Hit: a reménylett dolgok valósága

„Íme, én részegítő pohárrá teszem Jeruzsálemet a körülötte levő népek számára. Júdára is rákerül a sor, amikor ostromolják Jeruzsálemet. Azon a napon majd súlyos kővé teszem Jeruzsálemet minden nép számára: aki föl akarja emelni, mind megszakad bele, még ha összefog is ellene a föld minden népe.”

 

 Elképesztő prófécia; nem csak azt mondja, hogy Jeruzsálem – ami akkor romokban hevert –, az egész világ számára megütközést jelent majd, hanem, hogy a körülötte élő népek össze fognak fogni ellene. A múltban még egymással harcoltak, de most, először a történelemben, a „körülötte lévő népek” az iszlámban egyesülnek, hogy elpusztítsák Izraelt.

 

 Hatvan éve intéznek rendszeresen meglepetésszerű támadásokat Izrael ellen a szomszédai, ám a zsidó állam hihetetlen katonai erőről tett tanúbizonyságot, annak ellenére, hogy az ellenséges országok lélekszámban negyven az egyhez arányban túlszárnyalják őt. Isten azt mondja a Zakariás 12,6-ban: „Azon a napon olyanokká teszem Júda törzsfőit, amilyen a tüzes serpenyő a fahasábok közt, és amilyen a fáklya a kévék közt: jobbra-balra égetik a körülöttük levő népeket, de Jeruzsálem továbbra is békében marad a maga helyén.” A minden alkalommal legyőzött muszlim szomszédok úgy tesznek, mintha minden vágyuk csak a béke lenne, de közben azt remélik, hogy megtéveszthetik és azután elpusztíthatják Izraelt – a Mohamed által kitervelt stratégiához hűségesen.”

 

 

 

 Számtalan csecsemőnek öntöttem vizet a fejére keresztelés gyanánt. Halott „szentek” tiszteletére rendezett nyilvános körmeneteken végeztem szolgálatot, tartottam a fából készült képmásaikat, pedig a második parancsolatban Isten szigorúan megtiltja a faragott képeknek még a készítését is. Naponta felajánlottam a miseáldozatot, amiről tévesen azt gondoltam, hogy Jézus Krisztus Golgotán elvégzett áldozatának a folytatása, és hittem azt, hogy a kenyér és a bor valóságosan is Jézus testévé és vérévé változhatott. Csak később nyílt meg a szemem, amikor Jézusnak a Bibliában leírt szavait tanulmányoztam, és kértem Istent, hogy segítsen tisztán látnom a jelentésüket. Az Úr pedig megértette velem, hogy Jézusnak a kereszten véghezvitt tökéletes áldozatát nem lehet megismételni (Krisztus pedig „nem is bakok és bikák vérével, hanem a tulajdon vérével ment be egyszer s mindenkorra a szentélybe, és örök váltságot szerzett” - Zsid 9,12), és azt is megértettem, hogy az utolsó vacsorán Jézus nem változtatta a kenyeret és a bort a saját testévé és vérévé, hanem jelképként használta ezeket.

 

 Komolyan, állhatatosan, és őszintén kerestem az elhunyt „szentek” közbenjárását, és imádkoztam a purgatóriumban lévő lelkekért, mert nem ismertem a Biblia tanítását, miszerint „egy az Isten, egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus” (1Tim 2,5). Csakis Ő halt meg helyettünk, és fizette meg a bűneinkért a teljes adósságot. Így már megértjük azt is, miért nincs a Bibliában említés a purgatóriumnak nevezett bűnhődés helyéről, ahonnan a lelkek szenvedés, és a földön értük mondott imádságok révén szabadulhatnak meg. Ezen kívül nagyon bíztam és hittem az isteni erővel felruházott ereklyék és szentségek tiszteletében is. 

 

 

 Amíg pap voltam, számos gyónást hallgattam végig, és oldoztam föl az embereket a bűneik alól – holott a Biblia világosan tanítja, hogy egyedül Isten bocsáthatja meg a bűnöket. A Szentírás azt mondja: „Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz ő: megbocsátja bűneinket, és megtisztít minket minden gonoszságtól.” (1Jn 1,9)

 Nem csak azért ragaszkodtam ezekhez és még sok más hiedelemhez és gyakorlathoz, mert ebben a tradicionális rendszerben születtem, és nőttem fel, hanem legfőképpen azért, mert az engedelmességre köteleztem el magamat. Elhittem ugyanis azt a hazugságot, hogy „a Római Katolikus Anyaszentegyházon kívül nincsen üdvösség”. Az egyházban a Tanítóhivatal volt az általánosan elfogadott végső tekintély, és nem Isten írott Igéje, a Biblia (ami gyakorlatilag csukott könyv maradt még azok számára is, akik papnak készültek).

 

 

 A tanulmányaimat Rómában végeztem; 1954-ben doktoráltam teológiából, ezek után Kanadában posztgraduálisan közgazdasági tanulmányokat folytattam. Nyolc éven keresztül voltam a BCM College közgazdaságtan-professzora az indiai Kottayamban. Kilenc évig voltam a St. Stephen's College igazgatója Uzhavoorban, szintén Indiában. Habár ezek a felelősségteljes pozíciók társadalmi elismertséget és anyagi jólétet hoztak a számomra, azalatt a huszonöt év alatt, míg papként szolgáltam, nem volt meg sem a szellemi örömöm, sem a lelki békém, még akkor sem, amikor az egyházi liturgiát végeztem. Egyre inkább elhatalmasodott a lelkemben a sötétség és az üresség érzése, mígnem úgy éreztem, nincs semmi értelme és semmilyen szellemi valósága sem a gyermekkeresztségnek, sem a szentgyónásnak, sem Krisztus valóságos jelenlétének a Miseáldozatban, vagy bármelyik egyéb liturgikus cselekedetnek sem. Fogalmam sem volt, mihez kezdhetnék, hogy végre elérjem a hőn áhított boldogságot, és békességem legyen. A dohányzásba, alkoholba, mértéktelen evésbe, majd színházba járásba és egyéb világi tevékenységekbe menekültem – ám egyik sem tudta megadni, amire a lelkemnek szüksége volt. Ezek a lelki gyötrelem és nyugtalanság évei voltak – és most már tudom, hogy amire vágytam, amit kerestem, az az üdvösség bizonyossága volt.

 

 

 Azután egyszer csak azt vettem észre, hogy a Biblia elkezdett egyre jobban érdekelni. Egy-egy vers megragadta a figyelmemet. Például: „Az ég és a föld elmúlik, de az én beszédeim nem múlnak el” (Márk 13,31). Rájöttem, hogy ez azért van, mert „a teljes Írás Istentől ihletett, és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre; hogy tökéletes legyen az Isten embere, minden jó cselekedetre felkészített (2Tim 3,16-17).

 

 Hálát adok Istennek, hogy az utamba adott néhány újjászületett hívőt, akik segítettek az Ige tanulmányozásában. Isten Igéje lett „mécses a lábam előtt”, és az „ösvényem világossága”. Megtudtam végre a lelki-szellemi szomjúságomnak és a lelki ürességemnek az okát. „Aki túllép ezen, és nem marad meg a Krisztus tanításában, abban nincs benne Isten; aki megmarad a tanításban, abban benne van az Atya is, meg a Fiú is.” (2Jn 9). Hiába voltam tehát mélyen vallásos, nem maradtam meg a Krisztus tanításában. A szemeim azonban megnyíltak rá, és megértettem, mi a biblikus tanítás: „hiszen Isten ereje az, minden hívőnek üdvösségére”. A Máté 16,26 visszhangzott a fülemben: „Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall? Vagy mit adhat az ember váltságdíjul a lelkéért?”

 

 Isten Igéjén keresztül bizonyossá vált előttem, hogy a megkeresztelésnél többre van szükség ahhoz, hogy valaki kereszténnyé váljon. A csecsemőkeresztség bizonyosan nem képes erre. Egy csecsemő nem tud hinni, nem tudja átélni a bizonyosságot, nem tud bűnt megvallani, nem tudja a bizalmát Jézusba helyezni, és Benne, mint személyes Megváltójában hinni. Hamarosan magam is teljes bizonyosságot nyertem a saját szellemi szükségemről, arról, hogy bűnös vagyok, és arról is, hogy az igazságos Isten elkészítette rá a megoldást.

 

 

 Dicsérem és áldom az Urat, hogy megadta az erőt és a bátorságot, hogy mindent magam mögött hagyva Jézusra, mint személyes Megváltómra és Uramra bízzam magamat. Ez 1980. április 5-én történt. Az Ő Szentlelke általi újjászületésem, és vízbe való bemerítkezésem után az Úr megtöltött engem az Ő békességével, az oly régen vágyott szívbéli örömmel, és új értelmet adott az életemnek. Eltűnt az a belső üresség, ami oly sokáig kínzott, és azóta már tudom, milyen új teremtésnek lenni. A régi elmúlt, és íme: új jött létre (2Kor 5,17). 

 

 A Sátán azonban nem hagyott nyugtot nekem; ordító oroszlánként járt körül, és ellenem kezdte használni az ügynökeit, akik fizikailag bántalmaztak, elszigeteltek, kiközösítettek, hamis vádakkal illettek. Az üldöztetés minden formáját elszenvedtem, ami a Zsoltárok 69,5-9-13-ban le van írva. De az Úr maradt végig a vigasztalásom és az erőm. Nem csalódtam benne, és soha nem hagyott el; a Zsoltárok 27,10-ben és a Lukács 6,22-23-ban leírt szavaival erősített meg, bátorított, sőt, adott örömöt nekem.

 

 Az Úr később keresztény feleséggel áldott meg, aki korábban tizenkét évig apáca volt, és azóta élünk együtt hitből, az Urat szolgálva. Indiában és külföldön is számos helyet bejártam, hogy Jézus Krisztus megváltó hatalmát hirdessem, és tanúbizonyságot tegyek a megtérésemről. Sok-sok családot és egyént meglátogattam, hogy az Úrhoz vezethessem őket. Csodálatosnak tűnik, ha számba veszem, hogy üldöztetés ellenére az Úr hogyan vezetett minket egyik helyről a másikra Indiában. Végül 1987-ben utat nyitott, hogy a családommal Amerikába költözhessünk. Dr Bart Breweren, a Nemzetközi Misszió a Katolikusokért (Mission to Catholics International) igazgatójának révén bemutattak minket Ted Duncannek, aki a kaliforniai San José egyik baptista gyülekezetének a lelkipásztora. Mindig is hálás leszek ezeknek az embereknek a jóindulatukért és lelki-szellemi segítségükért; ők valóban jó szamaritánusok voltak.

Isten két gyermekkel, egy fiúval és egy kislánnyal áldott meg bennünket. Jelenleg San Joséban élünk, és a „Liberty” baptista gyülekezetben dicsérjük az Urat.

 

 Kedves Olvasó, nézz fel Jézus Krisztusra! Az Ő kiontott vérének hatalma van arra, hogy lemossa a bűneidet, ahogyan lemosta az enyémeket is. Senki sem korlátozhatja Jézus Krisztus drága vérének a hatását. Egyedül Őbenne bízz, és Isten ingyen fog megigazítani az Ő kegyelméből, miután megváltott téged a Krisztus Jézus által (Róma 3,24).  

Részlet Dave Hunt: To Russia with Love c. könyvéből

 Kisgyermekkoromtól kezdve az a meggyőződés élt bennem, hogy azért vagyok keresztény, mert templomba járok. Hittem Istenben, és komolyan vettem a lutheránus vallást, amiben neveltek. A barátaim előtt azonban szégyelltem volna bevallani, hogy rendszeresen járok a gyülekezetbe; féltem, hogy emiatt elveszíteném a megbecsülésüket. Az esküvőket, temetéseket, karácsonyt és húsvétot leszámítva sem ők, sem a szüleik sem jártak templomba ugyanis. 

 A mi családunk egy kétezer fő befogadó-képességű székesegyházba járt. Egy átlagos vasárnapon úgy harmincöten lehettünk az istentiszteleten, de nem emlékszem rá, hogy bárki is nagyon bánkódott volna emiatt. A létszám teljesen megszokottnak tűnt, és azzal a kellemes érzéssel töltött el bennünket, hogy mi voltunk az a „kicsiny nyáj”, akiknek a jelenlétére a lelkipásztor mindig számíthatott.

 A lelkész a szüleimmel jó barátságban volt, a családjaink gyakran nyaraltak is együtt. Kedveltem őt, jókat lehetett vele viccelődni, kellemes társaság volt. Tizenéves korom táján azt vettem észre azonban, hogy valami egyre jobban zavar vele kapcsolatban: azt az elvet követte ugyanis, hogy a szabadidejében nem volt hajlandó Istenről vagy a vallásról beszélgetni. Az igazat megvallva, a szószékről sem beszélt Istenről valami sokat. Az igehirdetéseiben leginkább politikáról, filozófiáról, valamint pszichológiáról és szociális reformokról értekezett. 

 Egyik vasárnap, amikor túl nagy késésben voltunk ahhoz, hogy odaérjünk a székesegyházba, anyánk egy hozzánk közelebb eső, szintén lutheránus templomba vitt minket. Komoly és elhivatott lelkipásztor prédikált aznap délelőtt a szószékről, az igehirdetése pedig teljes mértékben a Biblián alapult. Rájöttem, hogy pontosan ez hiányzott nekem. Sokkal szilárdabbnak, megalapozottabbnak tűnt, mint az emberi bölcsesség, amit a székesegyházban hirdettek. Ezek után amilyen gyakran csak tudtam, visszajártam ezt a lelkészt meghallgatni.

 Ebben a gyülekezetben volt egy módos, és meglehetősen különc férfi, akinek számomra elég szokatlan elképzelései voltak a vallásosságról. Az egyik vasárnapi istentisztelet után egyszerűen elémállt, átható tekintetét rámszegezte, és azt tudakolta, hogy üdvösségem van-e. Szokatlan kifejezés volt ez a fülemnek, de feltételeztem, hogy a mennybe jutáshoz lehet valami köze.  A mennybe jutáshoz, amiről úgy véltem, senki sem tudhatott semmi biztosat, amíg meg nem halt – de ha valakinek sikerülni fog a dolog, hát nekem bizonyosan. Meg is mondtam neki, hogy engem megkereszteltek, és konfirmáltam, mint mindenki más, és éreztettem vele azt is, hogy minden, ami ezen túlmegy sem őrá, sem senki másra nem tartozik. Kerültem is ezt a különös alakot, amikor csak tudtam, és megnyugodva fedeztem fel, hogy a gyülekezetben a többiek is így vannak vele.

 Úgy hat hónappal azután, hogy először fordultam meg ebben a gyülekezetben, egy közeli barátommal a házunk előtt üldögéltünk, és arról beszélgettünk, hogy mihez kezdünk magunkkal érettségi után. Mindketten tizenhét évesek voltunk, és ötéves korunk óta ismertük egymást. 

– Azt hiszem, az élet többről szól, mint a munka és a pénzkeresés – mondtam elgondolkodva. – Hiszen az élet a síron túl is folytatódik, és arra is fel kell készülnünk.

– Olyan régóta szeretnék többet tudni Istenről, Hans – válaszolta váratlanul Arne. Megdöbbentő vallomás volt ez, és az egyetlen általam ismert megoldással hárítottam el:

– Az egyetlen módja az, ha templomba jársz – buzdítottam. 

El is jött velem a következő vasárnap, hogy meghallgassa a biblikus lelkipásztort, és utána rendszeresen járt is.

 Hamarosan jelentős változást vettem észre Arne viselkedésében. Korábban mindig sokat vitatkoztunk, és a szóváltások gyakran valódi verekedéssé fajultak. Arne azonban most valahogy megváltozott. Nem tudtam már veszekedni vele, és ez nagyon zavart. Sejteni kezdtem, hogy valami olyasmi ragadt rá az igehirdetésekből, amit én túl büszke voltam elfogadni magamnak.

– Mi történt veled, Arne? – szedtem össze végre a bátroságomat, hogy megkérdezzem tőle egy heti vívódás után. – Úgy megváltoztál!

– Üdvösségem lett, Hans! Megmenekültem! – válaszolta túláradón. – Nem tudtam, hogyan mondjam el neked, és most annyira örülök, hogy megkérdezted. Annyira csodálatos! Minden olyan más lett!

„Jaj, ne”– gondoltam – „csak ezt ne – ugyanaz, amiről az a vén különc dumál!” – Szinte a robbanásig felhúztam magamat, de nagy erőfeszítések árán visszafogtam a dühkitörésemet. Hangosan csak ennyit mondtam neki:

– Én mondtam neked, hogy járjál templomba, ugye tudod, és most, hogy jársz már vagy fél éve, azt gondolod, hogy jobb vagy nálam?! Lehet, hogy meglep, de én mióta megvagyok templomba járok! 

– És mégis bűnös vagy, Hans – felelte Arne nyugodtan.

Most lettem csak dühös igazán! Ott rögtön képes lettem volna behúzni neki egyet, de annyira szükségem volt a segítségre, hogy inkább visszafogtam magamat. Hetek óta vívódtam ugyanis magamban, és gyűjtöttem a bátorságot, hogy személyes beszélgetést kérjek a biblikus lelkésztől, de Arne velem egykorú volt, és talán jobban megértett. Nem volt könnyű hozzá fordulni segítségért, de a végletekig elkeseredett voltam.

– Arne, szeretném, ha mondanál erről valamit – kezdtem bizonytalanul. – Úgy értem, hogy hogyan történt veled ez, és... – de elakadtam, nem találtam a szavakat.

Arne azonban hirtelen felugrott, az órájára nézett, és felkiáltott: 

– Jaj, majdnem elfelejtettem..! Találkozóm van valakivel! Majd legközelebb beszélgetünk, jó? Hans, ne haragudj, szia! – mondta, majd sarkon fordult, és elviharzott az utcán.

Most öntött el a méreg csak igazán. „Először azt mondja itt nekem, hogy üdvössége van, és én meg bűnös vagyok” – füstölögtem magamban – „és amikor komolyan megkérem, hogy segítsen, akkor meg azt mondja, nem ér rá. Szép kis keresztény! Farizeus!”

 Aznap éjjel arra riadtam, hogy Arne szavai zúgnak a lelkiismeretemben: „Bűnös vagy, Hans! Bűnös vagy, Hans!” Komoly nehézségek árán sikerült csak újra elaludnom, mert folyamatosan küzdöttem az ellen, amit túlságosan büszke voltam beismerni. Mélyen vallásos voltam, és mindig is igyekeztem egyenesen élni. Megkereszteltek és konfirmáltam. Akkor mi volt  ez az egész szöveg az üdvösségről?  És miért történt ez Arnéval, miközben alig néhány hónapja jár templomba, én pedig mióta az eszemet tudom rendszeresen járok?

 Két nap és két éjjel dúlt a harc bennem. „Bűnös vagy, Hans” – gyötörtek Arne szavai, és se étvágyam nem volt, se aludni nem tudtam.

 A harmadik napon villamossal jöttem hazafelé. Amikor felszálltam, hátramentem a kocsi hátuljába az állóhelyekhez, mert túlságosan is nyomorultul éreztem magamat ahhoz, hogy leüljek valaki mellé. Az egyik megállónál egy részeg alak kapaszkodott fel a kocsira, és bizonytalan léptekkel haladt hátrafelé, hogy ülőhelyet találjon, ám amikor meglátott, odatámolygott hozzám beszélgetni. Hányingerem volt a lehelletétől is; két szeme véreres, beszéde elmosódott volt, a ruhája szakadt és szennyes. Azt sem akartam, hogy egy ismerősöm meglásson, hogy egy ilyen alakkal beszélgetek – mindig nagyon vigyáztam ugyanis, milyen társaságba keveredek. 

 Hátat fordítottam neki, és a másik ablakhoz mentem, de ő jött utánam, és öntötte rám csalódott és boldogtalan életének gusztustalan részleteit. Túlságosan el voltam foglalva a saját bajaimmal ahhoz, hogy az övéivel is törődjek, ezért a villamos egyik felétől a másikig menekülve próbáltam lerázni, de ő csak támolygott utánam folyamatosan, böfögte fel a félig emésztett alkohol bűzét, és ontotta magából csalódásainak és keserűségeinek taszító és zavaros történetét. Többször kikosarazták, az alkohol miatt annyiszor veszítette el az állását, hogy már összeszámolni sem tudja, pedig megpróbált leszokni hányszor, de nem volt hozzá lelkiereje. Már éppen azon voltam, hogy feladom, hogy megpróbáljam mindig egy lépéssel leelőzni, és menekülésképpen előremegyek egy ülőhelyre, amikor ez a visszataszító alak mondott valamit, ami egyszeriben megálljt parancsolt nekem.

– Tudom, hogy bűnös vagyok – zokogta keserűen, lenyálazva közben pecsétes és szakadt ingét. A szavai ágyúdörgésként hatottak. Megragadtam a karját.

– Akkor maga a világ legboldogabb embere! – kiáltottam rá, és megráztam, hogy biztosan meghallja, amit mondok neki.

– Nem..! Én a világ legnyomorultabb embere vagyok – nyöszörögte.

– De maga azt mondta, hogy bűnös! Hát nem tudja, hogy Jézus a magához hasonló bűnösökért halt meg a kereszten?!

Fejét oldalra döntötte, biggyedt szemhéja alól rámpillantott, és lassan az értelem szikrája látszott megcsillanni a szemében. 

– Anyám is ezt szokta mondani nekem – mondta komolysággal. – Évek óta imádkozik értem...

– Na látja, az édesanyjának igaza van – folytattam fellelkesülve, és teljesen izgatott lettem. Az ő problémáira olyan könnyű volt megtalálni a megoldást... – Jézus meghalt a bűnösökért – magyaráztam neki – és maga bűnös. Kiáltson Hozzá – és Ő meg fogja menteni! Ez van a Bibliában!

Könnyek gurultak le az arcán. 

– Igen, megteszem! – kiáltotta.

Az egyik ülés háttámlájába kapaszkodott, majd részegen inogva felemelte a tekintetét, és hangosan imádkozni kezdett; kérte Jézus bocsánatát, és azt, hogy jöjjön a szívébe.

 Riadt szemeim előtt hihetetlen változást láttam rajta végbemenni. Az arckifejezése egyik pillanatról a másikra megváltozott; részeg ostobaság helyett józan értelem tükröződött rajta. Béke és öröm sugárzott a szeméből, és hirtelen a leggyönyörűbb embernek láttam, akivel valaha is találkoztam.

 Abban a pillanatban, meglepetésemre, valami mást is megláttam: hogy az ember Istenhez fűződő kapcsolata egyedül a kegyelemtől függ, nem pedig a jócselekedetektől – amikkel én kérkedtem, és amik olyan sokáig megakadályoztak abban, hogy képes legyek beismerni: bűnös vagyok. Mennyből jött kinyilatkoztatásként láttam meg a büszkeségemet, a lázadást és saját szívem önző makacsságát. Ugyanolyan bűnös voltam, mint a világ legbűnösebbjei. Egyszeriben elöntött a boldogság, hogy Jézus meghalt értem. Feladtam a büszkeséget, ami eltorlaszolta az ajtót valahányszor az Úr Jézus kopogtatott, és most megnyitottam a szívemet – és abban a pillanatban tudtam: Ő beköltözött, hogy örökre velem maradjon.

– Én is megmenekültem! Üdvösségem van! – kiáltottam, és megráztam a kezét.

Ott álltunk, ragyogtunk egymásra mint két gyerek, akik kincset találtak. Aztán mindketten nevetésben törtünk ki, olyan új nevetésben, amilyet még soha nem éltem át. Úgy éreztem, mintha öröm forrásai buzognának fel és táncolnának bennem.

 Ahogy leszálltunk a villamosról, és mentünk együtt az utcán, belül újra és újra egy régi dicséret refrénjét hallottam: „Ez történt velem, a dicsőség Istené – én csak egy bűnös vagyok, akit megmentett a kegyelem.” Ezeken a sorokon korábban mindig felháborodtam, vagy kényelmetlenül feszengtem miattuk. Sértődött csendben ültem mindig, miközben a gyülekezet ezt énekelte, de most ez a refrén az én énekem lett, és repesett a szívem az örömtől, hogy tudtam: Isten megbocsátott nekem az Úr Jézus érdeméért. Tisztának, könnyűnek és szabadnak éreztem magam.

 Immáron testvérekként, Isten családjának kicsiny gyermekeiként mentünk végig az utcán, és izgatottan beszélgettünk, amíg el nem érkeztünk egy sarokhoz, ahol neki jobbra, nekem pedig balra kellett fordulnom. Álltunk csak a járdán, és egyiküknek sem akaródzott elszakadni a másiktól, én pedig szinte nem is voltam tudatában, hogy éppen annak a lelkésznek a háza előtt állunk, akinek a prédikációi kezdtek ráébreszteni arra, hogyan lesz valaki valóban kereszténnyé. Aztán hevesen megöleltük egymást, és még engem is meglepett ez a spontán érzelemkifejezés, ami annyira nem volt jellemző rám. Olyan szeretetet éreztem a szívemben eziránt az ember iránt, és akkora boldogság volt bennem, hogy kölcsönösen segítettünk egymásnak belépni az Isten országába. 

 A hosszú és szoros ölelés, amivel egymástól elbúcsúztunk, a testvériesség új, szinte extatikus érzésével töltött el – és nem csak iránta, hanem ennek az örökkévaló családnak minden tagja iránt.

 Amikor végre eleresztettük egymást, még egyszer elbúcsúztunk, és mindketten a magunk útján mentünk tovább. Felnéztem, és lelkész fiát pillantottam meg az ablakban, aki velem egyidős volt, és most megrökönyödött arccal nézett rám. Képmutató és öntelt alaknak ismert, és most elképedve nézte végig, ahogyan ezt a koszos csavargót ölelgettem.

 Magam is meglepődtem, hogy mennyire nem jöttem zavarba. Intettem neki, majd az új énekemet dudorászva vidáman elindultam hazafelé. 

 

 

ford.: Kéry Zs.

Science Daily, 2009, június 16. 

 

„És megteremtette Isten (...) a különféle fajta madarakat. És látta Isten, hogy ez jó.” (1Mózes 1,21)

 

 Tévéműsorokban, tudományos ismeretterjesztő cikkekben, múzeumokban, tankönyvekben stb. mindig azzal tömték a fejünket, hogy a madarak a dinoszauroszokból fejlődtek ki – egy új felfedezés tükrében azonban ez a feltevés meglehetősen hiteltelenné vált. Az Oregon State University (oregoni állami egyetem) kutatói ugyanis új és igen sarkalatos dolgot fedeztek fel a madarak légzésével kapcsolatban. 

 

 A többi szárazföldi állattal ellentétben a madaraknak nem mozgathatók a combcsontjaik, tehát nem ezek segítségével, hanem a térdük hajlításával tudnak járni. Minden más szárazföldi állat képes a combcsontját és a térdét is mozgatni a járáshoz; ezek közé tartoztak a dinoszauroszok és más teropodák is, amelyektől a madarak a korábbi feltélezések szerint származtak. 

 A madaraknak húszszor annyi oxigénre van szükségük, mint a hidegvérű állatoknak, ezért egyedülálló tüdejük és hozzá tartozó izomzatuk van. A kutatók azt találták, hogy ha a madaraknak a többi állathoz hasonló izomzatuk lenne, valamint tudnák mozgatni a combcsontjaikat is, akkor ez a nagy teljesítményre képes tüdő összeroppanna. Még az Oregon State University evolucionista kutatói szerint is ez a tény nagyon valószínűtlenné teszi, hogy a madarak a dinoszauroszokból fejlődtek volna ki, sőt, hozzáteszik, hogy a fosszilis leletekben a madarak korábban megjelennek, mint a teropodák, amelyektől elvileg származnak!

 

 Van azonban más probléma is a dínó-madár átmenettel, amit ritkán említenek. Például, hogy a hüllők hidegvérűek, a madarak pedig melegvérűek – mégis efölött az alapvető kérdés fölött lazán átsiklanak. (Ugyanez a helyzet a „dínókból fejlődtek ki az emlősök”-elmélettel is.)

 

 A Biblia persze mindig is azt tanította, hogy a madarakat is Isten teremtette ilyen különlegesnek, és nem fejlődtek ki semmilyen más egyéb állatból.

 

„Ami ugyanis nem látható belőle: az ő örök hatalma és istensége, az a világ teremtésétől fogva alkotásainak értelmes vizsgálata révén meglátható.” (Róma 1,20) 

 

 

Forrás: Berean Beacon: Dino to Birds, Evolutionists Say NO 

 

- What Difference Does the Holy Spirit Make?, A. W. Tozer

 

 

Isten Igéjéből kiderül, hogy Isten nekünk, elveszett bűnösöknek minden (múltbéli, jelenbeli és jövőben elkövetett) bűnünkre bűnbocsánatot, és – Jézus Krisztusnak a kereszten tökéletesen és teljesen elvégzett megváltó munkája és testi feltámadása által – ingyen, kegyelemből örök életet kínál. Ahhoz, hogy ezt a felbecsülhetetlen értékű ajándékot megkapjuk, mindössze hinnünk kell az evangéliumot, azaz a jó hírt: hogy bűnösök vagyunk, akik megérdemlik Isten ítéletét, és akik képtelenek saját erőfeszítésükből, vallásos rítusokkal, gyakorlatokkal vagy akármilyen más módon akárcsak részben is elnyerni vagy kiérdemelni az üdvösséget (megmenekülést), valamint, hogy Jézus Krisztus kifizette a teljes adósságot, amit az emberiség bűneiért Isten igazságossága megkívánt. Mindezt azonban nem csak történelmi tényként kell elfogadnunk, hanem úgy, hogy a hitünket teljesen és örökre az Úr Jézus Krisztusba, mint személyes Megváltónkba helyezzük. 

 

Jézus azt mondta a tanítványainak, hogy hirdessék az evangélium jó hírét mindenkinek szerte a világon. A legelső követőinek adott parancs „A nagy küldetés” néven lett ismertté. Kétféleképpen jelenik meg:  „Menjetek el szerte az egész világba, hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek” (Márk 16,15) és „tegyetek tanítványokká minden népet” (Máté 28,19-20). Akik hirdetik az evangéliumot, azoknak tehát tanítvánnyá is kell tenniük a hitre jutottakat. Isten Szelleme által Isten családjába (Jn 3,3-5; 1Jn 3,2) újjászületve a megtértek Krisztus követőiként új életet kezdenek, és vágynak rá, hogy minél többet tudjanak Róla, hogy engedelmeskedjenek Annak, Akinek immár örök hálával tartoznak.

 

Az Úr Jézus figyelmeztetett, hogy lesznek majd olyanok, akik látszólag nagy lelkesedéssel fogadják az evangéliumot, de a világ gondja eltereli a figyelmüket, elkedvetlenednek és kiábrándulnak – végül visszafordulnak, és nem követik tovább az Urat. Sokan, akár saját magukat is becsapva, fenntartják a kereszténység látszatát annak belső valódisága nélkül. Nincs szilárd belső meggyőződésük, de ennek ellenére sem lesznek hajlandók beismerni sosem a hitetlenségüket. „Önmagatokat tegyétek próbára”, figyelmeztetett Pál apostol, „hogy igazán hisztek-e” (2Korinthus 13,5).

 

A valódi hívők közül pedig szintén nagyon kevesen tudnak jól megfelelni annak, aki számon kéri a bennük lévő reménységet (1Péter 3,15). Vajon hány keresztény tud úgy érvelni, hogy ateistákat, buddhistákat, hindukat, muszlimokat vagy new age-eseket legyen képes meggyőzni bizonyítékokkal és a Szentírásból származó egészséges okfejtéssel? Isten Igéje a Lélek (Szellem) kardja, de kevesen ismerik elég jól még ahhoz is, hogy a saját kétségeiket elűzzék, pláne, hogy másokat meggyőzzenek vele. 

 

Alapos bibliaoktatásra van ma ezért a legnagyobb szükség, mert csak ez eredményez olyan tanítványokat, akik képesek küzdeni „a hitért, ami egyszer és mindenkorra a szentekre bízatott” (Júdás 3). Jézus a tizenkét tanítványára bízta ezt a hitet, amiért küzdenünk kell; nekik pedig tanítaniuk is kellett a megtérteket, hogy megtartsák mindazt, amit Jézus parancsolt nekik (Máté 28,20).   

 

A legelső tanítványoktól kezdve (a Krisztus parancsának való engedelmesség révén) töretlen lánc vezet korunkig, a mai tanítványokig. Nem egy elit papi osztály vagy valamilyen klérus tagjaihoz vezet a hitre jutás–tanítvánnyá tétel generációkon átívelő láncolata, hanem minden egyes hívő keresztény az apostolok hitének egyenes ági örököse! Fel tudjuk fogni, mit jelent ez?

 

A tanítvánnyá tétel krisztusi felhívásának középpontjában a kereszt naponkénti hordozása áll a hívő életében. Mégis ritkán idézik evangéliumi körökben az Úr Jézus határozott kijelentését: 

„Ha valaki nem hordozza a maga keresztjét, és nem jön utánam (...) [és] nem mond le mindenéről amije van, nem lehet az én tanítványom." (Lukács 14,27;33; KJV alapján)

A tanítvánnyá tétel parancsát komolyan kell vennünk. A kereszt által meghaltunk önmagunknak, hogy az Úrnak éljünk (Galata 2,20); Jézus kereszthalála és feltámadása nem ért volna semmit, ha nem lenne képes új életet adni most és az örökkévalóságban.

 

 

A feltámadott élet a régi életet meghaltnak tekinti, és nem a test megelégítésére törekszik (Róma 6,4;11 és 13,14). Az önbecsülés népszerű elméletével szemben Isten arra hív, hogy tagadjuk meg önmagunkat, szeressük az igazságot és gyűlöljük a hamisságot; hogy mások vagy magunk helyett Istennek akarjunk tetszeni – kerüljön bármibe is ebben az életben; hogy ne foglalkozzunk a társadalmi nyomással, azzal, hogy mások mit gondolnak, tesznek vagy mondanak. Teljes mértékben meggyőződve kell lennünk róla, hogy egyes egyedül az számít, amit Isten gondol – és amit mondani fog majd egy napon, amikor meg kell állnunk előtte.

 

Ahogyan Jim Elliot – aki egyike volt annak az öt mártírnak, akiket 1956-ban Ecuadorban meggyilkoltak – mondta, amikor fiatalemberként a népszerű karrierlehetőségek helyett a misszió területét választotta: „Nem bolond az, aki feladja azt, amit nem tarthat meg azért, hogy megnyerje azt, amit nem veszíthet el.” Ez a válsztás csak akkor logikus, ha hisszük: a földi idő rövid, az örökkévalóság végtelen. Az ilyenfajta elkötelezettség viszont olyan mennyei örömöt, békességet és beteljesülést hoz, aminek semmi evilági dolog nem ér a nyomába sem.

 

„Mert egy az Isten, egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus” (1Tim 2,5)

 

A korábbi írásokban kitértem rá, hogy régi-új trend van kibontakozóban Jézus Krisztus gyülekezeteiben, ez pedig a spirituális élménykeresés és a misztikus megtapasztalások utáni vágy, amit meditatív imádságokkal, csendsétákkal, imalabirintusokkal és ehhez hasonló technikákkal próbálnak elérni. Spirituális megújulásnak nevezik ezt a mozgalmat, holott semmi új nincsen benne, ezeket a gyakorlatokat ugyanis a harmadik-negyedik században élt katolikus sivatagi atyák (szerzetesek) dolgozták ki. A katolikus egyházban pedig mind a mai napig gyakorolják ezeket; a jezsuiták például rendszeresen tartanak kontemplatív, meditációs lelkigyakorlatokat bárkinek (google rákereséssel könnyen ellenőrizhető). 

 

A harmincas-negyvenes években Spanyolországban elindult egy katolikus megújulási mozgalom, amit cursillónak, azaz kurzuskának neveztek el. Azért fontos foglalkoznunk vele és megismernünk a mozgalom szellemi hátterét, gyakorlatát és következményeit, mert az evangéliumi (protestáns) keresztények közül is egyre többen vesznek részt rajta, sőt, már református cursillo is létezik. 

 

De nézzük most az eredetit. A cursillo magyarországi honlapja szerint:

 

 

Aki résztvesz, ráeszmél a létének óriási értékére (egóhizlalás), hogy ő Isten gyermeke? (A legtöbb tévtanítás ezzel indít egyébként.) Nézzük meg, a Biblia szerint ki lehet Isten gyermeke szellemi értelemben:

 

„Akik pedig befogadták [az Úr Jézust], azokat felhatalmazta arra, hogy Isten gyermekeivé legyenek; mindazokat, akik hisznek az ő nevében, akik nem vérből, sem a test, sem a férfi akaratából, hanem Istentől születtek.” (Jn 1,12-13)

 

„Lássátok meg, milyen nagy szeretetet tanúsított irántunk az Atya: Isten gyermekeinek neveznek minket, és azok is vagyunk. Azért nem ismer minket a világ, mert nem ismerte meg őt.” (1Jn 3,1)

 

Tehát Isten gyermekei azok, akik hisznek az Úr Jézus nevében, és újjászülettek, akik már nem a világból valók. Aki a világban van, aki nincs újjászületve, aki nem tért meg bűneiből és nem fogadta el Jézus helyettes áldozatát, az még ítélet alatt van, az szellemi értelemben nem Isten gyermeke. Olvassuk csak például az Efezusi levél 2,1-9-et:

 

„[Isten] Titeket is életre keltett, akik halottak voltatok vétkeitek és bűneitek miatt, amelyekben egykor éltetek e világ életmódja szerint; igazodva a levegő birodalmának fejedelméhez, ahhoz a lélekhez, amely most az engedetlenség fiaiban működik.    

Egykor mi is mindnyájan közöttük éltünk testünk kívánságaival, követtük a test és az érzékek hajlamait, és a harag fiai voltunk emberi természetünk szerint, éppen úgy, mint a többiek. De Isten, gazdag lévén irgalomban, az ő nagy szeretetéért, amellyel minket szeretett, minket is, akik halottak voltunk a vétkek miatt, életre keltett a Krisztussal együtt - kegyelemből van üdvösségetek! -  

és vele együtt feltámasztott, és a mennyeiek világába ültetett Krisztus Jézusért, hogy megmutassa az eljövendő korszakokban kegyelmének mérhetetlen gazdagságát irántunk való jóságából Krisztus Jézusban.  

 

Hiszen kegyelemből van üdvösségetek a hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez; nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék.”

 

Nem cselekedetekért! A Szentlélek általi újjászületés „nem azé, aki akarja, és nem is azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.” (Róma 9,16) Nem tudom Istenből meditációval és szemlélődéssel kikényszeríteni az újjászületésemet.

Ezen kívül pedig a spirituális megtapasztalások és élmények keresésének célja nem pontosan a test és az érzékek hajlamainak a kielégítése? A szellemi ember azonban nem erre törekszik.

 

 

 

A Megtérés eszköze c. bekezdésben ezt írja:  

 

 

A megtérés tehát az, ha megnyitjuk az életünket egy új útra, új életre, új gondolatokra, érzelmekre, és az az evangelizáció, hogy megújítsuk az emberiséget..? Ezekre az eszmékre adták áldásukat a tévedhetetlen pápák XII. Piustól XVI. Benedekig? Álnaivan kérdezem, mert valójában nem vagyok meglepve. Ilyenkor az jut eszembe, hogy hogyan képesek emberek azt gondolni, hogy a Bibliát a papok írták, meg a Vatikán rakta össze és egyebek. Amikor ilyen mértékben mellőzik azt, ami benne van?

 

„Életemre mondom - így szól az én Uram, az Úr -, hogy nem kívánom a bűnös ember halálát, hanem azt, hogy a bűnös megtérjen útjáról, és éljen. Térjetek meg, térjetek meg gonosz utaitokról!” (Ezékiel 33,11)

 

A megtérés lényege a mélységes bűnbánat, az Isten előtti leborulás, a teljes önátadás, és a Krisztus helyettes áldozata révén való bűnbocsánat elfogadása. Ez a jó hír, ez az evangélium, amit tovább kell adnunk. Az egónknak nem hizlalásra van szüksége, hogy abban a tudatban kéjelegjünk, hogy Isten odáig van értünk, és milyen különlegesek vagyunk az Ő számára - hanem azt kell tudnunk, hogy a testünkben nem lakik semmi jó (Róma 7,18), hogy elveszettek és bűnösök vagyunk, és mint ilyenek, nem állhatunk meg a szent Isten előtt.

 

Amikor Péter apostol Jeruzsálemben prédikált, és az emberek fejére olvasta, hogy ki volt az a Jézus, akit ők megfeszítettek, azok, „mintha szíven találták volna őket, ezt kérdezték Pétertől és a többi apostoltól: "Mit tegyünk, atyámfiai, férfiak?" Péter így válaszolt: "Térjetek meg, és keresztelkedjetek meg valamennyien Jézus Krisztus nevében, bűneitek bocsánatára, és megkapjátok a Szentlélek ajándékát.

 

Mert tiétek ez az ígéret és gyermekeiteké, sőt mindazoké is, akik távol vannak, akiket csak elhív magának az Úr, a mi Istenünk." Még más szavakkal is lelkükre beszélt, és így kérlelte őket: "Szabaduljatok meg végre ettől az elfajult nemzedéktől!" Akik pedig hittek a beszédének, megkeresztelkedtek, és azon a napon mintegy háromezer lélek csatlakozott hozzájuk. Ezek pedig kitartóan részt vettek az apostoli tanításban, a közösségben, a kenyér megtörésében és az imádkozásban.” (ApCsel 2,37-42)

 

Ez a biblikus megtérés mintája. És nem álltak neki megváltoztatni az őket körülvevő világ életmodelljeit...

 

 

 

„Senki meg ne tévesszen titeket üres beszédével, hiszen éppen ezekért sújtja Isten haragja az engedetlenség fiait.” (Ef 5,6)

 

„A püspök [az eredetiben elöljáró] ugyanis, mint Isten sáfára legyen feddhetetlen, (...) aki ragaszkodik a tanítással megegyező igaz beszédhez, hogy az egészséges tanítással tudjon bátorítani, és meg tudja győzni az ellenszegülőket.” (Tit 1,7;9)

 

"De hogyan hívják segítségül azt, akiben nem hisznek? Hogyan is higgyenek abban, akit nem hallottak? Hogyan hallják meg igehirdető nélkül? (...) A hit tehát hallásból van, a hallás pedig a Krisztus beszéde által." (Róma 10,14;17)

 

 

 

Mit lehet erről mondani? Csináljunk úgy, mintha nagyon szeretnénk egymást, mert különben nem lesz vonzó, amit képviselünk, és nem fogják elhinni nekünk, hogy... hogy mit is, hogy Krisztuséi vagyunk? Nem, ezt nem mondják. Hanem, hogy érdemes tipródni az „apostoli küldetés” fáradságos munkájában? Aminek mi a célja? Hogy még többen tipródjanak ugyanebben, és csináljanak úgy, mintha barátok lennének? Mi az értelme ennek? Kevesebb időt töltsek a tisztítótűzben, vagy mi, kedves katolikus tévtanító „atyák”? 

 

Durvítsunk tovább, nézzük A MOZGALOM HÁROM SZAKASZÁ-t: 

 

 

 

Fortély, befolyásolás, stratégia??? Mi ez, valami szekta? Hol olvasunk ilyet a Bibliában, hogy fortéllyal, befolyásolással és különféle stratégiákkal kellene az evangéliumot hirdetni? Azt mondja Pál apostol:

 

„Ezért tehát, mivel ilyen szolgálatban állunk, minthogy irgalmat nyertünk, nem csüggedünk el, hanem elvetjük a szégyenletes titkos bűnöket; nem járunk ravaszságban, nem is hamisítjuk meg az Isten igéjét, hanem az igazság nyílt hirdetésével ajánljuk magunkat minden ember lelkiismeretének az Isten előtt. 

 

Ha pedig nem elég világos a mi evangéliumunk, csak azok számára nem világos, akik elvesznek. Ezeknek a gondolkozását e világ istene megvakította, mert hitetlenek, és így nem látják meg a Krisztus dicsőségéről szóló evangélium világosságát, aki az Isten képmása. Mert nem önmagunkat hirdetjük, hanem Krisztus Jézust, az Urat, önmagunkat pedig mint szolgáitokat Jézusért. Isten ugyanis, aki ezt mondta: "Sötétségből világosság ragyogjon fel", ő gyújtott világosságot szívünkben, hogy felragyogjon előttünk Isten dicsőségének ismerete Krisztus arcán.” (2Kor 4,1-6)

 

 (Folyt. köv.)

Nézzük tehát tovább Herr Douglass evangéliumát, mi az, amit mi, protestánsok teljes felekezetközi egyetértésben bevettünk tőle. (Annyira, hogy egy vele készült interjú szerint a debreceni református teológián is felmerült, hogy kurzusokat tartson a lelkész úr.) Mi tehát az, ami NEM szúrta a sok jeles teológus szemét? Például a könyveiben ajánlott, és részletesen leírt 

 

 

A 2. rész végén említettük a kontemplációt, azaz a szemlélődést. A szemlélődő gyakorlatoknak nem az a célja, hogy megértsünk valamit, vagy rájöjjünk valamire, hanem éppen ellenkezőleg: a cél az, hogy az értelem kikapcsolásával az érzéki élmények felé nyíljunk meg. Istent ugyanis igazán csak az érzékek közvetítette tapasztalat útján lehet teljesen megismerni (eszerint a megközelítés szerint). 

A Biblia azonban teljesen mást mond az értelemről és a gondolkodásról, és teljesen mást a Jézussal való személyes kapcsolatról. Az ilyen gyakorlatok ahhoz a téves, távol-keleti hiedelemhez vezethetnek, hogy az ember egyesülni tud Istennel, fel tud oldódni benne.

 

Az egyik ilyen, Douglass által is ismertetett gyakorlat a már említett Jézus-ima, amikor a ki-be légzés ütemére ismételgetik Jézus nevét perceken át. Ezt egyébként a hinduizmusban és a buddhizmusban mantrázásnak hívják, a célja pedig az istenség (ne szépítsük, démonok) beinvitálása. 

 

„A mantra használata befolyásolja a lélegzetet, megnyugtatja a szívet, tisztítja az elmét.  A jóginak így lehetősége nyílik, hogy (...) ezáltal megszabaduljon, minden a lelkét megbéklyozó köteléktől. Saját lényének lélegzetét ajánlja fel áldozataképpen a Teremtőnek, és az élet lélegzetét kapja a Teremtőtől, annak áldása képpen.”  

 

Vagy: „Mantrák: A keleti vallások imái, énekei, gyakori ismétlésekkel, melyeket recitálásnak hívnak. A szavak rezgése, dallama különleges tudatállapotot vált ki a hallgatóban, így nem csak mantrázni, hanem mantrát hallgatni is jó.”

 

Katolikus mantrák is vannak, nem meglepő módon posztmoderniában ezek nagyon népszerűek. Douglass az ortodox Jézus-ima mellett pl. a rózsafüzérezést ajánlja, a hangos szűzmáriázással kapcsolatban azért óvatosságra int, mert egyes protestánsokat azért ez még idegenül érinthet.

 

 

Klaus Douglass egyébként ügyesen vezeti rá olvasóit misztikus gyakorlatainak a kipróbálására. A Megalapozott hit c. könyvében így ír:

 

„Az embernek nem kell mindent megértenie ahhoz, hogy használni tudja a dolgokat, vagy élni tudjon belőlük. Nem tudom például, hogyan működik a televízió, vagy hogyan készítik a lekvárt. A hit területén sem kell mindent megérteni, sőt, bizonyos dolgokat előbb hosszasan ki kell próbálni ahhoz, hogy felfedezzük valódi értéküket.” (29. old., kiemelés tőlem)

 

A Biblia azonban mást mond:

 

„[M]indent vizsgáljatok meg: a jót tartsátok meg, a gonosz minden fajtájától tartózkodjatok.”(1Thessz 5,21-22)

Vagy a Károli-fordítás szerint: „mindentől, ami gonosznak látszik, őrizkedjetek!” 

 

Remélem, megbocsátja nekem Herr Douglass, de az általa ajánlott légzés- és meditatív, elmekiüresítő gyakorlatok nekem ugyancsak gonosznak látszanak, és eszem ágában sincs kipróbálni őket. Ha a kedves Olvasó nem hisz nekem, nézze meg, a hindu vallás mit ajánl az istennel való egyesülésre: légzőgyakorlatokat, jógát  (testtartások, imádkozás formái Douglassnél) és meditációt, hogy az ezek által kiváltott megváltozott tudatállapotban fel lehessen venni a kapcsolatot istennel (démonokkal).

Hogyan lehetséges ez? 

 

 

A 2Királyok 17,24-41-et keresse ki a kedves Olvasó. A lényege itt van:

 

„Így történt, hogy bár félték az Urat, de az áldozóhalmokon is alkalmaztak maguk közül való papokat, akik az áldozóhalmokon levő templomokban tevékenykedtek. Félték tehát az Urat is, de tisztelték a maguk isteneit is, azoknak a pogány népeknek az istentiszteleti módja szerint, akik közül elhurcolták őket.” (2Kir 17,32-33)

 

Jézus pedig megmondja, hogy ez nem lehetséges, nem lehet egyszerre két úrnak szolgálni, mert valaki vagy az egyiket szereti és a másikat gyűlöli, vagy fordítva (Mt 6,24-ben).

 

A már idézett részlet ennek megfelelően így folytatódik:

 

„Nem félik az Urat, és nem követik az ő rendelkezéseit és tisztelete módját a szerint a törvény és parancsolat szerint, amelyet az Úr parancsolt Jákób fiainak; Jákóbnak az Izráel nevet adta. Mert velük szövetséget kötött az Úr, és ezt parancsolta nekik: Ne féljetek más isteneket, és ne imádjátok azokat, ne tiszteljétek őket, és ne áldozzatok nekik!” (2Kir 17,34-35)

 

Aki tehát imádja ugyan az Urat, de mellette más istenekkel (démonokkal) kommunikál különböző technikák révén, és hagyja, hogy ezek mindenféle élményeket és megtapasztalásokat keltsenek benne, az valójában nem féli az Istent, nem tiszteli Őt, nem engedelmeskedik Neki.

 

 

A legtöbb ember persze gyanútlanul, és őszinte, Istent kereső szívvel fog bele ezekbe a gyakorlatokba. Sokan nem ismerik a keleti vallásokat, és nem tudják, mire valók a posztmodern/emergent alakok által ajánlott technikák, amiket gyakorlatilag ugyanebben a formában alkalmaznak a sámánvallásoktól kezdve a misztikus katolicizmusig (lásd pl. Avilai „Szent” Terézt vagy Henri Nouwent. Mondanom sem kell, mennyire népszerűek ezek posztmodern/emergent körökben.) Bizonyos vagyok benne, hogy ha valaki ártatlanul keveredne ilyesmibe, Isten képes rá, hogy megóvja Őt, és rávezesse az igazságra. Aki viszont szándékosan műveli ezeket, tudván mindazt, amit itt leírtunk, az vétkezik az Úr ellen, nem féli és nem tiszteli Őt.

 

„A tudatlanság időszakait ugyan elnézte Isten, de most azt hirdeti az embereknek, hogy mindenki mindenütt térjen meg.” (ApCsel 17,30)

 

Soha nem késő megtérni ezekből, és bűnbánattal az Úr felé fordulni. Isten kegyelmes, és megbocsát az összetört szívűeknek minden gonoszságot. Jézus vére ezekért a bűnökért is folyt, nincs olyan vétek, amit ne lenne képes elfedezni. Ha kedves Olvasóm rádöbbent, hogy mivel szennyezte magát, hogy hogyan bosszantotta az Urat; és szeretne megszabadulni ezekből, keresse ki az 51. Zsoltárt, és kérjen bocsánatot az Úrtól. Ez az Istennel való biblikus kapcsolat alapja, nem a fizikai megtapasztalás. 

(Nem a levegőbe beszélek, én az újjászületésem után még hét éven keresztül tettem azt, amit rossznak lát az Úr.)

 

 

 

Az élményekkel és megtapasztalásokkal tehát több baj is van. Egyik, hogy szubjektívek – ki dönti el, hogy valami tényleg Istentől volt-e vagy sem? Maga Douglass említ a könyvében egy brutális példát, amikor egy háborús bűnös szavait idézi, miszerint azokban a pillanatokban, amikor az nőket és gyerekeket mészárolt le, „megélte Istent” (261. old.). Douglass szerint ez nyilvánvalóan hamis; és hogy eldönthessük, igaz-e ez az állítás, a Biblia történeteiben leírt istentapasztalatokat kell figyelembe vennük.

 

Ez azonban nem konzekvens gondolkodás. A korábbi oldalakon (20-30.) éppen azt taglalja szerzőnk, hogy Isten szavakkal nem ragadható meg (holott Ő a Logosz, az Ige...), és a Biblia történeteiben pedig más emberek istentapasztalatait olvashatjuk. Nincs tehát kinyilatkoztatás, nincsen tanítás, csak tapasztalat. Most mégis valamilyen elvet próbál segítségül hívni Douglass, ami alapján eldönti: öldöklés közben nem lehet megtapasztalni Istent. Miért nem? Hiszen az illető ezt tapasztalta. Ezt élte át. Ez az élménye volt. 

 

A posztmodern gondolkodás credója szerint egyedül az az érvényes, egyedül az az igaz, amit átélünk! Hogyan vonhatja kétségbe bárki is a gyilkos tapasztalatainak valódiságát? Douglass érvelése szerint azt lehetne mondani, hogy a Bibliában a gyilkosok pórul jártak, akkor tehát ha valaki öl, akkor valószínű, hogy Isten nem lesz benne ebben a cselekedetben. (Jellemző módon nem arra hivatkozik, hogy Isten azt parancsolta: Ne ölj!) 

Csakhogy Isten azt is mondta [Izraelnek, de ez nekünk is szól!], hogy ne legyen közöttünk varázslást űző, ne tiszteljünk más isteneket, és Jézus hozzá teszi: ne imádkozzunk úgy, mint a pogányok a sok ismételgetésükkel (Mt 6,7)! Az értelmünket, a szellemünket használjuk a Vele való kommunikációban (Jn 4,24) – ami pedig csak és kizárólag az Úr Jézus Krisztuson keresztül lehetséges (Jn 14,6), nem pedig tárgyak nézegetése és meditáció által! Hogyan lehet akkor elképzelni, hogy valóban Istent tapasztalja meg valaki ezekben a gyakorlatokban? 

 

Csak éppen annyira, mint egy felfokozott hangulatú koncerten vagy focimeccsen. Sehogyan.