1925. április 9-én születtem a spanyolországi Vizcayában. Tizenegy évesen elveszítettem az édesapámat, aki a spanyol polgárháború áldozata lett. Apám jóhiszemű, ám megtévesztett bátyjai a római katolikus papság felé vezető úton indítottak el; a pappá szentelésemre a tanulmányaim végén, 1949. szeptember 24-én került sor. Habár nyolc éven keresztül tanítottam fiatalokat, saját magam sem találtam azt a békességet, aminek az elérésére őket buzdítottam. Minden szegénységi, szüzességi és engedelmességi fogadalom, közbenjáró imádságok és szentgyónások ellenére is képtelen voltam lecsendesíteni a lelkemet.
Számtalan szabálynak és előírásnak engedelmeskedtem, részesültem a szentségekben és végeztem a liturgiát – és mindezt anélkül, hogy ismertem volna Jézust, mint személyes Megváltómat, vagy hogy bármiféle igényem lett volna olvasni Isten Igéjét. Emellett pedig tanítani sem tudtam másokat arra, ami engem sem érdekelt. Természetesen az sohasem jutott az eszembe, hogy olyan szolgálatot végzek, ami a Szentírással ellentétes lenne.
Isten, az Ő kegyelméből vezet engem
Mindeközben az uruguaybeli Rochába helyeztek át, a Gyógyító Miasszonyunk plébániára, Curate atya segédjének. Hűségesen végeztem a feladatomat, ám a bajaimra nem találtam gyógyulást.
Soha nem beszélgettem evangéliumi keresztényekkel (illetve protestánsokkal, ahogyan legtöbbször nevezik őket), és nem is vágytam rá, hogy közéjük tartozzak. Isten, az Ő kegyelméből azonban vezetett engem; 1958 szeptemberében ugyanis két evangéliumi hitű, Buenos Aires-i hölggyel találkoztam, és a velük való beszélgetés kellemes nyomot hagyott bennem. Bizalommal szólították meg imában Istent, és igen alaposan ismerték az Ő Igéjét. Megkérdezték tőlem, hogy üdvösségem van-e. Azt válaszoltam, hogy minden reményem megvan az üdvösségre Krisztus és a saját jó cselekedeteim révén. Erre azt felelték, hogy csak akkor lehet békességünk Istennel, ha a Jézus Krisztusba vetett hit által megigazultunk, és „Fiának, Jézusnak a vére minden bűnt lemos[ott] rólunk” (1Jn 1,7, katolikus fordítás). Azt válaszoltam erre, hogy ezt az Egyház is így gondolja, a misén ezért ajánlunk fel naponként áldozatot a magunk és az elhunytak bűneiért. A hölgyek így feleltek: „a Római Egyház és önök, papok sok hasonló dolgot mondanak, ám a Biblia biztosít bennünket: „Ám ahol ezek bocsánatot nyertek, ott nincs szükség bűnért való áldozatra” (Zsid 10,18, kat.ford.).
Olvasom és hirdetem Isten Igéjét
Rögtön írtam is spanyolországi barátaimnak, és kértem, hogy küldjenek nekem két különböző fordítású Bibliát: a római katolikus Nacar-Colungát és az evangéliumi Reina-Valerát. Ahogy megérkeztek, rögtön nekiálltam olvasni őket, napi akár hét-nyolc órában is. Meggyőződtem róla, hogy a két könyv teljesen megegyezik, egy-egy szó különbség a fordítók eltérő szóhasználatából fakadt. Isten Igéje gyökeresen megváltoztatta a gondolkodásomat. Három hónap „Istentől való tanulás” után Buenos Airesbe utaztam, hogy személyesen is megismerhessem az evangéliumiakat. Az a három nap, amit különböző gyülekezetekben töltöttem, elég volt rá, hogy meggyőzzön róla: azok, akiknek ekkora békessége és sugárzó öröme van, akik Istenhez mindig az Úr Jézus nevében imádkoznak, lehetetlen, hogy tévedésben legyenek.
Visszatértem Rochába, és nem tudtam megállni, hogy a plébániámon ne a Bibliát prédikáljam a híveknek. Akkoriban a mise részeként több hivatkozás is volt például a magvető példázatára, a jerikói vak meggyógyítására, vagy az Úr megkísértésére a pusztában, és így tovább. Az alkalom kedvező volt tehát, hogy bibliaolvasásra buzdítsam a híveket. Nem támadtam meg egyetlen római katolikus dogmát sem, és szilárd elhatározás volt a lelkemben, hogy nem fogom támadni a Római Katolikus Anyaszentegyházat sem. Tudtam ugyan, hogy nincs üdvbizonyosságom, de a magam személyes ambíciói ide kötöttek.
Éppen ezért nagy volt a meglepetésem, amikor a Rochába való megérkezésem évfordulóján (1959. február 21-én), a püspök felkeresett, és arra a vádakra való hivatkozással, hogy úgy prédikálok, „mint egy protestáns”, felmentenek az itteni szolgálatom alól, és visszaküldenek Spanyolországba.
Ha a keresztény tanokkal szemben prédikáltam volna, kész lettem volna nyilvánosan visszavonni ezeket. Ám az Egyház saját törvényei szerint is, először figyelmeztetést kellett volna küldeni a megvádolt félnek, mielőtt életbe léptethetnék az egyházi eltiltást. Habár a lelkiismeretem nem vádolt Isten előtt, elutaztam Nuncióba, hogy új meghallgatást kérjek a püspöktől. Ezúttal barátságosabb volt valamivel, de úgy döntöttem, valóban el kell hagynom Rochát, s egy nyolcnapos csendeshét után elvállaltam a plébános hivatalát Rio Brancóban.
Nincs más alap Krisztuson kívül
A csendeshét napjait arra használtam fel, hogy jobban megismerjem a Bibliát. Minél többet olvastam, annál jobban meggyőződtem róla, hogy a római egyház eltávolodott az evangélium szellemiségétől. A „Miért lettem pap, s már miért nem vagyok az” c. könyvemben részletesen kifejtem az indokokat, amik a Rómától való távozásomhoz vezettek. Ebben minden a helyére kerül: Jézus Krisztus a szikla, amin az Egyházát felépítette, és nem Péter; a Szentírás számít egyedül, és nem a hagyományok; Szűz Mária a Megváltó anyja, de nem Istené; Isten szentjei – kiváltságosak, de nem közbenjárók. Észrevettem, hogy a Római Katolikus Bibliában, a második parancsolatban – amit Róma kivett a katekizmusból –, Isten megtiltotta nem csak a képek imádását, hanem a készítését is. „Ne csinálj magadnak faragott képet vagy hasonmást arról, ami fent van az égben, vagy lent a földön, vagy a vizekben a föld alatt. Ne borulj le ilyen képek előtt és ne tiszteld őket, mert én, az Úr, a te Istened féltékeny Isten vagyok.” (Kiv. 20,4-5, katolikus fordítás).
A Római Katolikus Egyház azt tanítja, hogy
- a papot, akit atyának kell szólítani, Isten tette egyedüli tanítóul a híveknek
- neki, azaz a papnak kell megvallani a bűnöket, hogy azok alól feloldozást nyerjünk
- csak a papon és az Egyházon keresztül érhető el az üdvösség.
Isten az Ő Igéjében viszont azt tanítja, hogy
- senkit ne hívjunk atyánknak a földön, mert Ő a mi Atyánk, Krisztus a Mesterünk, és a Szentlélek tanít minket, és vezet el minden igazságra (Mt 23,9-10; Jn 14,26 és 16,13)
- a bűnöket az Úrnak kell megvallani, és ez az, ami megtisztít minket minden gonoszságtól (1Jn 1,8-10)
- Krisztuson kívül, aki meghalt a kereszten a bűnösökért, nem adatott más név az embereknek, aki által üdvözülhetnének (ApCsel 4,12 és 5,31; Zsid 7,25).
Mindezek következtében, mivel már nem tudtam tovább küzdeni Isten, az Ő Igéje és a saját lelkiismeretem ellen, úgy döntöttem, hogy az Ő kezébe teszem az életemet, és elhagyom a Római Katolikus Egyházat. Jézus szavai sokszorosan beteljesedtek az életemben: „megismeritek az igazságot, és az igazság megszabadít titeket” (Jn 8,32). Nem tettem mást, mint hogy engedtem a Biblia egyik komoly felszólításának: "Menjetek ki belőle, én népem, hogy ne legyetek részesek bűneiben, és hogy a rámért csapások ne érjenek titeket” (Jel 18,4)
Most pedig, Pál apostolhoz hasonlóan, az evangéliumot hirdetem. „De mivel az Isten mind e mai napig megsegített, itt állok, és bizonyságot teszek kicsinyeknek és nagyoknak”, hogy Krisztus az, aki „világosságot fog hirdetni a népnek és a pogányoknak."
.jpg)
Kicsoda a dalai láma, és mit csinál egyáltalán? És miért kellene egyáltalán foglalkoznunk ezzel a tibeti buddhista „szent emberrel”, akit a Time magazin napjaink 100 legbefolyásosabb embere közé választott? Ki is ő? 
A zsidó pátriárkákon, a prófétákon és a Templomon keresztül Isten a zsidókat használta fel arra, hogy írásba foglalja az Ő Igéjét, a Törvényt és az erkölcsöt a bűnnel sújtott világ számára. A Fiát, Jézust, a Messiást zsidó testben küldte el, hogy a bűnből megváltsa a világot.
Gyerekkoromtól kezdve nyughatatlanul kerestem az igazságot és vágytam arra, hogy bizonyosságom legyen. Fiatalkori meggyőződésem szerint a papság volt az igazság megtapasztalásának és a lélek üdvösségének a legbiztosabb útja. Egyik tanárom mondta nekem egyszer: „Nehezebb egy papnak elvesznie, mint a kőnek úszni a vízen.”
Megosztom Veletek, kedves Olvasóim, mert úgy éreztem, ez most nagyon nekünk szól. Több fordításban bemásolom, mert árnyalatnyi különbségeket látok; engem az angolban a "being like-minded" és a "being one in spirit and purpose" kifejezések fogtak meg nagyon.
Amit itt a földön hiszünk, az határozza meg az örök sorsunkat a halálunk után. Míg az igazi evangélium megment (üdvözít), a hamis evangélium a kárhozatba visz – mégis, ez a meggyőződés mintha kiveszett volna az evangéliumi hitű keresztények közül. Lehet, hogy újra kellene definiálnunk, mit jelent evangéliuminak lenni? Hiszen számos olyan gyülekezetvezető és lelkipásztor van, akik ugyan nem ferdítik el Isten erkölcsi parancsait, az evangéliummal viszont gond nélkül megteszik ugyanezt. Miért nincs a keresztények között legalább akkora aggodalom és felháborodás az örökkévaló kárhozathoz vezető hamis evangéliumok hirdetésével szemben, mint amekkora az abortusz, a gyermekmolesztálás, a pornográfia stb. ellen? Urunk, segíts!
„Pál azt tanácsolta Timóteusnak, hogy ha hűségesen akarja hirdetni az Igét, akkor intenie, feddenie és buzdítania kell a hallgatóit (2Tim 4,2). Miért? Mert ilyen az üzenet, és így működik Isten Igéje. A gondolkodásmódunk és az életvitelünk folyamatosan korrekcióra szorul, és éppen ez az, amit a Biblia nyújtani tud nekünk. A Szentírás pontosan „a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre” (2Tim 3,16) szolgál, mégis napjainkban csak elvétve használják a Bibliát az Isten szándéka szerinti módon. Így süllyed az egyház egyre mélyebben a hittől való elszakadás, az aposztázia állapotába.