Hit: a reménylett dolgok valósága

Írta: W.E. Smith, Seeing, Seeking and Entering the Kingdom

[A különböző bibliafordítások különféleképpen adják vissza a βασιλεία görög szó értelmét. A Károli és a Protestáns Újfordítás (UFO) országot, az Egyszerű Fordítású Bibla (EFO) királyságot ír, a görög szótár viszont "királyi uralmat", és ez is a leghelyesebb értelmezés. Az alábbi szövegben vegyesen használtuk a "Királyság" és a "királyi uralom" kifejezéseket, de fontos tudni, hogy mindkettő ugyanarra: Az Úr Jézus Krisztus ezeréves királyi uralmára utal. - ford. megj.]

„Igazán mondom neked, hogy aki nem születik újra, nem láthatja meg Isten Királyságát.” (...)
„Igazán mondom neked, hogy aki nem születik újra víz és a Szent Szellem által, az nem képes belépni Isten Királyságába.” (János 3,3-5)
„Tanítványai megkérdezték tőle, hogy mit jelent ez a történet. Ő így felelt: „Ti megérthetitek Isten Királyságának titkos igazságait, de a többieknek csak jelképes történeteket mondok, hogy »nézzenek, de ne lássanak, halljanak, de ne értsenek.«” (Lukács 8,9-10)

Kedves testvérek, a Szent Szellem adományaiból áradó legmélyebb és mégis igen alábecsült áldások egyike a Királyság jelentéstartalmának igaz és teljes megértése, illetve az Úr azokkal kapcsolatos tervének ismerete, akik méltónak bizonyulnak arra, hogy belépjenek a Királyságba és élvezzék azt. Javarészt ebből az egyetlen igazságból erednek az elkövetkező buzdító szavak, hiszen őszinte kívánságom, hogy bár megértenétek, megismernétek, és végül be is lépnétek az Ő szeretett Királyságába, és élvezhetnétek annak minden lehetséges áldását és kiváltságát.

Sok keresztény sajnálatosan nem tudja, mit jelent az üdvösség, [azaz, hogy miért és mitől menekült meg]. Szomorú, hogy ugyancsak keveset tudnak – ha tudnak valamit egyáltalán – arról, hogy Urunk és az apostolok mit tanítottak a Királyság örömüzenetével, illetve a királyi uralomba való belépéssel kapcsolatban, mondván: „A Megváltóba vetett hitem révén üdvösségem van kegyelem által, ezért bizonyosan bent leszek az Ő Királyságában; a mennybe megyek, és ezen semmi, amit teszek vagy nem teszek, nem változtat.”

Ez a mondat úgy hisszük, helyesen foglalja össze a mai kereszténység általános felfogását és tanítását. Habár a hívők hallják ugyan, hogy törekedjenek az igazságosságra és teremjék a jó cselekedetek gyümölcseit, az ezzel kapcsolatos, valódi bibliai motiváció (amelyre az Újszövetség díjként vagy jutalomként utal) legtöbbször azonban hiányzik.

Nemrégiben egy keresztény rádióállomás műsorát hallgattam, ahol egy nemzetközileg is ismert bibliatanító (alighanem többeknek ismerős lenne a neve, ha megemlíteném) az 1Korinthus 9,24-et vette alapul az igemagyarázatához:

„Tudjátok, hogy a versenypályán sok versenyző fut, de csak egyikük lesz a győztes, és ő kapja a díjat. Úgy fussatok hát, hogy győzzetek! Minden sportoló, aki a versenyre készül, nagy önuralommal végzi az edzéseket, és minden tekintetben fegyelmezetten él, hiszen meg akarja nyerni a versenyt, hogy megkapja a győztesnek járó koszorút. Az a koszorú azonban nem marad meg örökké, hanem elhervad. Mi ellenben olyan jutalmat fogunk kapni, amely örökké megmarad.” (EFO)

Feszülten figyeltem, mert annyira vártam, hogy világosan hirdesse a hallgatóknak, hogy a „díj” nem más, mint az Úr Ezeréves Királyi uralmába való belépés. „Mondjad!” – kiáltottam türelmetlenül. „Mondd ki már, tisztán, világosan!” Ám fájdalmasan csalódnom kellett, és Urunk Nikodémushoz intézett éles szavai jutottak az eszembe:

„Te Izráel népének tanítója vagy, és mégsem érted ezt?” (Jn 3,10, EFO)

A többmillió eladott könyvvel, saját teológiai akadémiával és egész világra kiterjedő, kétszer született hívőkből álló követői táborral büszkélkedhető tanító számára a díj nem volt más, mint pusztán „Krisztushoz hasonlóvá” válni.

Bármennyire csodálatos és dicséretre méltó legyen is ez azonban, tényszerűen igazolható, hogy nem ez az a „díj”, amiről Pál az 1Korinthus 9,24-ben, a Filippi 3,14-ben, a Kolossé 2,18-ban, a 2Timóteus 2,5-ben és 4,8-ban valamint más helyeken beszél. Minden egyes embernek, aki most ezeket a szavakat olvassa, szellemi megértésre kell jutnia abban, hogy mi forog itt kockán! Megint csak egyike ez azoknak a fogalmaknak, amelyek jelentése elveszett ebben a modern, laodiceai gyülekezeti korban. Ha pedig nem értjük meg, mit foglal magában a díj, annak nagy valószínűséggel az lesz a következménye, hogy nem állunk majd készen, és végül visszautasítanak bennünket, amikor az Úr megjelenik az Övéiért.

Ha ugyanis mindenki beléphet az Úr Királyságába és megkaphatja a dicsőség koronáját, miért van szükség a buzdításra és bátorításra, hogy igyekezzünk, küzdjünk; fussuk végig a versenyt, hogy megnyerjük – amire Pál figyelmeztet minket? Miért kell mindez, ha mindenki megkapja a díjat attól függetlenül, mennyire keményen edz, vagy milyen gyorsan fut, illetve hogy kitart-e egyáltalán a célvonalig? Miért kell mindez, ha a Szentek Bírája mindenkinek azt mondja:

„Jól van, hűséges és derék szolgám”?

Bocsássatok meg hát, testvérek, hogy éveken keresztül pazaroltam az időtöket ezekkel a magasröptű, ámde üres üzenetekkel, hogy próbáljátok mélyebbre hatolni Istenünk szívének titkaiba, hogy teremjetek gyümölcsöket az Ő dicsőségére és örömére; hogy éljetek és járjatok az Úr Jézus Krisztusban, és igyekezzetek a tökéletességre Őbenne; hogy győzzétek le a világot, az ördögöt és ezt a mostani gonosz korszakot. Borzasztóan sajnálom, hogy azt hangsúlyoztam, járjatok Abban, Akit befogadtunk, amikor nyilvánvalóan egyedül a befogadás az, ami végül is számít. Úgy látszik, ott minden véget ér, és én meg nagyot tévedtem. Hiszen a vér ugyebár nem csak betakar és megtisztít, hanem nyilvánvalóan biztosítja a koronát is, valamint helyet az Úr Ezeréves Királyságában.

Menjünk hát és együnk, igyunk, ragadjunk meg mindent, amit csak tudunk ebből a világból, hiszen nem számít, hogyan élünk, mert a királyság vár ránk! Hiszen megváltottak vagyunk; vallást tettünk, befogadtuk Jézust, feltettük a kezünket, és elmondtuk a megtérők imáját húsz éve vagy még régebben; átugrottunk a könnyű megtérés karikáját egyszer és mindenkorra.

Csakhogy van egy kis gond ezzel az elképzeléssel. Bármennyire jól hangzik is a viszkető fülnek, de minden alapot nélkülöz és hamis! Függetlenül attól, hogy mennyire elterjedt, és milyen régóta hirdetik, SEHOL SEM TALÁLHATÓ MEG ISTEN IGÉJÉBEN! Tökéletes ellentétben áll ugyanis Istenünk természetével és a Mester házanépének értékrendjével.

A kegyelem örömüzenete teszi ugyanis lehetővé, hogy a királyság örömüzenetét befogadjuk (ez pontosan az, amit Pál „az Isten teljes akarata”-ként tanított, ApCsel 20,27), de a kettő egyértelműen nem ugyanaz. Igen, mindkettő jó hír az elbukott és elveszett ember számára, és mindkettő Urunk kegyelmén alapul! Mégis, az egyik a kezdet, a másik a vég. Az egyik életbe lépteti a kegyelmet hit által (ez az első, a kezdeti odajövetel; „Jöjjetek és lássátok” mondta az Úr), míg a másik a hit cselekedeteit, illetve gyümölcseit valósítja meg (ez az Úrral való járás, az engedelmesség; „Keressétek először... és teremjetek sok gyümölcsöt” parancsolta az Úr). Az Ige, de maga a természet is következetes abban, hogy valakinek előbb meg kell születnie, mielőtt járni, futni, gondolkozni, tenni, növekedni megtanulhatna, míg végül teljesen felnőtt emberré nem érik.

Így pedig nincs félreértés vagy félremagyarázás; rendületlenül ragaszkodunk az Úr Jézus Krisztus kereszten elvégzett, befejezett munkájához. Ezen túl azonban, testvérek, következik az Úr folyamatosan zajló munkája, amikor küldi a Szent Szellemet, hogy a szőlőtő életét az ágakba vigye át szakadatlanul. Egyedül Krisztus Jézus a hitünk szerzője és befejezője; annak a hitnek azonban, amely isteni és szellemi életben kezdődött, el kell jutnia a céljáig, addig, amikor minden nyilvánvalóvá, láthatóvá nem válik, és a hitnek már nem is lesz szerepe. Ez maga a Királyság, teljes dicsőségében; a Király pedig a trónján ül, és minden szem meglátja Őt! Ez az, ahová minden dolog vezetett, ahol az Édenben keletkezett törés megjavult és helyreállt, mert az Emberfia dicsőséges Királysága a teremtés reménysége. Dicsőség az Úrnak ezért, és mindenkiért, akinek ezt felfedi!

Miközben ezt írtam, arra gondoltam, hogy talán nem lenne haszontalan (sokak számára most először) összegyűjteni több olyan szakaszt az evangéliumokból és az apostoli levelekből, amelyek a Királyság megértéséről, majd kereséséről és az abba való belépésről szólnak, hogy teljesebben kifejthessük ezt az üzenetet.

Keressük, mint mindig, a Szellem vezetését tanulmányozás közben, hogy kipróbáltaknak bizonyuljunk Isten előtt (2Tim 2,15)!
Kérjünk az Atyától világosságot, miközben alázattal alávetjük magunkat az Ő Igéje kijelentésének (Filippi 3,15).

Jézus látta, hogy elszomorodott, és ezt mondta: „Milyen nehezen mennek be a gazdagok Isten Királyságába! Könnyebb a tevének egy tű fokán átbújni, mint a gazdag embernek Isten Királyságába bemenni.” (Lk 18,24-25)
Nem mindenki fog bemenni Isten Királyságába, aki azt mondja nekem: »Uram, Uram!« Csak az megy be, aki megteszi, amit Mennyei Atyám akar. (Mt 7,21)
Igazán mondom nektek: ha csak annyira éltek Istennek tetsző módon, mint a törvénytanítók és a farizeusok, akkor sohasem fogtok bemenni Isten Királyságába.” (Mt 5,20)
Jézus így válaszolt: „Igazán mondom neked, hogy aki nem születik újra, nem láthatja meg Isten Királyságát.” (Jn 3,3)
Jézus így válaszolt: „Igazán mondom neked, hogy aki nem születik újra víz és a Szent Szellem által, az nem képes belépni Isten Királyságába. Jn 3,5
Ha az egyik szemed visz bűnbe, még azt is inkább vájd ki, és dobd el! Jobb, ha fél szemmel jutsz be Isten Királyságába, mintha mindkét szemed megmarad, és úgy dobnak a gyehenna tüzébe! (Mk 9,47)
Derbében is hirdették az örömüzenetet, és ott is sokan Jézus tanítványai lettek. Azután Pál és Barnabás visszatért Lisztrába, majd Ikóniumba, onnan pedig a pizidiai Antiókhiába. 22 Mindenhol megerősítették a tanítványokat, és bátorították őket, hogy maradjanak meg a hitben. „Sok szenvedésen kell keresztülmennünk, amíg eljutunk Isten Királyságába” — mondták nekik. (ApCsel 14,21-22)
Ezért, testvéreim, még inkább törekedjetek arra, hogy megerősítsétek: Isten elhívott és kiválasztott benneteket. Ha ezt teszitek, nem fogtok megbotlani, vagy elesni soha, 11 és nagyszerű fogadtatásban lesz részetek Urunk és Megmentőnk, Jézus Krisztus örökké tartó Királyságában. (2 Pt 1,10-11)
„Igazán mondom nektek: meg kell változzon a gondolkodásotok, hogy olyanok legyetek, mint egy gyermek, különben semmiképpen sem mehettek be Isten Királyságába. (Mt 18,3)
Igazán mondom nektek: aki nem úgy fogadja Isten Királyságát, mint a gyerekek, az soha nem jut be oda.” (Mk 10,15)
Tudjátok meg, hogy aki szexuális bűnben vagy tisztátalanságban él, vagy aki pénzimádó — mert az ilyen valójában bálványimádó —, az egy sem kaphat helyet a Krisztus és Isten Királyságában! (Ef 5,5)
Igazán mondom nektek: Isten Királyságát el fogják venni tőletek. Olyan népnek adják majd, akik a Királysághoz méltó gyümölcsöket teremnek. (Mt 21,43)
Mindez biztos előjele annak, hogy Isten igazságosan fog ítélni, amikor majd titeket méltónak nyilvánít arra, hogy bemehessetek Királyságába, amelyért szenvedtetek is. (2 Thessz 1,5)
Nyilvánvaló, hogy a régi természetünkből ilyen dolgok származnak: paráznaság, erkölcstelenség, szexuális bűnök, 20 bálványimádás, varázslás, ellenségeskedés, veszekedés, féltékenység, harag, önzés, széthúzás, megosztottság, 21 irigykedés, részegeskedés, vad mulatozás és ezekhez hasonlók. Figyelmeztetlek benneteket — ahogy azt már korábban is tettem —, hogy akik így élnek, nem fogják örökölni Isten Királyságát! (Gal 5,19-21)
De Jézus így felelt: „Aki egyszer szántani kezd, azután mégis visszafordul, az nem alkalmas arra, hogy Isten Királyságában éljen!” (Lk 9,62)
Ezt azért mondom, testvéreim, mert ezzel a földi, hús-vér testünkkel nem vehetünk részt Isten Királyságában. Hiszen az, ami el fog pusztulni, az nem vehet részt abban, ami örökkévaló. (1 Kor 15,50)
Vagy talán nem tudjátok, hogy igazságtalan emberek nem vehetnek részt Isten Királyságában? Ne csapjátok be magatokat! Isten Királyságában nem vehetnek részt a szexuális bűnökben élők, vagy bálványimádók, vagy házasságtörők, vagy prostituáltak, vagy homoszexuálisok, vagy tolvajok, vagy pénzimádók, vagy részegesek, vagy káromkodók, vagy csalók. (1 Kor 6,9-10)
Majd így folytatta: „Mi a véleményetek erről? Volt egyszer egy ember, és annak két fia. Az apa ezt mondta az egyiknek: »Fiam, menj ki, és dolgozz ma a szőlőmben!« A fiú így válaszolt: »Nem megyek!« Később mégis meggondolta magát, és kiment dolgozni. Ezután az apa a másik fiától is ugyanezt kérte. Ő így válaszolt: »Igen, uram, megyek!« — de végül mégsem ment ki. Kettőjük közül melyik teljesítette az apja akaratát?” „Az első” — válaszolták a vallási vezetők. Akkor Jézus ezt mondta nekik: „Igazán mondom nektek, a vámszedők és a prostituáltak előbb be fognak menni Isten Királyságába, mint ti! 32 Mert eljött hozzátok Bemerítő János, és megmutatta az útját, hogyan válhattok Isten számára elfogadhatóvá, de ti nem hittetek neki. A vámszedők és a prostituáltak azonban hittek neki. Ti láttátok ezt, mégsem tértetek jobb belátásra, hogy hittetek volna Jánosnak!” (Mt 21,28-32)
Erre ti majd így válaszoltok: »De hiszen együtt ettünk és ittunk veled, és az utcáinkon tanítottál.« Ő azonban ezt fogja válaszolni: »Nem tudom, honnan jöttetek! Menjetek innen, ti gonosztevők!« 28 Akkor majd meglátjátok Ábrahámot, Izsákot, Jákóbot, és az összes prófétát Isten Királyságában, de ti nem mehettek be oda! Akkor majd sírni fogtok, és fogaitokat csikorgatjátok! (Lk 13,26-28)
Ekkor az egyik vendég ezt mondta Jézusnak: „Milyen boldog az, akit Isten Királyságában fognak vendégül látni!” Jézus így válaszolt: „Egyszer valaki nagy vacsorát készített, amelyre sok vendéget meghívott. 17 Amikor eljött a vacsora ideje, elküldte a szolgáját. Ezt üzente vele a meghívottaknak: »Jöjjetek a vacsorára, mert már mindent elkészítettem!« 18 De azok egytől egyig mentegetőzni kezdtek. Az első azt mondta a szolgának: »Szántóföldet vettem, oda kell mennem, hogy megnézzem. Kérlek, ments ki a gazdádnál!« A másik ezt mondta: »Öt pár igavonó ökröt vettem, és éppen most megyek kipróbálni őket. Kérlek, ments ki a gazdádnál!« Egy harmadik azt üzente: »Éppen most házasodtam, ezért nem tudok elmenni!« 21 A szolga visszatért urához, és mindezt elmondta. A házigazda ekkor megharagudott, és megparancsolta a szolgának: »Siess, és hozd be a város utcáiról és tereiről a szegényeket, a bénákat, a vakokat és a sántákat!« Később a szolga jelentette: »Uram, megtettem, amit parancsoltál, de még mindig van szabad hely.« Ekkor az úr azt mondta: »Menj ki az országutakra, és az ösvényekre: sürgesd az embereket, hogy jöjjenek be! Azt akarom, hogy megteljen a házam vendégekkel! Mert mondom nektek: akiket először meghívtam, azok közül senki sem fog velem vacsorázni.«” (Lk 14,15-24)
Ő pedig tanítványaira nézett, és így szólt: "Boldogok vagytok, szegények, mert tiétek az Isten országa. (Lk 6,20, Protestáns Újfordítás - UFO)
Ekkor Péter ezt mondta: „Látod, mi mindenünket hátrahagytuk, és követtünk téged!” Jézus így válaszolt: „Igazán mondom nektek: akik elhagyták otthonukat, feleségüket, testvéreiket, szüleiket vagy gyermekeiket Isten Királyságáért, azok mindannyian a többszörösét kapják vissza még ebben a világban, a következő korszakban pedig örök életet nyernek.” (Lk 18,28-30)
Bemerítő János megérkezése előtt az embereket Mózes Törvénye és a próféták írásai szerint tanították. János fellépése óta azonban Isten Királyságának az örömüzenetét hirdetjük, és mindenki itt tolong, hogy bemehessen a Királyságba. (Lk 16,16)
Figyeljetek, kedves testvéreim! Isten kiválasztotta azokat, akiket a világ szegényeknek tart, hogy a hitük által gazdagok legyenek. Kiválasztotta őket, hogy övék legyen a Királyság, amelyet Isten az őt szeretőknek ígért. (Jak 2,5)
Mi pedig olyan királyságot kapunk, amelyet semmi sem rendíthet meg. Ezért hát legyünk hálásak Istennek, és szolgáljuk olyan módon, ahogy neki tetszik: tisztelettel és félelemmel! (Zsid 12,28)

Nyilvánvaló, hogy nemigazán léphetünk be abba, amit nem keresünk, és nem kereshetjük azt, amiről nem tudunk. Ha még nincs kijelentésünk Isten királyi uralmáról, beleértve annak minden aspektusát: helyszínét, időzítését, titkait, megjelenését és dicsőségét, akkor menjünk az Atyához, és kérdezzük Őt a Fia nevében! Ő pedig semmi esetre sem fog követ adni nekünk. Sok imádságos tanulmányozásba és akár igen sok időbe kerül majd, annyi bizonyos, de meg fogja mutatni, úgyhogy legyünk türelmesek! Ha arra vezet, hogy tegyünk le vagy vessünk el valamit (elképzeléseket, feltételezéseket, elvárásokat, tanításokat, sőt lehet, hogy gyülekezeti tagságot is) hogy valami újat és jobbat kaphassunk cserébe, akkor tegyük meg készségesen és szabadon! Jusson eszünkbe Saul, aki elveszítette a szamarait, de ennek a révén találta meg a koronát!

Ha pedig valaki tisztán érti a Királyságot, de nem keresi aktívan, akkor ezt is kérni kell, és megadatik! Legyünk készen, mert ahhoz, hogy Isten Királyságát keressük, fel kell adnunk minden, ehhez a világhoz fűződő jogunkat, igényünket, véleményünket, álláspontunkat és elképzelésünket. Más mód nincs, a keresésnek pedig ez az ára.

A végén ugyanis csak azok lépnek be a Királyságba és aratják le a hűségeseknek és érdemeseknek kitűzött jutalmat, akik egyrészt megértették és keresték Isten királyi uralmát, másrészt legyőzték ezt a jelenkori gonosz korszakot és annak urát a Királyok Királyának erejével és életével!

Fontos figyelmeztetés: A Biblia egyértelmű abban, hogy azon sokak, akik nem értik meg a Királyság lényegét, és főleg nem keresik azt, nem csak, hogy nem lépnek be abba, de nem fognak érettségre jutni az Úr teljes akaratának [az ApCsel 20,27-ben szereplő szó akaratot, szándékot, tervet, végzést, döntést is jelent] megismerésében. Az is világos, hogy nem lehet teljesen legyőzni ezt a mostani világot és ennek a világnak az istenét, hacsak (és amíg) nem kezdjük megérteni, mi az Úr terve és célja az Ő királyi uralmával kapcsolatban, és hogyan gondoskodik ennek megvalósulásáról, valamint az ember elvesztett földi uralmának helyreállításáról.

Testvérek, ha előrébb szeretnétek jutni ezeknek az alapvetően fontos dolgoknak a tanulmányozásában, Robert Govett, D.M. Panton, T. Austin-Sparks, G.H. Lang, Watchman Nee, George Peters, G.H. Pember írásait ajánlom figyelmetekbe, legtöbbjüket belinkeltük ezen az oldalon:  Essentials Page. Ezen kívül testvérünk, Thomas Finley következő írását is ajánlom: Worthy of the Kingdom [további linkek az eredeti cikk végén találhatók].

Közeli visszajövetelére várva, a mi Urunk áldjon és tartson meg benneteket, mint kisgyermekeket, taníthatónak, alázatosnak és a magatokról való lemondásra mindig késznek. Felejtsetek el ti is mindent, ami mögöttetek van, és „ami pedig előttetek van, annak nekifeszülve fussatok egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának a Krisztus Jézusban adott jutalmáért”. Legyetek az a Józsué és Káleb, akik hűségesnek és méltónak találtattak arra, hogy belépjenek az Ő áldott örökségébe, míg a többiek kint maradtak! Keressétek először Isten Királyságát és a Király igazságosságát! Nyíljon meg a szemetek a Szent Szellem által, hogy tisztán lássátok, mi minden van előttünk abból a millenniumi jutalomból, amely azokra vár, akik hisznek az Úr szavának! Bárcsak befogadnátok Isten teljes akaratát (ApCsel 20,27) – amelybe egyaránt beletartozik a kegyelem örömüzenete (hogy a szellem életét ajándékként megkaphatjuk) és a Királyság örömüzenete (hogy részünk lehet a Királyság nyugalmában, ami a hűséges győzelmünknek és gyümölcstermésünknek a következménye a kegyelem általi megmentésünk/üdvösségünk után) – és nem csak azokat a részeit, amelyek azt a vágyunkat támasztják alá, hogy a semmiért is kapjunk valamit!

Jézus nevében imádkozunk mindnyájatokért, és arra buzdítunk, hogy félelemmel és rettegéssel munkáljátok az üdvösségeteket, hogy méltónak ítéltessetek rá, hogy belépjetek az Úr Jézus királyi uralmának nyugalmába azon a napon!

A mi dicsőséges Urunk áldjon meg benneteket és tartson meg a kegyelmében és békességében!

[További kereséshez a Királyság-témában ajánlom a www.seekersofchrist.org oldalon található írásokat is. - KZs.]

Írta: David Bolton. A sorozat korábbi részei elérhetők a linkekre kattintva: 1. rész, 2. rész, 3. rész. Az eredeti itt található: Rebels, Refugees and a Returning Remnant - Part 4 (Conclusion)

Köszönet Abonyi Sándornak a fordításért! A négy rész egyben is olvasható Sándor blogján:  http://keskenyut.wordpress.com/

Következtetés

A sorozat elején megemlítettem, hogy milyen óriási változások zajlanak világszerte az Úr Jézus Krisztus Gyülekezetében. Komoly, hittel teljes keresztyének sokasága hagyja el az intézményes gyülekezeteket, hogy egy egyszerűbb, közvetlenebb kapcsolatokat és valódi közösségi megtapasztalást biztosító gyülekezeti életet keressenek.  Feleségemmel együtt - az elmúlt húsz évben - mi is része voltunk ennek a sokaságnak. A kijövetelünk kezdetén - öt éven keresztül - részt vettünk egy organikus házi közösség életében, ezért a „táboron kívüli” gyülekezeti élet nem új számunkra.

A megtapasztalásaink alapján arra jöttünk rá, hogy három fő csoportja van azoknak az embereknek, akik céltudatosan és eldöntött módon az intézményes gyülekezeten kívül vannak: „lázadók”, “menekültek” és egy “visszatérő maradék”.  Ebben az írásban szeretném személyesen megszólítani mindhárom csoportot néhány bátorító és figyelmeztető szó erejéig.  Főként az utolsó két csoportra fogok koncentrálni, de a tisztesség kedvéért néhány szót szólok az első csoporthoz is.

Kedves “lázadók”!

Ha (bevallva vagy bevallatlanul) ebbe a csoportba tartoztok, imádkozom, hogy valami módon legyen fületek azoknak a dolgoknak a meghallására, amik a szívemben vannak.

Először is, hogy Isten hihetetlenül mély szeretettel van feléd. Nézd! Ezt a szeretetet bizonyítja az a durva kereszt, ahol Jézus Krisztus, a testet öltött Isten szenvedett és meghalt érted!  Ez az Ő legmagasabb szintű kinyilatkoztatása arról, hogy mi van az Ő szívében feléd. Ő így kiáltott fel: “Atyám, bocsásd meg nekik, mert nem tudják, hogy mit cselekednek!”  Belenézett a szemedbe, amikor kimondta ezeket a szavakat! Szeret téged és igényt tart rád!

Másodszor, a kereszt az Ő legmagasabb szintű kinyilatkoztatása az Ő gyűlöletének és ítéletének azon dolgok felé, amik elválasztanak minket az Ő szeretetétől és céljától.  A büszkeség és a lázadás az oka, hogy ott függött meggyalázva, megátkozva és elhagyatva menny és föld által.  Isten szemében nincs súlyosabb bűn ezeknél, mert az összes többi bűn ezekből ered. Krisztusnak pedig egyvalamije van: a keresztre feszítés.

Ha szeretnél vele járni, akkor neked is gyűlölni kell azt, amit Ő gyűlöl és szeretni azt, amit Ő szeret. Ő gyűlöli a büszkeséget és a lázadást és szereti az alázatosságot és az engedelmességet.  A döntés a tiéd, a tét a lehető legnagyobb.

Isten királysága összetört, alázatos szolgák által jön létre, akik megtagadták önmagukat, felvették a keresztet és követik a Bárányt, bárhová megy.  A hívás most neked szól, hogy jöjj, és csatlakozz hozzájuk. Meg fogod alázni magad a Bárány előtt?  Leteszed az önzésedet, a saját akaratodat, a saját terveidet, a függetlenségedet, az ellenőrzést minden dolgod felett?  Meg fogod alázni magad a testvéreid előtt és szolgálni fogod őket szeretetben?  A hívás így szól és Isten kegyelme szükséges hozzá, hogy egy összetört, gyümölcsöző szolgává tegyen téged Isten királyságában.

Záró figyelmeztető és bátorító szavamat Péter szavaival fejezném ki, aki így szólította meg a véneket: akik a szentek “között” (nem “fölött”) vannak.

“Mindnyájan egymásnak engedelmeskedvén, az alázatosságot öltsétek fel, mert az Isten a kevélyeknek ellene áll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ad. Alázzátok meg tehát magatokat Istennek hatalmas keze alatt, hogy felmagasztaljon titeket annak idején.”  (1 Péter 5:5-6)

Imádkozom érted, hogy legyen füled ennek meghallására!

Kedves “menekültek”!

Ha ezzel a csoporttal van szoros kapcsolatod, akkor szeretnék néhány dolgot megosztani veled, hogy segítsek eligazodni a további utadon, és megtalálni Isten legmagasabb célját az életedben.

Mindenek előtt, valószínűleg azért vagy ott, ahol vagy, mert az általad elhagyott intézményes gyülekezetben szerzett múltbeli tapasztalataid a következők voltak: elégedetlenség, becsapottság, kiégés, sérülés, illetve szellemi, vagy érzelmi sérültség.  A csalódások, kudarcok, bizonytalanság és sérülések azok, amik mélyen hatottak rád és alakítják a jelenlegi megértésedet, meggyőződésedet és szellemi törekvésedet.

Az Úr mindenképpen el szeretne vinni a gyógyulás és a helyreállás helyére, hogy elsősorban ne a múltbeli tapasztalataid motiváljanak abban; hol vagy és ahová mész. Szeretne olyan valakivé tenni, aki szellemileg kezdeményező inkább, mint lelkileg reagáló.  Ő arra vágyik a jelenlegi látásoddal és motivációddal kapcsolatban, hogy Ő Maga és az Ő legmagasabb céljának megismerése a Krisztusban - tisztán és pozitív módon kinyilatkoztatása - vezéreljenek téged, hogy teljes figyelmeddel koncentrálva valami felé fuss inkább, mint valami elől; kimerülve és lelkileg reagálva. Szeretnélek bátorítani egy korábbi írásommal, amit kérlek, hogy olvass el itt:

“a legmélyebb meggyőződésünk“.  Ez az írás mélyebbre megy és segíthet világosabban megérteni ezt a két egymástól eltérő utat. Ha nem munkálkodsz azon, hogy a mostani, dolgokra reagáló állapotodból kezdeményezővé változz meg, akkor akárhogyan is, de a hitedben és a cselekedeteidben inkább egy ingára fogsz hasonlítani, mint olyan valakire, aki szilárdan megáll. Ez csupán további bizonytalanságokba, hibákba és sérülésekbe fog belevinni téged. Mindenekelőtt arra van szükséged, hogy megoldást találj azokra a múltbeli problémáidra, amik miatt kijöttél.

Engedd meg, hogy megkérdezzelek…

Vannak emberek, akiknek a múltbeli tapasztalataidból adódóan meg kell bocsánatod?

Vannak emberek, akiktől bocsánatot kell kérned és megbékélni velük?

Istennek tetsző, alázatos és megfelelő módon hagytad ott azt a helyet ahol voltál? Szükséges visszamenni és rendbe tenni dolgokat?

Csak akkor lesz tiszta az előrevezető utad, ha ezek a múltbeli kérdések és bűnök először rendezésre kerülnek. Arra bátorítalak, hogy ezt tekintsd az első és legfontosabb feladatodnak.

Másodszor, amikor ezeken a múltbeli dogokon munkálkodsz, szükséged lesz a szellemi megértésed és meggyőződésed helyreigazítására is, hogy előrehaladásodban Krisztusról és az Ő Egyházáról való pozitív mennyei látás vezéreljen téged és ne egy dolgokra reagáló.

Hadd osszam meg veled a saját előrehaladásom egyik lépcsőjét, ami húsz évvel ezelőtt nagy segítségemre volt. Szellemi és lelki gyakorlatként gondolatban elképzeltem egy nagy táblát, felírva arra mindent, amit valaha tudtam, tanultam és megtapasztaltam a „GYÜLEKEZETRŐL”… jót, rosszat és csúnyát…mindent! Őszintén szólva a eredmény egy zűrzavar és kusza rendetlenség volt, és lehetetlen lett volna abból letörölni mindazt, ami nem az Úrtól volt, anélkül, hogy a maszatolással ne töröltük volna le azt is, amik az Úrtól voltak. Ezért a szellememben letöröltem mindent és azt követően elkezdtem kérdezni az Urat, hogy írjon arra sorban egymás után nagyon világosan, csak olyan dogokat, amik az Ő Igéjéből származó világos, hamisítatlan igazságok az Ő Gyülekezetére vonatkozóan. Kezdtem Isten örökkévaló céljával a Krisztusban a Gyülekezet számára, és folytattam egészen a Gyülekezet földi életével és helyi megnyilvánulásaival kapcsolatos gyakorlati dolgokig. Ez nagy világosságot hozott a szellemembe és az elmémbe, és olyan alap lett számomra, amin a szilárd meggyőződésem, a legmélyebb megértésem és a szenvedélyes törekvésem alapozódott és kiformálódott. Ezt követően képes voltam előre haladni, nem reagáló módon, hanem egy pozitív, világos jövőképpel, amire Isten végső soron vágyik.

Ugyanezzel a dologgal szeretnélek bátorítani téged. Körül vagyunk véve szellemi bizonytalanságokkal, vallásos csapdákkal, hagyományokkal, “keresztyén” zűrzavarral, gyakorlatias megközelítéssel, világi elgondolásokkal, végtelen divatőrülettel, szabályokkal, formákkal és hasonlók, amikből mindezeket megítélve nehéz megtalálni a kiutat. Egy összezavarodás és egy (babiloni) zűrzavar az, ami megtéveszt és fogolyul ejt minket. Csak amikor felemelkedünk Isten mennyei magasságába és az Ő látásmódja szerint nézzük a dolgokat, akkor válik világossá és kapunk bölcsességet, hogy felismerjük, mit tegyünk. Ez lényeges azok számára, akik arra vágynak, hogy Isten legmagasabb célja felé haladjanak.

Harmadszor, a személyes hited és a közösségi tapasztalatod minden törekvése szükséges, hogy a jelenlegi “én-közpotúságod” „Isten-központúvá” változzon. Nem Isten van értünk, hanem mi Ő érte. Hasonló módon, nem a Gyülekezet van értünk, hanem mi vagyunk a közösségért, Ő érte.  Ez önmegtagadást igényel és a kereszt felvételét, amit „visszatérő maradékról” szóló részben írtam le. Ha elkötelezted magad, hogy az Ő tervével összhangban haladj előre, fel kell készülnöd mindarra, amivel a kereszthordozás jár, mert azok minden bizonnyal be fognak következni.  Felkészültnek kell lenned, különösen a “pusztára”, mivel annak fontos szerepe van Isten munkájában, hogy irányt változtatva ráállítson téged az Ő központúságára az életedben és a Gyülekezetben. Azt szoktam mondani:“Az egy dolog, hogy egy személy kijön a rendszerből; teljesen más azonban, hogy a rendszer jöjjön ki a személyből!”  A puszta egy olyan hely, ahol meg leszel tisztítva és lecsupaszítva minden felesleges dologtól, hogy egyedül Krisztus legyen számodra.

Egyedül Ő képes felépíteni a Gyülekezetet Önmagából, mint anyag. Azt szeretném, hogy egyedül Ő formálódjon ki benned, hogy beépüljünk ebbe az Épületbe. Az intézményes gyülekezet struktúra nélküli formája Krisztus. Ő Maga kell, hogy struktúrává váljon, megalapozza és meghatározza a Gyülekezet kereteit… mert Ő elegendő.  Ha csupán annyi történik, hogy a hívők a saját vágyaikat keresik és cselekszik saját megelégedésükre és áldásukra, az gyorsan szertefoszlik. A feleségem azt szokta mondani a Gyülekezet organikus megnyilvánulásával kapcsolatban, hogy az nem egy “kapun kívüli támogató csoport.”  A gyülekezet nem értünk van, hanem mindenekelőtt Ő érte, és ha az Ő kívánsága miatt veszítjük el a gyülekezeti életünket, valójában akkor fogjuk megtalálni azt.

Isten szeretne kihozni a “menekült” állapotodból, hogy az Ő “visszatérő maradékának” meggyógyult és helyreállt része legyél. Nincs ennél magasabb cél, amire el tudjuk kötelezni magunkat, és az Ő kegyelme elegendő, hogy betöltse azt bennünk és általunk!  Imádkozom, hogy megragadd ezt a három szempontot, amit a szívemből szóltam, és ezeket figyelembe véve keresd az Urat.  Ő képes megáldani téged mindazzal, amire szükséged van, hogy tovább tudj haladni az Ő legmagasabb célja és elhívása felé.

Kedves „visszatérő maradék”!

Te tudod ki vagy, mert magadban hordozol egy látást Istenről és az Ő Házáról, ami szorongat téged.  Tudod, hogy sokkal többről van szó annál, mint ami általában szokásos, és mivel bepillanthattál ebbe a többe, ez a látás örökre képtelenné tett arra, hogy ennél csak egy kicsit is kevesebbel beérd. Kijöttél egy kényelmes és jól ismert környezetből, mert kényszerítve érezted magad, hogy rálépj egy olyan ösvényre, ami ismeretlen és benőtte a gaz. Időnként magányosnak találod azt, és elviseled a félreértésből és téves megítélésből származó szemrehányásokat.  Kemény árat fizetsz, és néha azon csodálkozol, hogyan kerültél egyáltalán IDE. Tudod, hogy sokkal könnyebb lenne számodra, ha valóban lerázhatnád magadról ezeket a meggyőződéseket és csak a “megszokott” lennél, de rájössz, hogy a meggyőződéseid erősebben tartanak téged, mint te azokat.

Talán te is azon áldottak közé tartozol, akik találtak zarándok és úttörő társakat az útjukon.  Együtt utaztok, és a közösség kimondhatatlanul kellemes.  Ám a harc tombol körülötted és néha közöttetek is. A szembenállás néha alig érzékelhető, máskor erőteljes.  Régóta romokban álló területet foglalsz el, az ellenség hordáinak rémületére.

Ez a visszatérő maradék elhívása.

Mint zarándok és úttörő társ bátorítani akarlak téged. Azok a dolgok, amiket átélsz és érzékelsz, abban nincs semmi különös. Az mind része az elhívásnak és ez osztályrésze mindazoknak, akik elhagyják a kényelmes és családias „Babilont”, és visszatérnek az ősi „Földre”, hogy újjáépítsék az oltárt, kicseréljék az alapot, újjáépítsék a Templomot, és helyreállítsák ismét a Bizonyságot és a Királyságot. Isten reménykedik benned, és Ő veled van.

Mindaz, amire törekszel és amit keresel, hogy helyreállítva meglásd, tudd meg, hogy az nem valami dolog vagy dolgok, ami végül is szükséges, hogy helyre legyen állítva, hanem Valaki.  Jézus Krisztus Maga az a Föld; Ő az Oltár; Ő az Alap; Ő a Templom; Ő a Bizonyság és a Királyság.  Sose kerülj mellékvágányra csupán dolgok által, mert minden dolog Őbenne van. Az Krisztus, Maga, aki kell, hogy helyreállítva legyen minden méltóságával, központosságával, teljességével, alakjával, jellemvonásaival és működésével. Amikor olyan zavarba ejtő kérdésekbe futsz bele, hogy ki?, mi?, mikor?, hol?, miért? és hogyan?, tudod, hogy a válasz legteljesebb mértékben és mindent kielégítő módon megtalálható Krisztusban, Magában. Ne keresd máshol. Neki nincs szüksége kiegészítőkre vagy támogatókra és nincs szüksége helyettesítője. ’Öltözd fel’ a Krisztust, és Ő lesz mindenre az egyetlen Válasz. Ő Isten Útja, Isten Igazsága és Isten Élete…MINDEN, amire szükséged van.

Ez az, ahol az Atya szíve dobog. Ez az, amit elveszítettünk. Ez az, amit a Szellem kíméletlenül belevés a szívedbe. A mi Istenünk ezekben az utolsó napokban rendelkezik egy győzedelmes bizonysággal az Ő Fiáról, Ő megígérte:

“a második ház dicsősége nagyobb lesz, mint az elsőé.” (Aggeus.2:9) 

Tartsd meg, amid van!

Bátorító zárszavam számodra Krisztus szavaiban található, amit a Filadelfiai Gyülekezetnek mondott a feltámadása és mennybemenetele után:

“Ezt mondja a Szent, az Igaz, akinél a Dávid kulcsa van, aki megnyitja és senki be nem zárja, és bezárja és senki meg nem nyitja: Tudom a te dolgaidat (ímé adtam elődbe egy nyitott ajtót, amelyet senki be nem zárhat), hogy kevés erőd van, és megtartottad az én beszédemet, és nem tagadtad meg az én nevemet….…

“Tartsd meg ami nálad van, hogy senki el ne vegye a te koronádat. Aki győz, oszloppá teszem azt az én Istenemnek templomában, és többé onnét ki nem jő; és felírom ő reá az én Istenemnek nevét, és az én Istenem városának nevét, az új Jeruzsálemét, amely az égből száll alá az én Istenemtől, és az én új nevemet.” (Jelenések 3:7b-8, 11b-12)

Ez a mi sorsunk, ha akarjuk, de tartsuk meg, amink van. A végén találjon bennünket az Úr egyszerűen HŰSÉGESNEK!

Bízom benne, hogy ez az írás segített nagyobb világosságra jutni Isten jelenlegi munkáját illetően az utolsó napok Gyülekezetében. Mindannyian állhatatosan azonosuljunk az Ő legmagasabb céljával, mivel Ő visz teljességre minden dolgot, és az Ő Fiában teszi fel rá a koronát mindenre. Ő készíti fel a Menyasszonyt, hogy minden szempontból hibátlan legyen, mert a Bárány Menyegzői Vacsorája közel van. Találtassunk teljesen az Ő Szellemével összhangban levőnek ezekben az utolsó napokban!

Szeretettel

David

Írta: David Bolton. Forrás: Rebels, Refugees and a Returning Remnant – Part 3

Ez a poszt a harmadik része a Lázadók, menekülők és a visszatérő maradék c. sorozatnak. Az első részt és a második részt a linkekre kattintva lehet elolvasni. [Ezt a részt Abonyi Sándor fordította, ezúton is köszönöm, hogy rendelkezésemre bocsátotta a szöveget.- KZs.]

Elérkeztünk a visszatérő maradékra jellemző másik tulajdonsághoz.  Azon túl, hogy pozitív mennyei látás vezérli ezt a harmadik csoportot, kész arra is, hogy a mennyei látással kapcsolatban felvegye a keresztet. 

A visszatérő maradék alapvetően különbözik mind a lázadók, mind pedig a menekültek csoportjától, mert motivációja elsődlegesen egy “intézményes rendszeren kívüli”, organikus megnyilvánulású gyülekezeti tevékenységre irányul. Ezzel szemben a másik két csoport elsődlegesen egy ilyen fajta organikus megnyilvánulású tevékenységet elsődlegesen személyes, ön-központú érdekeik miatt folytat. Akik azonban a visszatérő maradék csoportjába tartoznak, azokat önmagukon jócskán túl- és fölémutató látások és célok vezérlik. A szellemi tevékenységüket tekintve végső soron Istenközpontúak, és nem ön-központúak. Elsősorban Krisztussal és az Ő Gyülekezetével foglalkoznak az Ő feltételei szerint, és nem azzal, hogy nekik legyen „saját gyülekezetük” a „saját feltételeik” szerint.  Ezt a csoportot a szellemi meggyőződés és nem a szellemi kényelmesség motiválja. A mennyei látásukkal kapcsolatban készek felvenni a keresztet, hogy Isten örökkévaló célja végül is megvalósulhasson egy csoporton belül.

Melyek ennek a keresztnek a jellemzői, amiket készek vállalni a mennyei látás miatt?

Hiszem, hogy a visszatérő maradék - magas ár megfizetését igénylő - elhívásának természetébe  a Szentírás Ószövetségi részének „helyreállításról szóló könyvei” adnak bőséges betekintést és megértést. Ezsdrás, Nehémiás, Aggeus,  Zakariás és Malakiás kiemelten foglalkoznak azzal a maradékkal, akik visszatértek Babilonból Júdea földjére, hogy újjáépítsék Siont. Amit Pál a Mózes vezetésével Egyiptomból „kivonuló” izraelitákkal kapcsolatban mondott, hiszem, hogy az elmondható ezzel a visszatérő maradékkal kapcsolatban is: 

“Mindezek pedig példaképpen estek rajtok; megírattak pedig a mi tanulságunkra, akikhez az időknek vége elérkezett.” 1 Kor. 10:11. 

Az Ószövetség „korszakának” végén Isten megragadja az Ő népe maradékának szívét, hogy jöjjenek ki a babiloni fogságból és térjenek vissza Jeruzsálembe. Építsék fel újra a templomot és a várost, ami romokban áll. Most a Gyülekezet „korszakának” végén, Isten ismét megragadja az Ő népe maradékának szívét, hogy jöjjenek ki a „szellemi Babilon” fogságából, forduljanak a “szellemi Jeruzsálem” felé és építsék fel újra az élő templomot és a „romokban” heverő Isten városát. A helyreállításról szóló bibliai könyvek Isten útmutatásának elsődleges forrása és tanítás a végidők maradéka számára.

Ezekben a könyvekben meglepő párhuzamot látunk az áldozathozatal és a szenvedés különböző fajtáira, amit a visszatérő maradék kész volt - és kész ma is - vállalni és elviselni annak érdekében, hogy Isten házát újraépítve lássa.  Most csupán érinteni fogom ezeket.

A megszokott környezetből való kiszakadás

– A zsidó maradék Babilonból lett kihívva, ahol több mint fél évszázad alatt kényelmesen berendezkedtek. Saját házaik és zsinagógáik voltak, és az üzleti és a társadalmi élet részévé váltak. Egy olyan helyre mentek vissza Jeruzsálembe, ami leégett és több mint fél évszázadon át romokban hevert. Csak annyi vagyonuk lehetett, amit képesek voltak magukkal vinni. A hajlandóságuk, hogy elköltözzenek egy ismert helyről, egy teljesen ismeretlen helyre, ez jelentős áldozathozatal volt számukra, amit magukra vállaltak annak érdekében, hogy Sion a látásuk szerint legyen újjáépítve. 

A szellemi visszatérő maradék is egy jól ismert és kényelmes helyről kerül kihívásra, teljesen más körülmények közé, ami teljesen ismeretlen számukra és tele van kihívással és nehézséggel. Ők is egy berendezett környezetből kerülnek kihívásra, egy olyan valamibe, ami romokban hever. Egy mindenben bővölködő környezetből kerülnek kihívásra, egy olyan környezetbe, ami lepusztult, lakatlan, puszta hely. Isten kihívta őket egy olyan környezetből, ami általánosan elfogadott és népszerű, egy olyan környezetbe, amiről mindenki lemondott és magára hagyott. Ez hitbeli hívás, és nem könnyű áldozat – tekintve, hogy ahelyett, amire természetből fakadóan vágynának, és ami felé vonzódnának, azt választják, ami idegen és rémisztő.

A különválás

– Ez a kicsiny zsidó maradék (a Babilonban élő zsidóknak kb. 2-5%-a) gyökértelenné és fizikailag elkülönítetté és elidegenítetté vált a kiterjedtebb családja, barátai, az ismerősök és a vallási közösség számára.  Egész életre szóló kötelékek szakadtak el és soha többé nem lehetett azokat újra összeilleszteni. 

A vég-idők szellemi maradéka hasonlóan nagy áldozatot vállal a családtól, barátoktól, ismerősöktől és a szellemi közösségtől való különválása miatt annak érdekében, hogy rálépjenek arra az ösvényre, amire elhívást kaptak, hogy azon járjanak. Nem ők maguk választják azt, hogy elidegenítsék saját magukat, hanem a szívükben lévő szellemi meggyőződés és a meghozott döntésük jellemzi őket, mint olyanokat, akik “más dob hangjára menetelnek.”  Ezért mások gyakran úgy kezelik őket, mint „kívülállókat”, vagy egyéb címkékkel látják el őket, ami hiteltelenné teszi őket és elhidegülést okoz. Ez része annak az árnak, amit ennek a visszatérő maradéknak meg kell fizetnie, hogy kövesse az Urat az Ő Házának helyreállításában ezekben az utolsó napokban.

Egy ismeretlen úton, sok veszéllyel teli utazás

– A Babilonból Jeruzsálembe visszatért maradék hozzávetőleg 800 kilométert utazott. Több hónapon keresztül ismeretlen, veszélyes területeken áthaladva utaztak, mielőtt Jeruzsálembe jutottak, hogy elkezdjék az újjáépítés munkáját. Ez az utazás az Úrtól való teljes függőséget munkálta ki bennük, és segített abban, hogy kijöjjenek az ő “babiloni” rendszerükből, mielőtt elkezdenék újjáépíteni és helyreállítani Siont. 

A szellemi maradék, akik visszatérnek a vallási zűrzavar helyéről (amit szimbolikusan Babilon jelképez) a Béke szellemi Városába (amit „Jeruzsálem” jelképez) szintén ismeretlen, veszélyekkel teli utat tesznek meg. Ez szintén egy teljesen az Úrtól való függést munkál ki bennük, és segít nekik abban, hogy kijöjjenek az ő “vallásos babiloni” rendszerükből. Azok az emberek, akik részei ennek a maradéknak nem szabad, hogy meglepődjenek, ha az útjuk során "lakatlan pusztaságon” haladnak át. Közben lelkükben teljesen kiüresednek, és egyedül Krisztus marad számukra. Ez Isten felkészítő munkájának a része azok számára, akik valóban újjáépítik a “Siont”. Ezek lehetnek eltérő hosszúságú, több hónapig tartó utazások, mielőtt megérkeznének a másik „oldalra” és bekapcsolódnának az újjáépítési valódi munkába és elvégeznék azt. Ez is egy áldozatvállalás a sok közül, amit ennek a visszatérő maradéknak meg kell fizetnie.

“A kicsiny kezdet”

– Amikor a zsidó maradék visszatért a földjére és az új templom alapja lehelyezésre került, az idős férfiak és asszonyok sokasága, akik még látták az eredeti templomot, sírtak örömükben.  Aggeus a következőt mondta:

„Ki van még életben köztetek, aki látta ezt a házat az ő első dicsőségében? És milyennek látjátok ti most ezt? Avagy olyan-e ez a ti szemetekben, mintha semmi volna?” (Agg. 2:3). 

Az újjáépített templom lényegesen kisebb volt, mint Salamon eredeti temploma.  Aggeus és Zakariás is arra bátorította az embereket, hogy folytassák az építkezést, és ne becsüljék le a "kicsiny kezdetet" (Zakariás, 4,10).  Aggeus prófétikus szavai nagy reménységgel töltötték el őket: 

„‘Nagyobb lesz e második háznak dicsősége az elsőnél, azt mondja a Seregeknek Ura, és e helyen adok békességet, azt mondja a Seregeknek Ura.” (Aggeus 2:9.)

Végső soron nem a nagyság a lényeg, hanem az a dicsőség, ami betölti, és ami kifejezésre kerül általa. Így lesz ez az a végidők maradékával is. Azok az élő templomok, amik a Szellem által fognak felépülni, legtöbbjük inkább a “kicsiny kezdetre” fognak hasonlítani. Ha Isten szava Aggeus által nemcsak arra az időre vonatkozóan volt prófétikus, hanem az utolsó napokra is, akkor ezeknek a vég-időkbeli “házaknak” a dicsősége felül fog múlni minden korábbit. Ez a kereszt felvételét fogja igényelni hit által, és nem szabad lebecsülni a „kicsiny kezdetet.”

Külső és belső ellenállás

– A Templom és a fal újjáépítését Jeruzsálemben sok külső és belső ellenállás hátráltatta. A visszatérő maradék soraiba beszivárogtak hamis próféták és tanácsadók. Néhányat közülük a környező népek vezetői béreltek fel, hogy félelmet keltsenek, elbátortalanító tanácsokat adjanak és megtévesszék a vezetőket. (Ezsdrás 4:5, Nehémiás 6:10-14).  A környező nemzetek nem csupán a belső ellenállást szították, hanem kívülről is folyamatosan támadásokat indítottak, hogy megakadályozzák és leállítsák a Templom és a fal újjáépítését.

Ez az erős és állandó gúnyolódással, megtévesztéssel és nyers erőszakkal teli ellenállás egy képe annak az erősségnek és állandó szellemi hadviselésnek, ami a vég-idők visszatérő maradékát hasonlóképpen akadályozni fogja és megkísérli megállítani őket az Úr szellemi házának újjáépítésében. A közvetlen szellemi támadások vagy Sátán által befolyásolt támadások által a visszatérő maradék sorozatos támadásoknak lesz kitéve. Nehémiás munkásaihoz hasonlóan nekik is készeknek kell lenni az egyik kezükben „karddal” (Isten igéjével) szellemi harcot folytatni és a másik kezükkel helyreállítani és felépíteni a “falat”.  Ez tehát még egy szempont a kereszttel kapcsolatban, amit fel kell venniük ezzel a mennyei látás révén.

Akadályok belül és kívül

– A zsidó maradéknak a külső és belső ellenálláson túl le kellett győznie számos külső és belső akadályt is. Belül olyan makacs akadályokkal néztek szembe, mint elbátortalanodás, kimerültség, félelem, kapzsiság, önzés és erkölcsi megalkuvás. Kívülről a Nehémiás vezette maradékot elárasztotta a hatalmas mennyiségű „kőtörmelék”, amivel szembetalálták magukat, miközben a falakat építették újjá. (Nehémiás 4:10).

A vég-idők maradéka hasonlóképpen szembe fog nézni a negatív érzések teljes sorával és az erkölcsi hiányosságokkal a saját soraiban. Időnként őket is el fogja árasztani sokféle „szellemi kőtörmelék” óriási tömege, ami a kétezer éves ember-alkotta hagyományok, gyakorlatok, doktrínák és dogmák sokasága eredményeként jelen van az építési területen. Szükségük lesz felvenni a keresztet mindezen külső és belső akadályok ellen, hogy győzni tudjanak és végső soron be tudják tölteni az elhívásukat.

Mindazok, akiket megragadott az Isten örökkévaló terve szerinti mennyei látás Krisztusról és az Ő Egyházáról, áldozatokat fognak hozni és sokat fognak szenvedni az ez irányú törekvéseik miatt. Minden bizonnyal meg fogják tapasztalni a kereszt mélyreható munkáját, a megszokott környezetükből való kiszakadást, a különválást, a veszélyekkel teli utazást, a „kis dolgokat”, az ellenállás és az akadályok változatos próbáit, amikor hűségesen törekszenek rá, hogy beteljesítsék saját részüket Isten helyreállítással kapcsolatos vég-időkbeli munkájában. Időről időre kísértésekben lesz részük, hogy feladják és visszaforduljanak, de a meggyőződésük a nyomások alatt is meg fogja tartani, és az Isten iránti bizalmuk pedig táplálni fogja őket. Végül is az Úr terve be fog teljesedni és az Úr helyre fogja állítani az Ő maradéka által alkotott Házát minden nemzetben, aminek dicsősége túl fogja haladni azt, ami valaha is volt korábban. Ez a szenvedély és remény fűti a vég-idők visszatérő maradékát, aminek érdekében készek felvenni a keresztet … amíg az be nem teljesedik.

(Folytatódik a 4., befejező résszel.)

Írta: David Bolton. Az eredeti poszt itt található: Rebels, Refugees and a Returning Remnant - Part 2.

[Ez a poszt az első rész folytatása. A jelen poszt sokkal erőteljesebb hatású, ha az összefüggések mentén, az előző rész folytatásaként olvassuk, ezért, ha valaki nem tudta volna még ezt megtenni, illetve felfrissítené az emlékeit, a fenti linkre kattintva megteheti. Köszönettel, a szerző (David Bolton).]

A VISSZATÉRŐ MARADÉK

Az intézményes egyházon szándékosan kívül maradók harmadik fő típusát nevezhetjük visszatérő maradéknak. Lehet, hogy ez a legkisebb a három közül, mégis a legnagyobb jelentőségű.

Mi különbözteti meg ezt a csoportot a másik kettőtől?

A visszatérő maradéknak két olyan fő jellemzője is van, amelyek révén kimagaslik a többi közül.

A visszatérő maradékot először is

igenlő, mennyei látás vezérli.

A menekülőkkel ellentétben ez a maradék elsődlegesen valami felé fut, ahelyett, hogy elfelé futna valamitől. Bepillantást nyertek Isten transzcendens, örökkévaló céljába Krisztusban, és azóta lehetetlen számukra beérni bármi mással, ami ennél kicsit is kevesebb. Legmélyebb meggyőződésüket egy tényleges mennyei valóságra adott pozitív reakció formálja, és nem egy negatív, földi jelenségre adott elutasító reakció. A látásuk tehát kétszeresen is pozitív, szemben a menekülők duplán negatív szemléletével.

Ez a látás tehát az eredetét tekintve mennyei, és nem földi; hatását illetően pedig célja, hogy Isten Királyságát „amint a mennyben, úgy itt, a földön is” juttassa kifejezésre a Gyülekezetben, és azon keresztül.

Mi ennek a látásnak a lényege?

Ez az igenlő, mennyei látás nem másról szól, mint Isten örökkévaló céljáról Krisztusban, és benne Krisztusnak a Gyülekezettel kapcsolatos kimagasló helyéről és céljáról.

A visszatérő maradék Krisztust tartja az örökkévaló cél középpontjának, és ez a központi szerep a gyülekezet gyakorlati kifejezési formáiban is megnyilvánul. Krisztus a gyűjtőpont, Ő áll a középpontban, Ő a gyülekezet élete és működése minden aspektusának lényege és forrása. Ő az a cél, amely felé minden dolog halad. Minden egyes egyéni igazság, tanítás, hangsúly, látás, megtapasztalás, hagyomány, gyakorlat, szolgálat, pozíció, ember és ajándék egyedül Krisztus magasztalásának hajt térdet, mert Ő az első és a legfontosabb minden dologban. A visszatérő maradék olyan gyülekezeti kifejezésmódra törekszik tehát, amely csakis Krisztus, mint egyedüli középpont körül formálódik.

A visszatérő maradék Krisztust tartja a Gyülekezet egyedüli alapzatának az örökkévaló célban, ezért a gyakorlati kifejezési formákban is Rá, mint egyedüli alapra épít. A gyülekezetet tehát az alapoktól kezdve egyedül Ő építi fel, ezért azt semmilyen testi, világi és sátáni támadás nem rendítheti meg. Ő teszi egységes és oszthatatlan építménnyé a gyülekezetet, és Ő határozza meg annak külső és belső formáját is.  Ez az alap természetét tekintve Istentől való, mennyei, szellemi, élő, rendíthetetlen és oszthatatlan. Minden, ember által létrehozott, földi, vallásos, holt, ingatag, szektáriánus alap bukásra van ítélve, mert nem képes maradéktalanul és helyesen megalapozni, egységbe hozni és külsőleg-belsőleg meghatározni a Gyülekezetet. A visszatérő maradék ezért elutasítja ezeket, és az Eklézsia olyan kifejezési formáját keresi, amelyet egyedül Krisztus alapoz, egyesít és határoz meg.

A visszatérő maradék Krisztust tekinti a Gyülekezet legfőbb identitásának az örökkévaló célban, ezért  gyakorlati kifejezésformájában is ennek a legfőbb identitásnak a kiábrázolására törekszik. Krisztus neve az az identitás, amelybe a Gyülekezet bemerítkezett; az Övé a minden név felett álló Név. Egyedül az Ő Nevéé minden hatalom, egyedül az Ő Nevéé minden teljesség, egyedül az Ő Neve egységesíti a Gyülekezetet. Éppen ezért minden, ember által kitalált, szektáriánus, vallásos név, elnevezés, címke és identitás kisebbíti és rombolja a Gyülekezet autoritását, teljességét és egységét. A visszatérő maradék ezért elutasítja ezeket, és az Eklézsia olyan kifejezési formáját keresi, amelynek egyedül Krisztus Maga és az Ő tökéletes Neve adja az önazonosságát.

A visszatérő maradék Krisztust tekinti a Gyülekezet Fejének az örökkévaló célban, ezért gyakorlati kifejezésformájában is az Ő vezetésének, uralmának kiábrázolására törekszik. Krisztus a királyi Feje minden hatalmasságnak és fejedelemségnek. Ő a Feje a Testnek, és Ő a Feje az Ő menyasszonyának és az Ő családjának. A gyülekezet tehát aláveti magát Krisztus kormányzó hatalmának, gyakorlati vezetésének és családi tekintélyének. Mindez a gyülekezet olyan kifejezési formáját hozza magával, amely nem más, mint az Ő Királyságának, az Ő Testének, az Ő menyasszonyának és az Ő családjának kifejeződése – Isten örökkévaló céljának megfelelően. Minden földi vezetőt, aki a gyülekezet fölött hatalmat gyakorol; aki kisajátítja és irányítja a Test teljes működését, valamint közvetítőként viselkedik a Menyasszony és a Vőlegény között, a visszatérő maradék visszautasít, és a gyülekezet olyan kifejezésformáját keresi, amelyben egyedül Krisztus emelkedik fel, mint az Eklézsia egyedüli irányító, vezető, szerető Feje.

Ez a négyféle felismerés Krisztusnak a Gyülekezet gyakorlati kifejezésmódjával kapcsolatban – azaz, hogy Ő az egyedüli Középpont, az egyedüli Alapzat, az egyedüli Identitás és az egyedüli Fő – képezi a visszatérő maradékot vezérlő mennyei látás lényegét. Minden egyéb, amit tesznek, mondanak és gondolnak, ezekből az alapvető meggyőződésekből ered, ahogyan az a mindennapi életükben, kapcsolataikban és közös összejöveteleiken megnyilvánul.

Mindez természetesen és szükségszerűen továbbmozdítja őket az olyan gyülekezeti kifejezésformáktól, amelyeket részleges, eltolódott hangsúlyok, emberek által létrehozott, intézményes alapok, testies, szektáriánus elnevezések, hierarchikus vezetés határoz meg. Ez az igenlő, mennyei látás arra ösztönzi őket, hogy a gyülekezet Krisztus-központú, Krisztusra épülő, Krisztusról elnevezett, Krisztus által vezetett, organikus kifejezésmódját keressék, amely megfelel Isten örökkévaló céljának. Ez az, amiért igyekeznek, ez az, ami vezérli őket, és ez az, amiért készek feladni mindent.

Ez az igenlő, mennyei látás tehát az, amely elsődlegesen jellemzi a visszatérő maradékot.

Írta: David Bolton (eredeti: Rebels, Refugees and a Returning Remnant – Part 1) 

Hatalmas változásoknak lehetünk tanúi az Úr Jézus Krisztus Gyülekezetében szerte az egész világon. Komoly, hívő keresztények sokasága hagyja el az intézményesült egyházakat egy egyszerűbb, közvetlenebb, több kapcsolódási felületet kínáló, kommunikatívabb gyülekezeti élet reményében. George Barna közel tíz évvel ezelőtti kutatási eredményei szerint a távozók száma már akkor meghaladta a húszmilliót [az Amerikai Egyesült Államokban]. Az egyre terjedő trend természete szerint ezek a számok azóta is exponenciálisan növekednek.

A hívők legnagyobb részben nem azért távoznak, mert elveszítették volna a hitüket, hanem éppen ellenkezőleg: arra vágynak, hogy a hitük egyre növekedjen, és egyre teljesebb, még biblikusabb kifejezési formát találjon. Gyakran az „organikus”, „egyszerű”, „házi”, „missziós” stb. címkék alatt találjuk ennek a világméretű exodusnak a résztvevőit, de legtöbbször nincs is semmilyen név, amely alatt összejönnek – az Úr Jézus Krisztus nevén kívül.

A mozgalom mellett mások is vannak az intézményes rendszeren kívül, méghozzá sokkal kevésbé nemes okokból, ahogyan azt majd látni fogjuk.

Jelen posztban szeretném leírni azoknak az embereknek a három fő típusát, akik szándékosan döntöttek úgy, hogy az intézményes egyházon (templomi kereteken) kívül keresik a gyülekezeti élet „organikus” kifejezését és megtapasztalását. Fontos különbséget tennünk a három csoport között, hiszen a mögöttes indítékok mind a három esetében különbözőek, és így a gyümölcsök is, amelyeket teremnek.

 Az első típusba tartozók:

 LÁZADÓK

A lázadók a saját szabályaik alapján játszanak. Nehezen vetik alá magukat egy csoportnak, vezetőségnek vagy bármilyen létrehozott struktúrának. Elsődlegesen a saját érdekeik, ambícióik és céljaik motiválják őket, amelyeket magukban gyakran spirituális tartalommal töltenek meg.

Sokan közülük az intézményes egyházakon belül lézengenek ide-oda, soha nem vállalva valódi elköteleződést; illetve számító módon használják ki a rendszert a saját javukra és előrejutásukra. Lehet, hogy egyik gyülekezetből a másikba csapódnak, hogy ne legyenek elszámoltathatók sehol. Néhányuk azonban végül elhagyja a rendszert – gyakran, miután a vezetőség szembesítette a magatartásával –, és inkább egy kevésbé strukturált, nyitott, egyszerűbb, organikus keresztény gyülekezetet keres.

A határozott célokkal rendelkező lázadók némelyike arra is törekedhet, hogy saját maga körül alakítson ki egy közösséget, és ezt ráadásul gyakran úgy teszik, hogy azokból az intézményes típusú gyülekezetekből hoznak ki magukkal embereket, amelyeknek maguk is tagjai voltak, ezzel szakadást és ellenségeskedést okozva. Gyakran azzal lehelnek életet a csoportba, hogy annak a negatív aspektusaira koncentrálnak, amiből kijöttek. Büszkék a szellemi szabadságukra, sőt, a felsőbbrendű, egyéni „látásukra”, és gyakran valamilyen másodrendű tanítás középpontba állítása lesz a megkülönböztető jegyük.

Az így létrejött csoportok hamis alapra épülnek és következésképpen kiegyensúlyozatlanok; nem sok idő telik bele, és omladozni kezdenek. A lázadó vezetőség, amely a csoport felett uralkodik, túlságosan is törvényeskedő és mindent az ellenőrzése alatt tartó lesz, hogy egyben tudja tartani a csoportot. A végeredmény katasztrofális lehet, gyakran egész életek, házasságok és teljes családok mehetnek tönkre miattuk.

A rendszeren kívül került lázadók másik része inkább passzív „magányos farkas”. Amennyiben mégis csatlakoznak egy csoporthoz, azt a saját feltételeik alapján teszik. Ha aktívan részt vesznek, azért van, mert lehetőségét látják a maguk előtérbe jutásának, illetve a befolyásuk érvényesítésének. Ha tartózkodók maradnak, azért van, mert meg akarják őrizni a szabadságukat, és a személyes szuverenitásukat. Mindkét esetben azonban a függetlenségük érintetlen marad, és pusztán személyes célok vezérlik őket.

Amikor bármelyik típusba tartozó lázadók hívők organikus csoportjához csatlakoznak, olyanok lesznek, mint a „kecskék”, amelyek döfnek, rúgnak és összesározzák a legelőt a fölényes szellemiségükkel. Még rosszabb, ha báránybőrbe bújt farkasokká válnak, akik nagy pusztítást végeznek, és fel akarják falni a nyájat, különösen a leggyengébbeket közöttük. Gyakran a Sátán őket használja, hogy elvégezzék az eredeti, organikus közösségek bomlasztását, pusztítását, szétrombolását.

Az ide-oda ingázó lázadók tevékenységének másik vetülete, hogy megerősítik az intézményes kereteken belül lévők szívében, hogy mennyire szellemietlenek és lázadók azok az emberek, akik elhagyják az „egyházat”, és hogy mennyire veszélyes így tenni. A rendszer beleplántálta a tagjaiba azt a hitet, hogy csak az ő falai között, és az ő vezetőinek takarásában van biztonság, az egyetlen nézőpont tehát, amelyből a kintlévőket tekintik, hogy azok csakis hűtlen lázadók lehetnek. Bizonyos esetekben ez nagyon is igaz, ám ez csak egy része a történetnek.

Van még két csoport, amit meg kell vizsgálnunk.

MENEKÜLőK

Menekülők azok, akik egy szellemileg elnyomó, zsarnoki rendszerből vagy helyzetből menekülnek, és biztonságos helyet, gyógyulást és új életet keresnek. Az elsődleges motivációjuk, hogy kijussanak és minél messzebb legyenek attól, amiben benne voltak.

Sokan, sőt, a legtöbben azonban ugyanúgy a rendszerben keresik az oltalmat, mindössze ott, ahol úgy tűnik, nincsenek meg azok a negatívumok, amiből menekülnek, sőt, azoknak az ellenkezőjét testesítik meg. Néhányan közülük azonban kapcsolatba kerülnek a vallásos rendszeren kívüli hívők csoportjaival, és náluk találnak menedéket.

Számos oka van, hogy miért vonzó a menekülők számára a gyülekezet organikus kifejezési formája.

Ha szigorúan kontrolláló vagy hatalommal visszaélő vezetőségtől menekülnek, akkor minden bizonnyal az organikus kifejezésmódban megjelenő, nem-hierarchikus, szolgáló vezetési forma (servant-leadership) lesz vonzó a számukra.

Ha fojtogató közegből jönnek, ahol elnyomták az ajándékaikat és az elhívásukat, és az nem tudott kibontakozni, akkor bizonyára az organikus összejövetelek nyitott és részvételen alapuló légköre fog tetszeni nekik.

Ha az intézményes berendezkedés formalitásától, elszigeteltségéből menekülnek, akkor valószínűleg az organikus közösség közvetlenebb, egymáshoz jobban kapcsolódó természete fogja vonzani őket.

Ha a felekezeti rendszer szektás szűklátókörűségéből menekülnek, akkor az organikus gyülekezet nem szektás egységfelfogását fogják szeretni.

Ha a liturgiásított, program szerint működő, templomi istentisztelet megszokott unalmából menekülnek, az organikus eklézsia spontánabb, Szellem által vezetett összejövetelei lesznek vonzóak a számukra. (Többet erről  itt )

A menekülők általában őszinte hívők, akiket sok fájdalom ért a hagyományos egyházban, illetve kiábrándultak a vallási rendszerből, amelynek részét képezték. Kijöttek belőle, gyakran sok nehézség, fájdalmak és visszautasítás árán, és olyan helyet keresnek, ahol jobban kapcsolódhatnak, ahol elfogadást, megerősítést, gyógyulást találhatnak – olyan helyet, ahol növekedhetnek a hitben és Krisztus Testének építésében. Legtöbben azok közül, akik találnak egy organikus gyülekezetet, rájönnek, hogy pontosan ilyet kerestek.

Azonban a menekülőknek a vallásos rendszerben szerzett korábbi kiterjedt tapasztalatai, valamint az elsődleges motivációjuk, hogy menekülnek valamiből, különféle szellemi és személyes dolgok ugyancsak vegyes csomagját hozhatja magával. Sokan megcsömörlöttek, megfáradtak, sebzett szívűek és bizalmatlanok. Gyakran a szellemi meggyőződésük a negatív tapasztalataikra adott reakcióként ingadozik, továbbá félnek az elköteleződéstől és a vezetésnek vagy egy csoportnak való bármilyen önalávetéstől. (Többet erről itt: itt-angolul, magyarul)

Hacsak személyesen nem „vándoroltak a pusztában” huzamosabb ideig, minden bizonnyal magukkal hoztak egy nagy adagot az intézményes rendszer passzív, „szolgálj nekünk” mentalitásából. Gyakran jellemző rájuk a szellemi pragmatizmus (spiritual pragmatism) – azaz, ha az organikus gyülekezetben való részvétel pozitív megtapasztalással jár számukra, akkor igénybe fogják venni – eközben igyekeznek a csoportot rávenni, hogy az ő spirituális és érzelmi szükségleteiket kielégítsék, és a csoport azt nyújtsa számukra, amihez a templomban hozzászoktak, illetve, amire onnan számítani lehetett.

Amennyiben ezek az elvárások nem teljesülnek megfelelő mértékben, a szellemi élményeiket részben újra a rendszerből fogják kiegészíteni, azaz egyik lábbal az intézményes egyházban, a másikkal az organikus gyülekezetben lesznek. Amennyiben a személyes tapasztalások elmaradnak az ideálisnak tekintettől, akár csak egy rövid időszakra is, ugyanolyan gyorsan távoznak is. A szellemi meggyőződés nem motiválja őket annyira, mint a szellemi kényelem.

A közvetlen gyülekezet ugyanis valóban nagyban különbözik a szervezett vallás gyakran steril, kifényesített, előzetesen kitűzött programok alapján működő, megcsinált környezetétől. Habár a menekülők számára gyakran vonzó az organikus közösség üdítően forgatókönyv nélküli szellemi élete, gyorsan zátonyra futnak, amikor először rájönnek az ottani, szemtől szembeni kapcsolatok valóságára a többi tökéletlen, bukott, fura, alakulóban lévő hívővel. A szellemi hitelességre, átláthatóságra, alázatra, türelemre, kegyelemre, hosszútűrésre és szeretetre vonatkozó parancs túl sokba kerül és kényelmetlen. Habár éppen ez az, amire szükségük van, hogy a gyógyulás valódi helyére érkezzenek, és hogy felnövekedjenek a szellemi nagykorúságra, mégis keserves csalódás lehet ráébredni, mennyire valóságos, sőt nyers tud ez lenni időnként. A menekülők gyakran csak rövid ideig tartanak ki egy ilyen típusú környezetben, ahol ennyire közel vannak egymáshoz az emberek – és igyekeznek vissza az intézményes egyház ismerősebb és kiszámíthatóbb környezetébe.

 Mindössze néhányan eszközölik a szükséges változtatásokat, és válnak részévé a harmadik csoportnak.

 A VISSZATÉRŐ MARADÉK

Discovering Participatory Church Meetings  Írta: Brian Anderson.  Első rész.  Második rész.  Harmadik rész. Negyedik rész Ötödik rész. Hatodik rész.

Hogyan vezettük be a részvételen alapuló alkalmakat a mi gyülekezetünkben

1990-ben, a Milpitas Bible Fellowship gyülekezetbe való érkezésemkor az istentiszteleteink körülbelül ugyanúgy zajlottak, mint szinte mindenhol máshol. Harminc vagy negyven perc dicsőítés után elmondtam a hirdetéseket, majd a prédikációmat, végül a záró áldás következett. Az  istentiszteleti alkalmakon nem igazán volt lehetőség bármilyen interakcióra és kölcsönös szolgálatra a gyülekezet tagjai között. Mindenki a tanítás és épülés kizárólagos forrásaként tekintett rám. Amikor Isten elkezdte felnyitni a szememet a részvételen alapuló összejövetelek fontosságára, az első reakcióm a félelem volt; megrémültem a gondolattól, hogy mi történne, ha tényleg teljesen nyitottá tenném az istentiszteleteket, és Isten népének minden tagja szolgálhatna. Attól tartottam, hogy az alkalmainkból tébolyda lesz, ha mindenkinek megengedem, hogy beszéljen. Ezekkel a gondolatokkal küzdöttem, míg végül a meggyőződés ereje legyőzte a félelmemet.

1996 nyarán hozzáláttunk a fenti alapelvek gyakorlatba való átültetéséhez. Az első lépésünk volt, hogy a hét során többen megnyitottuk otthonainkat, hogy házi gyülekezeti alkalmakat tarthassunk. Ezek kis csoportos találkozások voltak, ahol minden hívő belerázódhatott a kölcsönös kommunikációba, imádkozásba, egymás bátorításába, buzdításába és az egymás iránti szolgálatba. Szinte mindenki lelkesedett a házicsoportos találkozások iránt, bár először kicsit bizonytalanok voltunk, hogyan is kell működnünk ezekben.

Néhány hónappal később, ahogy egyre inkább természetessé váltak ezek a kötetlen otthoni összejövetelek, a vasárnapi istentiszteleteken is egyre több részvételt kezdtünk el bevezetni. Elmondtam a gyülekezetnek, hogy bárki részt vehet egy-egy Ige felolvasásával, azzal, hogy imádkozik két dicséret között, vagy hogy elkezd énekelni egy éneket, ami éppen a szívén van. Lehoztam a szószéket, hogy közelebb legyek az emberekhez, és ezzel bátorítsam a kölcsönös interakciót. Félkörökbe rendeztük a székeket, hogy beszéd közben egymás arcát lássuk a tarkónk helyett. Beszereztünk egy vezeték nélküli mikrofont is, hogy körbe lehessen adogatni azoknak, akik úgy érezték, meg szeretnék osztani a többiekkel, mit cselekedett Isten az életükben, vagy akik bátorítani akarták a gyülekezetet azzal, hogy elmondták, Isten mit tanított meg nekik az Igéjéből. Más alkalmakkor buzdítások, intések, tanítások hangzottak el, illetve áldásaikról és terheikről beszéltek a tagjaink. Egy asszony elmondta, hogy nem sokkal korábban rákot diagnosztizáltak nála. Ekkor az egész gyülekezet kézzelfoghatóan fejezhette ki szeretetét és együttérzését azzal, hogy köré gyűltek, rátették a kezüket, és imádkoztak érte. Ezek a változások először kicsit kínosnak és esetlennek tűntek; nem volt korábbi mintánk, amelyet követhettünk volna, és furcsa volt megszokni a nyitottságot. Hamarosan azonban nagyon építő hozzászólások és buzdítások kezdtek elhangzani az istentiszteleteken.

Tovább menve azután, a prédikáció utáni időt is megnyitottuk, hogy lehessen kérdezni, hozzászólni és felismeréseket megosztani a többiekkel. Nagyon bizonytalan voltam ezzel az új lépéssel kapcsolatban, hiszen féltettem a tanításbeli tisztaságot, amely, azt gondoltam, könnyen elveszhet, ha mindenkinek megengedjük az igeértelmezést. Ám éppen ellenkezőleg történt, az összejöveteleink ezen új aspektusa különösen is építőnek bizonyult. Gyakran hozott fel valaki olyan gondolatot, amely nekem nem jutott eszembe az igehirdetésre való készülés közben, viszont egy nagyon fontos, másik nézőpontból magyarázta az alapigét. Más alkalmakkor arról beszéltek, hogy a hallott Igét hogyan alkalmazhatnánk a személyes életünkben. Megint más esetben valaki olyasmit kérdezett, amire többen kíváncsiak voltak, de nem merték megkérdezni.

Tanításbeli összezavarodás helyett pedig az történt, hogy a különböző kérdések és hozzászólások révén célzottan tudtunk azokkal a kérdésekkel foglalkozni, amelyek ténylegesen foglalkoztatták a gyülekezetet, és így csökkent a zűrzavar ezeket a dolgokat illetően. Azon ritka alkalmakkor, amikor valaki Bibliával ellentétes dolgot állított, finoman vissza tudtam vezetni a gyülekezetet az Igéhez.

Káosz helyett szellemi érettséget, bensőségességet és a testvérek egymás iránti szeretetének növekedését tapasztaltam. Azzal, hogy a kérdésekre és hozzászólásokra időt biztosítottunk, a gyülekezet könnyedén figyelt több, mint egy órán át Isten Igéjére. Gyakran éppen ez az idő bizonyult az istentisztelet leghasznosabb és legpezsdítőbb részének. Amíg a korábbi alkalmaink körülbelül kilencven percig tartottak, az új, részvételen alapuló összejövetelek általában két óra alatt értek véget. A gyülekezet közmegegyezése szerint azonban a minőség bőven kárpótolt az időtöbbletért. Az újfajta istentiszteletek hatására a gyülekezet tagjai között is szorosabb szálak szövődtek. Istentisztelet után egyre többen mentek el együtt ebédelni, hogy még több időt tölthessenek el egymással – volt, hogy a fél gyülekezet megrohamozta a közeli gyorséttermeket, hogy ott folytassák az Isten dolgairól való beszélgetést.

Nem tudom eléggé hangsúlyozni a szabad részvétel légköre kialakításának fontosságát az istentiszteleteken. Amikor a gyülekezet tagjai mást sem tesznek, mint éveken keresztül, hétről-hétre csak ülnek, figyelnek és jegyzetelnek, szellemileg stagnálni fognak. A szellemi növekedés feltétele, hogy eddzük a szellemi izomzatunkat, és alkalmazzuk is a megtanult igazságokat. Mi értelme van megtudniuk az embereknek, hogy Isten azt akarja, hogy használják a szellemi ajándékaikat, hogy buzdítsák egymást, hordozzák egymás terhét és örüljenek az örülőkkel, ha nem biztosítunk erre lehetőséget, amikor a gyülekezet találkozik?

Idestova két éve tartunk részvételen alapuló istentiszteleteket. Tudom, hogy a hagyományos modellt túlságosan korlátozónak és nem megelégítőnek találnám. Isten újra és újra bebizonyította, hogy amint engedelmességben kilépünk, hogy alkalmazzuk azokat a mintákat, amelyeket az Igéjében látunk, az áldásai bizonyosan nem maradnak el.

Következtetés

A legtöbb gyülekezetben az istentiszteletek sokkal inkább hivatásos előadásnak tűnnek, semmint olyan alkalomnak, ahol Isten családja Krisztus vezetése alatt találkozik egymás építésére. Jézus Krisztus gyülekezete számára eljött az idő, hogy visszatérjen újszövetségi gyökereihez. A protestáns reformátorok egyik jelmondata a „mindig megreformálni” volt; az egyik terület pedig, amelyben napjaink gyülekezete folyamatos reformációra szorul, a kölcsönös szolgálat és részvétel lehetővé tétele az istentiszteleteken. Hajlandóak vagyunk-e elfogadni a kihívást a helyi gyülekezetünkben való befolyásunk mértéke szerint, hogy előmozdítsuk a reformációt a gyakorlatban is – hogy az az Ige szerint való legyen?

Discovering Participatory Church Meetings  Írta: Brian Anderson.  Első rész.  Második rész.  Harmadik rész. Negyedik rész Ötödik rész. 

Osztozás egymás örömében, bánatában a gyülekezeti összejöveteleken

 Az újszövetségi iratok megerősítik, hogy az egymás örömeiben, bánataiban való osztozás egy másik olyan fontos tevékenység, amely jelen kell, hogy legyen az összejöveteleinken. Az 1Péter 3,8-ban az Ige mindenkit arra buzdít, hogy együttérzőek legyünk egymással. Az együttérzőnek fordított görög szó jelentése: „a másikkal együtt szenvedni vagy ugyanúgy érezni, mint ő”. Nem meglepő tehát, hogy Pál azt mondja a hívőknek: „Örüljetek együtt azokkal, akik örülnek, és sírjatok azokkal, akik sírnak!” (Róma 12,15). Továbbá azt is megjegyzi, hogy „Ha valamelyik rész szenved, vele együtt szenved a test többi része is. Ha valamelyik tag megtiszteltetésben részesül, a többi tag is együtt örül vele” (1Kor 12,26). 

Hogy Pál apostol egyértelmű tanításának engedelmeskedni tudjunk, nyitottá kell tennünk az összejöveteleinket, hogy az emberek elmondhassák a fájdalmaikat, terheiket, vagy hogy együtt örvendezhessünk Isten áldásai miatt. Számos gyülekezetben, ha egy testvér úgy jön az istentiszteletre, hogy Istennek egy csodálatos áldását szeretné megosztani a többiekkel, csak az alkalom után tud odaszaladni öt vagy hat testvérhez, hogy mielőtt hazamennek, gyorsan elmondhassa nekik. Hasonlóképpen, a legtöbb gyülekezetben, ha valakinek bánat nehezedik a szívére, nincs mód az istentisztelet közben arra, hogy megkönnyebbüljön, és a többiek imádkozhassanak érte, szolgáljanak felé, ezzel enyhítve a bánatát. Miért is ne nyitnánk meg az alkalmainkat, hogy az egész gyülekezet együtt örvendezhessen velünk az áldásainkban, és szolgáljon felénk a szenvedéseinkben? Így ugyanis mindenki bátorítást nyerhet az örvendezőtől, és mindenki szolgálhatja a szenvedőt.

Az istentiszteletek hanyatlásának történelmi háttere

 Ahogyan láttuk, az újszövetségi gyülekezeti összejövetelek bővelkedtek nyitottságban és kölcsönös részvételben. Ebben a tekintetben nagyon különböztek a mai kor egy személyre épülő alkalmaitól. Hogyan tértek le a gyülekezeteink ennyire a járt útról? Mi történt, amitől a hívők a nyílt részvételtől a passzív megfigyelésre váltottak? Ahogyan ez minden új mozgalommal lenni szokott, a gyülekezet – már nem sokkal a megalakulása után – fokozatosan kezdett egyre intézményesebbé válni. A második században a belülről jövő eretnekségektől való félelem és a kívülről jövő üldöztetés miatt drasztikusan megnövekedett a püspökök hatalma. (Korábban minden helyi gyülekezetet a véneknek nevezett, elhívott szolgák csoportja pásztorolt – ApCsel 20,28; 1Pt 5,1-4.) Ugyanakkor ezek a püspökök egyre nagyobb részt kezdtek magukhoz ragadni abból a szolgálatból, amely korábban a teljes Testhez [gyülekezethez] tartozott. Lassan, de biztosan a klérus-dominálta istentiszteletek vették át az újszövetségi gyülekezetek izgalmas és pezsdítő, részvételen alapuló alkalmainak helyét. 

A végső csapás pedig a IV. század elején érte a kereszténységet, amikor Nagy Konstantin császár i.sz. 313-ban életbe léptette a Milánói Ediktumot, amely megszüntette Krisztus követőinek üldözését azzal, hogy a kereszténységet hivatalos államvallássá tette. Miután Konstantin maga is felvette az új hitet, nem csak legalizálta azt, hanem elősegítette, hogy a kereszténység Róma előnyben részesített vallása legyen. A rá következő években Konstantin hatalmas templomépületek építését rendelte el közpénzen, és számos gyülekezet püspökének és presbitereinek juttatott állami fizetést; ezen kívül pedig keresztényeket helyezett jól fizető és magas beosztásokba. A kicsi és egyszerű, házaknál tartott összejövetelek átadták helyüket az állami finanszírozású „szentélyekben” tartott, nagyszabású és díszes istentiszteleteknek. Kitűnően képzett szónokok hosszú és ékesszóló prédikációi vették át a helyét az egyszerű hívők szívből jövő, buzdító beszédeinek. A kölcsönös részvételből hivatásos ékesszólás, a spontaneitásból merev struktúra lett – végül pedig az átlagos gyülekezeti tag egyetlen részvételi lehetősége mindössze a közös éneklés maradt.

 A XVI. század elején Luther Márton számos olyan, alapvető bibliai tanítást visszaállított, amelyek elősegítették a protestáns reformációt; ezek egyike a hívők egyetemes papsága volt. Luther ezt a tanítást vallotta, még ha inkább csak személyes értelemben, mintsem Krisztus testén [a gyülekezeten] belül. A Római Katolikus Egyház évszázadokon át azt tanította, hogy Isten népe a hivatalosan különválasztott klérustól (papság) függ Isten kegyelmének elnyerésében. Luther azonban azt tanította, hogy minden egyes hívő közvetlenül mehet Istenhez Jézus Krisztuson keresztül, hogy elnyerje magának Isten kegyelmét. Ebben az értelemben tehát minden hívőnek közvetlen elérése van Istenhez a Szellem által – azaz mindannyian papok vagyunk. Luther és a többi reformátor azonban nem valósította meg a hívők egyetemes papságának tanítását a helyi gyülekezetekben. Az oltárt pulpitusra, a papot lelkipásztorra cserélték, ám az istentiszteleteket továbbra is klérusdominancia és a tagok passzivitása jellemezte – és továbbra is ugyanez a helyzet a legtöbb protestáns gyülekezetben mind a mai napig.

(Folytatjuk - az utolsó rész következik.)

Forrás: The Nuts And Bolts of Relational, Organic, Simple, House Church

„Mi hát a helyes, testvéreim? Amikor összejöttök, mindegyikőtök igyekezzen a többieket építeni! Egyikőtök énekeljen egy dicsőítő éneket, a másik tanítson, a harmadik mondja el, amit Isten kijelentett neki, más valaki szolgáljon a nyelvek ajándékával, valaki pedig magyarázza meg — de mindenkinek az legyen a célja, hogy szellemileg erősítse a gyülekezetet!” (1 Kor 14,26)

A közelmúltban egy testvér kérdezett tőlem néhány dolgot azzal kapcsolatban, hogyan ápoljuk a közösséget azokban a házigyülekezetekben, amelyeket ismerek; szerette volna tudni, hogy mi történik, amikor összegyűlünk.

A „hogyan”-t illetően nagy a változatosság. A legfontosabb dolog természetesen, hogy a Szent Szellem vezetése alatt legyünk.

Egyik általam ismert házigyülekezetben sincs „pásztor” vagy más fizetett szolgáló [lelkész, lelkipásztor], mégis sok pásztori szolgálat történik; úgy gondoskodunk egymásról, ahogyan arra épp szükség van. 

VEZETŐNEK Jézust tekintjük, és mindannyian úgy követjük Őt, ahogy csak tőlünk telik. Bizonyos mértékű vezetés persze van, ahogyan próbáljuk teljesen megvalósítani a „kövessétek tehát a példámat, ahogy én is követem Krisztust!” - alapelvét. 

Az összejöveteleink vezetését tehát megosztjuk egymás között, és reményeink szerint percről percre követjük, hogy kin van a Szellem kenete az adott pillanatban (korra, nemre, fajra stb való tekintet nélkül). Egyik alkalommal például egy kilencéves gyerek tanított bennünket kiválóan Káinról és Ábelről és az elfogadható áldozatokról.

Röviden, az összejöveteleink nyitottak, szabadok és sokan, remélhetőleg mindannyian részt vesznek benne. Az összejöveteleinket úgy tekintjük, mint egy folyamatos beszélgetést, és reményeink szerint ezzel Jézus beszélgetéseinek példáját követjük, monológ vagy igehirdetés helyett.

Hogyan néz ki mindez hétről hétre? EGYSZERŰEN. Összejövünk egy étkezésre és imádkozunk. Az ebéd az úrvacsoránk.

Már evés közben is sokat beszélgetünk, majd összegyűlünk a nappaliban, ahol jobban oda tudunk figyelni az éneklésre és egymás mondanivalójára. Aki muzikálisabb közülünk, az vezeti a dicséretet, amibe mindannyian bekapcsolódunk, és bárki választhat éneket.

Ezután még imádkozunk, majd valaki elkezd beszélni arról, hogy mi volt a szívében [vagy mit helyezett az Úr a szívére] az elmúlt héten, és innentől már zajlik a dolog. Mi is kapcsolódunk az illető mondanivalójához, gyakran keresünk ki vonatkozó Igéket a Bibliából, teljes szakaszokat olvasunk el [azokat értelmezzük, megbeszéljük stb.].

Az egész összejövetel az ebédtől a végéig általában több órát tart. Hadd hangsúlyozzam a következőt: Több, mint harmincöt éve járok ílymódon gyülekezetbe, és mindez idő alatt SOHA nem voltam tanúja olyasminek, hogy egy összejövetel kicsúszott volna a kontroll alól vagy hogy mély eretnekségbe süllyedt volna. Valahogyan az egész csak árad, folyik a maga medrében és az Úr áldása van rajta. Nagyritkán azonban a közöttünk lévő érettebb hívőknek ezt az áradást vissza kell terelni a medrébe, a pozitív irány felé. Nem tudom máshogyan leírni. Minden egyszerűen, simán, természetesen zajlik, mint egy családban [it's a flow – Luca, ezt neked hagytam benne :) - a ford. személyes megj. :)]

A másik, amit ez a testvér kérdezett, hogy van-e hitvallásunk vagy bármilyen más teszt a közösségbe való befogadáshoz?

A házigyülekezetekben eltöltött több, mint harmincöt évem alatt soha nem voltam olyan helyzetben, hogy bárkit leteszteltünk volna, aki arra vágyott, hogy közöttünk legyen. Éppen ezért számos nem hívő vált hívővé, és sokan, akik nem Jézushoz hasonló hittel rendelkeztek, nagyon rövid idő alatt maguktól elmaradtak. Bárkivel közösségben vagyok, aki a hitről akar beszélgetni.

Egy nyitott és szabad, Szellem által vezetett összejövetelen előbb-utóbb úgyis előjönnek a különféle, egyéni nézetek. Legtöbben, akikkel közösségben voltunk az évek során, fokozatosan kinőttek a problémás teológiai elképzelésekből. Amikor minden nyíltan és a kölcsönösség jegyében zajlik, a dolgok olyan szépen, könnyedén munkálódnak ki, minden résztvevő javára. Legalábbis ez az én tapasztalatom és reménységem.

Discovering Participatory Church Meetings Írta: Brian Anderson. Első rész. Második rész. Harmadik rész. Negyedik rész. 

Az egymáshoz való viszony a gyülekezeti összejöveteleken

Az istentiszteletek részvételi jellege nem csak a hívők szellemi ajándékainak használatára és az egymás buzdítására fektetett hangsúlyból derül ki, hanem az Újszövetség több, mint ötven egymással kapcsolatos parancsában is megtalálható ez az alapelv. Az Ige azt mondja ugyanis, hogy a hívők:

1. Szeressék egymást (Jn 13,34-35; 15,12.17; Rm 13,8; 1Thessz 3,12; 1Thessz 4,9; 2Thessz 1,3; 1Pt 1,22; 1Pt 4,8; 1Jn 3,11; 1Jn 3,23; 1Jn 4,7.11-12; 2Jn 1,5)
2. Legyenek egymás iránt gyengédek (Rm 12,10)
3. A tiszteletadásban egymást megelőzők legyenek (Rm 12,10)
4. Ne ítélkezzenek egymás felett (Rm 14,13)
5. Azokra a dolgokra törekedjenek, amelyek egymás építését szolgálják (Rm 14,19)
6. Azokra a dolgokra törekedjenek, amelyek az egymás közötti békességet szolgálják (Rm 14,19)
7. Fogadják be (fogadják el) egymást (Rm 15,7)
8. Tanácsolják, intsék, igazítsák helyre egymást (Rm 15,14; Kol 3,16)
9. Köszöntsék egymást (Rm 16,16; 1Kor 16,20; 2Kor 13,12; 1Pt 5,14)
10. Várják meg egymást [az evéssel és az úrvacsorával] (1Kor 11,33)
11. Kölcsönösen gondoskodjanak egymásról (1Kor 12,25)
12. Szolgáljanak egymásnak (Gal 5,13)
13. Ne ingereljék egymást (Gal 5,26)
14. Ne irigykedjenek egymásra (Gal 5,26)
15. Viseljék el egymást szeretettel (Ef 4,2)
16. Legyenek kedvesek egymással (Ef 4,32)
17. Bocsássanak meg egymásnak (Ef 4,32; Kol 3,13)
18. Mondjanak egymásnak zsoltárokat, dicséreteket, énekeket (Ef 5,19)
19. Legyenek egymásnak engedelmesek (Ef 5,21)
20. Egymást maguknál fontosabbnak tartsák (Fil 2,3)
21. Ne hazudjanak egymásnak (Kol 3,9)
22. Türelemmel viseljék el egymást (Kol 3,13)
23. Tanítsák egymást (Kol 3,16)
24. Vigasztalják egymást (1Thessz 4,18)
25. Bátorítsák egymást (1Thessz 5,11; Zsid 3,13; Zsid 10,25)
26. Építsék egymást (1Thessz 5,11)
27. Éljenek egymással békességben (1Thessz 5,13)
28. Jóra törekedjenek egymás és mindenki iránt (1Thessz 5,15)
29. Egymást szeretetre és jó cselekedetekre buzdítsák (Zsid 10,24)
30. Ne kritizálják egymást (Jak 4,11)
31. Ne panaszkodjanak egymásra (Jak 5,9)
32. Vallják meg egymásnak a bűneiket (Jak 5,16)
33. Legyenek egymással vendégszeretők (1Pt 4,9)
34. Szellemi ajándékaikkal szolgálják egymást (1Pt 4,10)
35. Legyenek alázattal egymás iránt (1Pt 5.5)
36. Legyenek közösségben egymással (1Jn 1,7)

Jómagam ötvenöt újszövetségi utalást találtam az egymás iránti feladatokra. A lényeges kérdés most jön: mikor kell a gyülekezetnek engedelmeskednie ezeknek? Egyesek azzal érvelhetnek, hogy a rendszeres istentiszteleteken kívül. Hogyan érthette azonban egy első századi keresztény ezeket a parancsokat? Milyen jobb alkalom kínálkozott volna számára a másik hívőt szeretni, szolgálni, figyelmeztetni, buzdítani, elfogadni, köszönteni, elviselni, építeni, bátorítani, vigasztalni, tanítani, vele közösségben lenni, mint a gyülekezeti összejövetel [az istentisztelet]?

Készségesen elismerem, hogy ezeknek az egymással kapcsolatos parancsoknak a hét többi napján is engedelmeskednünk kell, amikor csak hívők együtt vagyunk. De a gyülekezeti összejövetelt [az istentiszteletet] különösen is jellemeznie kellene az ezeknek való engedelmességnek, hiszen ez az elsődleges lehetőség az egymással való találkozásra.

Az újszövetségi „egymás”-parancsoknak való engedelmességből pedig az a lényeges dolog következik, hogy találkozásainkat a kölcsönös interakcióknak és nyitott részvételnek kell jellemeznie. Ha Isten népe hétről hétre, hónapról hónapra, minden évben csendes szemlélőként van jelen a klérus által vezetett istentiszteleteken és alkalmakon, a gyülekezet nem fog tudni engedelmeskedni ezeknek a parancsoknak.

(Folytatjuk.)