Hit: a reménylett dolgok valósága

Azt mondják, több milliárd év alatt fejlődött ki az élet a földön, ám úgy tűnik, az evolúcióra pont akkor nem számíthatunk, amikor a legnagyobb szükség lenne rá. Az evolúcióhívők Mekkáját (a Galápagos-szigeteket) falánk patkányok százmilliói lepték el, s a populációjuk kordában tartásának egyetlen módja, ha 22 tonna mérget dobnak le a szigetekre. A patkányok ugyanis megeszik az óriásteknősök, vízi leguánok, kígyók, madarak tojásait, lerágják azokat a növényeket, amelyeket az őshonos fajok fogyasztanak, s veszélyeztetett madárfajokat sodornak a kipusztulás szélére. Hogy jön ide akkor az evolúció a jelmondata, a "survival of the fittest", azaz a legalkalmasabbak fennmaradása? Nem kellene inkább hagyni a patkányokat megnyerni a versenyt, hogy elfoglalhassák a szigeteket? Hátra kellene dőlnünk, hogy megfigyelhessük, az evolúció hogyan oldja meg ezt a helyzetet. A veszélyeztetett madarak talán patkánynak ellenálló tollakat vagy keményebb héjú tojásokat fejlesztenének. Persze tudjuk, az evolúció nagyon sok időt vesz igénybe, és egyikünk sem él addig, hogy megfigyelhessük. Ezt a mérget az evolucionisták évek óta csepegtetik.

http://www.guardian.co.uk/world/2012/nov/15/ecuador-poison-galapagos-islands-rats

Akár lerágott csont már, akár nem, az események után kullogva végül csak úgy gondoltam, hogy nekem is muszáj világgá kürtölni a véleményemet a karácsony előtti napok szeretettől csöpögő állóvizébe (hm, micsoda oximoron) bombát dobó kisfilmről. A Magyarországi Református Egyház neve alatt futó alkotást bárki megnézheti a film saját honlapján, ezért a sztori részletes ismertetésétől eltekintenék (spoilerezni fogok, szóval, aki még nem látta, most nézze meg, mielőtt még továbbolvasna). 

Nem kívánom ismertetni a film körül kialakult vitákat sem, bevallom, nem is követtem ezeket annyira, és ezeknek is mindenki utána nézhet.

A lényeg: nekem nagyon tetszett a film. A középpontjában ugyanis egy személy áll: Jézus, és az a hatás, amit az Ő megjelenése kivált az emberekből. Ez utóbbinak az ábrázolása pedig számomra teljesen hiteles volt.

Mert gondoljuk csak végig, kihez jött az Úr Jézus? A szenteskedő, képmutató vallásoskodókhoz? Azokhoz, akik a maguk szemében tökéletesek? Azokhoz, akiknek a saját véleményük szerint nincs szükségük megváltásra? Azokhoz, akik a saját érdemeik alapján tartják magukat elfogadhatónak Isten számára? Azokhoz, akik a saját vallásos cselekedeteikben bíznak? Azokhoz, akik így imádkoznak: „Uram, köszönöm, hogy nem vagyok olyan, mint itt ez a kurvázós utcalányokat pénzért igénybe vevő kamionsofőr?”

Vagy azokhoz jött, akik a bűn uralma alatt nyögnek, akiket megkötöz a bűnös életmódjuk, és nem tudnak belőle kitörni? Akiket lelkileg megnyomorítottak, és már nem tudják elképzelni, hogy máshogyan is lehet, akik már nem képesek szeretni, és nem hiszik el, hogy őket is szeretheti valaki? Akik szenvednek a Sátán rabságában, de mégis kénytelenek az ő akaratát követni? Akik a szenny mélyéről vágyakoznak valami szebbre, jobbra, a tisztaságra, de ez elérhetetlen álomnak tetszik számukra?

Jézus pedig eljött. Mindenkihez jött. Kicsoda képes meglátni Őt? Az, aki az önigazságától nem képes felismerni, hogy éppen a gőgös büszkesége viszi a pokolba? Milyen keményen szólt Jézus ezekhez, a Törvényt hirdette nekik, hogy megtörje az öntelt szívüket. De hogyan szólt a bűnösökhöz, akik pontosan tudták, mennyire elveszettek? Még jobban lenyomta őket, és a fejükre olvasta a bűnüket? Nem, a szent és igaz Isten nem ezt tette, és nem fordult el tőlük undorral, hanem szeretettel magához ölelte őket, és megbocsátotta a bűneiket. Ők pedig hálatelt szívvel fogadták az új életet, betöltötte őket a szabadulás öröme, Jézus közelségének, személyes ismeretének az öröme.

Ez az öröm tükröződik a filmbeli bűnösök arcán. Találkoztak Jézussal – de látszik, hogy ez belső találkozás is volt. Újonnan szülő találkozás. Ők többé nem azok, akik eddig voltak, ők mostantól nem a bűn rabszolgái, hanem Isten szabad gyermekei. Mekkora figyelmeztetés ez nekünk, hogy ne ítéljünk a látszat és a külső alapján!

Sokakat megbotránkoztatott, hogy a filmbeli csecsemő (Jézus) egy autópálya-menti toalettben születik meg. Jézus szennyes helyen való születése azonban már a Bibliában is párhuzam – annak párhuzama, amikor Jézus – a feltámadott – az emberi szívben vesz lakozást, születik meg. Tiszteletteljesen kérdem: aki felháborodik az útszéli klotyó mocskán, annak milyen a szíve? Milyen ott legbelül? Soha nem volt még szennyes vágya, gondolata? Szívesen elmesélné másoknak is a fantáziáit – igen, azokat is? A világmindenség Teremtője mégis azt választotta, hogy az ilyen szívekben akar lakni, az ilyen szíveket akarja tisztára mosni. Mindannyiunk szíve szennyes és undorító, tele vizelettel, széklettel és eldobált óvszerekkel. Ez az emberi szív, amit egyesek oly nagyra tartanak. Csoda hát, hogy ebből a szívből olyan szörnyűséges gondolatok és tettek származnak?

Ezért van szükségünk Jézusra. Nem a templomok csecsemő Jézusára, aki az anyja karján üldögél, sem a halott Jézusra, aki bárgyú képpel néz le a keresztről ugyanott – hanem a feltámadott Úrra, akinek egyedül van hatalma rá minket a bűnből és annak iszonyatos, pokoli következményeitől megváltani, és bennünket tisztára, hófehérre mosni – hogy Isten gyermekei lehessünk, mindörökké.

Számomra erről szólt ez a film.

Megújult külsőnkkel érkeztünk el a képzelt hit veszélyeiről szóló sorozat 3., egyben utolsó részéhez. A tanulmányt írta: Jacob Ninan, a teljes verzió angolul itt található, az 1. rész és a 2. rész pedig az ezekre való kattintással érhető el.

Hogyan ismerhetjük fel a képzelt hitet másokban?

Habár elképesztően nehéz ráébrednie a tévedésére annak, aki képzelt hit révén becsapta magát, néha másoknak is nehézséget okoz megítélni, hogy valódi avagy képzelt hittel állunk-e szemben. Azért van ez, mert pontosan tudjuk: Istennek semmi sem lehetetlen, és nincs olyan, amire Ő ne lenne képes; éppen ezért nem tudhatjuk biztosan, hogy nem adott-e ennek az embernek különleges hitet az adott helyzettel kapcsolatban. Következésképpen tartunk tőle, hogy nehogy olyan ítéletet hozzunk, amelynek révén magával Istennel kerülnénk szembe! Legtöbbünk tehát inkább megfigyelő pozícióba helyezkedik ilyenkor, imádságos várakozással – talán esetleg szólunk azért néhány óvatos szót a kétség jegyében, de anélkül, hogy komolyan megpróbálnánk visszatartani az illetőt a továbbhaladástól. Van azonban néhány jel, amely a legtöbb esetben azért segít felismerni a képzelt hitet.

A valódi hit és a testies ember [az óember] két különböző dolog, és a kettő nem fér össze egymással. Ha valaki, aki egyébként teljesen világias módon él és gondolkodik, egyszer csak azt állítja, hogy erősen hisz a csodákban, akkor tudhatjuk, hogy ez a hit nem lehet valódi. Ugyanez igaz a frissen megtért, még éretlen hívőre, aki szerint neki nagy szolgálatokra van elhívása. Akik még zsengék az Úrban, lehetnek őszinték, buzgók és jószándékúak, de a hitüket finomabb szűrőkön keresztül is meg kell vizsgálnunk, mielőtt magukkal ragadnának minket (1Tim 3,6).

A képzelt hitű emberek egyik közös ismertetőjele az arrogancia felhője, amely a saját magukkal kapcsolatos nagyszerű gondolataik miatt körüllengi őket. Nem akarják meghallgatni azokat, akik nem értenek egyet velük, akik kényelmetlen kérdéseket tesznek fel nekik, és meg merik kérdőjelezni az okfejtésüket. Másfelől úgy viselkednek, mint az adott téma tekintélyei, akiknek nincs szükségük arra, hogy másoktól tanuljanak. Az igemagyarázataik valahogy furák, különleges jelentéseket magyaráznak bele egyébként teljesen ártatlan versekbe. Annak érdekében, hogy letagadják a valóság szerintük „negatív” aspektusait, égbekiáltó hazugságokhoz folyamodnak, vagy úgy csűrik-csavarják a mondanivalójukat, hogy az különféle [szándékuk szerinti] jelentéseket hordozzon. Nem árt leellenőrizni ilyenkor a szavaikat olyanokkal, akik ismerik őket és az adott helyzetet, hogy rájöhessünk, eltértek-e az igazságtól.

Még azok is, akik nem adták át magukat teljesen a megtévesztésnek, kétségbeesetten kapaszkodhatnak a hitükbe és tarthatnak attól, hogy feltárják a kétségeiket. De még a teljesen megtévesztett ember magabiztos szavai és viselkedése mögött is felfedezhetjük, hogy valami nincs rendben a szellemükben, mert a bensőjük nincs összhangban azzal, amit vallanak vagy aminek magukat láttatni szeretnének.

Még egy gondolat

A szakadék szélén való egyensúlyozáshoz hasonlítható az a helyzet, amikor először ötlik fel bennünk, hogy mi valaki különlegesek vagyunk, és olyan az elhívásunk, amit mások nem is érthetnek meg. Az ilyen gondolatoknak megjelenésekor azonnal fel kell gyulladniuk a vészjelző lámpáknak az agyunkban! Természetesen igaz, hogy van olyan, amikor Isten elhív embereket speciális feladatokra, és amikor ez történik, a többiek gyakorta nem értik meg őket. Általában azonban, amikor valaki ilyen elhívást kap Istentől, az illető tökéletesen alkalmatlannak érzi magát a feladatra, és sok, Istentől jövő meggyőzésre [megerősítésre] van szüksége. Másfelől azonban, mivel a képzelt hit azoknál alakul ki, akik nagyszerűek szeretnének lenni, ők nem elővigyázatoskodnak, és nem is próbálnak igazolást keresni arra, ami szerintük Istentől jött. A különleges elhívások valódi eseteit az alázat és a szerénység szelleme övezi, és ez arra készteti az illetőt, hogy érett hívőkkel vitassa meg a dolgot, és megpróbálja jobban megérteni Isten útjait. Ha sok a tanácsadó, ott a biztonság [az angol fordítás alapján – Péld. 15,22].

Míg néhányan talán szándékosan próbálnának megtéveszteni bennünket, a legtöbb esetben ők maguk vannak tévedésben, akiket emiatt szánnunk kell. A feladatunk, hogy segítsünk nekik felismerni ezt, hogy kijöhessenek belőle, és hogy megóvjuk őket a komolyabb károsodástól.

– Megjelent a Light of Life (Az Élet Világossága) c. magazinban, 2008. decemberében.

Írta: Jacob Ninan. Az előző rész ide kattintva olvasható, az eredeti (teljes) cikket pedig itt érjük el.

Isten különleges ajándékaiba vetett hit

Sokan állítják, hogy hisznek Istennek akár a szolgálat, akár a magánélet területein megnyilvánuló különleges ajándékaiban. Legtöbbször bibliaverseket idéznek Isten [rájuk vonatkozó] ígéreteinek igazolásaképpen, ám egyesek azt is állítják, hogy közvetlenül az Úr ígérte meg, hogy egy adott dolgot meg fog tenni a számukra. Azután, bizonyos idő elteltével, amikor utólag visszatekintünk, nyilvánvalóvá válik, hogy nagyon sok esetben ez a fajta hit nem bizonyult valóságosnak: az emberek csak azt gondolták, hogy van hitük. A legtöbb esetben azonban már túl késő a dolgokat utólagos bölcsességgel megvizsgálni, mert az okozott kár már megtörtént, a bizonyságtétel romokban, és az Istennek szerzett dicsőség helyett csak a kívülállók gúnyolódását érte el a képzelt hittel bíró ember. Meg tudjuk-e hát előre mondani, hogy valódi-e a hitünk?

Lehetetlen persze olyan tesztet készíteni, amellyel kategorikusan el lehetne dönteni, hogy a hitünk valódi-e vagy képzelt, hiszen a hit, természetéből fakadóan, szubjektív dolog. Ha valaki azt mondja, van hite, nagyon nehezen tudná azt másvalaki megcáfolni, vagy akár csak a saját maga számára eldönteni, hogy képzelt hitről van-e szó. Nézzünk meg azonban néhány általános alapelvet, amelyek segíthetnek nekünk és másoknak is.

A képzelt hit kialakulásának okai

1. Utánzás.

A csordaösztön miatt vágyunk rá, hogy egy csoport tagjai lehessünk, és sajnos ez korántsem ér véget a kamaszkorral (amikor az a jellemző, hogy inkább engedünk a csordaszellem nyomásának, csak hogy elfogadjon minket a banda). Bizony a gyülekezetben sem szeretünk kívülállónak látszani, ezért igyekszünk utánozni a többiek viselkedését és szóhasználatát. Amikor Anániás és Szafira látta, hogy a gyülekezetben milyen sokan adták el a teljes vagyonukat, és tették be az árát a közösbe, úgy érezték, ebből ők sem maradhatnak ki. Nem volt meg az a hitük, ami a többieknek, tehát csak utánozták őket – egy bizonyos pontig. A következmény azonban súlyosabb lett, mint azt valaha is gondolták volna [holtan rogytak össze, mert Istent akarták becsapni – (ApCsel 5,1-11) – a ford.] Ebből a történetből azt kell megértenünk a jelen gondolatmenettel összefüggésben, hogy ezt a házaspárt az a vágy vezette, hogy a többiekkel egyazon szinten állónak tekintse őket a gyülekezet.

2. Vágy a nagyszerűségre.

A vágy, hogy nagyszerűnek lássuk magunkat a saját szemünkben, hogy ilymódon turbózzuk fel az önbecsülésünket, illetve az a vágy, hogy mások előtt felvághassunk, nem más, mint az élet kérkedése, amellyel kapcsolatban az 1János 2,16 figyelmeztet bennünket. A Sátán megpróbálja felerősíteni ezt a vágyat azáltal, hogy azt duruzsolja nekünk, mennyire nagyszerűek vagyunk, milyen fantasztikus szolgálatokat végzünk Istenért – és ezzel túllök minket azon a ponton, ameddig Isten elhívása szólt, vagy amire az életünkben Isten az ajándékait adta. Embereket használ fel arra, hogy arról regéljenek nekünk, micsoda különleges elhívásunk van nekünk Istentől. Ha egyszer ráharaptunk erre a csalétekre, nagyon nehéz lesz ettől a horogtól megszabadulni, mert a teljes látásunk elködösül, és lezárunk a tanács és az intés előtt.

3. Irreális gondolatok saját magunkról.

Mindannyiunkat érhet néhanapján az a kísértés, hogy nagyszerűnek lássuk magunkat. Ám amint engedünk ennek, és valóban azt képzeljük, hogy tényleg nagyszerűek és különlegesek vagyunk [tehát, hogy vagyunk valakik], azonnal a pusztulás felé vesszük gyors léptekkel az irányt. Különféle elképzelésekben hiszünk, és lezárjuk magunkat a valóság előtt.

4. Irigység.

Az Úrral való járás kezdetén akadhatnak Istennek olyan nagyszerű emberei, akiket mélyen csodálunk, és azt gondoljuk, hogy szelleminek lenni azt jelenti, hogy utánozzuk őket. Példaképünkre akarunk hasonlítani ahelyett, hogy megpróbálnánk rájönni, hogy Isten elhívása a számunkra is ugyanaz-e vagy más? Amikor rájövünk, hogy nem tudunk hasonló sikereket elérni, könnyen lehet, hogy a képzelt hit egy formáját vesszük fel, hogy mindenkinek megmutassuk, mi is vagyunk olyan jók, mint a példaképünk, vagy akár még jobbak is!

A képzelt hit következményei

Mivel a képzelt hit olyasmi, amit mi találtunk ki magunknak, és nem olyan, amit Isten adott nekünk, biztosak lehetünk benne, hogy Isten kegyelme nem lesz velünk, hogy támogasson, erősítsen bennünket, amikor megpróbáljuk gyakorolni [megélni] a hitünket – következésképpen egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedünk az önbecsapás mocsarában. Szerencsére a legtöbb esetben nem fajulnak el annyira a dolgok, és az emberek általában rájönnek a tévedésükre – legkésőbb akkor, amikor látják, hogy a hitük nem működik. Létezik azonban olyan tendencia is, hogy valaki kitartóan megmarad az önbecsapásban; ekkor megtévesztő szellemek még tovább taszíthatnak bennünket – és a következmények kiváltképp tragikusak, szánalomra méltók és fájdalmasak lehetnek minden érintett számára.

A képzelt hit révén jobban érezzük magunkat a bőrünkben. Úgy érezzük, hogy olyan dolgokra vagyunk képesek, amelyekre az átlagos emberek nem, és elképzeljük, hogy a többiek mennyire el fognak ájulni a nagyságunktól, amikor a hitünk meghozza gyümölcseit. Amikor aztán jószándékú emberek jönnek, és a hitünk megalapozottsága felől érdeklődnek, valamint figyelmeztetnek a lehetséges következményekről, dilemmával nézünk szembe. Mivel azt gondoljuk, hogy a hitünk Istentől való, félünk ellene szegülni, ugyanakkor nem tudjuk, hogyan győzhetnénk meg a barátainkat az aggodalmaikkal kapcsolatban. Ilyen körülmények között két lehetőség közül szoktunk választani. Az egyik, hogy arra jutunk, hogy mindenki, aki meg akar minket akadályozni a – szerintünk – Isten akaratának cselekvésétől, az ördögtől való, de legalábbis szellemi értelemben nem kompetens. Másfelől pedig tagadni kezdjük a hitünknek ellentmondó tények valóságát. Továbbra is azt valljuk, hogy amiben hiszünk, az igaz, és tagadunk, visszautasítunk és megtagadunk mindent, ami ezzel ellenkezik.

Vegyük például azt, aki abban hisz, hogy Isten természetfeletti módon meg fogja őt gyógyítani, mindenféle gyógykezelés nélkül. Olyan igeverseket idéz, mint például „az Ő sebei árán gyógyultunk meg”, anélkül, hogy végiggondolná, hogy alkalmazhatja-e az ilyen általános értelmű verseket a saját betegségére Isten különleges felhatalmazása és engedélye nélkül. [Isten sokszor szól gyermekeihez igeversek által, és ad teljes bizonyosságot különböző dolgokat illetően – itt arról az esetről van szó, amikor valaki saját maga válogat ki bibliai idézeteket, és azokat a Szent Szellem felhatalmazása nélkül magára vonatkoztatja – a ford.] Gondolnia kell arra, hogy ez általános kijelentés, és mint ilyen, különféle dolgokat jelenthet, például szellemi gyógyulást – valamint azt se feledjük, hogy a hívők sem gyógyulnak meg mindig minden esetben. Még azok is, akik meggyógyulnak, azokkal sem mindig természetfeletti módon történik ez meg. Ha egy ilyen igeverset egy adott, konkrét helyzetre alkalmazunk, arra mindig külön felhatalmazást kell kapjunk Istentől.

Azonban, ha ez az ember meggyőzi magát arról, hogy Isten meg fogja gyógyítani, továbbmenve még akár azt is mondhatja magának, hogy amit Isten meg fog tenni, az olyan, mintha már meg is tette volna! Mit kezdjen tehát a betegség tüneteivel, amelyek még mindig nyilvánvalóak? Azt fogja gondolni, hogy azok mind az ördög hazugságai. Azzal vigasztalja (valójában becsapja) magát, hogy azt mondja: ami látható, az elmúlik, és ami láthatatlan (gyógyulás) az valódi (a 2Korinthus 4,18 alapján). Innentől fogva megtagad és visszautasít mindent, ami a betegségével és a tüneteivel kapcsolatos, és távol tartja magát mindenkitől, aki a hitetlenség, kétség és félelem szellemét „vonzaná be” neki. A kezelés minden formáját elutasítja, sőt, hirdeti, hogy már meggyógyult, azt gondolván, hogy az ilyen „pozitív megvallás”-tól valódi lesz majd a hite.

Nagyon veszélyes dolog ebben az állapotban lenni. Ha így teszünk, elszigeteljük magunkat a valóságtól, és annak a lehetőségétől, hogy Isten Maga (illetve azok, akiket Isten használna a megmentésünkre) figyelmeztethessen minket. A következmények természetesen szomorúak és beláthatatlanok. A csodálatos álmaink, melyeket arról szőttünk, hogyan fogunk tündökölni különleges eszközökként Isten kezében, hogyan nyűgözzük le és győzzük meg a hitetleneket Isten hatalmáról és dicsőségéről, összetörnek, és az emberek gúnyolni fognak minket, és gúnyolni fogják Istent is. Minden valószínűség szerint, ha túl is éljük fizikailag, mi magunk és mindazok, akik osztoztak velünk a megtévesztésben, csalódni fogunk Istenben, Aki cserben hagyott minket, és végül még azt a hitet is elveszítjük Benne, amivel addig rendelkeztünk. Nem vesszük észre, hogy Isten egyáltalán nem hagyott cserben, mi kizárólag a saját butaságunk miatt jártuk az önbecsapás útját.

(A 3., egyben utolsó rész ide kattintva olvasható.)

Írta: Jacob Ninan, az eredeti (teljes) cikk itt olvasható: The Dangers of Imagined Faith

Szellemi életünk legalapvetőbb eleme a hit, mert hit által ismerhetjük meg Istent, és hit által juthatunk arra az üdvösségre, amit Isten elkészített számunkra. Mi sem természetesebb tehát, hogy a Sátán arra fog törekedni, hogy meghamisítsa a hitet, hogy az emberek ne juthassanak el a valódi hitre. Kétségbeejtő a hamis hit, azaz a nem Istenbe, hanem valamibe vagy valaki másba vetett hit következményeivel szembesülni; hasonlóképpen az olyan hitet is szomorú látni, ami névleg ugyan Istenben gyökerezik, de olyan istenben, amit az ember saját magának talált ki. Könnyű azonban azonosítani ezt a fajta hamis hitet azoknak, aki Istent és az Ő Igéjét személyesen ismerik.

A képzelt hitet azonban sokkal nehezebb felsimerni, mert szinte teljesen olyan, mintha valódi istenhit lenne, és valóban Isten Igéjén alapulna. Azok, akik ilyen hittel bírnak, látszólag ugyanazt a nyelvet beszélik, mint a valódi hívők, a visszásság benne azonban az, hogy ebben a hitben nincsen igazság. Ezek az emberek csak becsapják magukat azzal, hogy azt gondolják, amijük van, az valódi.

Valóban Istentől születtünk?

Alapjában véve a képzelt hittel bíró ember azt feltételezi, hogy ő Isten gyermeke, és a menny felé tart, miközben az igazság az, hogy még mindig az ördög gyermeke, és nem született újonnan (János 8,44; 1János 3,10). Az első igevers azokra a zsidókra vonatkozik, akik azt gondolták, hogy Ábrahám (és ezáltal Isten) gyermekei, mert az ő leszármazottai voltak. Hát nincsenek ma számosan olyanok, akik azt gondolják, hogy a mennybe jutnak, csak azért, mert keresztény családhoz tartoznak [meg is vannak keresztelve], és templomba járnak [egy gyülekezet tagjai]? A második igevers a gyakorlati életben megmutatkozó különbségekről beszél, amikoris Isten valódi gyermekeit az igazságosság [igazság cselekvése, szentség] jellemzi, az ördög gyermekeit pedig ennek a hiánya.

Isten Igéje továbbá rámutat arra, hogy ha valaki gyűlöli a testvérét, becsapja magát azzal, hogy azt hiszi, szereti Istent (1János 3,15). Számos más hasonló példán keresztül láthatjuk, mennyire máshogyan viselkedik Isten gyermeke és az ördög gyermeke. Ha felidézzük, hogy Jézus minden embert az ördög gyermekének nevezett, aki nem született újonnan és nem lett Isten gyermeke, megértjük, hogy milyen alapvető különbségtétel szükséges a valódi és a képzelt hit között – mert menny vagy pokol múlik rajta.

Hogyan lehetséges, hogy valódi, üdvözítő hitet képzelünk magunknak, miközben nincsen ilyenünk? Például lehet, hogy nem is hallottuk azegyedül Jézuson keresztüli üdvösség örömüzenetét, hanem csak követjük a saját felekezetünk vallási előírásait és gyakorlatait, azt feltételezvén, hogy a vallás mindössze erről szól. Vagy lehet, hogy csak részleges evangéliumot hallottunk, amelyben megismertük Jézus történetét, és az értettük meg belőle, hogy „be kell fogadnunk a szívünkbe”, hogy a mennybe juthassunk.

Talán nem tapasztaltuk meg a Szent Szellem munkáját, amint szívbéli meggyőződést adott a bűnnel kapcsolatban, és talán sosem vallottuk meg bűneinket és fordultunk Jézushoz, mint Megváltónkhoz. Talán azt gondoltuk, hogy mivel elismételtük az imádságot, amit a lelkipásztor tanácsolt [„megtérők imája”], már minden rendben is van. De ha gyakorlatilag semmi változást nem tapasztalunk a szívünkben, gondolatainkban és magatartásunkban, valamint nincs igazi hála a szívünkben Jézus iránt, aki eljött értünk és megtalált minket, amikor elveszettek voltunk, nagy rá az esély, hogy csak annyi változás történt az életünkben, hogy gyülekezeti összejövetelekre, Biblia- és imaórákra kezdtünk járni, de közben becsapjuk magunkat és tévedésben élünk.

A folytatás ide kattintva olvasható.

Írta: Jacob Ninan, az eredeti cikk ide kattintva érhető el: Are you in love with Jesus?

Sokaktól hallani, hogy újonnan születettek, és hogy Isten gyermekei, azonban könnyen lehetnek köztük olyanok is, akik sajnos csak becsapják magukat. Ám még azok esetében is, akiknek valóban új életük van, nem mindig igaz az, hogy szerelmesek Jézusba. „Elfogadják” Jézust, mint Megváltójukat, de valahogy nem ismerik annyira, hogy beleszeressenek. Valószínűleg nem tapasztalták meg Jézus szeretetének, kegyelmének, irgalmának, gyengédségének és kedvességének mélységeit, vagy nem látták „mindenestől fogva kívánatosnak” (Én 5,16), olyannak, aki „tízezer közül is kitetszik” (Én 5,10). Egyszer egy nő, aki odajött Jézushoz, azzal fejezte ki az iránta való imádatát, hogy egy korsó nagyon drága illatszert öntött a lábára. Jézus szerint ezt azért csinálta, mert tudta, hogy Ő milyen sokat bocsátott meg neki (Lk 7,36-48).

Mik az ismertetőjelei annak, ha szerelmesek vagyunk Jézusba?

Sok időt szeretnénk tölteni Vele; újra és újra visszatérnek Hozzá a gondolataink. Hallgatni akarjuk, hogy mit mond nekünk az Igéjén és a Szent Szellemén keresztül, és mi is el szeretnénk Neki mondani mindent, ami velünk történik. Nincs semmi, amit el akarnánk rejteni előle, és meg akarjuk osztani vele az egész életünket. Nem ez a normális akkor, ha valaki szerelmes?

Hozzá hasonlóvá szeretnénk válni. Ő a hős, a példakép, akit a legjobban csodálunk és tisztelünk; benne látjuk mindazt, amivé csak válni szeretnénk. Az Ő élete, jelleme, értékei és az emberekhez és a dolgokhoz való hozzáállása mind-mind olyan példák számunkra, amelyeket mi is követni szeretnénk.

Másoknak is beszélni akarunk Róla. Arra vágyunk, hogy mindenki úgy ismerje Őt, ahogyan mi is ismerjük. Mindig beszélünk Róla, ha alkalom nyílik rá, és hangfelvételeket küldözgetünk, könyveket, füzetkéket osztogatunk, amelyek másoknak is segíthetnek megismerni Őt.

Mindent meg akarunk tenni, amit Ő vár tőlünk. Meg akarjuk mutatni Neki a hálánkat, és közre akarunk működni a tervei megvalósításában. Meggyőződtünk róla, hogy Ő tudja, mi a legjobb a számunkra, és ezért mindig az Ő oldalán szeretnénk állni. El akarjuk kerülni, hogy bármi olyat tegyünk, amivel megszomorítanánk.

Ha mindez igaz ránk, az Úr Jézus iránt érzett szeretetünk, imádatunk valódi. Ha nem, akkor jobban meg kell ismernünk Őt.

A csecsemőkeresztség újszövetségi gyakorlatának cáfolatával foglalkozó posztom több református testvéremet arra indította, hogy szeretetteljes helyreigazítással megmártson ama kálvini tanokban (melyek eredetüket tekintve Rómához köthetők, s amelyekkel a reformáció elfelejtett szakítani), miszerint a csecsemőkeresztség nem más, mint az ószövetségi körülmetélés újszövetségi párhuzama.

Mivel azt az egyszerű és igen logikus érvet, miszerint a körülmetélés a SZÜLŐK, a bemerítés viszont a HÍVŐK engedelmességének a lépése, nem fogadták el, hőn szeretett, újdonsült Bibliámhoz fordultam, az igazság melletti érveket keresvén. A folyamat eredményeképpen arra kellett rájönnöm, hogy a körülmetélés, mint párhuzam már foglalt. Igen, a körülmetélésnek már megvan az újszövetségi párja - ahogyan erre Pál apostol sokszorosan rávilágít -, és ez nem a kereszts bemerítés.

Nézzük csak, mire gondolok!

Róma 2,28-29: Mert nem a külsőségek teszik az embert zsidóvá! Nem az az igazi körülmetélés*, amely külsőleg, a férfi testén történik. Hanem az a zsidó, aki titokban, a szívében az. A valódi körülmetélés pedig a szívben történik, a Szent Szellem által, nem pedig az írott Törvény parancsai szerint. Akinek a szíve van körülmetélve, az Istentől kap dicséretet, nem emberektől.

* EFO magyarázat a lap alján: "Pál itt szellemi értelemben használja a „körülmetélés” hasonlatát. Olyan hívő emberekre alkalmazza, akik Jézus Krisztus által az Új Szövetséghez tartoznak."

A "körümetélést" tehát a Szentlélek végzi, az ember szívét "metéli körül". Ahogyan az ószövetségi körülmetélés révén a mózesi szövetségbe "oltatott be" a gyermek, a szív körülmetélése révén az új szövetségbe "oltatik be" a hívő. Csecsemő ebben nem tud részt venni, mert egyszerűen nem képes hinni, nem képes megérteni az örömhír üzenetét, nem tud önálló döntést hozni. 

A körülmetélés újszövetségi párhuzama szerintem ugyanis nem más, mint a HIT.

Filippi 3,3: "Az igazi körülmetéltek* ugyanis mi vagyunk! Mi Istent az ő Szent Szelleme által imádjuk, egyedül csak a Krisztus Jézusban dicsekszünk, és nem magunkban bízunk, vagy abban, amit magunktól is meg tudnánk tenni."

* EFO lap alji magyarázata: "igazi körülmetéltek Szó szerint: „mi vagyunk a körülmetélkedés”. (...) Szellemi értelemben azokat jelenti, akik Jézusban hisznek, és az Új Szövetség részesei."

Az Újszövetség a körülmetélkedést tehát egy teljesen más dolog párhuzamába állítja, ami nem a magatehetetlen csecsemő víz alá tartása, hanem egy értelemmel bíró ember (gyerek is lehet!) hite!

Nem vitatom természetesen azt az érvet, miszerint a bemerítés is akkor ér valamit, ha valaki hisz. Ez teljesen így igaz. Olvassuk el ezt a részt úgy is, hogy a körülmetélést keresztelésre cseréljük (és ez vonatkozik akkor mindenkire, akit akár csecsemőként, akár felnőttként megkereszteltek vagy bemerítettek):

Róma 2,25: Az, hogy körül vagy metélve (meg vagy keresztelve), csak akkor ér valamit, ha engedelmeskedsz is a Törvénynek (újonnan is vagy születve). Ha nem engedelmeskedsz (ha nem születtél újonnan), akkor hiába vagy körülmetélve (megkeresztelve), semmiben sem különbözöl azoktól, akik nincsenek körülmetélve (megkeresztelve).

Kérdem én: akkor miért kell ELŐRE bebiztosítani gyermekeinket, meghozni helyettük egy döntést, megfosztván őket a saját döntésből végrehajtott bemerítkezéstől? (Mintha előre megvennénk az angol középfokúját az Ecserin, és neki már nem is kell majd nyelvvizsgáznia - akár tanult angolul, akár nem. Papírja lesz róla. Érvényes akkor ez a papír? De még ha meg is tanul angolul, az előre megvett nyelvvizsga nem az ő tudását fogja tükrözni!)

Miért nem neveljük őket hitben, az Úr tanítása szerint, imádkozva értük, hogy a megtérésük után együtt örüljünk velük, amikor saját elhatározásból bemerítkeznek? Istennek nincsenek unokái, csak gyermekei, nekik maguknak kell kialakítaniuk az Istennel való kapcsolatukat, és felelős döntéseket kell hozniuk a Vele való járás során.

Végül kitérnék még valamire, ami a keresésem elején engem is sokáig visszatartott attól, hogy bemerítkezzek: egyes református teológusok (Kálvinnal az élen) ugyanis nagy hangon kárhoztatták az újrakeresztelkedés gyakorlatát. Pedig erre is van újszövetségi példa (EFO, kiemelés tőlem):

"Amíg Apollós Korinthusban volt, Pál más városokat látogatott meg, majd Efezusba érkezett. Itt találkozott néhány tanítvánnyal. Megkérdezte tőlük: „Megkaptátok-e a Szent Szellemet, amikor hívők lettetek?” De ők így válaszoltak: „Nem, de még csak nem is hallottunk a Szent Szellemről!” Ekkor Pál megkérdezte: „Hát akkor hogyan merítettek be titeket?” Mire ők azt mondták: „Úgy, ahogyan Bemerítő János tanította a bemerítkezést.”

„János azért merítette be az embereket, hogy ilyen módon fejezzék ki, hogy őszintén Istenhez akarnak fordulni. Azt is mondta nekik, hogy higgyenek abban, aki majd ő utána fog jönni, vagyis Jézusban” — mondta Pál. Amikor a tanítványok ezt meghallották, bemerítkeztek az Úr Jézus nevébe."

Tehát még azok is, akik ugyan felnőttként merítkeztek be, de nem a helyes ismeret szerint, újra bemerítkeztek, ezúttal Jézus nevébe. Ennyire nem mindegy a dolog. Egy csecsemő pedig még a János féle keresztséget sem képes felfogni... 

(ezen a képen nem én vagyok :)

A filippi börtönőr kétségbeesetten kiáltotta: "Mit tegyek, hogy üdvözülhessek?" Pál válasza ennyi volt: "Higgy az Úr Jézusban, és üdvözülni fogsz" (ApCsel 16,31)

Az apostol nem mondott semmit bemerítkezésről vagy szentségekről, gyertyagyújtásról, tömjénről, templomba járásról, az életünk megújításáról, vagy bármi egyébről, ami szükséges lenne vagy akár csak hozzásegítene az üdvösséghez. A Teremtéstől kezdve a Jelenésekig bezárólag a Biblia egyértelművé teszi, hogy a bűnös ember semmit sem tehet, még kevésbé van előírva számára, hogy mit tegyen, amivel képes lenne megfizetni az Isten igazságossága által megkövetelt büntetést.

"Aki dolgozik, annak nem ajándékot adnak, hanem jogos fizetést kap a munkájáért. De a tettei alapján senki nem lesz elfogadható Isten számára. Bíznia és hinnie kell Istenben, aki a bűnös embert a hite alapján fogadja el." (Róma 4,4-5)

Az embernek egyedül Jézus Krisztusban lehet és kell bíznia, aki teljes mértékben kifizette a büntetést: "Elvégeztetett" (János ev. 19,30) - mondta Jézus a kereszten, a megváltás művét tehát véghezvitte.

"Neki ugyanis a bűneink miatt kellett meghalnia, és azért támadt fel a halálból, hogy mi Isten számára elfogadhatók legyünk." (Róma 4,25)

"A Törvény ugyanis Krisztusban érte el a végső célját: aki bízik és hisz Jézus Krisztusban, azt Isten elfogadja." (Róma 10,4)

"Ha tehát megvallod, hogy Jézus az Úr, mert a szívedben hiszed, hogy Isten feltámasztotta őt a halálból, akkor üdvözülsz. Mert belül, a szívünkben jön létre az a hitbeli meggyőződés, amely Isten számára elfogadhatóvá tesz bennünket, és ha a szánkkal megvalljuk, amit hiszünk, akkor üdvözülünk. Azt mondja ugyanis az Írás: „Senki sem fog csalódni, aki benne hisz.” Nincs különbség tehát zsidók és nem zsidók között. Mert ugyanaz az Úr uralkodik minden ember felett, ő pedig bőkezűen osztja áldásait mindenkinek, aki hozzá fordul segítségért, mert „mindenki megmenekül, aki segítségül hívja az Úr nevét”." (Róma 10,9-10)

"Isten nagyon drága váltságdíjat fizetett értetek" (1Korinthus 6,20)

"Isten ugyanis maga volt jelen Krisztusban, amikor kibékítette az embereket önmagával, és eltörölte a bűneikről szóló feljegyzést" (2Korinthus 5,19).

Az üres sír. (Kép innen)

(Milyen szerény címet sikerült találnom, hmm :)) Legutóbb tehát arról regéltem, hogy mennyire bejön nekem az Egyszerű fordítású Biblia. Dogmatika-fan lévén az apostoli leveleket kezdtem el olvasni, de az 1Korinthus után úgy döntöttem, hogy inkább az ApCsellel folytatom, és a közben felmerülő, fantasztikus rádöbbenéseimet az erre rendszeresített, egyébként nagyon dizájnos füzetkében lejegyzem. És a leg-megrengetőbbeket itt, a blogomon közzé is teszem. Eme nyálcsorgatásnak (mert színes ceruzával a kézben, kvázi Ezékielként falom az igeverseket) az eredménye tehát a mostani poszt is, ami az ún. keresztségről szól.

A csecsemőkeresztség melletti klasszikus, népegyházi (rk, ref, ev) érv, hogy az Igében arra találunk példákat, hogy valaki „egész házanépével együtt” (oikosz) megkeresztelkedett, és ebbe nyilván beletartoztak a csecsemők is. Ergo teljesen rendben lévő, sőt (a rk teológiában szó szerint) üdvös dolog a csecsemőket vízhintéssel megkeresztelni. A következőkben azt fogom megmutatni, hogy ez az érvelés miért áll meglehetősen gyönge lábakon. Az idézeteket az Egyszerű fordítású Bibliából (továbbiakban: EFO) veszem, kiemelések végig tőlem.

Az előbbieket alátámasztandó, először is megmutatok egy jezsuita véleményt a jezsuita blogról (de idézhettem volna nyugodtan a II. helvét hitvallásból is, mert ugyanezt mondja):

„Kifejezetten nem írja a Biblia, hogy csecsemőket is kereszteltek volna, de az Apostolok Cselekedeteinek könyve elbeszéli, hogy Filippiben Pál hithirdetésének hatására egy Lídia nevű asszonynak „az Úr megnyitotta a szívét, hogy hallgasson mindarra, amit Pál mondott”, és „megkeresztelkedett ő és házanépe” (16,15). Ugyancsak az Apostolok Cselekedeteinek könyve mondja el, hogy Pál egy börtönőrnek ezt mondja: „Higgy, és üdvözülni fogsz, te és házad népe.” Aztán „hirdették neki az Úr igéjét, és mindazoknak, akik a házában voltak. Ő pedig mindjárt megkeresztelkedett, és vele övéi is mindnyájan.” (16,31-33) A Biblia nem mondja ugyan világosan, de feltehető, hogy Lídia és a börtönőr háza népéhez kis gyermekek is tartoztak. Mindenesetre tény, hogy már az 2.században szokás volt a keresztényeknél csecsemőket keresztelni.”

Az idézetben nem említik ugyan, de nézzük legelőször az ApCsel 10,1-2-t:

„Cézárea városában élt egy Kornéliusz nevű római katonatiszt, aki századosi rangban szolgált az úgynevezett „itáliai” ezredben. Jó és istenfélő ember volt, és egész családjával együtt az igaz Istent imádta.”

Kérdésem: Igaz lehetett ez vajon a kis csecsemőkre is?

Nézzük tovább! Péter elmegy Kornéliusz házába, elmondja nekik a Messiás Jézusról szóló jó hír üzenetét, majd...:

ApCsel 10,44-48:

„Miközben Péter még beszélt, a Szent Szellem leszállt mindenkire, akik Pétert hallgatták. A zsidó hívők, akik Péterrel együtt jöttek, elcsodálkoztak azon, hogy Isten a más nemzethez tartozóknak is adta a Szent Szellem ajándékát, mert hallották, hogy azok más nyelveken szólnak, és Istent dicsérik. Ekkor Péter azt mondta: „Senki sem tilthatja meg nekik, hogy bemerítkezzenek, hiszen ők is ugyanúgy megkapták a Szent Szellemet, mint mi!” Így azután Péter úgy rendelkezett, hogy Kornéliusz, meg a rokonai és barátai mind merítkezzenek be Jézus, a Messiás nevébe. Így is történt. Azok pedig kérték Pétert, hogy maradjon velük még néhány napig.”

Kérdéseim: Csecsemők is hallgatták és meg is értették vajon, amit Péter mondott? Csecsemők is szóltak vajon nyelveken és dicsérték az Istent? Vajon csecsemőket is víz alá merítettek?

ApCsel 16,13-15, Lídia:

„Szombaton kimentünk a városkapun túl, a folyóhoz. Azt gondoltuk, hogy ott van az a hely, ahol néhányan imádkozni szoktak. A folyó partján leültünk, és beszélgetni kezdtünk az összegyűlt asszonyokkal. Néhányan közülük figyelmesen hallgattak ránk, különösen egy Lídia nevű asszony, aki Thiatíra városából származott, és drága, bíborszínű szövetekkel kereskedett. Lídia már korábban is az igaz Istent imádta, és az Úr megnyitotta a szívét, hogy elfogadja, amit Pál mondott. Ezután Lídia egész családjával együtt bemerítkezett, majd meghívott bennünket az otthonába.”

Kérdéseim: Hol utal rá a szöveg, hogy a folyó partján, ahol az asszonyok imádkoztak, csecsemők is voltak? Hiszen a szövegből még annyi sem derül ki, hogy Lídia egész családjában férfi volt-e egyáltalán, hiszen a történet elején csak asszonyokat említenek! Ha egyesek a „házanépe” kifejezésből logikusan következtetnek a pici gyerekek, illetve csecsemők jelenlétére (ne feledjük, hogy egy nagyobbacska, akár hét-nyolc éves gyerek is képes felfogni, hogy bűnös, ezért képes lehet megérteni az evangéliumot), akkor én ebből a szövegből viszont nyugodtan következtethetek arra, hogy Lídia tehetős kereskedőnő, valószínűleg özvegy – ezért dolgozik ő, nyilván már nem fiatal anyuka, és ezért nincs férfi a képben. És a vele lévők a már mindenképpen nagyobb, akár felnőtt gyermekei, illetve szolgálói voltak. Ez sincs benne a szövegben, ez is feltételezés, de szerintem mindenképpen logikusabb, mint a csecsemős verzió.

ApCsel 16,30-34, a filippi börtönőr:

„Azután kivezette őket, és azt kérdezte: „Férfiak, mit tegyek, hogy üdvözülhessek?” Pálék így válaszoltak: „Higgy az Úr Jézusban, és üdvözülni fogsz te is, meg a családod is.” Azután elmondták az Úr üzenetét a börtönőrnek és mindazoknak, akik a házában voltak. Ő pedig még akkor éjjel kimosta Pál és Szilász sebeit, és egész családjával együtt bemerítkezett. Ezután behívta őket a saját házába, megvendégelte őket, és egész családjával együtt teljes szívvel örvendezett, hogy most már ők is hisznek Istenben.”

Kérdéseim: Csecsemők is hallgatták és meg is értették az Úr üzenetét? Őket is víz alá merítették éjszaka? Csecsemők is örvendeztek, hogy most már ők is hisznek Istenben?

A fentiek alapján úgy vélem, teljes bizonyossággal állítható, hogy nem találunk bibliai példát a csecsemők bemerítésére, pláne a keresztség gyanánt vízzel való meghintésére. Lehet, hogy valaki, akit nem neveltek vallásosan, és felnőttként nem népegyházban tért meg, az nem érti, mit lehet ezen ennyit filózni, hát logikus, hogy az merítkezik be, aki hallotta és megértette az evangéliumot, és a Szentlélek (Szent Szellem) által újonnan született. Aki azonban népegyházi háttérből jött, és csecsemőként maga is meg lett keresztelve, annak bizony nem egyszerű szembeszállni a hagyományokkal, és azok követése helyett Isten Igéjének engedelmeskednie. De mindenképpen ez az út, és minden egyéb dologban is így kell eljárnunk; holt hagyományok helyett az élő Ige világosságának megfelelően cselekedve.