Discovering Participatory Church Meetings Írta: Brian Anderson. Első rész. Második rész. Harmadik rész. Negyedik rész Ötödik rész.
Osztozás egymás örömében, bánatában a gyülekezeti összejöveteleken
Az újszövetségi iratok megerősítik, hogy az egymás örömeiben, bánataiban való osztozás egy másik olyan fontos tevékenység, amely jelen kell, hogy legyen az összejöveteleinken. Az 1Péter 3,8-ban az Ige mindenkit arra buzdít, hogy együttérzőek legyünk egymással. Az együttérzőnek fordított görög szó jelentése: „a másikkal együtt szenvedni vagy ugyanúgy érezni, mint ő”. Nem meglepő tehát, hogy Pál azt mondja a hívőknek: „Örüljetek együtt azokkal, akik örülnek, és sírjatok azokkal, akik sírnak!” (Róma 12,15). Továbbá azt is megjegyzi, hogy „Ha valamelyik rész szenved, vele együtt szenved a test többi része is. Ha valamelyik tag megtiszteltetésben részesül, a többi tag is együtt örül vele” (1Kor 12,26).
Hogy Pál apostol egyértelmű tanításának engedelmeskedni tudjunk, nyitottá kell tennünk az összejöveteleinket, hogy az emberek elmondhassák a fájdalmaikat, terheiket, vagy hogy együtt örvendezhessünk Isten áldásai miatt. Számos gyülekezetben, ha egy testvér úgy jön az istentiszteletre, hogy Istennek egy csodálatos áldását szeretné megosztani a többiekkel, csak az alkalom után tud odaszaladni öt vagy hat testvérhez, hogy mielőtt hazamennek, gyorsan elmondhassa nekik. Hasonlóképpen, a legtöbb gyülekezetben, ha valakinek bánat nehezedik a szívére, nincs mód az istentisztelet közben arra, hogy megkönnyebbüljön, és a többiek imádkozhassanak érte, szolgáljanak felé, ezzel enyhítve a bánatát. Miért is ne nyitnánk meg az alkalmainkat, hogy az egész gyülekezet együtt örvendezhessen velünk az áldásainkban, és szolgáljon felénk a szenvedéseinkben? Így ugyanis mindenki bátorítást nyerhet az örvendezőtől, és mindenki szolgálhatja a szenvedőt.
Az istentiszteletek hanyatlásának történelmi háttere
Ahogyan láttuk, az újszövetségi gyülekezeti összejövetelek bővelkedtek nyitottságban és kölcsönös részvételben. Ebben a tekintetben nagyon különböztek a mai kor egy személyre épülő alkalmaitól. Hogyan tértek le a gyülekezeteink ennyire a járt útról? Mi történt, amitől a hívők a nyílt részvételtől a passzív megfigyelésre váltottak? Ahogyan ez minden új mozgalommal lenni szokott, a gyülekezet – már nem sokkal a megalakulása után – fokozatosan kezdett egyre intézményesebbé válni. A második században a belülről jövő eretnekségektől való félelem és a kívülről jövő üldöztetés miatt drasztikusan megnövekedett a püspökök hatalma. (Korábban minden helyi gyülekezetet a véneknek nevezett, elhívott szolgák csoportja pásztorolt – ApCsel 20,28; 1Pt 5,1-4.) Ugyanakkor ezek a püspökök egyre nagyobb részt kezdtek magukhoz ragadni abból a szolgálatból, amely korábban a teljes Testhez [gyülekezethez] tartozott. Lassan, de biztosan a klérus-dominálta istentiszteletek vették át az újszövetségi gyülekezetek izgalmas és pezsdítő, részvételen alapuló alkalmainak helyét.
A végső csapás pedig a IV. század elején érte a kereszténységet, amikor Nagy Konstantin császár i.sz. 313-ban életbe léptette a Milánói Ediktumot, amely megszüntette Krisztus követőinek üldözését azzal, hogy a kereszténységet hivatalos államvallássá tette. Miután Konstantin maga is felvette az új hitet, nem csak legalizálta azt, hanem elősegítette, hogy a kereszténység Róma előnyben részesített vallása legyen. A rá következő években Konstantin hatalmas templomépületek építését rendelte el közpénzen, és számos gyülekezet püspökének és presbitereinek juttatott állami fizetést; ezen kívül pedig keresztényeket helyezett jól fizető és magas beosztásokba. A kicsi és egyszerű, házaknál tartott összejövetelek átadták helyüket az állami finanszírozású „szentélyekben” tartott, nagyszabású és díszes istentiszteleteknek. Kitűnően képzett szónokok hosszú és ékesszóló prédikációi vették át a helyét az egyszerű hívők szívből jövő, buzdító beszédeinek. A kölcsönös részvételből hivatásos ékesszólás, a spontaneitásból merev struktúra lett – végül pedig az átlagos gyülekezeti tag egyetlen részvételi lehetősége mindössze a közös éneklés maradt.
A XVI. század elején Luther Márton számos olyan, alapvető bibliai tanítást visszaállított, amelyek elősegítették a protestáns reformációt; ezek egyike a hívők egyetemes papsága volt. Luther ezt a tanítást vallotta, még ha inkább csak személyes értelemben, mintsem Krisztus testén [a gyülekezeten] belül. A Római Katolikus Egyház évszázadokon át azt tanította, hogy Isten népe a hivatalosan különválasztott klérustól (papság) függ Isten kegyelmének elnyerésében. Luther azonban azt tanította, hogy minden egyes hívő közvetlenül mehet Istenhez Jézus Krisztuson keresztül, hogy elnyerje magának Isten kegyelmét. Ebben az értelemben tehát minden hívőnek közvetlen elérése van Istenhez a Szellem által – azaz mindannyian papok vagyunk. Luther és a többi reformátor azonban nem valósította meg a hívők egyetemes papságának tanítását a helyi gyülekezetekben. Az oltárt pulpitusra, a papot lelkipásztorra cserélték, ám az istentiszteleteket továbbra is klérusdominancia és a tagok passzivitása jellemezte – és továbbra is ugyanez a helyzet a legtöbb protestáns gyülekezetben mind a mai napig.
(Folytatjuk - az utolsó rész következik.)