egyetlen újszövetségi könyv, amelyben minden hívőt arra tanítanak, hogy a szellemi ajándékaikat a többiek javára hasznosítsák, a fenti ellenvetések még nagyobb súllyal esnének latba. Pál apostol azonban más levelekben is ugyanezt a gyakorlatot tanítja. Például az Efezus 4,15-16-ban így szól: „hanem az igazsághoz ragaszkodva növekedjünk fel szeretetben mindenestől őhozzá, aki a fej, a Krisztus. Az egész test pedig az ő hatására egybeilleszkedve és összefogva, a különféle kapcsolatok segítségével, és minden egyes rész saját adottságának megfelelően működve gondoskodik önmaga növekedéséről, hogy épüljön szeretetben.” Ebben a szakaszban Pál arra utasítja a gyülekezetet, hogy ragaszkodjanak az igazsághoz [„szeretetben mondják az igazságot” az angol fordítás szerint]. Ezen kívül, minden kereszténynek (minden egyes résznek) megfelelően, rendben kell működnie, hogy a teljes test növekedhessen és szeretetben épülhessen fel. Más szavakkal, a teljes Test építése nem egy vagy néhány ember feladata, hanem sokkal inkább mindnyájuké.
A Róma 12,3-8-ban az apostol teljesen egyértelműen fogalmaz ezzel a ponttal kapcsolatban: „ Az Istentől kapott kegyelem által figyelmeztetlek benneteket, hogy egyikőtök se tartsa magát többre, mint ahogyan kellene! Józanul lássátok magatokat, a hiteteknek megfelelően, hiszen mindenki kapott bizonyos mértékű hitet Istentől. Gondoljátok csak meg: az emberi test egységes egész, de sok részből épül fel! Az egyes részeknek mind megvan a maguk sajátos feladata. Ugyanígy van ez velünk is, akik Krisztusban vagyunk: sokan vagyunk ugyan, de együttesen alkotunk egyetlen „testet”. Ennek a testnek külön-külön a részei vagyunk, és kölcsönösen kapcsolódunk egymáshoz. Különböző ajándékokat kaptunk aszerint, hogy Isten mire adott nekünk kegyelmet. Használjuk hát ezeket! Ha például valaki a prófétálás ajándékát kapta, akkor a hite mértéke szerint használja ezt az ajándékot! Aki a gyakorlati dolgokban való szolgálat ajándékát kapta, azzal szolgáljon! Aki a tanítás ajándékát, az tanítson! Aki a biztatás és bátorítás ajándékát kapta, az biztassa és bátorítsa a többieket! Aki az adakozás ajándékát kapta, az adakozzon egyszerűen és tiszta szívvel! Aki azt az ajándékot kapta, hogy vezető legyen, az végezze szorgalmasan a feladatát! Aki azt kapta, hogy a szenvedőkkel jót tegyen, az tegye ezt jókedvűen és barátságosan!”
Több mindent észrevehetünk ebben a szakaszban. Először is Isten minden egyes kereszténynek egy bizonyos mértékű hitet ad, amelynek révén az egy vagy több szellemi ajándékát gyakorolhatja. Másodszor, Isten különböző hívőket különböző feladatok ellátásával bíz meg az egy test részeként. Harmadszor, minden keresztény felelős azért, hogy éljen ezzel az ajándékával. Negyedszer, a Pál által felsorolt ajándékok azok, amelyekre számíthatnánk egy gyülekezet találkozásakor: prófétálás, szolgálat, tanítás, buzdítás, adakozás, vezetés, jótétemények. Ezáltal a bibliai minta egységes – Isten népe egészének megvan a felhatalmazása és felelőssége a saját szellemi ajándékainak használatára a teljes gyülekezet Krisztusban való felépítésére.
Péter apostol szintén Pál nézeteit osztja: „Mindegyikőtök kapott valamilyen szellemi ajándékot Istentől. Ezzel az ajándékkal szolgáljátok egymást, mint hűséges szolgák, akik Isten sokféle kegyelmével jól gazdálkodnak! Aki beszél, Isten szavait mondja, aki pedig szolgál, azzal az erővel szolgáljon, amelyet Isten ad, hogy ezáltal mindig Istené legyen a dicsőség Jézus Krisztus által! Mert övé a dicsőség és a hatalom örökké. Ámen!”
Figyeljük meg, hogy Péter azt hangsúlyozza, hogy minden hívőnek vannak ajándékai, és hogy azokat használnia, azokkal élnie kell. Továbbá, ezek az ajándékok két alapvető fajtához tartoznak: szóbeli és szolgálatbeli ajándékok. Habár a hívők egész héten szolgálhatnak egymás felé a legkülönfélébb helyzetekben, a szóbeli és szolgálatbeli ajándékok gyakorlásának természetes közege a gyülekezeti összejövetel. Péter levelének címzettjei nem rögtön azt gondolták-e vajon, hogy az összegyülekezés a logikus kiindulópontja a parancs végrehajtásának? Nem természetes azt feltételezni, hogy a hívők akkor éljenek az ajándékaikkal, amikor összegyűlnek? Nem ez az, amire Pál buzdít az 1Korinthus 14-ben (különösen a 26-31. versekben)? Létezik-e bármilyen ok feltételezni, hogy Péter nem az összegyűlt gyülekezetről beszél az 1Péter 4,11-12-ben? Nem valószínű, hogy valaki arra a következtetésre jutna, hogy Péter azt kívánta az olvasóitól, hogy a szellemi ajándékaikat kizárólag istentiszteleteken kívül használják, hacsak nem rendelkezik már meglévő előítélettel az összejöveteleken történő, kölcsönös részvételi mód ellen.
(Folytatjuk.)
