Kérdések és válaszok: A leszbikusságtól a templom parkolójáig – Interjú Rosaria Butterfielddel
Írta: Marvin Olasky, 2013, március 23, World magazin. Link: http://www.worldmag.com/2013/03/journey_of_grace
Rosaria Butterfield a Syracuse Egyetemen volt oktató, mígnem Isten a vallásos jobboldalról szóló kutatását és egy hívő házaspár barátságát felhasználva Krisztushoz vezette őt. Mohón vetette bele magát a Biblia olvasásába, és fokozatosan meglátta azt is, hogy az új hite és korábbi élete egymással nem összeegyeztethető. Történetét megírta a The Secret Thoughts of an Unlikely Convert (Egy valószerűtlen megtérő titkos gondolatai) c. könyvében. Jómagam 2013. január 11-én készítettem vele interjút a Patrick Henry College-ben, diákok előtt, a felvétel a youtube-on is megtekinthető. (A Worldmag cikk szerkesztett és rövidített átiratot tett itt közzé, de mivel gyakran épp a legépítőbb részeket hagyta ki a szerkesztő, a videó alapján azt is beleírtam – a ford.)
Kezdjünk ennek a hihetetlen könyvnek a legelső mondatával: „28 évesen büszkén vallottam magamat leszbikusnak.” Hősnek érezte magát, hogy ezt kimondta?
Nem, nem kellett hősnek lenni hozzá, egyszerűen csak az igazságot mondtam.
Hogyan jutott el idáig?
Az egyetem doktori iskolájában voltam hallgató, és már addig is nagyon befolyásolt a békeaktivizmus, valamint a vágy, hogy kiálljak az elesettek mellett. Nagyon fontosak voltak számomra az emberi kapcsolatok, és erős volt az igazságérzetem. Lényeges volt számomra a moralitás, legalább egy cikket írtam a morálról, a morális életről. Olyan világlátás vett körül, amely nagyra értékelte az egyenlőséget és a személyes részvételt a dolgokban. Csodálatos kapcsolatban voltam sok kolléganőmmel – mély, rezonáló kapcsolatokban. Számomra a leszbikus coming out [előbújás, amikor a homoszexuális személy nyíltan vállalja másságát – a ford.] teljesen hétköznapi dolog volt, nem különbözött attól, mintha az derült volna ki rólam, hogy szeretem a kutyámat vagy reggelente megetetem a macskát. Határozott irányt jelentett ez az életemben, de én szeretem az ilyet. Nem tűnt számomra különlegesnek, ez volt és kész.
36 évesen, fix oktatói állással az egyetemen, írt egy kritikát a Promise Keepers mozgalomról a helyi újságban, amelyre számos reakció érkezett. Külön gyűjtötte a rajongó leveleket és a gyűlölködőket, de nem tudta hova tenni a lelkipásztor, Ken Smith levelét, mert nem volt rosszindulatú, csak érdeklődő.
Így igaz; nem tudtam kidobni azt a levelet. Megpróbáltam, de végül kihalásztam a szemétből, és visszatettem az íróasztalomra. Volt benne néhány kérdés, amelyet, még soha, senki nem tett fel nekem. A levél végén Ken megkért, hogy hívjam föl. A gyülekezet neve Syracuse-i Reformált Presbiteriánus Gyülekezet volt, és azt gondoltam, hogy a reformált felvilágosultat jelent… és valójában tényleg! (nevet). Egyik antropológus kollégám erősen bátorított, hogy a találkozás JÓ LESZ A KUTATÁSOMHOZ, hívjam fel! Így hát ezt tettem.
Mondana példákat rá, hogy Ken miket kérdezett?
Az egyik kérdése a Biblia természetével volt kapcsolatos: tudom-e, hogy ez nem csak egy könyv, hanem inkább könyvtár, amely minden műfajt tartalmaz, amelyről oktattam. Ez nagyon fontos volt abból a szempontból, hogy hogyan olvasom a könyvet, és korábban sosem jutott eszembe, hogy így tekintsek rá. Több őszinte kérdése is volt a hogylétem felől, és kiderült, hogy ugyanabban a lakókörzetben élünk. Megkérdezte, hiszek-e Istenben, és ha igen, mit gondolok, Ő mit szól ehhez az egészhez? Annyira kedvesen és jóindulattal írt, hogy teljesen le voltam nyűgözve.
Azt írja, hogy Ken meghívta vacsorára, és nem volt légkondicionálás. Miért értékelte ezt pozitívumként?
Azt feltételeztem, hogy az evangéliumi keresztények olyan emberek, akik úgy érzik, joguk van erőszakosan és kegyetlenül kizsákmányolni a földet. Kenék úgy voltak vele, hogy a légkondicionálás nem feltétlenül tesz jót az ózonrétegnek és drága. Ez nagyon megérintett. Ventillátort használtak, és vegetáriánus ételt szolgáltak fel, amiért hálás voltam, mert akkoriban úgy éreztem, hogy a húsevés az erőszak egy formája, és nem akartam részt venni benne. Szóval az otthonuk és a szokásaik nem tűntek nagyon különbözőnek az enyémtől, és ezért el tudtam engedni magam.
Volt ima az étkezés előtt?
Volt, méghozzá milyen csodálatos! Mivel rendszeres tüntető voltam, ezért sok imádkozást is hallottam a kordonok mögül. Az a pogány voltam, aki meghallotta a meleg büszkeség-napján és a Planned Parenthood [abortuszok végzésére szakosodott szervezet az USÁ-ban] előtt tüntetők hangos imádságait. Összeszorítottam a számat, hogy kibírjam az ima végéig, és reménykedtem, hogy utána lesz lehetőségem a kutatásommal kapcsolatos dolgokat megtudni ettől a családtól. De ez az ima egyáltalán nem olyan volt, mint amilyenre számítottam: kifejezetten társalgó stílusú volt, amelyben Ken nem csak annyit mondott általánosságban, hogy „Ó, Uram, bocsásd meg a bűneinket”, hanem nagyon is konkrét módon kérte a bűneinek bocsánatát. Nem volt borzalmasan hosszú, de volt egy-két részlete, amely saját magammal kapcsolatban is elgondolkodtatott, például a bántó beszéd, amiben igen, jé, tényleg, én is bűnös vagyok, vagy mint pl. az, hogy elfelejtett ebédet vinni valakinek. Alapvető, mindennapos dolgok, de ő észrevette ezeket, és elég nagyok voltak ahhoz a számára, hogy a szent Istent kérje, hogy bocsásson meg neki.
Ahogy a könyvében írta, még nem hallott senkit úgy imádkozni, mint aki tudja, hogy amit mond, Istent érdekli, meghallgatja, és arra válaszolni fog. Írt arról is, hogy nem „mondták el az evangéliumot”, és nem hívták gyülekezetbe – és hogy mennyire fontos volt, hogy nem tették ezeket.
Teljesen így van: Megbíztam bennük, mert ezek egyikével sem jöttek elő. Senki, aki nincs megtérve, nem ismeri az evangélium erejét. Az evangélium nem csak néhány szó vagy egy elmélet, hanem az a hatalmas erő, amely által Isten kihív és megszabadít bennünket. Ezt az erőt nem ismertem, de természetesen ismertem a szövegét, és egyáltalán nem akartam volna gyülekezetbe járni sem. Rengeteget dolgoztam, és nem is lett volna időm más emberek kulturális hobbijaira. Nem akartam tehát ilyen jellegű kapcsolatba kerülni velük, vagy bármilyen olyan kapcsolatba, ahol azt várták volna tőlem, hogy megváltozzak, vagy, hogy feladjak dolgokat, amelyeket tényleg nagyon szeretek, és fontosak a számomra. De Ken és a felesége, Floy nem úgy beszélt velem, mintha csak egy üres lap lennék: „Na, itt van valaki, akinek egyértelműen az evangéliumra van szüksége, nehogy elmulasszuk elmondani neki a lényeget, mielőtt kiteszi a lábát a házunkból.” Úgy tűntek, mint akiket inkább az érdekel, hogy hosszútávú kapcsolatba kerüljenek velem.
Tényleg barátok lettek?
Igaz barátok. Amikor nem válaszoltam egy emailre, vagy eltűntem, és nem hallottak felőlem hetekig, Ken átjött, vagy Floy áthozott egy frissen sült kenyeret. Sok közös volt bennünk – Floy is és én is imádunk kenyeret sütni, hasonló az irodalmi ízlésünk, ami elképesztő. És mivel kutató voltam, olvasni kezdtem a Bibliát.
Mit kutatott?
A vallásos jobboldalról készültem könyvet írni. Ehhez el kellett olvasnom azt a könyvet, amelyik ezeket a jószándékú, kedves, de naiv és bugyuta embereket félrevitte. Így hát ezt tettem, úgy olvastam a Bibliát, ahogy egy falánk ember ráveti magát egy csomag Oreo-kekszre, de szükségem volt szakértő segítségre is.
Nagy szakaszokat olvasott belőle?
Ez a taníttatásomnak is része, de nagyon hatalmas dolgok történnek, amikor a Bibliát sokszor-sokszor elolvassuk egy év alatt, Genezistől a Jelenésekig, több fordításban is. Én hitetlenként olvastam, megkeményedett szívvel, dühösen, de mivel alapos kutató vagyok, és az volt a munkám, hogy elolvassam, nem hátrálhattam meg. És sokat gondolkoztam rajta. Jó dolog szerintem rövid idő alatt nagyobb részeket elolvasni; minden hívőt bátorítok, hogy ezt tegyék, és ne úgy olvassuk a Bibliát, mint a horoszkópot. Nem hiszem, hogy Isten így szánta volna, hogy olvassuk. Közben persze felmerültek kérdéseim, de nem akartam feltenni senkinek - még talán olyan válaszokat kapnék, amelyeket nem akarok hallani.
Olyan súlyos igeszakaszokat olvasott, mint a Róma 1,24-28, amelyikről azt írja, hogy „az Ige legfélelmetesebb része lehet bárkinek, aki szexuális bűntől szenved”. Hogyan érintette ez?
A meleg és leszbikus közösség nagyon összetartó és segítő közösség. A társammal hetente megnyitottuk az otthonunkat, hogy bárki eljöhessen a közösségből, akinek egy kis beszélgetésre volt szüksége. Ezt a lelkészeknek is mondom, ha valakit csak akkor látsz, amikor hetente egyszer a legjobb formáját hozza, akkor nem nagyon fogjuk megtudni, hogy mi zajlik az életében. Tehát mi is hetente találkoztunk, bort ittunk, spagettit ettünk, és mindenki elmondhatta, ami a szívét nyomja. Az egyik barátom, Jay ekkoriban transznemű nő volt – biológiailag férfi, de elég női nemi hormont kapott ahhoz, hogy kémiailag kasztráltnak lehessen mondani, tehát körülbelül félúton volt afelé, hogy teljesen nemet váltson. Jay kijött velem a konyhába, a kezemre tette hatalmas tenyerét, és azt mondta: „Rosaria, valamitől változol. A bibliaolvasás megváltoztat téged, és meg kell mondanod, mi zajlik benned, mert aggódom, félek, hogy elveszítelek”. Leültem, és az a fajta pánikérzés tört rám, ami akkor van, amikor nem vagy benne biztos, hogy hányni fogsz, vagy nem kapsz levegőt. Azt feleltem: „Igen, olvasom a Bibliát, sokat olvasom.., de mi van, ha igaz? Nagy bajban vagyunk, ha igaz.” Jay leült, egy pillanatra úgy tűnt, ő is rosszul lesz, de azt mondta: „Én tudom, hogy igaz. Tizenöt évig voltam presbiteriánus lelkész. Imádkoztam, de Isten nem gyógyított meg, de ha akarod, imádkozom érted, és könyveket is tudok adni neked.”
Milyen könyveket?
Másnap két telezsúfolt doboz könyvet kaptam. Az egyik Kálvin Institúciója volt. A Róma 1 exegézise mellett, a margón, Jay kézírásával jegyzetet találtam, még ma is őrzöm. Így szól: „Vigyázz, mert ez az, ahol el fogsz bukni.” A Róma 1 az, ahol Isten azt mondja, hogy némelyeket át fog adni a kívánságaiknak. Ez a szó, hogy kívánság, nagyon megütötte a fülemet, és gondolkozni kezdtem rajta. Volt valami köze ahhoz, hogy mivel töltöm az időmet. És igen, úgy gondolom, hogy tényleg ahhoz van köze. És keresztényként is el kell gondolkodnunk rajta, hogy a kegyelem, az az objektív dolog, amit Isten azért ad nekünk, hogy meggyógyítson, megváltoztasson, megváltson, hogy hűségessé tegyen (nem tökéletessé) minket – és aztán vannak azok a dolgok, amelyeket a világ ad nekünk. Mint a rohanó vizek, amelyek folynak, és nem mindegy, melyik folyómederben állunk. Elgondolkoztam, hogy én szeretem az életemet, szeretem a barátnőmet, szeretem a házamat, köszönöm szépen, még a csodás karrieremet is szeretem. Nem akarok megváltozni! Elképzeltem, hogy én teljesen a világ rohanó folyásában állok, de a lábujjam egy másik világban van emiatt a bibliaolvasás miatt. Mi történik, ha átteszem a lábamat, vagy ha az egész testemet? Nagyon ijesztő gondolat! De a kívánság, a legkülönbözőbb formáiban, amely mindannyiunkra hat a világ révén… valahogy egyszerre kézzelfogható elképzelésnek tűnt, valaminek, aminek formája és alakja van. Olvastam tehát a Bibliát, és elkezdtem olvasni Jaytől kapott bibliakommentárokat, s Jay kézírásos jegyzetei a széleken olyanok voltak, mint a figyelmeztető zászlók a befagyott tavakon, amelyeket Syracuse-ban látni: látszólag be van fagyva, de ha rámész, mész rajta, de előbb-utóbb megreped a jég. Így működött számomra a Biblia, a kommentárok, és Jay kézírása.
Igaz, hogy nem a templomnál parkolt, hanem az utca túloldalán?
Hát nem szörnyű? Ültem a kocsiban egy Starbucks-kávéval, egy New York Times-szal és azt hiszem, egy készülő cikkel, amin éppen dolgoztam, és a kocsim hátulja tele volt meleg és leszbikus matricákkal… Leparkoltam a templommal szemben, mert azért az mégsem olyan, mintha ott lennék, és figyeltem ezeket az óriási családokat a tizenötszemélyes kisbuszokból kihömpölyögni. A gyerekek csak jöttek, csak jöttek, egészen elképesztő volt és vicces is egyben. Hogy lehet ezt anyagilag bírni? (nevet) Néha még most is ezt gondolom (még jobban nevet).
És mikor ment be a parkolóból a templomba?
Egy reggel fölébredtem, fölkeltem az ágyból a barátnőm mellől, beültem a matricás kocsimba a fiús hajammal, és bementem Reformált Presbiteriánus Templomba. Ami így visszatekintve igazán szíven talál, az az, ahogy a gyülekezet viselkedett: hűségesen, tényleg nagyon hűségesen imádkoztak értem. Ken beszélt a gyülekezetnek a barátságunkról, a kapcsolatunkról, és a testvérek igazán komolyan vették a közbenjárást értem. Elmondták, hogy először nehéz volt imádkozni (ezek az emberek most mind a barátaim), mert könnyebb undorodni valakitől, aki olyan, mint én, mint imádkozni érte. Persze a barátaimat is elvittem a gyülekezetbe, például Jayt, és valószínűleg neki volt ott a legszebb basszus hangja – és ez egy a capella zsoltáréneklő gyülekezet, ott ez számít, nem (nevet)? Az egyik diakónus mondta, hogy ha tudta volna, milyen nehéz lesz ez, hát biztos nem imádkozott volna ennyire hűségesen (nevet). Volt ez a szokásom, és most is megvan, hogy viszem az egész pereputtyomat magammal mindenhova. Szeress engem, szeresd a kutyámat is, a szuicid diákomat is (nevet). A gyülekezet tiszta, rendes otthonoktatós gyülekezetből egyszer csak átment olyan gyülekezetbe, amelyik sok megtört ember felé szolgált. Tényleg volt egy öngyilkosságot megkísérlő diákom, és nem tudtam egyedül segíteni neki, ezért úgy volt, hogy a meleg közösség és a gyülekezeti közösségem találkozik az intenzív osztályon. Találkoznak! És lenne ima, lenne ellen-ima, és lenne „Kérsz egy kávét?” Azért ez kellemetlen volt. Egy barátom a gyülekezetből látta, hogy nagyon kényelmetlenül érzem magam, és tényleg nagyon cikis helyzetben voltam. Erre azt mondta: híd vagyok, és a hidakon járni szoktak. És ez így igaz.
Azt írja, „a megtéréstől bonyolult és teljes átfogó káoszba került”. Mit tudott tenni ezen a ponton a gyülekezet, hogy kifejezze szeretetét valaki iránt, aki teljesen belemerült a káoszba?
Akiket legelőször a fejemben lévő sztereotípiák mentén láttam, barátokká váltak, ezért feltehettem nekik kemény kérdéseket is. Odamentem otthonoktató anyuka barátaimhoz, és nekik szegeztem: „Figyelj, én szakítottam a barátnőmmel. Te mit adtál fel, hogy itt lehess?” És nem akartam azt hallani, hogy a matek szakot, mert ráöntöttem volna a kávémat, aki ilyet mond (nevet). De nem így volt, egészen elképesztő dolgokat hallottam, és rá kellett jöjjek, nem kellett többet feladnom, mint másoknak. Volt, aki az első gyermekét temette el, és sok más hasonló dolog, amiken csak Krisztussal együtt lehetett keresztülmenni. Megtudtam, hogy mások is vannak a gyülekezetben, akik szexuális bűnökkel, kívánsággal, hitetlenséggel küzdenek… és elmondták nekem! Vállalták a kockázatát, hogy nem tűnnek már olyan tisztának és rendesnek a szememben. Milyen jó kérdés ez: „Testvér, neked mit kellett feladnod, hogy itt lehess?” Soha nem tudhatjuk, milyen úton jutott el valaki Krisztushoz, még azokról az emberekről sem, akik annyira tisztának és rendesnek tűnnek. Még azokról sem, akiknek nincs férfifrizurájuk és nincs rajtuk egy póló azzal a felirattal, hogy „helló, Ráháb vagyok, a parázna, hogy szolgálsz felém”?
Mi segített végül meghozni a nyilvános döntését a gyülekezet és az 1999-es őszi szemeszter megnyitó előadásának vonatkozásában?
Nagyon sokat segített nekem egy bibliavers, a János 7,17: Ha valaki kész Isten akaratát cselekedni, meg fogja tudni a tanítással kapcsolatban. És gondoltam, milyen egyszerű, olvasod a Bibliát, és közben bekarikázod a nyelvtani igéket, hiszen én hivatásomból adódóan is szeretem az igéket. A nyelvtani igék mondaton belüli sorrendje nagyon fontos. Ebben a bibliaversben láttam meg: CSELEKEDNI – MEGTUDNI. Korábban mindig én faggattam Istent, hogy miért? Miért bűn a homoszexualitás, mi rossz van ebben? Nem akartam Isten akaratát cselekedni, és utána bízni, hogy meg fogom érteni. Addig egyensúlyoztam tehát ezen a párkányon, amíg egyszerűen nem tudtam tovább ott állni. És bíztam abban, hogy ha legalább imádkozni tudnék, hogy Isten megadná nekem a hajlandóságot, az örömteli szívet… – talán ez volt az, ahol el kellett kezdenem. Hívők tudják, hogy különösen az apostoli levelekben van olyan, hogy elolvasunk valamit, és azt mondjuk, Uram, én ennek az igeversnek most csak az elejét tudom megtenni – és ez rendben is van. Én is most a mondat első felére koncentráltam: „cselekedni akarja az ő akaratát”. Majd az Úr kegyelmesen végigvitt az utána következő lépéseken, de egyáltalán nem volt diadalmenet – ne próbáld ki otthon – (nevet). Illetve nagyon is próbáld ki, de ne feledd, hogy amikor az Úr valakit egy bűnnel teli életből engedelmességre hív, az sokaknak fájni fog. Ez természetes. Sok embernek okozott fájdalmat az engedelmességem. Emberileg úgy vagyunk vele, hogy meg akarjuk kímélni magunkat és a szeretteinket a fájdalomtól. Hálás vagyok, hogy amikor ez a felbolydulás történt, nem olyan gyülekezetben voltam, ahol minimalizálták volna ezt. Soha senkitől nem hallottam, hogy „Istennek csodálatos terve van az életemmel”. Nem, azt mondták, „Rosaria, jól gondold meg, mibe kerül ez neked, mert brutálisan kemény lesz, és vér fog hullani”. Amikor pedig azt mondtam: „Nézzétek ezeket a megtört embereket”, senki nem mondta, „Úgy kell nekik, ez csak egy rakás bűnös”. Ehelyett feltűrték az ingujjukat, és azt mondták: „OK, hogyan segíthetünk? Hogyan ismerhetjük meg a barátaidat?”
Most is annyira hálás vagyok ezért a gyülekezetért, meg a lelkipásztor férjemért – hát nem egyértelmű, hogy naponta szükségem van biblikus lelkigondozásra (nevet)? Itt van a teremben egy barátom is, aki már akkor imádkozott értem, amikor még magam nem tudtam, rajta voltam azon a bizonyos imalistán… És most itt vagyok, a kérdés pedig az: Hogyan tudlak szolgálni, Uram?