Discovering Participatory Church Meetings Írta: Brian Anderson. Első rész. Második rész. Harmadik rész.
Egymás buzdítása a gyülekezeti összejöveteleken
Amikor összegyűlünk, a Test [a gyülekezet] nem csak a gyülekezet tagjainak kölcsönös építéséért felelős a szellemi ajándékok használata által, hanem kölcsönös buzdítás és bátorítás révén is építenünk kell egymást. A Zsidókhoz írt levél 10,23-25-ben az Ige kijelenti: „Kapaszkodjunk bele erősen ebbe a reménységbe, ne engedjük ki a kezünkből, és bátran valljuk is meg! Hiszen Isten, akitől az ígéreteket kaptuk, teljesen megbízható, és meg is fogja adni, amit ígért. Figyeljünk oda egymásra is! Biztassuk egymást az isteni szeretetre és a helyes tettekre! Ne hanyagoljuk el a közösség összegyülekezéseit — mint egyesek teszik —, hanem bátorítsuk egymást! Annál is inkább, mivel látjuk, hogy közeledik az a bizonyos Nap!”
Figyeljük meg, hogy a szöveg szerint a szentek itt együtt vannak. De pontosan mit is csinálnak vajon amikor összegyűlnek? A szöveg nem hagy kétséget efelől; a teljes Test azért van, hogy a tagok egymást szeretetre és jócselekedetekre biztassák és egymást bátorítsák. Továbbá, nincs említés pásztorról [lelkészről, lelkipásztorról], aki végezné ezt az ösztönző és bátorító szolgálatot. Ehelyett az Ige azt mondja, hogy biztassuk és bátorítsuk! A Zsidókhoz írt levél szerzője a teljes Testet, azaz minden tagot ezeknek a feladatoknak a végrehajtására ösztönöz.
Ezeket a verseket gyakran az egy-egy gyülekezeti alkalomról hiányzók megfeddésére szokták használni, holott a szakasz szándéka az, hogy a hitvalló keresztényeket figyelmeztesse a szentek összegyülekezéseinek „elhagyásával” ([az angolban ez egy] erőteljes kifejezés, amely az egyszer és mindenkorra való elhagyást jelenti) és a Régi Szövetség törvényeihez, papságához és áldozataihoz való visszatéréssel kapcsolatban. Kár, hogy ezt a szakaszt oly gyakran használják a gyülekezeti tagoknak az adott gyülekezet alkalmain való rendszeres megjelenésre való rákényszerítésére (ami nem az eredeti szándéka a szakasznak), de nem használják arra, hogy iránymutató legyen a gyülekezet összegyűléskori működésére nézve (ami pedig a szakasz szándéka).
A szöveg ugyanis egyértelműen összeköti a kölcsönös buzdítást és bátorítást a szentek összegyülekezésével. Az egyházi hagyományaink azonban a következőképpen torzították el a szöveg jelentését: „hadd döntse el a lelkipásztor, hogyan ösztönözze a gyülekezetet a szeretetre és a jócselekedetekre, és bátorítsa a Test többi részét, annál is inkább, mivel látja, hogy közeledik az a bizonyos nap”.
A Zsidókhoz írt levél szerzője ezután elmagyarázza, miért olyan fontos a gyülekezetnek, hogy bátorítsák és buzdítsák egymást, amikor összegyűlnek. „Azonban, ha szándékosan továbbra is vétkezünk, miután megismertük az igazságot, akkor nincs többé bűnért való áldozat, amely eltörölhetné a bűneinket. Nem marad más hátra, mint rettegve várni Isten ítéletére és haragjának pusztító tüzére, amely mindenkit megemészt, aki ellenkezik vele.” (Zsid 10,26-27) A szakasz jelentése egyértelmű. Pusztító tűz várja azokat, akik eltérnek az igazságtól. A kölcsönös bátorítás és buzdítás az eszköz, amelyet Isten népének használnia kell, hogy elkerüljék a hittől való elszakadást. Saját vesztünkre hanyagoljuk el ezeket az eszközöket.
A rendszeres teológiáról legalább egy tucatnyi könyvem van a polcaimon; mindegyiket végignéztem, de egyben sem találtam említést arról, hogy a kölcsönös buzdítás lenne a szentek állhatatosságának az elsődleges eszköze. Pedig a kölcsönös buzdítás az állhatatosság biblikus eszköze, méghozzá olyan eszköz, amelyet az egyház túlságosan régóta elhanyagolt. A kölcsönös buzdításnak és bátorításnak tehát, Isten Igéje szerint, központi szerepet kellene elfoglalnia az összejött gyülekezet tevékenységei között. Egyértelmű, hogy amikor egyetlen személy (a lelkipásztor) végez minden bátorítást és buzdítást, az újszövetségi gyülekezeti összejövetelek világos mintája megszegésre kerül.
(Folytatjuk.)
