Hit: a reménylett dolgok valósága

Az alábbi tanítást az imént olvastam, de még mindig nem tértem magamhoz. Totál kész vagyok, szívből köszönöm a Filippi 3,14 blog tulajdonosának, hogy lefordította. Az eredeti poszt itt található. Váljék áldásul számotokra is:

T. Austin-Sparks

„Ez a Szellem bizonyságot tesz a mi szellemünkkel együtt, hogy Isten gyermekei vagyunk. Ha pedig gyermekek, örökösök is; örökösei Istennek és örököstársai Krisztusnak; ha ugyan vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt is dicsőüljünk meg. Mert azt tartom, hogy amiket most szenvedünk, nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, mely nékünk megjelentetik.” (Róma 8: 16-18)

„Mert nem akarjuk, hogy ne tudjatok atyámfiai a mi nyomorúságunk felől, amely Ázsiában esett rajtunk, hogy felette igen, erőnk felett megterheltettünk, úgy hogy életünk felől is kétségben voltunk: sőt magunk is halálra szántuk magunkat, hogy ne bizakodnánk mi magunkban, hanem az Istenben, aki feltámasztja a halottakat: aki ilyen nagy halálból megszabadított és szabadít minket: akiben reménykedünk, hogy ezután is meg fog szabadítani; velünk együtt munkálkodván ti is az érettünk való könyörgésben” (2. Kor. 1: 8-11)

„Mert a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk igen-igen nagy örök dicsőséget szerez nékünk; mivelhogy nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra; mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók.” (2. Kor. 4: 17-18)

Mindenekelőtt, nagyon fontos számunkra, akik az Úr gyermekei vagyunk, hogy képesek legyünk felismerni a mostani kegyelmi korszaknak azokat az uralkodó jellemzőit, amelyek annak jellegét, természetét meghatározzák. Azért fontos ezeket felismernünk, mert ha ezt elmulasztjuk, akkor állandóan kizökkenünk, belsőleg ellentmondásos állapotban találjuk magunkat, és szüntelen folyó harc dúl bennünk, ami teljesen képtelenné tesz bennünket a külső harcra; és bizonyos vagyok benne, hogy egyetértetek velem abban, hogy nincs semmi haszna megpróbálni felvenni a harcot egy külső helyzettel, egy külső ellenséggel szemben, míg egész idő alatt egy belső harccal vagyunk elfoglalva. Amíg nem rendeződik el egy dolog, addig le vagyunk gyengülve, meg vagyunk bénulva arra az igazi munkára és harcra nézve, amelyre elhívattunk. Az a dolog pedig, amelynek tisztázódnia kell az, hogy mi annak a korszaknak a természete, amelyben élünk. Ha helytelen elképzeléseink vannak erre vonatkozóan, akkor állandóan visszafordulunk önmagunkba, és nem haladunk előre, egész idő alatt feszültség, harc, bizonytalanság és kérdések jellemzik állapotunkat.

Az én meglátásom szerint, ami a jelenvaló kegyelmi korszak jellegét adja, amiből ennek a korszaknak az igazi természete Isten gondolata szerint fakad, az abban a tényben keresendő, hogy az Úr Jézus a mennyben van, és megismerhető, csak megismerhető, de megismerhető a Szent Szellem által, és a Szent Szellem az, aki kijelenti Őt nekünk. Ha te és én igazán meg tudnánk ragadni, hogy mit is jelent ez, akkor sokkal előbbre jutna az életünk. Az első fele az, hogy az Úr Jézus a mennyben van, tehát nem a földön. Ha a földön lenne, akkor a dolgoknak egy egészen más rendszere uralkodna. Ha most a földön lenne, akkor ugyanazok a dolgok történnének, amelyek akkor történtek, amikor itt a földön járt. Mindenki, akinek fájdalmai és betegségei vannak, mennének Őutána oda, ahol csak lenne, Palesztinában, vagy a világ bármelyik részén, mennének utána fájdalmaikkal és bajaikkal, hogy azokat meggyógyítsa.

Lennének olyan emberek, akik átmeneti nehézségeiket, bajaikat, helyzetüket és ennek a földi életnek minden problémáját odavinnék hozzá. Aztán pedig odavinnék az egész világ helyzetét, legyen az politikai vagy egyéb, hogy az ideig való dolgok összességét kezelje, amely végül azzá alakulna, hogy Jézus létrehoz egy ideig való rendet. Amit akkor tettek, most is azt tennék, azt akarnák, hogy Jézus egy új politikai vagy társadalmi mozgalom vezetője legyen, hogy a politikai helyzetet és a társadalmi nehézségeket kezelje.

Tegyük fel, hogy azt hallanánk, hogy Jézus itt van az utcánk sarkán. Mint akit puskából lőttek ki, úgy rohannánk oda hozzá a bajainkkal, talán testi bajainkkal vagy az otthoni vitáinkkal, hogy azokat helyre igazítsa. Mit tegyek a testvéremmel? Hogy bánjak a feleségemmel vagy a férjemmel? Ez történne, és amikor Ő itt járt a földön, egész idő alatt azt keresték az emberek, hogy Ő megoldja számukra ezeknek a dolgoknak az átmeneti állapotát, itt ezen a földön. Azt láthatjuk, hogy nem sokan jöttek hozzá szellemi bajaikkal, amikor Ő itt volt a földön. Nem sokan foglalkoztak a bűn kérdésével, és hogy a bűnökre hogyan lehet bocsánatot nyerni és hogyan lehet azokat kezelni. Ő volt az, akinek az emberek figyelmüket erre rá kellett irányítania; mert ők egyébként nem foglalkoztak volna vele.

Nos, láthatjuk, hogy Jézus a mennyben van. Ő nincs itt a földön, és ez azt jelenti, hogy isteni szemszögből nézve ebben a korszakban minden mennyei, annak lényegét és természetét tekintve. Nem elsődlegesen, vagy legfőképpen, hanem sokkal inkább alárendelten, másodlagos szempontból érinti az ideig való helyzetet. Amíg ehhez nem igazodunk hozzá, addig mindig bajban leszünk. Miért nem teszi meg az Úr ezt vagy azt az ideig való dolgot? Miért engedi meg az Úr ezt vagy azt? „A mi pillanatnyi, könnyű szenvedésünk” (2Kor. 4:17) „Ha vele együtt szenvedünk” (Róma 8:17). Nézzük meg mindazt a szenvedést, amit az Újszövetségben találunk, az Úrnak a földi napjait követően – a szenvedést az Úr népe között. Miért, miért nem lép közbe az Úr? Igen, mi újra lehoznánk Őt erre a földre, ebbe a világba, de Ő nem jön le. Ő a mennyben van, és ez egy meghatározó dolog ebben a mai kegyelmi korszakban. Ő a mennyben van, és Vele együtt minden elsődlegesen mennyei.

Őt Szellem által, a Szent Szellem által lehet megismerni, és Ő az, aki kijelenti Őt nekünk. Őt nem úgy ismerjük, mint ahogyan az Ő testének napjaiban ismerték. Őt nem test szerint lehet megismerni. „Ha ismertük is Krisztust test szerint,” mondja Pál, „de már többé nem ismerjük” (2 Kor. 5:16). Elsősorban nem ideig valóan ismerhető meg. Őt csak a Szent Szellem által ismerhetjük meg, és egyedül csak a Szent Szellem az, aki kijelenti, nekünk adja és közli Őt velünk, ami pedig azt jelenti, hogy az Úr gondolata szerint a jelen kegyelmi korszak kiváltképpen szellemi; mennyei és szellemi.

Az Úr Jézus tökéletességre jutott, azaz bevégzettségre, teljességre, véglegességbe, és betöltötte Isten, betelt az egész teljességig, és a hívők számára példa és irányadó mérték lett. Ő a mennyben van, mint Ember mennyei teljességben, és Isten mennyei mintájává tétetett Isten népe számára. Hogy ezt a jelenlegi korszakot Isten szemszögéből nézve minden dolog fölött ez uralja – hogy mi eljussunk oda, ami Krisztus, a mennyei bevégzettségbe és szellemi teljességbe. Ez mennyei és szellemi, mennyei bevégzettség és szellemi teljesség, és az Úr ennek a célnak szenteli magát ebben a kegyelmi korszakban, és ennek a fényében tekint mindenre, és ennek a fényében bánik mindennel.

ÉLŐ ÚTON

A következő dolog ezzel összhangban az, hogy ennek a célnak az eléréséhez mindennek az isteni, mennyei, szellemi életben kell előre haladnia. Ez Isten célja elérésének élő útja. Ez azt jelenti, hogy ez csak a Szent Szellem által lehetséges és csak a Szent Szellem vihet el minket oda. Mi sohasem érhetjük el Istennek ezt a célját, hogy Krisztus a mennyben van, isteni teljességben. Mi ezt a célt semmilyen úton vagy eszközzel nem érhetjük el, egyedül a Szent Szellem konkrét munkája által, azaz élő úton. Az ember nem tudja ezt megtenni, semmilyen emberi eszköz nem tudja ezt véghezvinni. Eljárhatsz például összejövetelekre. Naponta háromszor vagy ennél többször is látogathatod ezeket az alkalmakat, amíg az életed csak tart, de lehet, hogy egy jottányit sem haladsz előre szellemileg. Nem az összejövetelek száma vagy természete számít, nem a beszédek, amelyeket hallgatunk. Egyáltalán semmi ehhez hasonló nem juttat el bennünket Isten céljába. A Szent Szellem az, aki valamit élő úton tesz, tehát csak az isteni élet útja által jöhetünk az isteni teljességbe.

Ha egy dolog igaz többek között, akkor ez az, hogy te és én teljességgel reménytelenek vagyunk abban a dologban, hogy az embereket szellemivé tegyük. Elküldhetjük őket intézményekbe vagy főiskolákra, és prédikátorokká, szervezőkké, munkásokká és sok más egyébbé tehetjük őket, de sohasem tudjuk őket szellemivé tenni. Nincs semmi haszna, hogy olyan otthonaink vagy helyeink legyenek, ahol az Úr népe összejöhet, azzal a céllal, hogy ott majd szellemivé tesszük őket. Ha valaha is azt gondoljuk, hogy ez az, amit velük tenni fogunk, hadd mondjam el, nem fogjuk tudni megtenni. Sok ismeretet adhatunk nekik, taníthatjuk őket arra, hogy mi van a Bibliában, és sok tekintetben mássá tehetjük őket annál, mint amilyenek voltak, amikor bejöttek, de nem tehetjük őket szellemivé. Nem tehetem önmagamat szellemivé, és te sem tudod önmagadat szellemivé tenni. Ebben a dologban tehetetlenek vagyunk. Ha nem jön Isten Szelleme, és nem tesz valamit, akkor tehetetlenek vagyunk, és sokan azt a nagy hibát követték el, hogy azt gondolták, hogy ha bibliaismeretet adnak át, és szellemi dolgok ismeretét, és megtanítják, hogy hogyan kell munkálkodni az Úrért, akkor embereket tesznek alkalmassá az Úr hasznára. Ez így valósul meg? Nem feltétlenül; ha nincs valami több mindahhoz, ami Isten saját munkája, akkor ez nem számít Istennél, akkor Istennél ez semmit sem jelent, hanem valójában ez csak a hátteret szolgáltatja újabb tragédiák számára. Ez sokakra nézve igaz. Nem azt mondom, hogy ezek a dolgok rosszak és haszontalanok. Csak a Szent Szellem tudja ezt megtenni, és ezt az élet alapján cselekszi, élő úton. Csak igaz, belső, szellemi történet által végződhet el, a Szent Szellem keze alatt.

A SZENVEDÉS CÉLJA

Éppen itt van az, ahol a szenvedésnek, nyomorúságnak, csapásnak, csalódásnak, és minden ilyen dolognak helye van. Miért ér csapás az Úr munkájában és az Úrral kapcsolatban? Miért ér csalódás, miért a szenvedés, miért a nyomorúság? Amikor végül mindent megtudunk, amikor a történetet végül teljesen elmondják – és micsoda hatalmas történet lesz az – amit felfedezünk az lesz, hogy éppen a csalódás, a szenvedés, a nyomorúság, a csapás, a szomorúság, a megpróbáltatás volt az eszköze annak, hogy szellemivé legyünk, semmi más – ez volt az, ami ezt elvégezte. El kell mondanunk, Isten kegyelme által, hogy szellemi növekedésünk mértékét annak a szenvedésnek köszönhetjük, amelyen az Úr megengedte, hogy keresztülmenjünk.

„Mert a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk igen-igen nagy örök dicsőséget szerez nékünk; mivelhogy nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra; mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók.” (2. Kor. 4: 17-18).

Isten olyan örökkévaló értékeket munkál ki, amelyek nem láthatóak, egyedül csak a hit szemével lehet őket megragadni. Ezt le kell szögeznünk, különben kudarcra vagyunk ítélve, mielőtt még elkezdenénk. Nem az van-e, hogy állandóan azért harcolunk olyan erősen, hogy az Úr velünk, a mi földi dolgainkkal foglalkozzon? Miért legyen bármilyen csapás, szenvedés? És valóban, miért van egyáltalán ellenség, miért van a gonosz, miért vannak nyomorúságok és üldöztetések? Miért érjen minket mindez ha, az Úr a mindenható Úr, teljhatalmú, kegyelmes, és ha igazán törődik munkája előrehaladásával? Ha az Úr valóban velünk van, és a mi oldalunkon áll, mint Mindenható, akkor a gonoszt félre kellene az útból tennie, és minden akadályt és meghiúsulást el kellene a szélnek söpörnie, és minden szenvedést egyszerre le kellene igázni, és nekünk semmit sem kellene ebből megismernünk, hanem diadalmasan haladhatnánk előre, minden efféle dolog nélkül, amelyek csak terhet jelentenek a számunkra, amelyek csak megszakítják és meghiúsítják a növekedést és az előrehaladást. A gonosz egész idő alatt csak gátol, az Úr pedig nem nyer belőle semmit. Valóban nem? Ez az a dolog, amivel neked és nekem tisztába kell jönnünk.

Az igazság az, hogy az Újszövetség tele van ilyen dolgokkal. Éppen az az ember, aki az Újszövetségben bárki másnál több mennyei látással és szellemi ismerettel rendelkezik, az bárki másnál többet tud a dolgoknak erről az oldaláról is. Sok mindent elmond arról, hogy mi mindenen kellett keresztülmennie. „Háromszor hajótörést szenvedtem” (2 Kor. 11: 25). Itt valami nincs rendjén – az Úr megengedte, hogy egyik nagy apostola újra és újra hajótörést szenvedjen, úgy, hogy a hajó egy fadarabjába kapaszkodva menekült meg! Újra és újra bebörtönözték, bottal megverték, éhséget, hideget és mezítelenséget szenvedett el. Ó, a lista! Nem tudjuk, hogy ezek a dolgok mikor történtek. Ő egyszerűen csak elmondja, hogy megtörténtek. A legtöbbet közülük sohasem jegyezte fel Lukács. Miért? Mert ő nem Pál életét írta meg, hanem az Úr Jézus életét, de Pál megemlíti őket. Pál azt mondja, „Egyszer is, kétszer is menni akartam hozzátok, de megakadályozott a sátán” (1 Tesz. 2: 18). Itt valami baj van! Pál nem ad magyarázatot, nem mondja azt, hogy ez rossz, ő ezt természetesnek találja. Értitek, mire gondolok.

Mi annyira azt akarjuk, hogy az Úr újra beavatkozzon térben és időben, hogy ezeket a nehézségeket megoldja, hogy az akadályokat elmozdítsa az útból, hogy szabad pályánk legyen, hogy kiemeljen a csapásból, szenvedésből, nyomorúságból, gyengeségből, és nagyon gyakran abba a kísértésbe esünk, hogy ezt tegyük annak feltételévé, hogy az Úr velünk és értünk van-e. Jól tudjuk, hogy sok van körülöttünk Jób barátai közül, hívők is, akik mindig készek azt mondani, ’Igen, ez azért van, mert vétkeztél, hibáztál, azért kapsz ilyen sokat belőle!’ Ez olyan dolog, amit tisztázni kell. Íme. Vajon mi számíthatunk-e bármi másra, mint amiben magának az Úrnak, a mennyei Úrnak része volt? Számíthatunk-e másra, mint ami Pált és az akkori hívőket érte? Ezek a levelek tele vannak a szentek nyomorúságaira és szenvedéseire való utalásokkal. Ez akkor azt jelenti, hogy a sátán győzedelmes, az Úr pedig vereséget szenved, vagy azt, hogy az Úr nincs az Övéivel? Ezt tisztáznunk kell.

Mi jelent hát akkor mindez? Nézzük meg még egyszer. Hát nem ezek által az eszközök által formálódunk-e a mennyei Krisztushoz hasonlóvá? Tudjátok, az igazság az, hogy azok az emberek, akik az átmeneti dolgok kiskorúságában élnek, akik nem hajlandók az Úrral járni, csak akkor, ha földi síkon valami pozitív bizonyítékát adja annak, hogy velük van, az ilyen emberek szellemileg nem tudnak segíteni másoknak, nem olyan emberek, akikhez odamehetsz életed legmélyebb óráiban. Van egy belső hely.  Azok tudnak segíteni azokon, akik valóságosan megismerték a hit legmélyebb próbáit, akik maguk is átmentek és megtartattak azokban, még akkor is, amikor az Úr nem emelte fel kezét szabadításukra. Vajon nem így van-e? Ez az életnek egy szintje. A mennyei Úrhoz való hasonlatosság az által van, hogy minden mennyeivé válik, és az Úr nem hagyja, hogy ezt a mennyeivé válást elkerüljük.

Mi itt lent akarjuk ezt, térben és időben, a látható dolgokban, amelyek pozitív bizonyítékok, minden, ami kézzel fogható. Így akarjuk ezt, azonban a mennyei Krisztushoz való hasonlatosság útja nem ilyen módon történik. A dolgok mennyeiek lesznek, de hiszen már azok! Nekünk nincs itt részünk, az Úr nem ad itt nekünk sokat. Mindez mennyei, ez Ő MAGA. Rögtön amint te és én elkezdünk nagyobb fontosságot tulajdonítani a DOLGOKNAK, az Úr közbelép, és csapást mér a dolgokra, azért, hogy Ő legyen a cél, ne pedig a dolgok; a mennyei Úr legyen a cél, akit a Szent Szellem ismertet meg és jelent ki élő úton, az élet által.

 MEGÉRTÉS, NEM UTÁNZÁS

Bárcsak igazán megláthatnánk és megragadhatnánk belsőleg ezt, hogy a mi Újszövetségünk nem valami, amit bármiben is utánozni kell. A mi Újszövetségünk olyan valami, ami a Szent Szellem kezében van, és Ő munkálja ki azt bennünk. Tudjátok, az Újszövetség egyáltalán nem egy tanulmányból született. Pál nem ment el bezárkózni a dolgozószobájába, hogy ott, mint teológus, kigondolja a keresztyénség tantételeit, kommentárokban utánanézzen dolgoknak, és ideadja nekünk az Újszövetség használati utasítását. Pál életének minden napján szörnyű tragédiákkal, konkrét helyzetekkel nézett szembe, és az Újszövetség a csatamező harcainak kellős közepén íródott, problémákkal viaskodva, megélhetési gondokkal küszködve. Akik azokat a levelek írták, sohasem gondolták azt, hogy valójában a Szentírást írják. Sohasem gondolták, hogy az eljövendő időszakban az emberek le fognak ülni, tanulmányozni fogják majd minden szavát, tantételt formálnak belőle és „Újszövetségi tanítássá” kristályosítják. Sohasem gondoltak erre. Amit tettek, az volt, hogy egy gyakorlati helyzettel megpróbáltak azon nyomban szembenézni, és így belőlük volt kipréselve az, amit leírtak. Igen, a Szent Szellem áradt ki ily módon és jelentette ki Krisztust egy élő helyzeten keresztül; és ha te és én nem vagyunk éppen egy valós helyzetben, ahol szörnyű problémával kell szembenéznünk, akár a saját magunk esetében, akár másokéban, akkor sohasem fogunk a mennyei Krisztus képére formálódni. Sohasem fogunk oda eljutni az által, hogy leülünk, és újszövetségi tanokat olvasunk. Tapasztalatok útján kell, hogy ez kimunkálódjon, és az a tapasztalat bizonyos értelemben tragikus tapasztalat lesz. Olyan valami, ami igazán élet és halál kérdése lesz. Bárki, aki valóban az Úrral jár, tudja, hogy igazat mondok, hogy mindaz, amit Istenből igazán megismertek, és ami szellemi érték és erő igazán a sajátjukká lett, mindaz életük valamilyen sötét, rettenetes, rémisztő, szörnyű tapasztalatán keresztül lett az övéké. Olyan mélyre kellett lemerülniük, ahol a hit megremegett. Csak annyit tudtak, hogy ez volt a vége mindennek. De ez az, ahogyan növekedtek és szellemi hívőkké, mennyeiekké váltak. Nem úgy jutottak el ide, hogy az Úr minden gyerekes követelőzésüknek eleget tett az ő kielégítésükre és kedvükre, és imádságaikra mindenben térben és időben válaszolt. Próbára tétettek, és ha az Úr ezt követően imáikra válaszul kézzel fogható dolgokat cselekedett, ezt csak akkor tette, miután már belül elvégezte a szellemi munkát, ily módon készítve elő a helyzetet, hogy biztonságban cselekedhessen. A vajúdás után tette meg. EZ ENNEK A KEGYELMI KORSZAKNAK A TERMÉSZETE. Mennyei, szellemi, és Isten ezzel a ténnyel igazgatja igaz gyermekeinek az életét.

Nos, minden gyakorlati kérdésnek, minden gyakorlati dolognak szellemi keresésből kell kiindulnia. Azért kell megtörténnie, mert mi keressük azt, hogy megismerjük az Urat, tovább akarunk jutni az Úrral, hogy elérjük az Ő célját, nem pedig fordítva. Elég sokan azt gondolják, hogy ha ezt vagy azt megteszik, akkor az Úr elvezeti őket szellemi dolgokra. Ó, nem így van, nem kettőzhetjük meg, nem másolhatjuk le azt, ami szellemi. Nem kettőzhetünk meg egy szellemi közösséget. Nem másolhatjuk le az Úr népének szellemi közösségét. Nem lehet megkettőzni a valódi szellemi rendet. Hallgassatok rám, testvéreim. Nincs értelme széjjeljárni az országban és ezt mondani: ’Újszövetségi közösségeket fogunk alapítani, gyülekezetek rendjét’. Ezt így nem lehet tenni. Nem lehet semmilyen szellemi dolgot lemásolni. Összehozhatsz embereket, akik azt mondják majd: ’Nálunk újszövetségi rend lesz, és itt van, ez az’ – aztán ezt a rendet írásba foglalják – ‘ez egy újszövetségi gyülekezet rendje!’ A dolog lehet, hogy teljesen halott lesz. Nem lehet szellemi dolgokat elérni úgy, hogy kijövünk ebből vagy abból, és valami mást kezdünk el. Ó nem, hadd mondjam el nagyon-nagyon határozottan, hogy nem tudjuk garantálni azt, hogy bármilyen teljesebb szellemi mértéket fogunk elérni az által, ha valamiből kijövünk. Sohasem javasolnám azt még egy pillanatig sem, hogy gyere ki valamilyen közösségből, egy bizonyos felekezetből, egy bizonyos egyházból, egy bizonyos szövetségből, mert az a te szellemi nyereségedre lesz, hacsak az a dolog természetesen nem lenne valamilyen értelemben rossz. Ha olyan kapcsolatod van valakivel, ami gonosz, akkor természetesen addig valóban nem jutsz szellemileg előre, ha nem szakítod meg azt a kapcsolatot; én azonban nem erről beszélek. Nem biztosíthatjuk az embereket a felől, hogy ha kijönnek ebből vagy abból a közösségből, és valami másba kapcsolódnak be, akkor szellemileg fejlődni fognak. Sohase tegyétek ezt, sohase javasoljátok ezt, mert lehet, hogy egy teljesen téves helyzetbe sodorjátok őket. Ha valaha ilyen kérdések egyáltalán felmerülnek – csak azért említettem meg ezt, hogy a sok közül egyet megemlítsek – ha el kell hagynunk valamit, vissza kell vonulnunk, és máshol kell közösséget keresnünk, ha ilyen kérdés egyáltalán felmerül, akkor az csak azért jön elő, mert keressük az Urat és az Ő teljességét, hogy előre haladjunk vele. Az Úr ezt egészen világossá fogja tenni, ha ez egy szellemi akadály, gát, amely egyértelműen keresztezi a szellemi fejlődés útját. Ennek ilyen jellegű problémának kell lennie. Ne tégy semmit azért, mert valaki azt mondja neked, hogy ezt meg kell tenned. Gyakorlati problémaként kell, hogy felmerüljön, amint keresed Isten teljességét. Élő úton kell történnie, nem pedig a törvény útján, nem technikai úton. Hadd ismételjem meg. Lehetetlen utánozni szellemi dolgokat. Ezt képtelenség megtenni; ez Isten Szellemének a munkája.

Olyan törvényszerűségről beszélek, amelyet ha megnézünk, tökéletesen világos az Újszövetségben. Tudjátok, Pál és a többi apostol nem hagyták el a Templomot vagy a zsidóságot azért, hogy csatlakozzanak a Keresztyén Egyházhoz, még csak azért sem, hogy az Úrral továbbjussanak. Nem, nem tették. Elmentek a Templomba, továbbra is jártak oda, továbbra is mentek a zsinagógába, és fenntartották a kapcsolatot a zsidókkal, ha úgy tetszik, velük való közösségben, amíg a dolog egy belső, szellemi kérdéssé nem lett, egy mennyből jövő dologgá, a Szent Szellem által, és azután találjuk az élet vonzását, a mennyei mintához való hasonlóságot. És amikor megértették, hogy a Templom nem az a dolog, ami Jeruzsálemben van, hanem valami a mennyben, EZ a Szent Szellem kijelentése által adatott, és nem azért, mert valaki mondta nekik, hogy az úgy van. Amikor pedig el akarták hagyni a Templomot és a zsinagógát, mert meglátták a mennyei mintát, akkor ez egy válsághelyzetet teremtett a szellemi életükben, egy mérföldkő volt szellemi előrehaladásukban. Nem azért volt, mert azt mondták nekik ’Ezt el kell hagynotok, gyertek ki ebből, a velük való kapcsolat mindenestől fogva rossz!’ Nem, ez szellemi kérdés volt élő problémával, és nem tudjuk megtalálni azt a pontot, amikor ez történt velük. Nincs feljegyezve szakadás az Újszövetségben, ami a Keresztyénség történelmében megtörtént volna. Megtörtént, de nem egyszerre, nem minden hívővel, hanem csak az egyikkel meg a másikkal. Megtörtént, ez minden. Végül, meglátták, hogy van különbség. Szellemi ügy volt. Ez a mondanivalóm lényege.

Tehát ez a dolgok természete most. Ilyennek kell lennie. Ha valami olyanban vagy benne, ami nem ezen az alapon áll, akkor arra kérlek, menj vissza és gondold át újra az egész helyzetedet. Azért vagy ott, ahol vagy, mert az benned valamikor egy szellemi kérdéssé vált, egy olyan dologgá, amely érintette a szellemi életedet, valami, ami közted és az Úr között volt? Ez az alapja annak, amelyen vagy, ahol vagy? Ha nem, akkor hadd sürgesselek, hogy menj vissza, ne félj, és ne gondold azt, hogy az Urat elszomorítod. Az Urat nem szomorítja az, ha a dolgokat helyes alapra helyezed. Olyan alapon kell lennünk, ami élő, a Szellemtől való, és mennyei út, vagyis azon az alapon, hogy Krisztus a mennyben van, és Őt a Szent Szellem ismerteti meg és közli velünk.

MIÉRT VAGYUNK OTT, AHOL VAGYUNK

Sok minden van még, amit szeretnék javasolni nektek. Csak egyetlen dolgot hadd tegyek még hozzá. Tudjátok, az Úr teljesen szellemi megfontolásból rendelkezik felőlünk, a mi szellemi növekedésünk felől, és így mások szellemi növekedése felől is. Ez az a dolog, ami az Urat egész idő alatt vezéreli a velünk való bánásmódjában. ’Bárcsak ilyen és ilyen helyen lennék, ilyen és ilyen körülmények között, ilyen és ilyen állásom lenne; bárcsak itt lehetnék vagy ott, mennyivel többet tudnék az Úrért tenni, mennyivel többet érnék az Úr számára! De ahol most vagyok, ott korlátozva vagyok, be vagyok szorítva, el vagyok nyomva, és olyan keveset érek az Úr számára, olyan keveset, hogy gyakorlatilag semmit. Minden olyan alkalmatlannal tűnik, olyan jelentéktelennek, nincs semmi érdemleges, az élet pedig múlik, igazán nem tudok semmit felmutatni!’ Ilyen helyzettel nézel szembe? Ezek látható dolgok; nem látod azt, amit szeretnél. Ez a baj, a látható dolgok problémája, és a szellemi értékeké.

Hadd mondjam el, hogy értem és ismerem a helyzetet. Ez egy olyan dolog, amivel rendbe kell jönnünk. Mit cselekszik az Úr? Szándékosan kivontam magam az Úr kezéből, és a saját utamat választottam, imádság nélkül cselekedtem, és nem tettem az Úr kezébe az utamat, hanem a saját utamat választottam? Akkor, ha ez így van, lehet, hogy van magyarázat a helyzetemre, ha viszont a saját akaratomon kívül vagyok ott, ahol vagyok, és az Úrnak adtam az első helyet, azt kerestem, hogy Őt tiszteljem, és ez a helyzet mégis fennáll, akkor erre mi a magyarázat? Az Urat jobban érdekli a te és az én szellemi, mennyei mértékünk, mint az, hogy mit teszünk érte. Mi szellemi sikernek könyvelnénk el a megtérők számát, a gyülekezetek számát, és a munkások számát. Az Úr nem. A szellemi mértékünk az, ami számít. Ezt keresi az Úr. A mennyei mértéket, a szellemi mértéket, hogy mi van a Szent Szellemtől, ez az, ami számít. „Azzal dicsekedjék, aki dicsekedik, hogy értelmes és ismer engem” (Jeremiás 9: 24). Megismerni az Urat, ez egy kemény, keserű iskola, mégis, ezt akarja az Úr elérni: Krisztusnak egy szellemi, mennyei mértékét bennünk. Őt jobban érdekli ez, mint bármi más, és ne felejtsük el, hogy te és én NEM TUDUNK SENKINEK SEM SEGÍTENI A SAJÁT SZELLEMI MÉRTÉKÜNKÖN FELÜL.

Az Úr bennünket ebben a kemény iskolában készít fel arra, hogy valami többet tegyünk, mint az átlag, hogy a szellemi érték tekintetében valami több legyünk, mint az átlag. Hogy ez itt van, vagy ezután lesz, nem ez a kérdés, hanem ez a cél az, amire az Úr tekint. Hadd ismételjem meg. Az Úr teljes mértékben szellemi törvényszerűségek alapján rendelkezik felőlünk. Olyan helyre tesz minket, olyan helyzetbe visz, olyan körülmények közé, ahol a szellemi életünk a tét, ahol a szellemi életünkről van szó. És úgy fogjuk találni, hogy az Úr oda helyez minket, ahol minden ellentétben áll a természetes beállítottságunkkal, mert ez a különbség Krisztus és Ádám között, a szellem és a test között, az új teremtés és a régi között. Természet szerint olyan valaki vagyok, aki visszahúzódik, és nem akar felelősséget vállalni, aki sohasem cselekedne saját kezdeményezésből? Akkor az Úr iskolája számomra olyan helyen lesz, ahol nekem kell kezdeményeznem szellemi életemre vonatkozóan, azt kell tennem, amitől az egész természetem irtózik. Szeretnék inkább egy sarokban ülni, ahol nem támasztanak igényt rám, ahol magamra hagynak; az Úr azonban nem fog engem ott hagyni. Vagy a másik eset. Olyan valaki vagyok, aki természetéből adódóan vezetni szeretne, dominálni, irányítani, tanítani, uralkodni? Akkor az önmagamtól való megüresedés keserű iskolájába kell majd járnom, ahol végül eljutok oda, ahol magamtól már nem fogok tenni semmit. Ez egy keserű iskola, mert megengedi, hogy az emberek átlépjenek a fejed fölött, belevisz a kelepcébe, és mindaz, ami benned igazolni akarja magát, egyszerűen porrá lesz zúzva, és a földig lesz alázva. Ez az iskola lesz az, amely utat készít az Úr Jézus számára.

Gondoltatok-e az Úr Jézusra? Ő mindez volt, a világmindenség Urának született, és mégis tudta, hogyan kell szolgálni. Ő, az emberek között a legszelídebb, időnként fel kellett, hogy álljon és cselekedjen, mint például a Templom megtisztításakor. Gondoljátok, hogy könnyű volt? Nem, nem volt könnyű. Elvből tette, az igazságosság talaján, de hiszem, az Úr Jézus inkább nem tette volna. Hiszem, hogy Krisztus Szelleme volt az, amely ezt mondta, ’Ha pálcával kell jönnöm hozzátok, nekem jobban fáj, mint nektek’; és ez nem azért van, mert szeretem a pálcát használni, ez nem az én természetem, sem nem a Szellemé! – és mégis, mindkét irányban hat.

Gondolkodjatok el ezen, és itt erről van szó. A Szellem készít minket nyomorúságainkon keresztül, és ezek a nyomorúságok olyan dolgok, amelyek a természetes vérmérsékletünkkel ellentétesek, de azt végzik bennünk, hogy a mennyben lévő Jézushoz legyünk hasonlóvá a Szellem által, hogy szellemi életünk legyen. Egyetértetek ezzel? Így van? Hiszem, az Úr megérteti mindannyiónkkal, és kegyelmet ad nekünk.

forrás: http://www.austin-sparks.net/english/000693.html

Discovering Participatory Church Meetings Írta: Brian Anderson. Első rész. Második rész. Harmadik rész.

Egymás buzdítása a gyülekezeti összejöveteleken

Amikor összegyűlünk, a Test [a gyülekezet] nem csak a gyülekezet tagjainak kölcsönös építéséért felelős a szellemi ajándékok használata által, hanem kölcsönös buzdítás és bátorítás révén is építenünk kell egymást. A Zsidókhoz írt levél 10,23-25-ben az Ige kijelenti: „Kapaszkodjunk bele erősen ebbe a reménységbe, ne engedjük ki a kezünkből, és bátran valljuk is meg! Hiszen Isten, akitől az ígéreteket kaptuk, teljesen megbízható, és meg is fogja adni, amit ígért. Figyeljünk oda egymásra is! Biztassuk egymást az isteni szeretetre és a helyes tettekre! Ne hanyagoljuk el a közösség összegyülekezéseit — mint egyesek teszik —, hanem bátorítsuk egymást! Annál is inkább, mivel látjuk, hogy közeledik az a bizonyos Nap!”

Figyeljük meg, hogy a szöveg szerint a szentek itt együtt vannak. De pontosan mit is csinálnak vajon amikor összegyűlnek? A szöveg nem hagy kétséget efelől; a teljes Test azért van, hogy a tagok egymást szeretetre és jócselekedetekre biztassák és egymást bátorítsák. Továbbá, nincs említés pásztorról [lelkészről, lelkipásztorról], aki végezné ezt az ösztönző és bátorító szolgálatot. Ehelyett az Ige azt mondja, hogy biztassuk és bátorítsuk! A Zsidókhoz írt levél szerzője a teljes Testet, azaz minden tagot ezeknek a feladatoknak a végrehajtására ösztönöz.

Ezeket a verseket gyakran az egy-egy gyülekezeti alkalomról hiányzók megfeddésére szokták használni, holott a szakasz szándéka az, hogy a hitvalló keresztényeket figyelmeztesse a szentek összegyülekezéseinek „elhagyásával” ([az angolban ez egy] erőteljes kifejezés, amely az egyszer és mindenkorra való elhagyást jelenti) és a Régi Szövetség törvényeihez, papságához és áldozataihoz való visszatéréssel kapcsolatban. Kár, hogy ezt a szakaszt oly gyakran használják a gyülekezeti tagoknak az adott gyülekezet alkalmain való rendszeres megjelenésre való rákényszerítésére (ami nem az eredeti szándéka a szakasznak), de nem használják arra, hogy iránymutató legyen a gyülekezet összegyűléskori működésére nézve (ami pedig a szakasz szándéka).

A szöveg ugyanis egyértelműen összeköti a kölcsönös buzdítást és bátorítást a szentek összegyülekezésével. Az egyházi hagyományaink azonban a következőképpen torzították el a szöveg jelentését: „hadd döntse el a lelkipásztor, hogyan ösztönözze a gyülekezetet a szeretetre és a jócselekedetekre, és bátorítsa a Test többi részét, annál is inkább, mivel látja, hogy közeledik az a bizonyos nap”.

A Zsidókhoz írt levél szerzője ezután elmagyarázza, miért olyan fontos a gyülekezetnek, hogy bátorítsák és buzdítsák egymást, amikor összegyűlnek. „Azonban, ha szándékosan továbbra is vétkezünk, miután megismertük az igazságot, akkor nincs többé bűnért való áldozat, amely eltörölhetné a bűneinket. Nem marad más hátra, mint rettegve várni Isten ítéletére és haragjának pusztító tüzére, amely mindenkit megemészt, aki ellenkezik vele.” (Zsid 10,26-27) A szakasz jelentése egyértelmű. Pusztító tűz várja azokat, akik eltérnek az igazságtól. A kölcsönös bátorítás és buzdítás az eszköz, amelyet Isten népének használnia kell, hogy elkerüljék a hittől való elszakadást. Saját vesztünkre hanyagoljuk el ezeket az eszközöket.

A rendszeres teológiáról legalább egy tucatnyi könyvem van a polcaimon; mindegyiket végignéztem, de egyben sem találtam említést arról, hogy a kölcsönös buzdítás lenne a szentek állhatatosságának az elsődleges eszköze. Pedig a kölcsönös buzdítás az állhatatosság biblikus eszköze, méghozzá olyan eszköz, amelyet az egyház túlságosan régóta elhanyagolt. A kölcsönös buzdításnak és bátorításnak tehát, Isten Igéje szerint, központi szerepet kellene elfoglalnia az összejött gyülekezet tevékenységei között. Egyértelmű, hogy amikor egyetlen személy (a lelkipásztor) végez minden bátorítást és buzdítást, az újszövetségi gyülekezeti összejövetelek világos mintája megszegésre kerül.

(Folytatjuk.)

Discovering Participatory Church Meetings Írta: Brian Anderson. Első rész. Második rész. 

Sok keresztény figyelmen kívül hagyja ma az 1 Korinthus 12-14 tanítását, mert úgy vélik, a prófétálás és a nyelvek ajándékai megszűntek az újszövetségi kánon lezárásával. Míg ezekkel az ajándékokkal kapcsolatban nagyon különböző vélemények léteznek ma a gyülekezetekben [egyszer kitérünk erre is, KZs.], minden keresztény vallja, hogy a zsoltárok éneklésének és a tanításnak ma is jelen kell lennie a gyülekezet összejövetelein (1Kor 14,26). Így, még ha a Gyülekezet nagy része hiszi is, hogy a nyelvek és a prófétálás megszűntek, még mindig meg kell küzdeniük a korai gyülekezetek részvételen alapuló szellemiségével, amelyben bárki hozzájárulhatott egy-egy énekkel, tanítással az egyéb szellemi ajándékok között.

Más keresztények úgy vélik, hogy habár az 1 Korinthus 14-ből valóban az derül ki, hogy a korinthusi gyülekezet összejöveteleire a közös részvétel volt jellemző, mégsem szolgál mintául a jelenben, mert a gyülekezet szellemileg éretlen volt és számos tekintetben szorult apostoli kiigazításra. Amikor azonban Pál ír nekik, legelőször úgy kezdi a gyülekezeti összejöveteleik leírását, mint hogy „mindenkinek van zsoltára, tanítása stb.” és csak utána kezd az átfogó irányvonalak ismertetésébe mindazzal kapcsolatban, ami az összejöveteleken történik – hogy „minden épüléseteket szolgálja” (1Kor 14,26).

Ha a korinthusiak tévedtek abban, hogy az összejöveteleiket részvételi alapon szervezték, Pál bizonyosan megragadta volna az alkalmat, hogy kiigazítsa őket a levelében. Azonban éppen ez az, amit nem tesz. Habár Pál olyan vezérelveket határoz meg, amelyek szerint az összejöveteleiken minden „illendően és rendben” (40. vers) menjen végbe, nem tiltja meg a kölcsönös részvételt, hanem éppen ellenkezőleg bátorítja azt („a próféták pedig ketten vagy hárman szóljanak”, „a többiek pedig ítéljék meg” és „egyenként mindnyájan prófétálhattok”).

Mások rámutatnak, hogy Pál későbbi, pásztori leveleiben, amelyekben gyülekezeti renddel kapcsolatos instrukciókat ad, figyelemre méltóan hiányoznak a nyílt részvétellel kapcsolatos tanítások. Nem szabad elfelednünk azonban, hogy Pál a pásztori leveleit apostoli képviselőknek (Timóteusnak és Titusznak) a saját gyülekezeteikkel kapcsolatos szolgálataikról írta. Azt várhatnánk, hogy a pásztori levelekben Pál másra fekteti a hangsúlyt, mint a teljes gyülekezeteknek írt leveleiben. Ez utóbbiakban Pál a teljes testet az egymás iránti kölcsönös feladataikra szólítja, a konkrét személyeknek (Timóteusnak és Titusznak) írt leveleiben az ő konkrét gyülekezeti feladataikról ír. Így tehát a pásztori levelekben semmi sem mond ellent a vének teljes szolgálatának és az egész Test teljes szolgálatának.

Megint mások úgy érvelnek, hogy Pál azért mondja a korinthusi gyülekezetnek, hogy egymás felé szolgáljanak, mert nem voltak még vének a gyülekezetben. Véleményük szerint, amikor a gyülekezet kijelölte a véneket, Pál kölcsönös részvételről szóló instrukciói elavulttá váltak, mivel a vénekre szállt a gyülekezet építésének (tanításának) feladata. Ez azonban hallgatásból kiinduló érvelés, ami a legkevésbé meggyőző szokott lenni. Az Ige sehol nem mondja, hogy ne lettek volna Korinthusban vének. Éppen ellenkezőleg, az 1Korinthus 16,15-16-ban Pál úgy említi Sztefanász háza népét, mint akik magukat a szentek szolgálatára szánták oda, és mint akiknek a gyülekezet alá kell vesse magát. Bár őket nem nevezi az Ige kifejezetten véneknek, Pál utasításaiból az derül ki, hogy ekként funkcionáltak. Továbbá, minden okunk megvan azt gondolni, hogy a korinthusi gyülekezetnek voltak vénjei, mivel ez volt az általános gyakorlat a Pál által plántált gyülekezetekben (ApCsel 14,23; Tit 1,5).

Ha az 1Korinthus lenne az egyetlen újszövetségi könyv, amelyben minden hívőt arra tanítanak, hogy a szellemi ajándékaikat a többiek javára hasznosítsák, a fenti ellenvetések még nagyobb súllyal esnének latba. Pál apostol azonban más levelekben is ugyanezt a gyakorlatot tanítja. Például az Efezus 4,15-16-ban így szól: „hanem az igazsághoz ragaszkodva növekedjünk fel szeretetben mindenestől őhozzá, aki a fej, a Krisztus. Az egész test pedig az ő hatására egybeilleszkedve és összefogva, a különféle kapcsolatok segítségével, és minden egyes rész saját adottságának megfelelően működve gondoskodik önmaga növekedéséről, hogy épüljön szeretetben.” Ebben a szakaszban Pál arra utasítja a gyülekezetet, hogy ragaszkodjanak az igazsághoz [„szeretetben mondják az igazságot” az angol fordítás szerint]. Ezen kívül, minden kereszténynek (minden egyes résznek) megfelelően, rendben kell működnie, hogy a teljes test növekedhessen és szeretetben épülhessen fel. Más szavakkal, a teljes Test építése nem egy vagy néhány ember feladata, hanem sokkal inkább mindnyájuké.

A Róma 12,3-8-ban az apostol teljesen egyértelműen fogalmaz ezzel a ponttal kapcsolatban: „ Az Istentől kapott kegyelem által figyelmeztetlek benneteket, hogy egyikőtök se tartsa magát többre, mint ahogyan kellene! Józanul lássátok magatokat, a hiteteknek megfelelően, hiszen mindenki kapott bizonyos mértékű hitet Istentől. Gondoljátok csak meg: az emberi test egységes egész, de sok részből épül fel! Az egyes részeknek mind megvan a maguk sajátos feladata. Ugyanígy van ez velünk is, akik Krisztusban vagyunk: sokan vagyunk ugyan, de együttesen alkotunk egyetlen „testet”. Ennek a testnek külön-külön a részei vagyunk, és kölcsönösen kapcsolódunk egymáshoz. Különböző ajándékokat kaptunk aszerint, hogy Isten mire adott nekünk kegyelmet. Használjuk hát ezeket! Ha például valaki a prófétálás ajándékát kapta, akkor a hite mértéke szerint használja ezt az ajándékot! Aki a gyakorlati dolgokban való szolgálat ajándékát kapta, azzal szolgáljon! Aki a tanítás ajándékát, az tanítson! Aki a biztatás és bátorítás ajándékát kapta, az biztassa és bátorítsa a többieket! Aki az adakozás ajándékát kapta, az adakozzon egyszerűen és tiszta szívvel! Aki azt az ajándékot kapta, hogy vezető legyen, az végezze szorgalmasan a feladatát! Aki azt kapta, hogy a szenvedőkkel jót tegyen, az tegye ezt jókedvűen és barátságosan!”

Több mindent észrevehetünk ebben a szakaszban. Először is Isten minden egyes kereszténynek egy bizonyos mértékű hitet ad, amelynek révén az egy vagy több szellemi ajándékát gyakorolhatja. Másodszor, Isten különböző hívőket különböző feladatok ellátásával bíz meg az egy test részeként. Harmadszor, minden keresztény felelős azért, hogy éljen ezzel az ajándékával. Negyedszer, a Pál által felsorolt ajándékok azok, amelyekre számíthatnánk egy gyülekezet találkozásakor: prófétálás, szolgálat, tanítás, buzdítás, adakozás, vezetés, jótétemények. Ezáltal a bibliai minta egységes – Isten népe egészének megvan a felhatalmazása és felelőssége a saját szellemi ajándékainak használatára a teljes gyülekezet Krisztusban való felépítésére.

Péter apostol szintén Pál nézeteit osztja: „Mindegyikőtök kapott valamilyen szellemi ajándékot Istentől. Ezzel az ajándékkal szolgáljátok egymást, mint hűséges szolgák, akik Isten sokféle kegyelmével jól gazdálkodnak! Aki beszél, Isten szavait mondja, aki pedig szolgál, azzal az erővel szolgáljon, amelyet Isten ad, hogy ezáltal mindig Istené legyen a dicsőség Jézus Krisztus által! Mert övé a dicsőség és a hatalom örökké. Ámen!”

Figyeljük meg, hogy Péter azt hangsúlyozza, hogy minden hívőnek vannak ajándékai, és hogy azokat használnia, azokkal élnie kell. Továbbá, ezek az ajándékok két alapvető fajtához tartoznak: szóbeli és szolgálatbeli ajándékok. Habár a hívők egész héten szolgálhatnak egymás felé a legkülönfélébb helyzetekben, a szóbeli és szolgálatbeli ajándékok gyakorlásának természetes közege a gyülekezeti összejövetel. Péter levelének címzettjei nem rögtön azt gondolták-e vajon, hogy az összegyülekezés a logikus kiindulópontja a parancs végrehajtásának? Nem természetes azt feltételezni, hogy a hívők akkor éljenek az ajándékaikkal, amikor összegyűlnek? Nem ez az, amire Pál buzdít az 1Korinthus 14-ben (különösen a 26-31. versekben)? Létezik-e bármilyen ok feltételezni, hogy Péter nem az összegyűlt gyülekezetről beszél az 1Péter 4,11-12-ben? Nem valószínű, hogy valaki arra a következtetésre jutna, hogy Péter azt kívánta az olvasóitól, hogy a szellemi ajándékaikat kizárólag istentiszteleteken kívül használják, hacsak nem rendelkezik már meglévő előítélettel az összejöveteleken történő, kölcsönös részvételi mód ellen.

(Folytatjuk.)

Karácsonyi ajándékul fogadjatok szeretettel egy vendégposztot a Teremtés és Értelmes Tervezettség Facebook csoportból ( https://www.facebook.com/groups/564161663655170/ ):

Tükröm tükröm mondd meg nékem…? Avagy az élet lehetetlensége természetes folyamatok által: a tükörkép molekulákból az élet kizárólagosan csak az egyik irányultságút használja építőelemeihez!

Bizonyos molekulákból kétféle térbeli irányultságú létezik, jobbkezes és balkezes változatokban léteznek, egymásnak tükörképei. Ezek között szerepelnek azok a cukrok (pentose cukrok), melyek olyan alegység részeket formálnak melyek DNS- és RNS szálakká állnak össze. Ez a jobbra-, balra forgató térbeli szerkezet azon aminosavakkal kapcsolatban is igaz, melyek a fehérjéknek nevezett hosszú láncmolekulák építőkövei. Mindezen anyagok, ha önálló molekulaként tekintjük őket, semmilyen kémiai különbséget nem mutatnak, függetlenül attól, hogy balra vagy jobbra forgatóak.

Minden élő dologban a fehérjék kizárólagosan balra-forgató aminosavakból épülnek fel, míg a DNS/RNS molekulák kizárólagosan jobbra-forgató alegységekből állnak. Az életnek ezt a tulajdonságát homochiralitásnak (egyirányultság) nevezik. Tudományos tanulmányok megmutatták, hogy ennek megléte életfontosságú. A DNS molekulák kettős szálai nem tudnának egymáshoz kötődni, ha azok természetes elegyei lennének a jobbra- ill. balra-forgató alapelemeknek. Kísérletileg bizonyított, hogy természetes úton (természetes folyamatokat szimuláló kísérletben) fele-fele arányban képződnek jobbra, illetve balra forgató változatai ugyanannak az aminosavnak. Az élet mégis kizárólagosan csak az egyik irányultságút használja, a fentebbi példák alapján!

Egy közelmúltbéli „Az egyirányultság- és az élet eredete” című világkonferencia egyértelművé tette, hogy ezen jobbra-, balra-forgató jelenség megléte abszolút rejtély azon evolucionisták számára, akik az életet eredetét kémiai folyamatokkal próbálják magyarázni.

Az elméletet gyártók nem egységesek a tekintetben, hogy mi jött létre először: vajon egy olyan életforma jelent meg először, mely eredetileg nem kizárólagosan egyirányultságú volt de később az lett, vagy esetleg létezik egy eddig még ismeretlen folyamat, mely az egyirányultságot okozza, ezzel az élet evolúcióját is lehetővé teszi.

Stanley Miller az első táborba tartozik. Ő azon híres tudós, aki a klasszikus 1953-as Miller-Urey kísérletben részt vett, melyben egyszerű szerves vegyületeket hoztak létre elektromos kisülésekkel az akkoriban elfogadott ősállapothoz tartozó gázok elegyében, ez a fajta kísérletezés azóta gyakorlatilag megszűnt. Miller úgy hiszi, hogy először az életnek kellett létrejönnie, valamilyen DNS-t megelőző egyirányultsággal nem rendelkező alapon, mely aztán később egyirányulttá vált.

William Bonner szerves-kémikus, a Stanford Egyetem Emeritus professzora, ezzel kifejezetten nem ért egyet. Ő ragaszkodik ahhoz, hogy valamiképpen meg kell először magyarázni a kémiai egyirányultság létrejöttét és csak ezután lehet szó az életről. Ő és mások 25 éven át vadásztak ilyen jellegű magyarázat megtalálására, de mindhiába. Ma már azt mondják, hogy az első egyirányultsággal rendelkező molekulák a világűrből származnak. Talán egy szupernova-robbanás polarizált fényt keltett, mely aztán az egyik irányba való eltolódást elősegítette az űrben, ami aztán üstükösök által a Földre került. Az ezen elméletből fakadó óriási problémák ellenére a NASA jövőbeni tervei között szerepel ilyen egyirányultságot mutató molekulák felkutatása üstökösökben (vagy valószínűleg a Marson). Egyvalami azonban bizonyos: kimutatták, hogy a meteoritokban található aminosavak 50:50 százalékban tartalmazzák mindkét irányultságot.

Az adódollárokat használó ilyen óriási kiadás az evolúcióban való buzgó hitből, és a nyilvánvaló elutasításából fakad: vagyis, hogy az élet gépezete eredetileg teljesen működőképes állapotra lett teremtve.

Carl Wieland cikke alapján
http://creation.com/mirror-mirror-on-the-wall-which-is-the-strangest-theory-of-all
------------------------------------------------

A cikk szerzőjének kiegészítése:

Időközben megtudtam, hogy a baktériumok között akad olyan, amelyik azt a trükköt alkalmazza, hogy jobbra-forgató aminosavakat is használ az ún. peptidoglycan rétegben a sejtmembránján. De ebből fehérjét nem épít. Valószínűsítik, hogy ezt amiatt teszi, hogy a fehérjeemésztő enzimeknek ellenálljon, melyek csak balra-forgató aminosavakból álló fehérjéket tudnak megemészteni.
http://en.wikipedia.org/wiki/Peptidoglycan

Hasonlóképen nyomokban van jobbra-forgató aminosav az emberben is de ezek nem építőkövek, hanem idegrendszeri szignál-elmek:
http://en.wikipedia.org/wiki/Serine_racemase
http://en.wikipedia.org/wiki/Serine

Ezek a kiegészítő információk nem cáfolják a fenti megállapításokat, hiszen a fehérjékhez, DNS-RNS alegységekhez ezeknek semmi közük. Amennyiben előfordulnak az ellentétes irányultságú aminosavak, azok nem fehérjealkotók, hanem szignálszerepet töltenek be, vagy a baktérium emészthetetlenségét próbálják meg elősegíteni. Mivel természetes folyamatok fele-fele arányban állítják elő a jobbra-balra-forgató aminosavakat, építőelemeket, ezért ezen érv nem ellenérv az élet keletkezése körüli vita szempontjából (a feltételezett kémiai evolúció), hiszen ezen aminosavakat maguk az élőlények állítják elő, nyomokban, nagyon speciális céllal. Ezen jobbra-forgató aminosavak előállítása pedig igencsak megköveteli az intelligenciát, hiszen egy olyan szervezet állítja elő, mely ellentétes irányultságú molekulákból áll, és pl. baktériumok esetén valahogy csak tudja a mikróba, mi a titka az emészthetetlenségnek és elő is állítja szuper laboratóriumában ezt az ellentétes molekulát!


-------------------------------------------------
Facebook csoport: Teremtés és Értelmes Tervezettség
https://www.facebook.com/groups/564161663655170/
-------------------------------------------------

További tanulmányozásra:

Jonathan Sarfati: Origin of life: the chirality problem
http://creation.com/origin-of-life-the-chirality-problem

Latest Attempt to Explain Homochirality Underscores the Problem. Finding that some stars emit circularly polarized light will not help explain why life uses only left-handed amino acids.
http://crev.info/2013/04/latest-attempt-to-explain-homochirality-underscores-the-problem/

Origin Of Life: Issues / Homochirality
http://www.simsoup.info/Origin_Issues_Homochirality.html

Homochirality and the Origin of Life
http://www.reasons.org/articles/homochirality-and-the-origin-of-life

Discovering Participatory Church Meetings Írta: Brian Anderson. Az első rész ide kattintva olvasható.

Szellemi ajándékok a gyülekezeti összejöveteleken

Az előző fejezetben láthattuk, hogy a gyülekezet összejövetelének biblikus célja az egymás építése. Hogyan kellene egészen pontosan ezt kiviteleznünk? A legtöbb gyülekezetben a (lelki)pásztor viseli a szentek építésének szinte teljes felelősségét, mivel ő az, aki a legtöbbet beszél (illetve csak ő beszél), amikor a gyülekezet találkozik. John Owen, a 17. századi puritán teológusok közül talán a legnagyobb, a következőket írta: „erre a hivatalra [a lelkipásztoréra] és feladataira helyezte [Krisztus] a Gyülekezete rendjének, vezetésének és tanításának (építésének) teljes súlyát”. A 16. század reformátorai, a 17. század puritánjai, akárcsak a tizennyolcadik, tizenkilencedik és huszadik század keresztényeinek legtöbbje hasonlóképpen elfogadta ez a nézetet. Fel kell tennünk azonban a kérdést: Isten Igéje szolgáltat-e alapot ennek a megközelítésnek?

Éppen ellenkezőleg, az 1Kor 12-14 (amely a legterjedelmesebb, a korai gyülekezeti összejövetelek alapelveit részletező igeszakasz az Újszövetségben) hosszasan beszél a sokaság szolgálatairól, de semmit nem mond arról, mit kellene egyetlen embernek csinálnia, amikor a gyülekezet találkozik.

Az 1Kor 12-ben rengeteg tanítást találunk a hívők szolgálatairól. A 4-6 versekben például Pál kijelenti, hogy változatos ajándékok, szolgálatok és megnyilvánulások vannak, továbbá, a 6. versben azt mondja, hogy „Isten, aki cselekszi mindezt mindenkiben”. A 7. versben tájékoztat bennünket: „Mindannyiunkban azért működnek a Szent Szellem különféle megnyilvánulásai, hogy ezekkel a többieket szolgáljuk és segítsük”. A 11. versben újra ezt olvassuk: „De mindezt egy és ugyanaz a Szellem munkálja, aki úgy osztja szét kinek-kinek ajándékát, amint akarja”. A 14. versben Pál empatikusan jelenti ki: „Mert a test sem egy tagból áll, hanem sokból.” (Ahogy a legtöbb gyülekezetben összejönnek, az ember azt gondolná, ez a szakasz így hangzik: „a test nem sok tag, hanem egy!”) Továbbá, a 15-25. versekben az apostol folytatja magyarázatát arról, hogy minden egyes embernek alapvetően lényeges feladata van a gyülekezetben. Minden tagra szükség van, senki sem lényegtelen. Ezen biblikus tanítás fényében hogyan igazolhatjuk azt az elképzelést, hogy amikor összegyűlünk, egyedül a (lelki)pásztor használhatja az ajándékait, míg a test többi része passzív és néma marad?

Az 1Korinthus 14-ben ugyanez az igazság emelkedik ki. Az első versben Pál az egész gyülekezetet arra buzdítja, hogy őszintén vágyjanak a szellemi ajándékokra, de különösen a prófétálás ajándékára, mert az, aki prófétál, a teljes gyülekezetet építi (5. vers). A 26. versben úgy írja le a gyülekezeti összejövetelt, mint ahol minden egyes tagnak van zsoltára, tanítása, kijelentése, nyelveken való beszéde vagy annak tolmácsolása. Ez a szakasz minimum azt jelzi, hogy amikor a korai keresztények összegyűltek, minden hívőnek lehetősége nyílt hozzájárulnia a teljes test épüléséhez.

Egyes bibliatudósok úgy vélik, ebben a versben Pál elítéli azt a résztvételi módot, amely szerint a korintusiak a gyülekezeti összejöveteleiket tartották. Éppen ellenkezőleg, Pál nem parancsolja meg a korintusiaknak, hogy hagyják abba a résztvételi alapon történő összegyülekezést, hanem a 27-31. versekben olyan irányvonalakat ad, amelyek úgy teremtenek rendet, hogy közben sokak részvételét kívánják meg! Pál egyetlen kiigazítása a 26. versben van, a következő állításában: „minden épüléseteket szolgálja!” Más szavakkal, bármikor bárki a gyülekezetben megszólal, azzal a szándékkal kell tegye, hogy amit mond, az építeni fogja a többieket. A 27. versben Pál két vagy három fő számára engedélyezi, hogy nyelveken mondjanak üzenetet, feltéve, hogy van, aki le is tudja fordítani.

A 29. versben közli a gyülekezettel, hogy „a próféták pedig ketten vagy hárman szóljanak, a többiek pedig ítéljék meg”. A 31. versben Pál így tanítja: „Mert egyenként mindnyájan prófétálhattok, hogy mindenki tanuljon, és mindenki bátorítást kapjon.” Végig az egész fejezetben Pál a prófétálás elsőbbségét hangsúlyozta a nyelveken való beszéléssel szemben; valamint amikor arról ír, hogy „a próféták pedig ketten vagy hárman szóljanak”, nem teszi hozzá, hogy "legfeljebb", mint a nyelvek esetében (27. vers), akkor Pál hivatkozását a két vagy három prófétára minden bizonnyal úgy kell értenünk, hogy legalább ennyi legyen.

Az 1Korinthus 14-beli tanítása olyan gyülekezeti összejövetelt ír le, amelyikben mindenkinek megvan a lehetősége a részvételre, vagy egy énekkel, egy tanítással vagy valamilyen más szellemi ajándékkal. Ez a gyakorlat lehetetlennek tűnik annak a ténynek a fényében, hogy napjainkban számos gyülekezet tagsága valahol kétszáz és tízezer fő között van. Egy ilyen méretű gyülekezetben valóban lehetetlen lenne mindenki részvételét megfelelően biztosítani. 

Nem szabad elfelednünk azonban, hogy a korai gyülekezet szinte kizárólag házaknál gyűlt össze (Róma 16,5; Kol 4,15). Ebben a környezetben, ahol a hívők száma aligha haladhatta meg a negyvenet vagy ötvenet, Pál apostol megjegyzései sokkal több értelmet nyernek. Jon Zens találóan jegyzi meg: „Úgy látszik, hogy normává tettük azt, amit nem támaszt alá az Ige (a hangsúly az egy ember szolgálatán van), és elhagytuk azt, amire bőven van igei alátámasztás (a hangsúly az egymás építésén van)”. (Jon Zens, Baptist Reformation Review, "Building Up The Body: One Man or One Another?" Vol.10, No.2, p.117.)

William Barclay, bár teológusként nem megbízható, éleslátással ír az 1 Korinthus 14-ben lefestett gyülekezeti összejövetel szellemiségéről:
„Nincs ennél érdekesebb szakasz az egész levélben, mivel ez fényözönnel világítja meg, milyen is volt a korai istentisztelet. Nyilvánvalóan nagy szabadság és közvetlenség jellemezte. (...) Igaznak kell maradnia, hogy ha valakinek átadandó üzenete van egy testvére számára, semmilyen egyházi szabálynak vagy előírásnak nem lenne szabad megakadályoznia ebben. Hiba azt gondolni, hogy egyedül a hivatalos igehirdetés révén juthat el Isten igazsága az emberekhez. A korai Gyülekezetben az istentisztelet rendje nyilvánvalóan rugalmasságot tükrözött. Minden kellőképpen kötetlenül zajlott ahhoz, hogy bárki, aki úgy érezte, hogy átadandó üzenete van, ezt szabadon megtehette. Könnyen lehetséges, hogy túl nagy jelentőséget tulajdonítottunk a méltóságnak és a rendnek napjainkban, és az istentisztelet rendjének rabszolgái lettünk. A korai istentisztelet valóban figyelemre méltó vonása bizonyára az volt, hogy szinte mindenki úgy érezhette, hogy egyaránt meg volt az a kiváltsága és kötelessége is, hogy valamivel hozzájáruljon. Az ember nem azzal az egyedüli szándékkal jött, hogy passzív hallgató legyen; nem azért jött csak, hogy kapjon, hanem, hogy adjon is.” (William Barclay, The Letters To The Corinthians, Westminster Press, p.134-135.)

(folytatása következik)

"Ha Isten gyermeke vagy, ha Isten Szellemétől születtél, rá kell ébredned arra a tényre, hogy az Úr Jézus nevével lettél megjelölve. Rajtad van a Messiás jele. Lehet, hogy nem látod, de minden szellemi erő körülöttünk azonnal meglátja ezt az egyetlen világos jelet rajtad, és ez az Úr Jézus jele, a Bárány jele – nem a fenevad jele. És amikor meglátják ezt a jelet, akkor te egy megjelölt ember vagy! Ami őket (a sötétség erőit) illeti, célpont vagy és orvul rád kell támadniuk. El kell téríteniük, meg kell téveszteniük. Így vagy úgy, ki kell ábrándítaniuk. Oda kell vinniük, ahol kiesel testvéreid kegyéből. Legyél csalódott vagy kiábrándult, vagy bármi más, amit tenni tud veled; de meg kell téged kaparintania. Sebesültté kell válnod. Nem engedheti meg, hogy az Úr hadseregében hagyjon téged, hogy növekedj az Úr megismerésében, és az Úr megtapasztalásában, azzal a rettenetes lehetőséggel, már amennyire őt illeti, hogy felvedd Isten teljes fegyverzetét, és vitézkedésünk fegyverei közül elkezdj használni néhányat. Attól a pillanattól kezdve, hogy Istentől születtél, bár aligha vetted észre, megjelölt ember lettél." 

(részlet Lance Lambert tanításából, a teljes cikk itt olvasható: Harcban vagyunk)

Persze, hogy nem áll ellentétben, csak kellett valami címet találnom a most következő elmélkedésemnek. A következő hírt olvastam ugyanis az indexen: 

Vízre bocsátották a világ legnagyobb hajóját

"Vízre bocsátották a Shell Prelude nevű hajószörnyet, a világ leghíresebb felhőkarcolójánál, az Empire State Buildingnél is hatalmasabb, úszó létesítményt Dél-Koreában. Egyelőre nincs teljesen kész, amikor végeznek vele, 600 ezer tonnájával ez lesz a legnagyobb vízen lebegő dolog, ami valaha épült. A hossza 488 méter, a szélessége 74 méter lesz." (Eszerint a cikk szerint 75, a magassága pedig 105 méter.) 

A kép forrása: A fent linkelt cikk, illetve "Shell handout via Reuters"

"A hajót a Shell 2017-től földgáz kitermelésére használja majd, Ausztrália északnyugati partjainál. A tervek szerint legalább 25 évig üzemel majd.

A területen gyakoriak a ciklonok novembertől áprilisig, a Prelude-öt viszont úgy tervezték, hogy mostoha körülmények között is helytálljon."

A monstrum nem hajó, mivel magától haladni nem tud, hanem egy úszó, földgázkitermelő létesítmény, és a méretei szerint tehát 488 m hosszú és 75 m széles, ami 6,5:1 arányt jelent.

A Bibliában arról olvashatunk, hogy Isten azt parancsolja Noénak, építsen egy bárkát - bármiféle hajtómű és vitorlázat nélkül -, amelynek a méretei: Hossza háromszáz könyök (135-137 méter), szélessége ötven könyök (21-22 méter), magassága harminc könyök (13-14 méter). Az arányait tekintve: 6:1

A kép forrása: http://index.hu/tech/2012/12/12/megepitettek_noe_barkajanak_elethu_masat/

Mi volt a bárka célja? Hogy a világot elborító özönvíz viharos hullámai között megóvja Noét és családját valamint a velük lévő állatokat, és otthonuk legyen azalatt a kb 370 nap alatt, amelyet a bárkában töltöttek.

Nemrégiben láttam egy filmet, talán NatGeós volt (ha megtaláltam youtube-on, felteszem), amelyben tudósok azon elmélkedtek, hogy a bárka dizájnja egy vicc, a legkisebb hullámzástól elsüllyedt volna. Demonstrálták is: egy medencébe tettek egy kb 10:1 arányú, tehát a bibliai leírástól eltérő, túl hosszú és keskeny kis modellt, ami, miután hullámokat generáltak, annak rendje és módja szerint el is süllyedt. Ezt azután ismétlésben, drámai lassításban is megnézhettük. Az üzenet egyértelmű: a Bibliában hülyeséget írtak, Noé bárkája nem létezhetett, vagy ha mégis, akkor nem sokáig.

Ezzel szemben kiderül, hogy a leírt arány (6:1) a legnagyobb stabilitást teszi lehetővé a hullámzásban, annyira, hogy a mai olajszállító tankerek és a Shell vízi alkotmánya is hasonló méretarányokkal épülnek. Hogy honnan tudta ezt Noé, aki egy pásztornép tagja volt, a hajózást nem ismerte, és aki a szárazföld belsejében kezdett el építeni egy ilyen bárkát, amely ráadásul a legjobban bírja a viharos viszonyokat? Lehet, hogy tényleg Isten mondta neki?

Íme néhány dolog, amiket Jézus soha nem mondott:

1. Soha nem fognak rossz dolgok történni velünk.

Oly sok ember gondolja, hogy csak azért, mert hisznek Jézusban, minden hibátlan és tökéletes lesz az életükben. Pedig ez egyáltalán nincs így. Lehet, hogy személyesen ismered az Urat, de ez nem jelenti azt, hogy az élet megállt, a rázós helyzetek megszűntek létezni, és soha nem kell többet számolnunk a nehéz időkkel. Habár Jézus soha nem mondta, hogy az élet könnyű lesz, azt viszont nagyon is, hogy ott lesz velünk a rászorultság idején. Az örömhír üzenete nem az, hogy az életünk tökéletes lesz, hanem hogy a tökéletlenségben lehet egy tökéletes és hiba nélküli Megváltónk.

2. Megérdemeljük, hogy szép és menő dolgaink legyenek.

Jézus soha nem mondta, hogy nagy házat, jó kocsit, magas fizetést és kellemes munkát érdemlünk. Sokkal inkább, az Újszövetségben minden inkább az egyszerűségre, mintsem a luxusra mutat. Ez nem azt jelenti, hogy ne lehetnének klassz dolgaink, de Jézus nem ígérte meg, hogy ezek megadatnak majd nekünk. Isten terve mindannyiunk életében más és más, és meg kell értenünk, hogy nem fogunk mindannyian ugyanannyit keresni, ugyanolyan autót vezetni, sem ugyanolyan házakban lakni. Amit meg kell értenünk, az az, hogy Jézus azt mondta: szeretnünk kell a szomszédainkat [az angol nyelvű Bibliákban szomszédnak fordítják a felebarátot/embertársat], segítenünk a rászorulókat, és hogy az özvegyeket és hajléktalanokat úgy kell szeretnünk, ahogy Jézus szerette a Gyülekezetet. Nem érdemeltük ki a gazdagságot, de megtapasztalhatjuk Krisztus szeretetét, és ez többet ér, mint bármi más, amit ez a világ kínálhat nekünk.

3. Minden imánk úgy talál meghallgatásra, ahogyan szeretnénk

Sokan imádkoznak közülünk úgy Jézushoz, hogy azt gondolják, minden, amit kérünk Tőle, a mi időzítésünk szerint hallgattatik meg. A valóság viszont az, hogy nem minden imádság teljesül, viszont Jézusnak megvan a hatalma bármilyen tőle kért dolog teljesítésére. Csak azért, mert egy imádság nem teljesült az általunk elvárt időben, az nem azt jelenti, hogy a kérésünket Isten figyelmen kívül hagyta. Ő mindent hall, mindent tud, és azt is tudja, mi egyénenként a legjobb a számunkra. Lépjünk vissza kicsit, és bízzunk Istenben, az Ő időzítéséban és akaratában.

Forrás: http://jarridwilson.com/stuff-jesus-never-said/?

Bár a cím leginkább egy evangelizációs előadássorozat egyik témájához illene, mégsem erről van szó - az alábbiakban ugyanis egy nagyon kedves kommentelőm, Saccocoma felvetéseire próbálok válaszokat keresni. Poszt azért lett belőle, mert imádok sokat locsogni egyrészt a téma újra és újra előkerül, és egyszerűbb lesz majd nekem ide hivatkozni, mint mindig kb. ugyanazt beírni, másrészt úgy gondoltam, hogy a következő tárgykörök bővebb kifejtése amúgy is meghaladja a kommentezés korlátozottabb kereteit. Az eredeti beszélgetésünk itt követhető nyomon, és ez az a hozzászólás, amelyre tehát ilymódon reagálok.

Beszélgetőtársam először is nem érti, hogyan lehet készpénznek venni a Bibliában leírt csodákat:

„hány helyen írták még, hogy halottak támadtak fel; hogy betegek, vakok és bénák egyik pillanatról a másikra meggyógyultak; hogy a semmiből rengeteg víz jött és oda is tűnt el; hogy egy hajóba pakoltak minden állatból kettőt és ez elég volt a teljes Föld újbóli repopulizációjához; hogy a Földet tényleg 6000 éve teremtették; stb. Nem a konkrét történelmi személyeken és helyeken van a hangsúly, hanem a mesés elemeken, ahogy már korábban többször leírtam. Ezeket más forrás nem erősíti meg.”

1. A zsidó nép prófétái írtak arról, hogy el fog jönni majd Az, aki a népet, sőt az egész emberiséget megszabadítja a bűn rabszolgaságából, és királyként fog uralkodni a földön. Onnan lehet majd fölismerni, hogy egyrészt Júda törzséből, Dávid király családjából fog származni, Betlehemben születik, Galileában fog élni, és názáretinek nevezik, másrészt olyan csodákat fog tudni véghezvinni, amilyet senki addig nem tudott megtenni, például, hogy leprásokat és vakon születetteket gyógyít. Ezeket a csodákat nem lehet másokon számon kérni, hiszen a Messiás az egyetlen, aki – Isten lévén – ezeket meg tudta tenni.

Jézus csodáinak nem csak a követői, hanem az ellenségei is szemtanúi voltak. Nem is vitatták, hogy végrehajtotta azokat, hanem mivel a szívük keménysége miatt úgy döntöttek, hogy nem hiszik el, hogy Ő a megígért Messiás, azt igyekeztek volna megakadályozni, hogy további csodákat tegyen és további követőket szerezzen a nép köréből, akik hittek benne és valóban Messiásnak tartották (lásd pl. Jézus virágvasárnapi bevonulását Jeruzsálembe, amikor Királyként, éljenezve köszöntik). A saját, emberi törvényeik betartását kérték számon rajta, és elítélték, amikor ezt megszegve jót cselekedett (szombaton gyógyított pl.). Azt látták, hogy a béna kezű meggyógyult, de a hitetlenségük miatt azon akadtak fenn, hogy ez szombaton történt! Más viszont úgy érvelt, hogy bűnös ember hogyan tudna ilyen csodákat tenni? Maguk a csodák igazolták tehát, hogy Ő valóban Istentől jött.

Hogyan hihetjük el, hogy az újszövetségi beszámolók pontosak?

Egyrészt mert megbízható, példaértékű életű emberek írták le ezeket, akiket nagyon sokan ismertek. Másrészt a leírás idején még éltek azok is, akik ellenséges érzülettel viseltettek Jézussal szemben, de nem maradt fönn semmilyen olyan írás, amelyben az életéről szóló beszámolókat cáfolták volna. A Babiloni Talmud, amely kb. i.sz. 70-től kezdve íródott, úgy hivatkozik Jézusra, mint akit jogosan akasztottak fára azért, mert varázslást művelt (a varázslás a mózesi törvények szerint szigorúan tilos). A csodákat tehát Jézusnak a törvénytanítók közé tartozó ellenségei sem tagadták!

(További kortárs, nemkeresztény források Jézusról pl. a probe.org honlapján találhatók.) 

Még egy érdekesség: Jézus halálakor elsötétült az ég – az első század közepén élt Thallus nevű történetíró pedig megemlékezik erről a napfogyatkozásról (amennyiben valóban napfogyatkozás történt, akkor ebben az esetben a csoda nem a természeti jelenség, hanem az időzítés – erre is számos példa van a Bibliában). (Rágugliztam egyébként, itt a NASA honlapja a Jézus halálakor történt napfogyatkozásról (ha valóban az volt).)

Nagyon fontos kérdés, hogy elfogultság miatt el lehet-e vetni azoknak a bizonyságtételét, akik hittek Jézusban? Van-e azonban olyan, aki nem volt elfogult? Hitelesnek, elfogulatlannak lehet-e elfogadni azokat, akik ellenségesek voltak Vele szemben és visszautasították Őt? Ha igen, miért? A feltámadás tanúi a kivégzésükig szilárdan kitartottak amellett, hogy a bizonyságtételük igaz, és az egész életük igazolja, hogy aszerint is éltek, amit Jézustól tanultak. Józan és szeretetteljes szavaik pedig ma is olvashatók, ezekből bárki megkísérelheti felállítani a jellemrajzukat.

2. „ hány helyen írták még (...) hogy a semmiből rengeteg víz jött és oda is tűnt el; hogy egy hajóba pakoltak minden állatból kettőt és ez elég volt a teljes Föld újbóli repopulizációjához; hogy a Földet tényleg 6000 éve teremtették”

A Biblia nem azt írja, hogy a víz a semmiből jött, és oda is távozott, hanem azt mondja, hogy a víz a mélység forrásaiból fakadt fel, és a megnyílt égboltozatból szakadt alá. Levonuláskor pedig szintén a víz a földbe távozott, illetve erős szél szárította föl. Hogy hová került annyi rengeteg víz? Ezt nem a Biblia mondja, ezt én tippelem, hogy egy része mondjuk megfagyva feltornyosult a sarkokon. Ott ugyanis nem tengervíz van megfagyva több km vastagságban, hanem édesvíz (bár nyilván a tenger is befagy alatta egy bizonyos mélységig). De ez csak az én elgondolásom, és könnyen lehet, hogy tévedek, mivel nem értek hozzá. De hogy ne így legyen, utánaolvastam, és pl. a christiananswers.net oldalán azt írják, hogy a Vízözön után megváltozott a Föld topográfiája, hegységek emelkedtek ki, és az óceánok medre pedig lesüllyedt, hogy be tudja fogadni a rengeteg vizet. Számítások szerint, ha az óceánok medrét és a szárazföldi magaslatokat kiegyenlítenénk, a víz 2,7 km magasan borítaná be a földet.

Az állatok hajóba tereléséhez nyilván csoda (Isten segítsége) kellett, hiszen gondolom, nem önszántukból álltak sorba párosával (gazella az oroszlán elé stb.), és az etetésük és a tartásuk se lehetett kismiska – a repopulizáció viszont nagyon is lemodellezhető, és a természetes szelekciót is figyelembe véve az alapfajokból (!!! red alert !!! légyszi kössön bele valaki :-) nagyon könnyen kialakulhattak a ma élő állatok.

Hogy ezt a történetet is csak a Biblia szerepeltetné? Nos, nem egészen. Ha ez a történet ugyanis igaz, akkor az akkora jelentőségű, és annyira meghatározó, hogy a túlélők leszármazottainak elbeszélései között biztosan meg kell, hogy találjuk. És ez így is van. Ezen az oldalon láthatunk összehasonlító táblázatokat a különféle népek özönvízes sztorijairól, de a talkorigins.org is összegyűjtötte a létező összes özönvíz-történetet a világ minden részéről, bár nyilván nem azzal a szándékkal, hogy ezzel a Bibliát támassza alá. (Ez egyben példa arra is, ki hogyan értékeli az adott tényeket a világnézete függvényében.)

Nézzük tovább a bibliai próféciák kérdését.

Beszélgetőtársam szerint objektív feltételeknek akkor felel meg egy jövendölés, ha:

„nem lehet szubjektíven értelmezni. Jelen esetben utólagosan belemagyarázni dolgokat homályos leiratokba. De jó. Fogadjuk el, hogy tényleg megjövendölték a jövőt. Ez bizonyítja Istent? Nem. Bizonyítja, hogy a Biblia igaz? Nem. Akkor mit bizonyít? Hogy valahogy valakik valamikor sikeresen eltalálták, mi fog történni a jövőben. Ennyit és nem többet. Ez nem bizonyíték a Biblia igazára.”

Vajon mekkora a matematikai valószínűsége annak, hogy valaki olyan pontosan eltalálja a jövőt, hogy még az események sorozatát is helyesen adja meg? És ha hozzávesszük, hogy nem egyetlen személyről van szó, hanem számos, időben és földrajzi távolságban egymástól távol élt emberek jövendöléseiről, amelyek mégis egy és ugyanazon történet különböző részeihez szolgálnak információval? Ráadásul nem egy, hanem többtucat, sőt, többszáz esetben történik mindez?

A Jézussal kapcsolatos próféciákat például már említettem; ezekből kb. 300 van az Ószövetségben (születésének helye, körülményei, tettei, halála, halálának részletes körülményei, feltámadása stb.). Ha ezekből csak 8-at veszünk, már azok beteljesülésének az esélye is 10 a 17-en (bocs, nem tudom, hogyan kell pici számot csinálni). 48 prófécia esetén ez a szám pedig 10 a 157-en! (Még több ilyen itt.)  Ez kicsit több annál, hogy valakik sikeresen eltalálták, mi fog történni a jövőben. Erre csakis Isten képes – aki nem mellékesen megmondta, hogy éppen arról lehet megismerni, hogy egy próféta az Ő nevében szólt-e vagy sem, hogy beteljesedik-e, amit mondott.
(Közben még egy oldalt találtam a sok közül, amely a különböző részletes próféciák beteljesedésének matematikai valószínűségével foglalkozik, már a neve is tetszik: reasons.org. )

Beteljesült pontos próféciákról magyarul is olvashatunk, ez pedig szintén magyarul, Dániel könyvének részletes próféciáit elemzi, aki aprólékos pontossággal jövendölte meg Szíria és Egyiptom küzdelmét (Szeleukosz, Antiokhoszok, Ptolemaioszok helyesen: Szeleukidák, Antiokhidák, Ptolemaidák - köszi, soknevű, kitiltott kommentelőm).

Aki hinni akar, annak ez mind-mind megerősítés arra nézve, hogy nem kell a józan eszünket szögre akasztani ahhoz, hogy Jézushoz jöjjünk, és átadjuk magunkat Neki. Sőt! A válaszok keresgélése közben bukkantam egy amerikai hitvédelmi oldalra, amit mindjárt tüzetesebben is átolvasok, mert nagyon tetszik. A címe: Please Convince Me, azaz Győzz meg, kérlek!, és hívő rendőrségi helyszínelők, nyomozók, rendőrök írják, szerkesztik (de még biokémikus is van köztük). Namost ők igazán tudnak logikusan érvelni. Abban bízom azért, hogy ez valamennyire nekem is sikerült ;-) - de úgyis megmondjátok, ha nem :)